Kínai oknyomozó történelem
Egyetlen kínai újságíró, író vagy kutató sem merte soha megtenni azt, amire Jang Csi-seng (Yang Jisheng)
vállalkozott, nevezetesen megírni az általában Nagy Ugrás néven
emlegetett kínai gazdasági és emberi katasztrófa (1958-1961) alapos és
részletes történetét. A Mao Ce-tung (Mao Zedong) kínai vezető
megszállott víziójának megvalósítására hozott döntés, hogy a végletekig
felgyorsított ütemben iparosítják Kínát, nagy „hátraugrásnak" bizonyult
és olyan éhínségre vezetett, amelyben egyes források szerint mintegy 30
millió ember vesztette életét. A témáról külföldön már más könyvek is
megjelentek, de egy sem volt ennyire pontos -írja Bruno Philip a Le Monde-ban.
Jang Csi-sengnek, az Új Kína (Xinhua) újságírójának, aki 1964-ben lépett be a Kínai Kommunista Pártba, személyes indoka is volt arra, hogy belefogjon a könyv megírásába, erre utal a mű címe is: Mu Pej - azaz Sírkő. Saját apja is az éhínség áldozata volt, ő maga pedig Hupej (Hubei) tartományban dákként, mint írta, „annak ellenére, hogy az iskolások jobban táplálkozhattak, három éven át csak rizst ettem, rizst és rizst."A Le Monde tudósítója egy pekingi kávéházban beszélgetett a szerzővel, aki visszaemlékezett arra, hogy azokban az években mindig éhes volt. „Ráadásul a tanulás mellett a földeken is dolgozni kellett, és, hozzá kellett járulni az acélgyártási normák teljesítéséhez, a gátak építéséhez."
Mao az 1957 évi jobboldal-ellenes kampány után indította el a Nagy Ugrást, azt követően, hogy politikai terrorral megszabadult potenciális és nyílt ellenfeleinek nagy részétől és megerősítette ellenőrzését a pártapparátus fölött. A Kínai Kommunista Párt VIII. kongresszusának rendkívüli üléseként 1958 májusában Pekingbe összehívott tanácskozáson hirdette meg az „utol kell érni Angliát" jelszót. Nagy-Britannia akkor a világ második gazdasági hatalma volt, Kína a világ egyik legszegényebb országa.
A kommunisztikus szerveződésű „népi kommunákba" kollektivizált parasztokat arra mozgósították, hogy acélt öntsenek az erre célra primitív technikával megépített „népi kohókban", ezen kívül részt kellett venniük a nagy iparfejlesztési tervekben és folyószabályozási munkálatokban. Míg ezeken a munkahelyeken robotoltak, a termés betakarítatlanul maradt a földeken. A felülről megkövetelt csodálatos teljesítmények elérését a pártkáderek mindenütt félrevezető jelentésekkel, statisztikákkal igazolták a helyszínre érkező központi vezetőknek és propagandistáknak.
Jang Csi-seng ezt a történetet írta meg könyvében, amely a különleges státust élvező Hongkongban jelent meg - de forgalmazását Kína többi részében azonnal megtiltották. Az Új Kína hírügynökségnél eltöltött éveiben szerzett kapcsolatai révén folytathatott tényfeltáró újságírói nyomozást, ami Kínában szokatlan gyakorlat.
Noha nem ismerte a katasztrófa tényleges mélységét, Jang hosszú ideje sejtette, hogy a hatóságok soha nem közölték a Nagy Ugrásra vonatkozó teljes igazságot „Soha nem vontam kétségbe a hivatalos változatot, de gyanítottam, hogy sok dolgot eltitkoltak előlünk." Ám csak szóbeszéd és feltételezések alapján nem lehetett feltárni ezt az igazságot, amelyet a hatóságok közvetve elismertek és „természeti csapások és emberi hibák" következményeként magyaráztak. Az utóbbiról valamivel bővebbet 30 évvel később, a gazdasági reformok elindításakor indított „maótlanítási" kampány idején közöltek a hatóságok.
Ahhoz, hogy ennél többet tárhasson fel, Jangnak a helyszínre kellett utaznia, hogy vizsgálódjon, felkutassa a túlélőket, de ugyanakkor kerülnie kellett a feltűnést. Kína tizenkét tartományát kereste fel az ország középső, északnyugati és keleti részén. Egy mezőgazdasági kérdésekről szóló riportsorozat megírása ürügyén találkozott egykori helyi vezetőkkel, parasztokkal - párttagokkal is. „Végül sikerült hozzájutnom a hivatalos statisztikákhoz, amelyek lehetővé tették számomra, hogy rekonstruáljam a történetet és pontosabb képet nyerjek a halottak számáról körzetenként, faluról falura."
A mai hivatalos média és a pártvezetők természetesen tökéletes hallgatásba burkolóznak az idős újságíró ezeroldalas könyvével kapcsolatban. A Sírkő megjelent kínaiul, de csak Hongkongban kapható. A szerzőt azonban nem zaklatták a kínai hatóságok, noha Jang keményen fogalmaz: „A Nagy Ugrás katasztrófája nemcsak egy hibás politikának, hanem a rendszer totalitárius jellegének is következménye".
Az újságíró nem tagadja, hogy a 30 éve megkezdett reformok eredményeként a rendszer változott, de ez szerinte nem elegendő. A piacgazdaságnak a demokráciával kell párosulnia. „Azzal az ürüggyel, hogy a kínai sajátosságokra kell helyezni a hangsúlyt, a rendszer továbbra is tagadja az egyetemes értékeket" - fejti ki.
Jang ma a tekintélyes Yanhuang chunqiu (Történelmi krónikák) című, demokrácia-párti szemléletét nem tagadó pekingi havilap helyettes főszerkesztője - az ilyen értelmiségi fórumok létezése önmagában is jelzi a mai kínai társadalom sokarcúságát. Az újságíró nagy figyelemmel követi, mi történik az idei évben, amelyre nemcsak a Kínai Népköztársaság kikiáltásának 60-ik évfordulója esik, hanem a Tienanmen-téri mozgalom 20-ik évfordulója is.
Jang az éhínség következtében 1959-ben meghalt édesapja és „a Nagy Ugrás" időszakában elpusztult 36 millió kínai emlékére adta művének a Sírkő címet. Mint a Le Monde-nak elmondta, az ő szemében a történet lényege az emlékezés és annak ellentéte, a felejtés és a tabu közötti összefüggés: „Annak a nemzetnek, amely nem képes szembenézni a múltjával, nem lehet jövője".
Jang Csi-sengnek, az Új Kína (Xinhua) újságírójának, aki 1964-ben lépett be a Kínai Kommunista Pártba, személyes indoka is volt arra, hogy belefogjon a könyv megírásába, erre utal a mű címe is: Mu Pej - azaz Sírkő. Saját apja is az éhínség áldozata volt, ő maga pedig Hupej (Hubei) tartományban dákként, mint írta, „annak ellenére, hogy az iskolások jobban táplálkozhattak, három éven át csak rizst ettem, rizst és rizst."A Le Monde tudósítója egy pekingi kávéházban beszélgetett a szerzővel, aki visszaemlékezett arra, hogy azokban az években mindig éhes volt. „Ráadásul a tanulás mellett a földeken is dolgozni kellett, és, hozzá kellett járulni az acélgyártási normák teljesítéséhez, a gátak építéséhez."
Mao az 1957 évi jobboldal-ellenes kampány után indította el a Nagy Ugrást, azt követően, hogy politikai terrorral megszabadult potenciális és nyílt ellenfeleinek nagy részétől és megerősítette ellenőrzését a pártapparátus fölött. A Kínai Kommunista Párt VIII. kongresszusának rendkívüli üléseként 1958 májusában Pekingbe összehívott tanácskozáson hirdette meg az „utol kell érni Angliát" jelszót. Nagy-Britannia akkor a világ második gazdasági hatalma volt, Kína a világ egyik legszegényebb országa.
A kommunisztikus szerveződésű „népi kommunákba" kollektivizált parasztokat arra mozgósították, hogy acélt öntsenek az erre célra primitív technikával megépített „népi kohókban", ezen kívül részt kellett venniük a nagy iparfejlesztési tervekben és folyószabályozási munkálatokban. Míg ezeken a munkahelyeken robotoltak, a termés betakarítatlanul maradt a földeken. A felülről megkövetelt csodálatos teljesítmények elérését a pártkáderek mindenütt félrevezető jelentésekkel, statisztikákkal igazolták a helyszínre érkező központi vezetőknek és propagandistáknak.
Jang Csi-seng ezt a történetet írta meg könyvében, amely a különleges státust élvező Hongkongban jelent meg - de forgalmazását Kína többi részében azonnal megtiltották. Az Új Kína hírügynökségnél eltöltött éveiben szerzett kapcsolatai révén folytathatott tényfeltáró újságírói nyomozást, ami Kínában szokatlan gyakorlat.
Noha nem ismerte a katasztrófa tényleges mélységét, Jang hosszú ideje sejtette, hogy a hatóságok soha nem közölték a Nagy Ugrásra vonatkozó teljes igazságot „Soha nem vontam kétségbe a hivatalos változatot, de gyanítottam, hogy sok dolgot eltitkoltak előlünk." Ám csak szóbeszéd és feltételezések alapján nem lehetett feltárni ezt az igazságot, amelyet a hatóságok közvetve elismertek és „természeti csapások és emberi hibák" következményeként magyaráztak. Az utóbbiról valamivel bővebbet 30 évvel később, a gazdasági reformok elindításakor indított „maótlanítási" kampány idején közöltek a hatóságok.
Ahhoz, hogy ennél többet tárhasson fel, Jangnak a helyszínre kellett utaznia, hogy vizsgálódjon, felkutassa a túlélőket, de ugyanakkor kerülnie kellett a feltűnést. Kína tizenkét tartományát kereste fel az ország középső, északnyugati és keleti részén. Egy mezőgazdasági kérdésekről szóló riportsorozat megírása ürügyén találkozott egykori helyi vezetőkkel, parasztokkal - párttagokkal is. „Végül sikerült hozzájutnom a hivatalos statisztikákhoz, amelyek lehetővé tették számomra, hogy rekonstruáljam a történetet és pontosabb képet nyerjek a halottak számáról körzetenként, faluról falura."
A mai hivatalos média és a pártvezetők természetesen tökéletes hallgatásba burkolóznak az idős újságíró ezeroldalas könyvével kapcsolatban. A Sírkő megjelent kínaiul, de csak Hongkongban kapható. A szerzőt azonban nem zaklatták a kínai hatóságok, noha Jang keményen fogalmaz: „A Nagy Ugrás katasztrófája nemcsak egy hibás politikának, hanem a rendszer totalitárius jellegének is következménye".
Az újságíró nem tagadja, hogy a 30 éve megkezdett reformok eredményeként a rendszer változott, de ez szerinte nem elegendő. A piacgazdaságnak a demokráciával kell párosulnia. „Azzal az ürüggyel, hogy a kínai sajátosságokra kell helyezni a hangsúlyt, a rendszer továbbra is tagadja az egyetemes értékeket" - fejti ki.
Jang ma a tekintélyes Yanhuang chunqiu (Történelmi krónikák) című, demokrácia-párti szemléletét nem tagadó pekingi havilap helyettes főszerkesztője - az ilyen értelmiségi fórumok létezése önmagában is jelzi a mai kínai társadalom sokarcúságát. Az újságíró nagy figyelemmel követi, mi történik az idei évben, amelyre nemcsak a Kínai Népköztársaság kikiáltásának 60-ik évfordulója esik, hanem a Tienanmen-téri mozgalom 20-ik évfordulója is.
Jang az éhínség következtében 1959-ben meghalt édesapja és „a Nagy Ugrás" időszakában elpusztult 36 millió kínai emlékére adta művének a Sírkő címet. Mint a Le Monde-nak elmondta, az ő szemében a történet lényege az emlékezés és annak ellentéte, a felejtés és a tabu közötti összefüggés: „Annak a nemzetnek, amely nem képes szembenézni a múltjával, nem lehet jövője".
http://www.lemonde.fr/sujet/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése