Gazdag István: Fatális szinergia

Napjainkban három végzetes erő munkálkodik mindenki szeme láttára és tudtával: a kapitalizmus, a globalizmus és a cionizmus. A rendszer kétségtelen zsenialitását bizonyítja azonban, hogy részben palástolni tudja a kártékonyságukat. Ezek hárman, akárcsak a mozgatóik, szorosan együttműködnek, elvi szinten legalábbis mindenképpen, még ha személyes vagy hatalmi okokból adott esetben diszkrepancia is támadhat közöttük. Klasszikus példája ennek a nyugati demokráciák hagyományos két párti váltógazdálkodása, amelynek keretében a (teljes joggal) baleknak tartott választópolgár valójában hamis alternatívákkal szembesül, hiszen az egyik oldal kutya, a másik eb, és a választási cirkusz csak arra szolgál, hogy nevet adjon a zabigyereknek, össznépi áldást szervezve a rendszer momentán leginkább piacképes és legjobban eladható képviselőinek.

Távol az amennyire zajos, ugyanannyira efemer és felszínes népi megmozdulásoktól, a világ eseményeit valójában a kozmopolita oligarchia szervezetei és hálózatai – mindenekelőtt a Trilaterális Bizottság, a Bilderberg-csoport, a Külkapcsolatok Tanácsa (CFR), a Skull & Bones, a B’nai B’rith – irányítják a háttérből, kézben tartva a gazdaság, a fegyveres erők és a kultúra kulcspozícióit. A világgazdaságot egyrészt egyetlen pénz uralja, az amerikai dollár, még ha egyre nehezebben is sikerül megőriznie prímszerepét a nyersanyagok, különösen az energiahordozók piacán, másrészt két – jelenleg még megkérdőjelezhetetlen – pénzügyi központ az intézményesített spekuláció fészkeiként: a londoni City és a New York-i Wall Street. Katonai téren az amerikai hadsereg testesíti meg a szupremáciát, a NATO feudális struktúrájával és vazallusaival. A világ katonai költségvetésének csaknem fele fölött diszponálva lehetővé válik számára a beszédes Teljes Spektrumú Uralom (Full Spectrum Dominance) névvel illetett doktrínájának megvalósítása.

Ami a szellemi, de hasonlóképpen rettenetes aktívákat illeti, az előbb említett okkult hálózatok birtokolják a kulturális és ideológiai monopóliumot is, és az angolszász „lágy hatalom” (soft power) erősebb, mint valaha. Ma egyáltalán nincs komoly konkurenciája Hollywoodnak és notórius cionisták kezében lévő média-konglomerátumainak, mint a Disney, a News Corporation vagy a Time Warner, amelyek naphosszat a „másság”, a homoszexualitás, a bevándorlás, a fajkeveredés, a tolerancia dicséretét reklámozó kasszasikerekkel és szappanoperákkal bombázzák a közvéleményt.

Ez a kulturális háború olyannyira sikeres, hogy még ha holnap át is kerülne a hatalom központja Ázsiába, egyáltalán nem kell kulturális sokkra, kulturális „honvágyra” számítani, és az elitek továbbra is otthon érezhetik magukat. Japánban, Dél-Koreában, sőt a kínai megapoliszokban gyakorlatilag ugyanaz a mentalitás uralkodik, mint Nyugaton, és néha még rosszabb (elég csak Jacky Chan filmjeire utalni).

A kapitalizmus alapelve a lehető legegyszerűbb, és kétségtelenül ebből meríti erejét, hiszen a tőke, vagyis a vagyon korlátlan felhalmozásáról szól. Miközben ennek érdekében a gazdasági liberalizmust és a piaci deregulációt prédikálja, érdekes módon megállapítható, hogy ez mindig oligopólusok, trösztök és kartellek kialakulásához vezet, amelyek kisajátítják az anyagi javak oroszlánrészét, Pareto híres „80-20” törvényének megfelelően, amely szerint a gazdagság nagy részét egy kisebbség birtokolja. Ugyanezt a tényt Marx részletesen boncolgatja a Tőkében, és számos liberális szerző is elismeri.

Történelmileg a kapitalizmus az angolszász protestantizmusban gyökerezik. Szemben a katolicizmussal és a krisztusi karitász eszméjével, a protestantizmus megpróbálja összeegyeztetni a kereszténységet a személyes vagyonosodással, egyébként teljes ellentmondásban Krisztus szavaival. Ennek a kapitalizmusnak több fázisa és formája volt, de – csak a két végpontjánál maradva – a nemzeti jellegű ipari kapitalizmustól, amely még kapcsolatban állt a valósággal, mára eljutott a multinacionálisnak mondott, valójában azonban nemzetek fölötti finánckapitalizmusig, amely az értéktöbblet kisajátításán túl földrajzilag és mennyiségileg eddig még sohasem látott szinten gyakorolja az uzsorát és űzi a spekulációt, olyannyira, hogy elszakadt a való világtól.
Nem tévesztendő össze a globalizációval, amely a technikai fejlődéshez kapcsolódó természetes jelenség, a globalizmus mint ideológia elveti a nemzetet, különböző okokból akadálynak tekintve azt az emberi lények kibontakozásához. Ebben az értelemben tehát a globalizmus a nemzeti lét és eszme ellentéte és ellensége, és többé-kevésbé nyíltan arra törekszik, hogy meggyöngítse, majd egy világkormány felállításával megszüntesse a nemzeteket. Lényegében azonban a globalizmus célja egy új embertípus, egy uniformizált és csereszabatos egyedekből álló, gyökerek, nemek, fajok, hagyományok, identitások nélküli emberiség kitenyésztése a globális emberfarmon, egyfajta negatív eugenizmus keretében. Az erejét mutatja, hogy mára tökéletesen sikerült beszivárognia mind a jobb-, mind a baloldali gondolatirányzatokba, az ultraliberalizmus lévén a jobboldali, az alterglobalizmus pedig a baloldali pandanja.

Akárcsak a kapitalizmus, a globalizmus is az angol protestantizmussal vesz lendületet, ha némileg más okokból is. A XVII. században teret nyer az angol arisztokrácia körében az az eszme, hogy a „kiválasztott nép” spirituális megtestesítője az angol nép. Ez erősen emlékeztet a judaizmusra, és nyilván a Biblia mértéktelen „élvezetének” az eredményeként vert gyökeret az angolszász kollektív pszichében, magyarázatul szolgálva az angolszász világ és a zsidóság jelenlegi affinitására. Viktória királynő korszakának tengeri szupremáciájából, a szociáldarwinista tanokból és főleg persze a Szentírás átértelmezéséből erőt merítve az angol-amerikai elitek a Brit Birodalom – Common Wealth (Közös Jólét) néven összefogott – volt gyarmatai után a többi nemzetre is sikeresen rátukmálták ezt az elvet, amely előbb a Nemzetek Ligája, majd a Népszövetség, végül pedig az Egyesült Nemzetek Szövetsége formájában öltött testet.

A modern cionizmus nem egy palesztinai zsidó állam létrehozásának a vágya, mivel ez már megtörtént, és nem is a galut (a világon szétszóródott zsidók) Izrael földjén való összegyűjtésének az igénye, mert részben ez is megvalósult. Ma a cionizmus Izrael Állam örökkévalóságának a szándékát, valamint területe növelésének és befolyása megerősítésének az akaratát jelenti. Ritkán említik a médiában, hogy a modern cionizmus végeredményben egy olyan zsidó népről álmodik, amely az emberiség középpontja lenne, mivel (önmaga által) „kiválasztott népként” az (állítólagos) isteni terv hordozója, a Szentföldön összegyűlve, Jeruzsálemmel mint fővárossal és egyben a világ fővárosával, amely majd helyet ad Salamon harmadik templomának.

A cionizmust két fő irányzat táplálja. Az ateista irányzat egy stratégiai vízióra épül, és az élettérrel kapcsolatos okok miatt ma palesztin földeket követel, holnap pedig a szomszédos országok (Libanon, Szíria, Jordánia, Irak, Szaúd-Arábia, Egyiptom) földjeire fog igényt tartani. Ebben a régióban, ahol a vízkészletek végesek és értékesek, Libanon, a Golan-fennsík és a Jordán folyó fölötti ellenőrzés megszerzése életbevágó Izrael jövője szempontjából. Arról nem is beszélve, hogy minél nagyobb területet rabol el arab szomszédjaitól, annál nagyobb mértékben csökkenti erejüket és az általuk képviselt potenciális fenyegetést. A másik irányzat, amely vallásos és messianisztikus természetű, jogként, sőt kötelességként követeli Erec Jiszrael biblikus földjeinek gyarmatosítását, és így a zsidóságra háruló „isteni terv” beteljesítését.

Maga a cionizmus a XX. század hajnalán született, nem sokkal az első világháború kitörése előtt, és propagandistáinak már kezdettől fogva sikerült befolyásolniuk az európai és mindenekelőtt az angol diplomáciát ügyük érdekében. A cionisták rendkívül hatékony intellektuális arzenált vetettek be hálózataikon keresztül, és áldozati nyavalygásukat nagyban elősegítette a holokauszt epizódja, amelyre szüntelenül emlékeztetik is a nyugati országokat. Hogy legitimálják követelésüket Palesztina földjére, előszeretettel hivatkoznak a Tórára, mint (szerintük) szent tulajdonszerzési aktusra, és a soára, mint a világ (szerintük) örök adósságára velük szemben, így zárva rövidre minden ellentmondási vagy alkudozási kísérletet.

Tudvalévő ugyanakkor, hogy a Neturei Karta mozgalmat képviselő ultra-ortodox rabbik eretnekségnek és az isteni parancsolatok megsértésének tartják a cionizmust. Számukra egyedül a Messiás eljövetele adhat jelet Izrael Államának ismételt létrehozására, és a zsidóság Szentföldön történő összegyűjtésére. Szerintük abban, ami több mint egy évszázada folyik, nincs semmi isteni, az pusztán emberi tevékenység eredménye, minden lehetséges manipulációval, korrupcióval és bűnnel, így tehát a cionizmust sátáni jelenségnek tekintik. Egyébként a hagyományos keresztény felfogásban a zsidó népet örökké tartó bolyongásra kárhoztatta Isten, mert Jézusban nem ismerte fel a megváltóját. Az Izrael legfanatikusabb támogatóinak számító skizofrén tudatú keresztény cionista szekták éppen ezt a „malőrt” akarják orvosolni, igaz, igencsak sajátos módon, ti. a zsidók megtérítésével, tehát vallási-kulturális sajátosságuk megszüntetésével. (Erre az esetre érvényes a fohász, hogy „a barátaimtól ments meg, Isten, az ellenségeimmel magam is elbánok”.)

Ez a három gyászos erő tehát együttműködik, és kölcsönösen erősíti egymást, mindazonáltal közülük csak az egyik képes még valamennyire pozitív képzetet kelteni a közvéleményben. Nyilvánvalóan a globalizmusról van szó. Az oligarchia már nem tudja eladni a kapitalizmus „jótéteményeit”, és még kevésbé a cionizmusét, amely sohasem volt ennyire nyíltan érdekelt a közel-keleti helyzet élezésében, mint manapság, a Netanjahu-kormány regnálása idején. Ezért a következő években a globalizmus lesz a kapitalizmus és a cionizmus trójai falova. Annál is inkább, mert ezekben a zavaros időkben a médiumok mindenáron azt akarják majd elhitetni az emberekkel, hogy problémáikra éppen a globalizmus jelent megoldást. Joggal feltételezhető tehát, hogy a globalizmussal összefüggő tétek fogják meghatározni a következő évek, évtizedek eseményeit. Korántsem véletlenül került fel nemrég az atlantista elitek napirendjére az EU és az USA közötti szabadkereskedelmi megállapodás, vagyis lényegében a transzatlanti piac ötlete. Ez a szakasz, amelyet valószínűleg 2015-ben fognak hivatalossá tenni, nagy lépést jelent a világkormány létrehozása felé. Arra lehet számítani, hogy a nyugati vezetők mindent elkövetnek majd a dollár és az euro megmentése érdekében, bármilyen következményei is legyenek az egyre tarthatatlanabb megszorító intézkedéseknek alávetett népekre nézve.

Miután ez a nagy gazdasági egység megvalósult, a háttérben munkálkodó két okkult erő, a kapitalizmus és a cionizmus ismét nyíltan parádézhat, és tovább fog erősödni a globalizált finánctőke szorítása, olyan területekre is behatolva, amelyek jelenleg még tabunak számítanak számára. Így például a társadalom- és nyugdíjbiztosítás jelenlegi rendszere előbb-utóbb már csak megfakult emlék marad. Izrael is egyre nyíltabban fog a szomszédjai területére kacsingatni, és valószínűleg az olyan országok, mint Libanon, Irak és Egyiptom, „dzsihádista terroristák” destabilizációs törekvéseinek célpontjaivá válnak.

Előreláthatólag 2020 fordulópontnak ígérkezik a jelenlegi világhatalmi konstellációban. Ha a gazdasági és pénzügyi rendszer addigra nem is omlik össze, az amerikai, orosz és kínai fegyveres erők modernizációs folyamata mindenképpen befejeződik. Ugyanakkor választási periódus ideje lesz az úgynevezett nyugati demokráciákban, nevezetesen az Egyesült Államokban, ahol a konzervatív elnök hajlamos lehet majd külső konfliktus alibijével biztosítani az újraválasztását (ahogyan azt George W. Bush is tette). Ebben az esetben viszont valószínűnek tűnik, hogy modernizált haderejével Oroszország és Kína is beavatkozik, a harmadik világháború kitörésének kockázatával. Bármennyire borzalmasan hangzik, csakis egy újabb kataklizma és minden eddiginél nagyobb pusztítás árán lehet esélye a jelenlegi egypólusú világrend összeomlásának, a cionista és globalista kapitalizmus hanyatlásának, vagyis a történelem újrakezdésének – talán a nulláról kiindulva.

MD 2013. VII. 10-17.