Nyugat-Szahara autonómiája: senki sem támogatja

A világ legértékesebb foszfátkészlete a tét

Az egykori Spanyol-Szaharában a gyarmatosítók kivonulása (1976) óta folyik kisebb-nagyobb intenzitással a háború a szaharai nép függetlenségéért Marokkóval szemben. A harc élén a Polisario Front áll, amely egyben a csupán formálisan létező nyugat-szaharai állam kormányát is adja. A küzdelem egyenlőtlenségét nem csupán a felek eltérő anyagi és haditechnikai háttere teszi tartóssá: a nagyhatalmak számára a sivatagi területnél jóval értékesebb az a stabil támogatás, amit - az arab világban nem általános módon - Marokkótól kap. Mindeközben Nyugat-Szahara népességének jelentős része, mintegy százezer ember él immár három évtizede a szomszédos Algériában, a határhoz közeli menekülttáborokban, a nemzetközi segélyekre utalva. A rendezési terveket talán még az azokat kidolgozó nemzetközi szervezetek sem veszik komolyan, az autonómia kérdése kizárólag Rabat jóindulatának függvénye.

Mielőtt megkísérelnénk megválaszolni, van-e esélye a rendezésnek, tekintsük át röviden Nyugat-Szahara történetét.

Történet

Az Afrika északnyugati partján fekvő terület 266 000 négyzetkilométer  kiterjedésű, tehát Magyarországnál közel háromszor nagyobb. Népsűrűsége azonban az egyik legalacsonyabb a világon, lakossága mindössze 170 000-400 000 fő között van - a pontos szám is politikai viták tárgya. A fő néprajzi csoport a szaharavi, egyfajta nomád  vagy beduin törzs. Tagjai egy olyan arab dialektust beszélnek, amely Mauritániában is elterjedt.

Területén a berberek és az arabok keveredéséből nőtt ki a mór nép, amely a mai Dél-Mauritániából származó Almoravida-dinasztia révén nemcsak Észak-Afrikát, de az egész Ibériai-félszigetet is uralta évszázadokon át. A mór birodalom hanyatlása (15-16. század) után a nomád törzsek által létrehozott Adrari Emírség terjesztette ki hatalmát Nyugat-Szaharára. A terület meglehetősen csekély történelmi szerepet játszott a világszínpadon, hiszen a stratégiailag és gazdaságilag jelentéktelen vidék nem érdekelte az európai hatalmakat. Az értékes kolóniáit fokozatosan elveszítő Spanyolország végül igen későn, 1884/85-ben szállta meg a területet. A ma is érvényes határokat 1912-ben rögzítették a szomszédos Marokkót, Mauritániát és Algériát akkoriban egyaránt birtokló Franciaországgal kötött egyezményben. (Részletesen ld.: Toby Shelley: Endgame in the Western Sahara. What Future for Africa's Last Colony?, Palgrave - London, New York 2004.; Jacob Bercovitch, Richard Jackson: International Conflict. A Chronological Encyclopedia of Conflicts and Their Management, 1945-1995, Congressional Quarterly Press - Washingtog 1997.)

A súlyos belső gondokkal és polgárháborúval is küzdő Madrid nem sok figyelmet fordított a sivatagra, gazdasági hasznot számára a terület sokáig nem hozott. 1947-ben azonban egy spanyol geológus-mérnök foszfátlelőhelyre bukkant a marokkói határhoz közeli Bukraa vidékén. Ez pedig az egész terület értékét egy csapásra megváltoztatta, az itt élő szaharavi nép életét pedig megkeserítette. Mint kiderült: itt található a világ második legnagyobb foszfátkészlete, ráadásul igen ritka, 70-80 százalékos tisztaságban. Azóta számottevő vas-, magán-, réz-, valamint kobaltlelőhelyekre is rátaláltak, nem is beszélve az óceán partjainál sejtett kőolaj- és földgázkincsről, továbbá a part menti vizek hagyományosan gazdag halászzsákmányairól.

Az erőszakos, a helyi nomád-törzsi viszonyokat tekintetbe nem vevő és azt nem is értő spanyol asszimilációs politika, a siettetett urbanizáció és modernizáció alapvetően alakította át a térség társadalmát. Azonban ennek egyik következményeként létrejött egy tanult, részben polgárosodott réteg is, melyre termékenyen hatott a nacionalizmus és az antikolonializmus eszméje.

Az afrikai szabadságmozgalmak éledése így idővel itt is éreztette hatását: 1956-tól egymást követték a fegyveres összecsapások a spanyol gyarmati hadsereg és a felkelők között. 1961-ben az ENSZ is reagált a helyzetre: deklarálta a gyarmatok függetlenségét - ez Afrikában a hatvanas évek végéig meg is valósult -, ám Spanyol-Szaharát nem gyarmatként, hanem spanyol tartományként jelölte meg, s csak újabb két év múlva sorolta a „felszabadítandó" országok közé. Spanyolország csak 1955-ben nyert felvételt az ENSZ tagjai közé, határozatait tehát - ha fogcsikorgatva is -, de tiszteletben kellett tartania. A gyarmatokról való lemondása így is nehezen ment: Észak-marokkói protektorátusáról ugyan már 1956-ban lemondott, de a térségben élvezett előjogait nehezen adta fel.

1973-ban megalakult a Polisario Front, teljes nevén Frente Popular para la Liberación de Saguia El-Hamra y Rio Oro, amely nyílt fegyveres harcot indított a spanyol uralom ellen. (Ld.: David L. Rousseau: Democracy and War. Institutions, Norms, and the Evolution of International Conflict, Stanford University Press - Stanford 2005.)

A helyzet 1975-re eszkalálódott, amihez hozzájárult, hogy Spanyolország vezetési válsággal küszködött, az országot korábban vaskézzel irányító caudillo, Franco tábornok haldoklott. A marokkói király ezt a vákuumot igyekezett kihasználni a déli Spanyol-Afrika bekebelezésére. Mindeközben spanyol kormánykörökben teljes volt a káosz: világos volt, hogy a területet nem tudják, de már nem is akarják megtartani, viszont sem a baloldali Polisarionak, sem Rabatnak nem akarták átadni. Sokan hajlottak a függetlenségről szóló népszavazás megrendezésére. A pressziót fokozandó, II. Hasszán marokkói uralkodó rendeletére október 16-án elindult délre a marokkói katonák és civilek „Zöld Menet"-e (Marcha verde).

A nyomás sikeres volt: a nagybeteg Franco halála, 1975. november 20. előtt mindössze néhány nappal Madrid titkos szerződést kötött Marokkóval és Mauritániával Spanyol-Szahara felosztásáról e két állam között. Később kiderült: mindezt azért Madrid nem ingyen tette, a titkos záradékok alapján még hosszú évekre biztosította magának a gazdasági javak 35 százaléka feletti rendelkezési jogot.

Novemberben már több mint 350 ezer marokkói katona és civil tartózkodott Nyugat-Szahara északi, foszfátban gazdag területén. A marokkói király a gyarmatosítás előtti történelmi jogokra hivatkozva hangoztatta, hogy ez a terület Marokkó szerves része, míg a szaharaiak ragaszkodtak a gyarmati - az ENSZ által is tiszteletben tartott - határok megőrzéséhez. Az újabb megszállás késztette a Polisario Frontot a nyílt függetlenségi háború megindítására. 

A teljes politikai berendezkedésük átalakítására készülő spanyolok tehát végleg feladták az országot, a helyi nacionalista erők pedig 1976. február 27-én kikiáltották a Szaharai Arab Demokratikus Köztársaságot, amelyet mindmáig nyolcvan állam ismert el hivatalosan. (Magyarország nincs közöttük.) Marokkónak, s főként az 1999-ben elhunyt II. Hasszán király tekintélyének az arab világban meghatározó szerepe volt abban, hogy túlnyomó többségben csak az úgynevezett harmadik világhoz tartozó, főleg fekete-afrikai államok siettek elismerni Nyugat-Szaharát. Így érthető, hogy a Polisario Front országa tagja az Afrikai Uniónak, az Arab Ligába viszont nem nyert bebocsáttatást.

Mauritánia sem politikai, sem katonai értelemben nem volt elég erős ahhoz, hogy a megszállt szaharai területeket megtartsa, s az 1978-as államcsínyt követő hatalomváltás nyomán 1979-ben szintén kivonult onnan. Így a terület egyedüli és de facto ura Marokkó maradt.

Az ötvenes-hatvanas években a megszállók katonai fölénye óriási volt, a szaharaiak tízezrével menekültek Algériába, s a marokkói határhoz közeli Tinduf oázis mellett rendezkedtek be. Az öt hatalmas menekülttáborból - Algír hallgatólagos hozzájárulásával - lassanként valóságos enklávét, államot az államban rendeztek be saját katonai közigazgatással, közintézményekkel, kórházakkal, iskolákkal. Igyekeznek fenntartani az államiság szimbólumait is: Nyugat-Szaharának saját címere, zászlaja, sőt saját pénze is van, amit ironikus módon - a spanyol hagyományokra utalva - Pesetának hívnak, és természetesen nincs forgalomban.

Amíg Algéria pénzzel és fegyverekkel is segítette a Polisario Frontot, a katonai sikerek nem maradtak el: Mauritánia kiszorítása után a marokkói seregek is jelentős területeket vesztettek, s 1983-ban már csak egy viszonylag keskeny tengerparti sávot és a Rabat számára különösen fontos északi „háromszöget" uralták. A Polisario térhódításának megakadályozására az algériai határ mentén (észak-déli irányban) és a tengerpart felé (kelet-nyugati irányban) 1987-ig 2400 km hosszú falat építettek, amelyet szögesdróttal és aknamezőkkel, valamint fejlett technikájú radarrendszerrel is védenek, mind kevesebb esélyt adva a szaharaiak gerillaakcióinak. Ezzel gyakorlatilag állóháború alakult ki.  

Marokkó eközben ügyesen lavírozott a nemzetközi színtéren is, II. Hasszán politikája biztosította a status quo fenntartását. Miután Líbia leállította a Polisario támogatását, lassan Algéria is háttérbe húzódott. Algír ugyanis nem akart nyílt konfliktusba keveredni az egyébként régi potenciális ellenfél Rabattal, ezért Szahara függetlenségének támogatása egy bizonyos határt soha nem lépett és nem is fog átlépni Algéria politikájában.

Rabat fő szövetségese - Franciaországon kívül - az Egyesült Államok, amely a még 1982-ben kötött katonai szerződés értelmében támaszpontokat tarthat fenn Marokkóban, ahonnan már elérhető akár a Perzsa-öböl térsége is. (Christopher Hill: The Actors in Europe's Foreign Policy, Routledge - London-New York 2002.) Washingtonban II. Hasszánt és utódját, VI. Mohamed királyt is Amerika barátjaként tartják számon, aminek a marokkói uralkodók nemegyszer bizonyságát is adták.

Az ENSZ ugyan kezdetektől fogva támogatja Nyugat-Szahara függetlenségi törekvéseit, azonban nem képes rábírni Marokkót, hogy vonuljon vissza a megszállt területekről. Ezzel Rabatban is tisztában vannak, maguk mögött tudva a Biztonsági Tanács két állandó tagja - a már említett Franciaország és az Egyesült Államok - maximális politikai támogatását.

Marokkóban kevés kérdésben van politikai konszenzus, egy dologban azonban minden politikai szereplő egyetért: Szaharát meg kell tartani, feladása a hazaárulással érne fel. Mindaz a politikai és pénzügyi tőke, ami Rabat mögött áll és a sikeres diplomáciában, illetve a korszerű haditechnikában ölt testet, gyakorlatilag a vereség szélére sodorta a Polisario Frontot. Mind a civilek, mind a szabadságharcosok (rabati nézőpontból terroristák) körében már jó ideje óriási mértékű az elkeseredés.

A Polisario Front mostanság az Európai Unióban keres szövetségest, remélve, hogy a szervezet talán rá tudja venni Spanyolországot és Franciaországot: vessék be befolyásukat a nyugat-szaharai rendezés érdekében, mert a mai állapotok közvetve (az illegális bevándorlók és a drogcsempészet révén) az Unió és főként e két ország biztonságát fenyegetik.(Ld.: Marc Maresceau, Erwan Lannon: The EU's Enlargement and Mediterranean Strategies. A Comparative Analysis, Hampshire Palgrave Macmillan, 2000.)

Jogi, politikai háttér

Nyugat-Szahara státusának rendezése évtizedek óta napirenden lévő kérdés. Marokkó és Mauritánia a Madriddal kötött szerződés és bevonulás idején előszeretettel hivatkozott arra, hogy a térség korábban úgynevezett uratlan terület volt, ezért elfoglalása nem jogtalan. Ez az érv azonban nem felel meg a valóságnak, hiszen a területet mindig is uralták különböző berber, illetve nomád dinasztiák, közösségek. Eképpen foglalt állást a Hágai Nemzetközi Bíróság is 1975-ben, amikor egyértelműen kimondta, hogy a terület sem Marokkóhoz, sem Mauritániához nem tartozott, annak ellenére, hogy ezen államok területéről a múltban érhette befolyás. Ezért a két ország területi igénye nem megalapozott.

II. Hasszán véleménye a határozatról tömör és kifejező volt: „A Bíróság döntése csupán egy vélemény... Az úgynevezett Nyugat-Szahara a marokkói területek része volt, amely fölött Marokkó uralkodói gyakorolták a szuverenitást és a terület lakossága marokkóinak tartotta és tartja magát..."

Mint az ENSZ által utolsó afrikai gyarmatként elismert területet, Nyugat-Szaharát a nemzetközi jogrend alapján megilleti a függetlenséghez való jog. Marokkó látszólag hajlandó egy korlátozott autonómiát biztosító végleges státus-megállapodás megfontolására Nyugat-Szaharával kapcsolatban, de ennek megvalósítását is évtizedek óta szabotálja.

Az ENSZ 1960. december 14-én hozott határozatot a népek önrendelkezésének megadásáról (1514. sz.). Négy évvel később az ENSZ Dekolonizációs Bizottsága felszólította a gyarmattartó Spanyolországot ennek betartására. (1964. október 16.) A következő évben pedig arra kérte Madridot: rendezzenek népszavazást a terület sorsáról. Mint tudjuk, ez nem valósult meg, Marokkó és Mauritánia pedig a Madridi Szerződésben 1975-ben átvette (gyakorlatilag megvette) a területet Spanyolországtól. 1975. október 16-án a Zöld Menet meghirdetése nemcsak a nyomásgyakorlást szolgálta, de sokatmondó válasz is volt a Hágai Nemzetközi Bíróság ugyanezen a napon kelt, Spanyol-Szaharával kapcsolatos tanácsadó döntésére is, melyet fentebb idéztünk.

A státusrendező népszavazásról azonban a felek továbbra sem tettek le és az 1990/91-es enyhüléssel újra napirendre került. 1990. június 27-én az ENSZ BT létrehozta a nyugat-szaharai népszavazást felügyelő katonai missziót MINURSO néven (690. sz.). (Ld.:  Misión de Naciones Unidas para el Referéndum en el Sahara Occidental, MINURSO)

 Ennek előkészítéseként kötötte meg Rabat és a Polisario a máig érvényben lévő tűzszünetet 1991. szeptember 6-án.

Ezzel kezdetét vette a színjáték és alkudozás a választójogi névjegyzékről. A Polisario Front ragaszkodik ahhoz, hogy a szavazói listát az 1974-ben, még a spanyol gyarmati közigazgatás által elvégzett népszámlálás alapján állítsák össze, hogy azon a népszámlálásban szereplők és leszármazottaik vehessenek részt, azaz a jelenleg a nyugat-szaharai határokon kívül, Tindufban élő szaharaiak is voksolhassanak. Marokkó viszont elutasítja ezt, mondván, hogy a menekülttáborokban nem csupán a seregei által megszállt területekről érkeztek menekültek - szerinte sok táborlakó a szaharaiakkal etnikailag rokon dél-algériai beduin. Ráadásul a mintegy magyarországnyi területű (!) „menekültállamban" rendkívül nagy, évi 5 százalékos a népszaporulat, jórészt ez biztosítja a Polisario Front utánpótlását. Szavazati jogot követel Rabat azonban annak az immár százezernél is több marokkói betelepülőnek, aki az otthoni nagyvárosi nyomornegyedekből „költözött" át az újonnan épített telepekre, ahol sokkal jobbak az életkörülményeik. VI. Mohamed király és kormánya a kiemelt programként kezelt beruházásoktól, az (otthoni) átlagon felüli szociális ellátástól azt várja, hogy a telepeken élő szaharaiak „belátják", jobb sorsuk lesz Rabat fennhatósága alatt, mint egy önálló, ám szegény nyugat-szaharai államban.

A világszervezet korábbi különmegbízottja, James Baker béketerve 2003-ban tartalmazta a függetlenség lehetőségét is. A Polisario a tárgyalások során rendkívül jelentős engedményeket tett, de Rabat így is elutasította a megegyezést. Ezzel világossá vált, hogy a marokkói vezetés jelenleg semmilyen körülmények között nem akar népszavazást, és ebben maga mögött tudja az Egyesült Államok támogatását. Baker ezután lemondott. A Polisario hirdette kétségbeesett intifáda pedig nem számíthat a Nyugat támogatására a 9/11 utáni világrendben. (Christopher C. Harmon: Terrorism Today. Cass Series On Political Violence, London-New York - Routledge, 2008.; Javaid Rehman: Islamic State Practices, International Law and the Threat from Terrorism: A Critique of the »Clash of Civilizations« in the New World Order, in: Studies in International Law (Oxford, England), Or Hart Publishing - Oxford-Portland 2005.)

A realitások tükröződnek az ENSZ hozzáállásán is: a BT 1720. számú határozatában kölcsönösen elfogadható megoldást kér a felektől, tehát nem kívánt nyomást gyakorolni Marokkóra (2006). Ezzel az ENSZ BT de facto kihátrált a népszavazás kikényszerítése mögül. Kevéssel ez után, a 2006. október 31-én született ENSZ BT határozat Marokkót arra bírta, hogy pártolja az autonómiát „szaharai tartományai" számára, mint a népszavazás alternatíváját.

Marokkó 2007 áprilisában nyújtotta be az ENSZ-nek az autonómiára vonatkozó rendezési tervét, mely az USA szimpátiáját is bírja. Válaszul a Polisario is az ENSZ elé állt, tervezetében ragaszkodva a függetlenséghez. 2007 augusztusa óta a felek képviselői több alkalommal is tárgyaltak egymással, de a tárgyalások megfeneklettek, miután a világszervezet különmegbízottja kijelentette, hogy a függetlenség irreális követelés.

Jelenleg a küzdelemben Marokkó áll győzelemre: nemhogy függetlenséget, de még korlátozott autonómiát sem hajlandó adni Nyugat-Szaharának. A népszavazás különböző feltételekhez kötése csak a rendezés végtelen halogatását szolgálja. A világpolitikai helyzet kedvez a status quo megőrzésének, az Egyesült Államoknak, de az Európai Uniónak sem érdeke konfliktusba keveredni muszlim szövetségesével. Rabat folytatni fogja a terület etnikai viszonyainak betelepítésekkel történő megváltoztatását, politikai ellenfeleit csendben hatástalanítja.

A területi vagy személyi autonómiához megfelelő számú lakosság is szükséges. Az eleve rendkívül ritkán lakott sivatagi országban az elmenekülők, elüldözöttek nagy száma és a betelepített marokkóiak miatt előbb-utóbb a kérdés magától fog lekerülni a napirendről, hiszen már nem lesz kinek megadni az önrendelkezést.

Esély a rendezésre nyolc pontban

A rendezés csak akkor lehet eredményes, ha:

Marokkó valóban elszánja magát az ENSZ-határozatok szerinti népszavazás tisztességes lebonyolítására.

A Polisario Front lemond a függetlenség követeléséről és az autonómiát tűzi ki célul.

Ennek érdekében rögzítik a választói névjegyzéket, korlátozva mind a jelenlegi nyugat-szaharai, mind a menekülttáborban élő lakosság részvételi lehetőségét.

Amennyiben ebben nem sikerül megállapodni, Rabat egyoldalúan is dönthet: területi autonómiát ad Nyugat-Szaharának.

A nagyhatalmak elő kell segítsék a rendezést, nyomást gyakorolva Marokkóra.

A nemzetközi szervezetek békefenntartó csapatokat küldenek a területre, a népszavazás (státusváltozás) utáni helyzet elmérgesedését megakadályozandó és az eredmény elfogadásának kikényszerítése céljából. A kaotikus kelet-timori példa nem ismétlődhet meg.

Az autonómia esetleges győzelme esetén Rabat garantálja az autonóm területek működőképességét, kidolgozza a jogszabályi hátterét és rendelkezik az ásványkincsek, illetve a halászat bevételeinek megosztásáról, megteremtve ezzel az autonóm terület gazdasági hátterét.

A Polisario garantálja az eredmény elfogadását és lemond a további erőszakról, politikai szervezetté alakul.

Zilahi László