2009. január 25., vasárnap

A nagy összeomlás, 2008

A Nyugat geopolitikai hanyatlása
A jelenlegi gazdasági krízis, mely kétség kívül 75 éve a legnagyobb kihívás a világ számára, elsősorban az Egyesült Államokat, Európát, valamint feltehetően Japánt érinti majd a leginkább - állapítja meg tanulmányában Roger C. Altman a vezető külpolitikai folyóirat, a Foreign Affairs hasábjain. Ez komoly csapás, ami szerinte gyengíti Amerika stratégiai pozícióit, és a Nyugat geopolitikai hanyatlásához vezet.
Sokan ma - legalábbis ideológiailag - úgy próbálják minimalizálni a károkat, hogy visszautalnak az 1981-1982-es krízisre, melyet viszonylag könnyen átvészelt a világ. Ám látni kell, hogy az akkori krízisben még épek és hatékonyak voltak a helyzetet kezelni képes eszközök épp úgy, mint a kormányzatok monetáris és fiskális potenciálja, így hatásuk is gyors lehetett. Ez a mai állapotokról egyáltalán nem mondható el. Az aktuális károk lényegesen megkérdőjelezik az amerikai típusú szabadpiaci modell életképességét. Az eddig életbeléptetett intézkedések az állami beavatkozások hosszú távú érvényét és szükségességét vetítik előre, vagyis azt, hogy az állami szektor erőteljesebb lesz, mint a közelmúltban bármikor is lehetett, a kis és középvállalkozások ereje pedig jelentősen csökkenni fog.

Nemigen lesz olyan állam, mely később elmondhatná magának: a krízist haszonnal tudta saját előnyeire felhasználni. Talán egyedül Kína erősödik majd meg globális szinten, s ennek az az oka, hogy viszonylag izolált pozíciókat foglal el gazdasága, valutatartalékai tetemesek - mintegy 2 trillió dollár -, és gazdasági növekedése, még ha csökken is, a belső piac által életben tartott aktivitás következtében szerény, de biztos folyamatosságot mutat majd.

Ez a viszonylagos védettség lehetővé teszi Peking számára, hogy míg Amerika és Európa saját korábbi pozícióinak visszaszerzéséért harcol, addig bővítse potenciálját; képes lesz arra, hogy - saját érdekeiből kiindulva - segítse más nemzetek pénzügyi gondjainak enyhítését, így befolyását is növelje a legkülönbözőbb térségekben. A krízis egyik következménye lehet, hogy Peking és Washington közelebb kerül majd egymáshoz, viszonyuk elmélyül; a kereskedelmi kapcsolatokban eddig mutatkozó érdekellentétek elsimulnak, a Kongresszus pedig arra kényszerül, hogy enyhítsen eddigi, Peking számára előnytelen protekcionista álláspontján. Barack Obama elnök mintha máris felismerte volna - szemben valamennyi eddigi elődjével -, hogy a következő évtizedeket meghatározó legfontosabb bilaterális kapcsolat az amerikai-kínai lesz. Ennek egyik következménye lehet, hogy besegítheti Kínát a G-8-as exkluzív társaságba (a legiparosodottabb államok klubjába), illetve lehetővé teheti, hogy szélesedjék Kína részvényesi pozíciója az IMF-ben, cserében pedig Kína jelentősen növelheti az alap tőkebázisát.

Roger C. Altman véleménye szerint az eddigi - vagyis az elmúlt 75 évben kitapasztalt - válságkezelő módszerek ma kevéssé lesznek eredményesek, így a negatív hatások általánosak és tartósak maradnak; komolyan számolni kell a folyamatosan gyengülő gazdasággal, a fogyasztás és ennek következtében a bevételek csökkenésével, valamint a magas munkanélküliséggel.

Bár az amerikai jegybank már az ősszel változtatott eddigi monetáris politikáján, de mind az Egyesült Államokban, mind pedig Európában máris rendkívül alacsonyak a kamatlábak, így az intézkedésnek nem sok foganatja van. Ráadásul a központi bankok egyébként is már elképzelhetetlen mennyiségű likvid pénzt pumpáltak a hitelpiacba. A fiskális élénkítő csomagok is hasonlóképp hatástalanok lesznek, már most megjósolható. A Kongresszus e hetekben egy 300 milliárd dolláros fogyasztásélénkítő, valamint adó-visszatérítő csomagról tárgyal, de mi ez az összeg az Egyesült Államok 15 trillió dollár-volumenű gazdaságához? Európában a kilátások még rosszabbak.

Csodálkozhatunk-e akkor, ha a protekcionizmus gerjesztette demagógia mindenütt áttöri a gátakat - teszi fel a kérdést a szerző. Obama első lépéseit - ha nem is anyagilag, de politikailag - egyfajta visszafogottság jellemzi, szemben mondjuk a francia elnök, Nicolas Sarkozy, vagy az olasz miniszterelnök, Silvio Berlusconi tüzes, gazdasági-nacionalista, protekcionista beszédeit hallgatva. Hasonló jelenségek mutatkoznak Indiában és Oroszországban is. Ez utóbbi esetében kirívó a hasonlóság a gazdasági krízis involválta mai és az 1961-es politikai helyzet között: Vlagyimir Putyin miniszterelnök hasonlóképp próbál fogást találni Obama elnökön, miként Nyikita Hruscsov egykoron John F. Kennedyn.

E történeti krízis felveti a kérdést: nem lenne-e szükség vadonatúj, a valuta-, a banki, valamint a pénzügyi rendszereket kontrolláló globális megközelítésekre? Sokan ajánlják ezt, máris egy új, úgynevezett második Bretton Woods-t helyezve kilátásba. De szembe kell néznünk a tényekkel - állapítja meg Altman -: egy ilyen, teljesen új rendszer működésképtelen lenne. Hogy miért? Mert a globális folyamatok következtében a pénzügyi és valutapiacok túlságosan óriásiak és erőteljesen lettek, semmilyen nemzetközi megállapodás sem lenne képes szabályozni, keretek között tartani őket. Az idő elszállt a rögzített devizaárfolyamok felett. Egy ilyen lépés meglehet, több gondot okozna, mint amennyit megold.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy teljességgel eszközök nélkül maradtunk volna, illetve, hogy nem kellene minél hamarabb akcióba lépni. Itt van mindjárt az IMF, melyet meg kellene erősíteni és bizonyos értelemben megváltoztatni céljait és struktúráját. A szervezet mindössze egy 250 milliárd dolláros kölcsönalappal rendelkezik, melynek mértékét még 1997-ben határozták meg, ami a mai igényeknek nyilvánvalóan nem felel meg. Gondoljunk csak azokra az országokra, amelyeknek összeomlását egyelőre az IMF-hitel akadályozta meg: Magyarországra, Izlandra, Pakisztánra, Ukrajnára; valamint további hat államra, melyek szintén tárgyalásokat kezdtek egy lehetséges kölcsönről.

Másodszor: a G-8-as konstrukció már rég elavult. Teljes képtelenség, hogy Kína, amely a világ egyik vezető gazdasági hatalma, nincs benne ebben a csoportban. Ugyanakkor életszerűbb lenne a G-20-as formációt előtérbe helyezni, mely a világ 19 legnagyobb nemzetgazdaságát és az Európai Uniót foglalja magába, hisz ez sokkal inkább leképezi a valós globális gazdasági folyamatokat.

Harmadikként: újra kell gondolni a Basel II. irányelveket a bankok tőkésítésének szabályozását illetően. Ezek rendkívül alkalmatlanoknak bizonyultak a bankok mai kríziseinek tükrében, hisz a szóban forgó pénzintézeteket nem védték meg. Javallott lenne - és ebben állna az irányelvek revíziója -, ha a bankok különleges tartalékokat képeznének a financiálisan virágzó időszakokban, amelyeket aztán válság idején felhasználhatnának.

http://www.foreignaffairs.com/issues/2009/88/1

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése