Illúziók és autoriter próbálkozások

A krízistől a Kreml sem menekülhet
Foreign Affairs

2008 júniusában, éppen egy évvel ezelőtt, amikor már kezdtek körvonalazódni az azóta kiteljesedett hitel-, illetve gazdasági válság folyamatai, Vlagyimir Putyin miniszterelnök még igen derűlátóan nyilatkozott Oroszország lehetőségeiről. Másokkal ellentétben „mi nem vagyunk krízisben” - jelentette ki magabiztosan. És valóban, ha az orosz politikus visszatekintett az 1999-2007 közötti évekre, igencsak meg lehetett elégedve, írja a Foreign Affairsben megjelent tanulmányában Anders Ǻslund, a világgazdaságot kutató Peterson Intézet vezető munkatársa.

A jelzet időszakban Oroszország gazdasága évente 7 százalékkal bővült. Ebből Putyin egyenesen arra következtetett, hogy országa 2020-ra megelőzi Németországot, a világ rangsorban jelenleg ötödik gazdasági hatalmát.

Minderről azonban gyorsan kiderült, hogy illúzió, ám Putyin és szövetségesei ahelyett, hogy szembenéztek volna a tényekkel, továbbra is úgy nyilatkoztak a válságról, mint a Nyugat hanyatlásáról, melyhez Oroszországnak semmi, de semmi köze. Igaz, az optimista összképet némileg zavarták a Dmitrij Medvegyev környezetében működő liberális szakértől reformokat, de legalábbis gazdasági irányvonal-módosítást sürget javaslatai. Ekként érkeztünk el az orosz helyzet jelen állapotához, és a következő hónapok fogják eldönteni: a Kreml végre hallgat-e a józan észre és meghozza a szükséges döntéseket, vagy továbbra is tartózkodik strukturális változtatásokat végrehajtani.

A válság Oroszországra egy igen magas termelékenységet felmutató évtized után csapott le. 2008 augusztusára – a tervezetten felüli bevételeknek köszönhetően – nagyon jelentős tartalékokat halmoztak fel nemzetközi pénznemekben, dollárban az összeg 598 milliárdot tett ki, és ez a harmadik legnagyobb tartaléknak számított a világon. Bár az infláció nem volt alacsony, mindazonáltal beállt a stabil 15 százalékra. Ha valami izgatta az érintetteket, akkor az épp az orosz gazdasága túlhevülése volt. De aztán a jövedelem legfontosabb forrása, az olaj ára, melynek hordójáért júliusban még 147 dollárt adtak, gyorsan csökkenni kezdett. Decemberben – ekkor érte el a mélypontot – mindössze 35 dollárt adtak érte. Ne feledjük – jegyzi meg a szerző – Oroszország teljes exportjának 85 százalékát az olaj- és gázexport adja.

Augusztusban az orosz-grúz háború után az orosz tőzsde zuhanni kezdett: májusig a múlt év októberi szintjének 80 százalékát elveszítette. Ez elborzasztó hatást gyakorolt az ország oligarcháira, akik közül sokan pár hónap alatt majdnem mindent elbuktak. A 100 egykori leggazdagabb orosz kétharmada ma már nem büszkélkedhet a milliárdosi címmel.

A Kreml első válságellensúlyozó lépésével az orosz stratégiai – leginkább az alumíniumipari – vállalatok kieső valutabevételét igyekezett pótolni, illetve jelentős likvid összegeket ömlesztett a bankrendszerbe. Putyinon és környezetén még ekkor sem látszott semmilyen indokolt óvatosság vagy ijedelem, sőt, a válságban jó alkalmat láttak arra, hogy felgyorsítsák a nagy magánvállalatok államosítását; megszellőztették azt is, hogy valamennyi jelentősebb fémfeldolgozó üzemet éppúgy állami tulajdonban kívánna látni, mint a bányákat. Közben azt remélték, hogy gyorsan megáll az olaj árának csökkenése, és az ekként ismét emelkedő bevételekből mindezt – illetve a válság többi következményét – gond nélkül finanszírozhatják. Ez a feltételezés is tévesnek bizonyult, melynek aztán már rövid távon is komoly következményei lettek. Novemberben az Orosz Központi Bank az addig a dollárhoz és euróhoz kötött rubelt fokozatosan kezdte leértékelni, amire aztán a lakosság gyorsan átváltotta megtakarításait dollárra vagy euróra. A bank igyekezett fenntartani a likviditást, de a pénz azonnal külső valutákra konvertálódott. Az eredmény felért egy katasztrófával, a már említett 598 milliárd tartalékból januárra már csak 386 milliárd dollár maradt, vagyis az eredeti összegnek több, mint egyharmadát, 212 milliárdot elveszítettek.

2009 első negyedévében a GDP 9,5 százalékkal esett az előző év azonos időszakához képest, az ipari termelés pedig 14 százalékkal. Mindennek elsődleges oka az export visszazuhanása; ennek mértéke az idén már elérte az 50 százalékot. Mindezek ismeretében nem csodálkozhatunk azon, hogy a krízis a lakosság széles rétegeit érintette. Decemberig az átlag nettójövedelem 12 százalékkal esett vissza. Amikor a munkanélküliség elérte a 9,5 százalékot, a kormány megtiltotta, hogy új adatok lássanak napvilágot, vagyis elkezdte cenzúrázni a jelentéseket.

A magánszektor külső adóssága is akut problémává vált. A fogyasztók és vállalkozók összes adósságát 500 milliárd dollárra becsülik, ami az orosz tőzsde törzstőkéjével megegyező összeg. Az összeg nagyságának magyarázata a rendkívül szegényes és kezdetleges orosz bankrendszerben rejlik, ráadásul ebből körülbelül 250 milliárdot öt olyan bank hitelezett, melyek a legkritikátlanabb kiszolgálói a Kreml gazdasági elképzeléseinek. A rengeteg magánbank viszont túl gyenge ahhoz, hogy ellássa a nagy vállalkozásokat hitellel, ezért azok rendre arra kényszerülnek, hogy külföldi forrásokhoz forduljanak, vállalva a valutafluktuációk minden kockázatát.

A krízis megmutatta, mily kevéssel is járult hozzá az alig egy éve pozícióban lévő miniszterelnök a lakosság gazdasági védelméhez. Az elmúlt, gazdaságilag sikeres évtized létét egyértelműen a piaci folyamatoknak és az ezáltal felszabaduló kapacitásoknak köszönhette, illetve persze a magas olajáraknak. Ezek egyike sem köthető Putyin nevéhez vagy áldásos tevékenységéhez, pedig mindezeken túlmenően, és kihasználva e gazdagodás adata lehetőségeket, barátságosabb és biztosabb környezetett teremthetett volna felelős döntésekkel, melyek most minimalizálhatnák a krízis hatásait. De semmilyen piacbarát reform sem történt. Viszont a Transparency International szerint Oroszország a világ államainak 180-as korrupciós listáján a 33 helyet foglalja el; az egyetlen, az egy főre jutó azonos jövedelemmel bíró, Oroszországnál korruptabb állam Egyenlítői Guinea. De nem csak a reformok és a struktúraváltás maradt el; infrastrukturális beruházások sem történtek. Putyin hatalomra kerülése óta az úthálózat ugyanolyan szegényes és leromlott állapotú, mint korábban, a szovjet időkben volt.

Bár az egy éve az elnöki funkcióba megválasztott Dmitrij Medvegyev gyakorta utal arra, hogy minden fontos döntést ő hoz meg, mindazonáltal Putyin még ma is az ország igazi vezetője, legbefolyásosabb figurája. Igaz, kettejük viszonya kiegyensúlyozott és nyilvánvalóan kipróbált bizalomra épül, ugyanakkor csapataik összetétele igen különböző. Putyin munkatársai nagyrészt egykori szentpétervári, illetve még korábbi, drezdai KGB-tisztek köréből került ki. A Medvegyev-klub tagjai viszont fiatal technokraták, ügyvédi vagy közgazdászi végzettséggel, akik politikai túlélésre hajtanak.

A válság most ennek a figyelemreméltó különbségnek az előnyeit változtathatja szükségből erénnyé. A régi keményvonalasokat sokkolta és bizonyos értelemben megbénította a válság. De a reformok elkötelezettjei egy idő után léptek; a helyes irányváltás első jele volt a kormány azon programcsomagja, melyet most márciusban fogadtak el, és ami teljesen új büdzsé kidolgozását jelentette, amely már valamelyest köszönőviszonyban van a valósággal, nem úgy, mint a múlt ősszel elfogadott büdzsé. Moszkvában végre tudomásul vették, hogy a GDP 6 százalékkal fog esni idén, és senki nem beszél már arról, hogy 6 százalékos lesz a növekedés, miként azt múlt novemberben állították. A 3,7 százalékos költségvetési többletet is gyorsan felülírta a realitás, és ma már 7,4 százalékos hiánnyal számolnak.

És mintha felhagytak volna a nagyarányú államosítási tervekkel is. Mindazonáltal nem múlt el a valós veszélye annak, hogy egy esetleges olajár-emelkedés, és az azzal együtt járó lazulás lehetővé teszi Putyinnak és a keményvonalasoknak, hogy ismét a könnyebbik megoldásra kényszerítsék rá az országot. Ha ez történnék, és a korrupt, merev rendszer kiegészülne Putyin autoriter próbálkozásaival, akkor Oroszország könnyen ismét az 1991-1998 között megismert mélypontra zuhanhat vissza.

http://www.foreignaffairs.com/