A Nyugat geopolitikai hanyatlása
A
jelenlegi gazdasági krízis, mely kétség kívül 75 éve a legnagyobb
kihívás a világ számára, elsősorban az Egyesült Államokat, Európát,
valamint feltehetően Japánt érinti majd a leginkább - állapítja meg
tanulmányában Roger C. Altman a vezető külpolitikai folyóirat, a Foreign Affairs hasábjain. Ez komoly csapás, ami szerinte gyengíti Amerika stratégiai pozícióit, és a Nyugat geopolitikai hanyatlásához vezet.
Sokan
ma - legalábbis ideológiailag - úgy próbálják minimalizálni a károkat,
hogy visszautalnak az 1981-1982-es krízisre, melyet viszonylag könnyen
átvészelt a világ. Ám látni kell, hogy az akkori krízisben még épek és
hatékonyak voltak a helyzetet kezelni képes eszközök épp úgy, mint a
kormányzatok monetáris és fiskális potenciálja, így hatásuk is gyors
lehetett. Ez a mai állapotokról egyáltalán nem mondható el. Az aktuális
károk lényegesen megkérdőjelezik az amerikai típusú szabadpiaci modell
életképességét. Az eddig életbeléptetett intézkedések az állami
beavatkozások hosszú távú érvényét és szükségességét vetítik előre,
vagyis azt, hogy az állami szektor erőteljesebb lesz, mint a
közelmúltban bármikor is lehetett, a kis és középvállalkozások ereje
pedig jelentősen csökkenni fog.
Nemigen lesz olyan állam,
mely később elmondhatná magának: a krízist haszonnal tudta saját
előnyeire felhasználni. Talán egyedül Kína erősödik majd meg globális
szinten, s ennek az az oka, hogy viszonylag izolált pozíciókat foglal
el gazdasága, valutatartalékai tetemesek - mintegy 2 trillió dollár -,
és gazdasági növekedése, még ha csökken is, a belső piac által életben
tartott aktivitás következtében szerény, de biztos folyamatosságot
mutat majd.
Ez a viszonylagos védettség lehetővé teszi
Peking számára, hogy míg Amerika és Európa saját korábbi pozícióinak
visszaszerzéséért harcol, addig bővítse potenciálját; képes lesz arra,
hogy - saját érdekeiből kiindulva - segítse más nemzetek pénzügyi
gondjainak enyhítését, így befolyását is növelje a legkülönbözőbb
térségekben. A krízis egyik következménye lehet, hogy Peking és
Washington közelebb kerül majd egymáshoz, viszonyuk elmélyül; a
kereskedelmi kapcsolatokban eddig mutatkozó érdekellentétek elsimulnak,
a Kongresszus pedig arra kényszerül, hogy enyhítsen eddigi, Peking
számára előnytelen protekcionista álláspontján. Barack Obama elnök
mintha máris felismerte volna - szemben valamennyi eddigi elődjével -,
hogy a következő évtizedeket meghatározó legfontosabb bilaterális
kapcsolat az amerikai-kínai lesz. Ennek egyik következménye lehet, hogy
besegítheti Kínát a G-8-as exkluzív társaságba (a legiparosodottabb
államok klubjába), illetve lehetővé teheti, hogy szélesedjék Kína
részvényesi pozíciója az IMF-ben, cserében pedig Kína jelentősen
növelheti az alap tőkebázisát.
Roger C. Altman véleménye
szerint az eddigi - vagyis az elmúlt 75 évben kitapasztalt -
válságkezelő módszerek ma kevéssé lesznek eredményesek, így a negatív
hatások általánosak és tartósak maradnak; komolyan számolni kell a
folyamatosan gyengülő gazdasággal, a fogyasztás és ennek következtében
a bevételek csökkenésével, valamint a magas munkanélküliséggel.
Bár
az amerikai jegybank már az ősszel változtatott eddigi monetáris
politikáján, de mind az Egyesült Államokban, mind pedig Európában máris
rendkívül alacsonyak a kamatlábak, így az intézkedésnek nem sok
foganatja van. Ráadásul a központi bankok egyébként is már
elképzelhetetlen mennyiségű likvid pénzt pumpáltak a hitelpiacba. A
fiskális élénkítő csomagok is hasonlóképp hatástalanok lesznek, már
most megjósolható. A Kongresszus e hetekben egy 300 milliárd dolláros
fogyasztásélénkítő, valamint adó-visszatérítő csomagról tárgyal, de mi
ez az összeg az Egyesült Államok 15 trillió dollár-volumenű
gazdaságához? Európában a kilátások még rosszabbak.
Csodálkozhatunk-e
akkor, ha a protekcionizmus gerjesztette demagógia mindenütt áttöri a
gátakat - teszi fel a kérdést a szerző. Obama első lépéseit - ha nem is
anyagilag, de politikailag - egyfajta visszafogottság jellemzi, szemben
mondjuk a francia elnök, Nicolas Sarkozy, vagy az olasz miniszterelnök,
Silvio Berlusconi tüzes, gazdasági-nacionalista, protekcionista
beszédeit hallgatva. Hasonló jelenségek mutatkoznak Indiában és
Oroszországban is. Ez utóbbi esetében kirívó a hasonlóság a gazdasági
krízis involválta mai és az 1961-es politikai helyzet között: Vlagyimir
Putyin miniszterelnök hasonlóképp próbál fogást találni Obama elnökön,
miként Nyikita Hruscsov egykoron John F. Kennedyn.
E
történeti krízis felveti a kérdést: nem lenne-e szükség vadonatúj, a
valuta-, a banki, valamint a pénzügyi rendszereket kontrolláló globális
megközelítésekre? Sokan ajánlják ezt, máris egy új, úgynevezett második
Bretton Woods-t helyezve kilátásba. De szembe kell néznünk a tényekkel
- állapítja meg Altman -: egy ilyen, teljesen új rendszer
működésképtelen lenne. Hogy miért? Mert a globális folyamatok
következtében a pénzügyi és valutapiacok túlságosan óriásiak és
erőteljesen lettek, semmilyen nemzetközi megállapodás sem lenne képes
szabályozni, keretek között tartani őket. Az idő elszállt a rögzített
devizaárfolyamok felett. Egy ilyen lépés meglehet, több gondot okozna,
mint amennyit megold.
Ez azonban nem jelenti azt, hogy
teljességgel eszközök nélkül maradtunk volna, illetve, hogy nem kellene
minél hamarabb akcióba lépni. Itt van mindjárt az IMF, melyet meg
kellene erősíteni és bizonyos értelemben megváltoztatni céljait és
struktúráját. A szervezet mindössze egy 250 milliárd dolláros
kölcsönalappal rendelkezik, melynek mértékét még 1997-ben határozták
meg, ami a mai igényeknek nyilvánvalóan nem felel meg. Gondoljunk csak
azokra az országokra, amelyeknek összeomlását egyelőre az IMF-hitel
akadályozta meg: Magyarországra, Izlandra, Pakisztánra, Ukrajnára;
valamint további hat államra, melyek szintén tárgyalásokat kezdtek egy
lehetséges kölcsönről.
Másodszor: a G-8-as konstrukció
már rég elavult. Teljes képtelenség, hogy Kína, amely a világ egyik
vezető gazdasági hatalma, nincs benne ebben a csoportban. Ugyanakkor
életszerűbb lenne a G-20-as formációt előtérbe helyezni, mely a világ
19 legnagyobb nemzetgazdaságát és az Európai Uniót foglalja magába,
hisz ez sokkal inkább leképezi a valós globális gazdasági folyamatokat.
Harmadikként: újra kell gondolni a Basel II.
irányelveket a bankok tőkésítésének szabályozását illetően. Ezek
rendkívül alkalmatlanoknak bizonyultak a bankok mai kríziseinek
tükrében, hisz a szóban forgó pénzintézeteket nem védték meg. Javallott
lenne - és ebben állna az irányelvek revíziója -, ha a bankok
különleges tartalékokat képeznének a financiálisan virágzó
időszakokban, amelyeket aztán válság idején felhasználhatnának.
http://www.foreignaffairs.com/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése