Realisták és humanitáriusok

A humanitárius intervenció kockázatai és mellékhatásai
The New Republic

A vérontás és mészárlás megakadályozása érdekében nyújtott katonai segítség a huszadik század végének külpolitikájában egyre nagyobb szerepet kapott. A humanitárius intervenció azonban nem új keletű elv. Grotius már a 17. század elején úgy fogalmazott, hogy erkölcsi kötelességünk nem csak az azonos vallásúak, de minden nép segítségére sietni, ha támadás éri. A felvilágosodás filozófusai, egyebek között Adam Smith, ezt a gondolatot fejlesztették tovább. Gary J. Bass, a Princeton Egyetem Nemzetközi kapcsolatok tanszékének professzora Harc a szabadságért: a humanitárius intervenció gyökerei című könyve az elmúlt két évszázad humanitárius beavatkozásainak történetét tekinti át. Az érdekességekben és anekdotákban bővelkedő monumentális monográfia kapcsán Michael Ignatieff tekintélyes kanadai politikus és történész a humanitárius intervenció történetének tanulságairól és jelenbeli lehetőségeiről elmélkedik a The New Republic hasábjain.

A humanitárius intervenció hívei már a 19. század elején is az erkölcsi kötelességre hivatkoztak, míg a beavatkozást ellenző reálpolitikusok a morális érvelésben mindig burkolt érdeket véltek felfedezni. Lord Byron angol romantikus költő kötelességének érezte, hogy 1825-ben részt vegyen a görög szabadságharcban, noha bevallotta, hogy nem állhatja a görögöket. A népek szabadságát azonban olyan elvnek tekintette, amelyért hajlandó volt életét áldozni. Metternich, az osztrák realista diplomata viszont  úgy vélte, hogy a humanitárius intervenció valójában „gonosz játszma, amely a vallás és az emberiesség ürügyén a fennálló rend felforgatására törekszik." Benjamin Disraeli, a legendás konzervatív miniszterelnök nevetségesnek nevezte az ötletet, hogy Anglia segítse a bolgárokat, riválisa, William Gladstone liberális politikus azonban erkölcsi kötelességnek tekintette a segítségnyújtást.

Bass nem igazságot szolgáltatni az intervencionalisták és a realisták vitájában. A történelmi példák tárgyalása során igyekszik komolyan venni mindkét oldal érveit: az európai hatalmi egyensúly felbomlását féltő realisták, és a rend ellenében az erkölcsi elveket hangoztató beavatkozáspártiak megfontolásait is. Természetesen Bass célja nem pusztán antikvárius történeti áttekintés. Az elmúlt két évszázad humanitárius intervenciói olyan tanulságokkal szolgálhatnak, amelyek segíthetnek a közelmúlt hasonló beavatkozásai - a koszovói, a boszniai, a kelet-timori intervenció - várható következményeinek, és mindenekelőtt a világrendre gyakorolt hatásának megértésében.

Különösen nagy tanulságokkal szolgálhat az 1876-os török-bolgár konfliktus. Ha Gladstone egy amerikai újságíró beszámolóját olvasva nem jut arra a következtetésre, hogy erkölcsi szempontból elfogadhatatlan a törökök a bolgár keresztények ellen indított hadjárata, akkor talán Oroszország sem indít háborút indít az Ottomán Birodalom ellen, és az Osztrák-Magyar Monarchia sem foglalja el Boszniát. Ha mindez nem történik meg, talán Gavrilo Princip nem követ el merényletet Ferenc Ferdinánd ellen, és nem tör ki az első világháború. A reálpolitikusok - mindenekelőtt Disraeli és Metternich - előre látták, hogy az Ottomán Birodalom szétesésével a kelet-európai nacionalizmus szelleme kiszabadul a palackból, és felborul az imperialista hatalmi egyensúly által biztosított béke időszaka: a liberális intervencionalisták a török elnyomással szembeni fellépése háborúk sorához fog vezetni. „Ellentétben a beavatkozáspártiakkal, a következményeket felismerő realisták viszont azt nem ismerték fel, hogy a szabadságharcok miatt az imperializmus mindenképpen megbukik, és a kérdés csak az, hogy Oroszország vagy a nyugati hatalmak, és az általuk támogatott különböző nemzeti törekvések profitálnak-e az Ottomán Birodalom összeomlásából."

Bass elemzéséből az is kitűnik, hogy az Ottomán Birodalom elleni beavatkozás hívei nem csak humanitárius szempontokat tartottak szem előtt: voltak, akik imperialista megfontolásból vagy vallási előítéletből támogatták a török fennhatóság alól szabadulni vágyó európai nemzeteket. „A muszlimok és a törökök elleni imperialista rasszizmus is hozzájárult az európai humanitárius lelkiismeret felkorbácsolásához."

„A humanitárius intervenció kortárs hívei nem engedhetik meg maguknak azt a luxust, hogy figyelmen kívül hagyják erkölcsi indíttatású javaslataik stratégiai következményeit. Mielőtt tetteket sürgetnek, végig kell gondolniuk, hogy milyen láncreakciót indítanak el" - figyelmeztet a könyv kapcsán Ignatieff, aki korábban maga is több könyvében síkra szállt a humanitárius intervenció szükségessége mellet, így megjegyzése óvatos önkritikának is tekinthető.

Ignatieff szerint egyre több jel mutat rá, hogy a hidegháború utáni újabb intervenciós korszak véget érni látszik. A Szovjetunió szétesése óta a Nyugat Oroszország tiltakozása ellenére is végrehajtott katonai akciókat Koszovóban és Boszniában. „A grúz válság azonban világossá tette, hogy Oroszországgal ismét számolni kell." Kína pedig a darfuri beavatkozást akadályozta meg. Hasonlóan Oroszországhoz, Kína is meggátolja az intervenciót az érdekeltségébe tartozó területeken.

A kínai és az orosz birodalmi törekvéseken kívül egyéb okai is vannak az intervencionizmus háttérbe szorulásának. A 2001. szeptember 11-i terrortámadások után az amerikai külpolitikában a humanitárius szempontokat a biztonságpolitikai megfontolások váltották fel. Az Egyesült Államok haderejét jelenleg teljesen leköti az iraki és afganisztáni háború. De még ha lenne is rá kapacitás, aligha valószínű, hogy Amerika humanitárius okból hajlandó lenne beavatkozni a világ egy távoli pontján.

„A humanitárius intervenció korszaka lezárult" - véli Ignatieff. Még azon esetekben is, amikor egyetértés uralkodik a humanitárius beavatkozás szükségessége mellett - mint például a Zimbabwéban -, akkor sincs olyan állam, amely vállalná a beavatkozás költségeit és kockázatait. Mindez azonban nem jelenti, hogy a realisták végső győzelmet arattak. Az erkölcsi megfontolások előbb-utóbb újra előtérbe kell hogy kerüljenek - jósolja Ignatieff.