„Izraelt orosz zsidók csinálták orosz zsidóknak”

A zsidó állam orosz gyökerei

„Izraelt orosz zsidók csinálták orosz zsidóknak" - idézi az Ogonyok hasábjain publikált esszéjében Vlagyimir Baider, a folyóirat jeruzsálemi tudósítója Dina Rubinát, aki ugyan már évek óta Izrael lakója, mégis az egyik legjelentősebb orosz írónak számít. Bár ez az ominózus kijelentés mintegy tizenöt éve hangzott el, igazságtartalma azóta csak nőtt, de ma már inkább az új, oroszországi bevándorlók, semmint a történelmi kezdetek miatt.

E történet pedig - eleveníti fel az események logikáját a szerző - 1772-ben vette kezdetét, amikor Oroszország megszállta az akkor felosztott Lengyelország keleti felét, és arra kényszerült, hogy valamilyen formában integrálja az ott élő nagyszámú zsidó hitű közösségeket. Persze, ennek az integrációnak megvoltak a határai; a zsidóknak a cári hatóság megtiltotta, hogy elhagyják a korábbi lengyel körzeteket, s hogy Oroszország belsejébe költözzenek. Ez egészen II. Sándor trónra lépéséig tartott. A reformer cár megszüntette a helyhez kötöttséget; engedélyezte a zsidó családok letelepedését a nagyobb orosz városokban, s idővel megnyíltak az állami közép és főiskolák kapui is a zsidó fiatalok előtt, még ha numerus clausushoz is kötve.

Ám mindez nem feltétlenül hozott megnyugvást, mert a minimális nyitás csak még inkább ráirányította a figyelmet arra, hogy a zsidók továbbra is elnyomottak, a velük szembeni diszkrimináció nem enyhül. És leginkább azok érezték ezt, akiket a felsőfokú tudás hozzásegített ahhoz, hogy az átlagembernél jobban és mélyebben átlássák a helyzetet. Egyértelmű lett számukra, hogy bár feljebb kerülhettek a ranglétrán, egyesek előtt megnyílt a gazdagodás útja, de továbbra is gyűlölik őket, mert valamiképpen mások, mint azok, akiknek körében élnek.

Az 1855-ben trónra lépett reformista II. Sándort 1881-ben anarchisták meggyilkolták, a rendszer pedig az általános társadalmi elégedetlenséget úgy próbálta megfékezni, hogy a népnek odadobta a zsidókat. Pogromok százait szervezték, melyeket a kormányzat hol eltűrt, hol egyenesen támogatott. A zsidók közül pedig számosan úgy érezték: Oroszországban megbukott annak kísérlete, hogy egyenlők lehessenek honfitársaikkal, tehát el kell menniük egy olyan országba, melyet a magukénak mondhatnak, mely az övék lesz, s ahol maguk teremthetnek mindenki számára egyenlő esélyt. A zsidó állam gondolata nem orosz földön született, de Oroszországban talált a legnagyobb visszhangra, akárcsak a cionizmus. Az 1880-as évek végén, II. Sándor meggyilkolását követően megindult az első alija (bevándorlás Palesztinába), és létrejöttek az első nagy zsidó közösségek, melyek még sokáig valamiféle jiddis-orosz nyelvkeveréket beszéltek, s hozták magukkal az egykori anyaföld áldásait. Nem véletlen, hogy a Jeruzsálemben gyártott első vodkamárka, a Gold címkéjéről azóta is a cári kétfejű-sasos címer köszönti az embert.

A második alijára az 1905-os elvetélt oroszországi forradalmat követően került sor. Az akkori eseményekben már nagyszámú baloldali, kommunisztikus hiteket valló zsidó vett részt; a forradalom bukását követően pedig azok, akik Izraelbe érkeztek, a kommunizmus igazi földi megvalósulásaként kapcsolódta be a kibbuc-mozgalomba.

A harmadik alija az 1917-es forradalom, majd az azt követő polgárháború nyomán alakult ki, de talán ez bizonyult a legellentmondásosabbnak. Míg sok olyan zsidó, aki szívesen adta volna identitását cserébe egy jobb és igazságosabb társadalomért, és ezért fenntartások nélkül vállalt szerepet a forradalomban, addig mások, akiket nyelvük és hagyományos kultúrájuk a cionizmus bűvkörében tartott a kivándorlást választották. E meghasonlásnak lett üdvös következménye az első izraeli zsidó színház létrejötte. Vahtangov, egész tuppjával Moszkvából kiköltözött Palesztinába, s ott megalapították a Gabina szinhízat, mely mind a mai napig megőrizte különös fontosságát az ország kulturális életében.

A második világháború, a holokauszt, illetve a nácikkal szemben oly sok áldozatot hozó Szovjetunió, az Oroszország-képet a palesztinai zsidók tudatában nagyon megszépítette. A háború alatti és utáni években a szovjet kultúra és a vele szembeni szimpátia számos eleme vert gyökeret a zsidók körében, anélkül, hogy azt akárcsak észrevették volna. Még 1990-ben is a Szíriával határos Golan-magaslatok katonai egységeinek egyik parancsnokát Iosi Peled-nek hívták, mely név akkurátus orosz fordításban Joszif Sztálint jelent. Az egykori belga bevándorló szülők baloldali elkötelezettségük természetes következményeként adták ezt a nevet fiúknak, tiszteletként egy olyan ember iránt, akiről időközben sok minden kiderült, ám mégiscsak legyőzte a nácikat.

Izrael és a Szovjetunió kapcsolatai még jó ideig megőriztek egyfajta bensőségességet. Míg Sztálin, élete utolsó éveiben egyre kíméletlenebb üldözésnek vetette alá az oroszországi zsidókat, a nemzetközi politikában mindent megtett, hogy Izrael állammá alakulását segítse. Az ENSZ-ben a szovjet diplomaták következetesen kiálltak e cél érdekében, Csehszlovákián keresztül pedig számolatlanul érkeztek a szovjet fegyverek az akkori brit protektorátusba. Ezek nélkül az izraeli függetlenség magvalósulása épp úgy elképzelhetetlen lett volna, miként azok a győzelmek, melyeket a korai években a zsidó hadsereg aratott az Izraelre támadó arab államok felett.

http://www.ogoniok.com/