Amerikai–orosz csúcstalálkozó

Javuló kapcsolatok áttörés és meglepetések nélkül

Barack Obama július elejei moszkvai útja az új adminisztráció által az év elején meghirdetett „re­set button", illetve 2009 márciusában nyilvánosságra hozott „Az Egyesült Államok Orosz­ország-politikájának helyes iránya" (The Right Direction for U.S. Po­licy toward Russia) című dokumentum szellemében telt el. A látogatás ered­ményeként a tavaly au­gusz­tusi grúz-orosz háborút követő, hidegháborús hangulatot idéző fagyos viszony, ha nem is látványosan, de érezhetően eny­hülni látszik. Azokon a területeken, ame­lyeken mindkét ország az együttműködés­ben érdekelt - így a stra­tégiai fegyverek csök­kentésében, illetve az afganisztáni amerikai utánpótlás kérdésében - az elemzői vá­rakozások­nak megfelelő előrelépés következett be. Ugyanakkor cse­kély az el­moz­dulás a felek között az olyan, az Egyesült Államok szempontjából leg­inkább sürgető vitás kérdésekben, mint az iráni és az észak-ko­reai atomprog­ramokkal szembeni egységes fellépés kialakítása, vagy az oroszok szempontból kulcsfontosságú közép-európai rakétavédelmi rendszer ügye. Rácz András, Tálas Péter és Varga Gergely elemzésében (ZMNE SVKK Elem­zé­sek, 2009/16.) az amerikai-orosz kap­cso­la­tok­ra visszatekintve értékeli a moszkvai csúcs eredményeit.

Az elmúlt 18 év folyamán Washington és Moszkva kapcsolatai csu­pán 19­92-1993-ban, vala­mint 2001-2003 között voltak többé-kevésbé kiegyensúlyo­zott­nak mond­ha­tók - vagyis az orosz kül­politika „romantikus at­lan­tis­ta" időszakában, illetve abban a néhány évben, ami­kor az orosz vezetés a „külkapcsolatok öko­no­mi­zá­lását" tette külpolitikája jelszavává. E néhány év­től eltekintve azonban a bipoláris világrend megszűnését követően glo­bális nagyhata­lomként meg­jelenő Egyesült Államok és a regionális nagy­hatalommá vissza­minősülő Orosz­ország konf­liktusokkal ter­hes viszonyát döntően az elhidegülés jelle­mez­te: mind a Borisz Jel­cin el­nök­sége alatt követett „eurázsiai ih­le­tésű geopolitikai re­a­lizmus" (1993-2000) idő­sza­ká­ban, mind pedig Vla­gyi­mir Putyin leginkább „poszt­bi­poláris biz­ton­ság­po­li­ti­kai já­ték­sza­bá­­lyok­hoz al­kal­mazkodó geo­po­litikai re­a­liz­musként" jellemezhető külpolitikájának évei alatt (2003-2008). (Az orosz-amerikai kapcsolatokról lásd Sz. Bíró Zoltán: Oroszország visszatérése: kockázatok és le­he­tőségek. Kül­ügyi Szemle, 2009. 2. szám. 50-63. o.; Sz. Bíró Zoltán: Az orosz-amerikai viszony alaku­lásáról. Nem­zet és Biz­tonság, 2008. 2. szám. 13-18. o.; Deák András György: Főnix a ka­litkában? Az orosz kül­politika elmúlt tíz éve. Kül­ügyi Szem­le, 2009. 2. szám. 24-40. o.; Tálas Péter: A grúz-orosz háború geo­politikai értelmezése. Nemzet és Biztonság, 2008/8. 66-75. o.; Póti László: Új mi­nőség az orosz kül­politikában. ZMNE SVKK Elem­zé­sek, 2006/4.)

Az amerikai-orosz kapcsolatok klímaváltozásának periódusai

A kiegyensúlyozottság és az elhidegülés említett korszakai azonban jelentős kü­lönb­sé­ge­ket mutatnak. Míg ugyanis a „romantikus atlantizmus" időszakát mindkét ré­szről a kölcsönös re­mény és vá­ra­kozás optimizmusa jellemezte (Washington Orosz­ország di­na­mi­kus de­mo­kra­tizálását és teljes értékű piacosítását, stabilitásának és kiszámíthatóságának gyors meg­te­remtését remélte, Moszkva pedig azt, hogy a Szovjetunió békés és eu­ró­pai elvek men­tén végbement felszámolásában játszott szerepével kivívja, hogy a Nyugat egyen­rangú geo­po­li­tikai partnerként tekintsen Oroszországra. Ld.: Sz. Bíró Zoltán: Oroszország visszatérése: kockázatok és lehetőségek. Külügyi Szemle, 2009. 2. szám. 50. o.), a 2001-2003 közötti együtt­működés idején már jó­val visszafogottabb a felek lelkesedése. S talán nem is elsősorban azért, mert Moszk­vá­ban már túl voltak a jelcini „geopolitikai realizmus" időszakának csalódottságain - a NATO ENSZ-fel­ha­tal­ma­zás nélküli boszniai, majd koszovói beavatkozásán, illetve a NATO 1999-es bő­vülésén -, hanem mindenekelőtt azért, mert a Bush-adminisztráció 2001 szep­tem­beréig de­k­laráltan egy gyenge, kiszámíthatatlan és kocká­zatokat rejtő partnerként te­kin­tett Putyin Orosz­országá­ra. S bár ezt a washingtoni álláspontot 2001. szeptember 11. után felülírni lát­szott a ter­ro­rizmus elleni összefogás, ennek az együttműködésnek a lelkesedése már csak az orosz po­litikai elit egyre inkább háttérbe szoruló nyugatos és liberális csoportjait ragad­ta magával. S őket is csupán az Egyesült Államok BT-felhatalmazás nélküli, valótlan állításokkal indokolt iraki inváziójá­ig, legfeljebb a 2003-2004-es posztszovjet „színes forradalmakig" (melyek mögött lényegé­ben az orosz politi­kai elit egésze amerikai támogatást érzékelt. Ld.: A posztszovjet térség „színes forradalmairól" lásd Póti László: Az államegyesítő, a nyugatos és a klános: a posztszovjet térség 21. századi „forradalmai". ZMNE SVKI Elemzések, 2005/3. http://193.224.76.4/download/svki/Elemzesek/2005/SVKK_Elemzesek_2005_3.p...)), illetve a balti államok NATO-fel­vételéig. Az elhidegülés korszakai közötti jelentős különbségek kapcsán azt is fon­tos látnunk, hogy a Jel­cin-korszaktól eltérően, 2004 után egy gazdasági és pénzügyi szem­pontból lát­ványo­san erősödő Oroszország (egy erősödő regionális nagyhatalom) hidegül el a maga glo­bá­lis nagyhatalmiságának korlátaival - Irakban, Afganisztánban és Irán kapcsán - ép­pen eb­ben az időszakban szembesülni kényszerü­lő Egye­sült Ál­la­mok­tól. A két ország közötti fe­szültséget növelte az is, hogy a Putyin-féle - számos autoriter jellegzetességet mutató - „szuve­rén demokrácia" oroszországi kiépülésére meglehe­tősen érzékenyen reagált az amerikai neo­kon­zer­vatív vezetés, melynek a külpolitikai ideológiájában előkelő helyen szerepelt a de­mo­krácia ex­portja. (Lásd erről Póti László: Új mi­nőség az orosz kül­politikában. ZMNE SVKK Elem­zé­sek, 2006/4.). Ráadá­sul Washington ku­dar­cainak egy része (például az olajár emelkedé­se, Irán re­gionális sze­repének felér­té­ke­lő­dése, az afganisztáni és iraki háború elhúzódása) - jóllehet to­vábbra is csak regionális szin­ten, de - Oroszország nemzetközi súlyát és moz­gásterét erő­sí­tette meg. Annyira legalábbis, hogy Moszkva - válaszul a neki nem tet­sző amerikai lé­pé­sekre (például Koszovó elismeré­se, a közép-eu­rópai rakétavédelmi rendszer kér­dése) - immár képessé vált komoly kellemetlensé­ge­ket okoz­ni az Egyesült Államok szá­má­ra érzékeny területeken is. (Ld.:Sz. Bíró Zoltán: Oroszország visszatérése: kockázatok és le­he­tőségek, 55. o.)

S nem csupán közvetlen környezetében, a posztszovjet tér­ség­ben (például a Kaszpikumban és Grúziában), hanem a hozzá közel eső régiókban is (például Irán). A Bush-ad­mi­nisztráció utolsó éveiben, kü­­lönösen pedig a grúz-orosz háborút követően ez az orosz ké­pes­ség tette valóban fa­gyos­sá - többek szerint hidegháborút idézővé - az amerikai-orosz kap­csolatokat.

            Mindezeket azért fontos hangsúlyoznunk, hogy érzékeltethessük: George W. Bush kor­má­nyától meglehetősen fagyos viszonyt örökölt a 2009 januárjában hatalomra került új ame­ri­kai de­mo­krata ad­mi­nisztráció. Olyan viszonyt, amelyben a moszkvai találkozó létrejötte már önmagában eredménynek számít. A megújulás, a remény és a kölcsönös megértés jelszavai­val ha­talom­ra ke­rült Barack Obama számára a reálpolitikai megfontolásokon túl jelképes okokból is fon­tos volt a Moszkvával való kapcsolatok javítása. Az elnök ugyanis - mint szinte min­den egyéb külpolitikai relációban - Oroszország kapcsán is a kezdetektől azt hangoz­tatta, min­den tőle telhetőt meg fog ten­ni, hogy a hidegháborúra emlékeztető fagyos viszony he­lyett a két­oldalú együttműködési kés­z­ség kapjon nagyobb hangsúlyt. Olyannyira, hogy sokak­ban - aki­ket frusztrált az elmúlt évek amerikai külpolitikája, vagy egyszerűen félreértik a kül­po­li­ti­kai stratégiaváltás fogalmát - talán még hamis illúziókat is kelthettek az elnök szavai.

Obama külpolitikai stratégiaváltásának tartalma

Egy ország külpolitikai stratégiája - legegyszerűbben kifejezve - a nemzeti érdekből faka­dó cé­loknak, és az elérésükhöz ren­delkezésre álló eszközöknek, valamint mód­sze­reknek a számbavételét jelenti. A stratégiát alkotó célok, eszközök és mód­sze­rek közül min­den állam esetében - a geopolitikai szerepjáték potenciáljával rendelkező nagy­hatalmak­nál pedig különösen - az érdekekből eredő célok a leg­stabilabbak, a legkevés­bé és a leglassúbb ütemben változóak. Módosulásukra leggyakrabban csak valóban történel­mi lép­tékű, s többnyire ka­ta­kliz­ma­ jellegű belső vagy nemzetközi változások eredményeként ke­rül sor. Nincs ez más­ként az Egyesült Ál­la­mok, sőt Oroszország esetében sem, jól­le­het ez utóbbi - mint azt már említettük - a két­pólusú világrend felbomlását követően nagy­ha­tal­mi súlycsoportot vál­tott, illetve kényszerült váltani: a gyakorlatban, történelmi lép­ték­kel mér­ve megdöbbentően rövid idő alatt, globálisból re­gio­nális nagyha­talommá minősült vissza. De éppen Oroszországnak az el­múlt 18 évben folytatott külpolitikája a legjobb példa ar­ra, hogy egy po­litikai elit milyen nehe­zen adja fel korábbi világhatalmi ambícióit, s milyen nehezen ve­szi tudo­má­sul azokat az ob­­jek­tív adottságokat (az eszköz- és képességtár jelentős gyen­gü­lését), me­lyek az ország súlycso­portváltását kikényszerítették. Miért len­ne ez más­képp a hi­deg­há­bo­rú győztesénél?

            Az Egyesült Államok számára Oroszország egyszerre jelent stratégiai kihívást és rendkívül fontos együttműködési pontot. Oroszország megkerülhetetlen szereplője annak az ameri­kai stra­tégiai gondolkodókra nagy hatással lévő Halford Mackinder történész által eurázsiai szív­já­téknak nevezett geopolitikai küzdelemnek, amely Kelet-Európa és Közép-Ázsia központi sze­repét hangsúlyozza a globális hatalmi rendszerben. (Ld.: A mackinderi geopolitikáról lásd Csizmadia Sándor - Molnár Gusztáv - Pataki Gábor Zsolt (szerk.): Geopolitikai szöveggyűjtemény. Budapest, 1999, Stratégiai Védelmi Kutatóintézet, 16-35. és 49-65. o.)

E térségek nemcsak központi fekvésük, hanem az energiaforrások miatt is stratégiai fontosságúak. Az Egyesült Államok a hideg­háború ideje alatt Eurázsia központi területeihez képest a perifériákon erősítette meg po­zí­cióit, a bipoláris világrend bukását követően viszont lehetősége nyílt arra, hogy a központi te­rületen, illetve az ahhoz közel eső térségekben is előrébb tolja és stabilizálni igyekezzen bás­tyáit. Oroszország érdeke és törekvése ezzel szemben mindvégig az volt, hogy az említett ré­giókban fel­tartóztassa az Egyesült Államok térnyerését, s hogy az itt ta­lál­ható országok, Len­gyelországtól kezdve Kirgizisztánig, ha már nem lehetnek Oroszország szövetségesei, legalább egyfajta nem ellenséges ütközőzóna szerepét töltsék be közte és a Nyugat, elsősorban az Egyesült Államok­ között. A Lengyelországba és Csehországba tervezett amerikai ra­kétapajzs, amely hivatalosan a potenciális iráni fenyegetés ellen nyújtana védelmet, ilyen ér­te­lem­ben nem csak, sőt talán nem is annyira hadászati szempontból problematikus Oroszor­szág számára, hi­szen az ezres nagyságrendű orosz hordozóeszköz-parkkal szemben nem nyújt védelmet, a földrajzi közelségből adó­dóan pedig orosz részről sebezhető. Moszkva sok­kal in­kább attól tarthat, hogy egy ilyen állandó, amerikai kézben lévő rend­szer (amely az ame­rikai straté­giai nukleáris erők egyik komponense) Lengyelországot stra­tégiai szintű szövet­ségessé emelné az Egyesült Államok számára. Márpedig ez - az orosz geopolitikai felfogás ér­tel­mében - túllépné és felrúgná a nagyhatalmi geopolitikai játék Oroszország számára még el­fogadható szabályait. Moszkva ugyanezen megfontolások alap­ján ellenzi Ukrajna és Grúzia NATO-tagságát, ugyanis ebben szintén egyértelműen az orosz stra­tégi­ai ér­de­kek megsértését látja.

            Hasonló problémával egyébként már szembesült a világ a grúz-orosz háború időszakában is. A több területen és több dimenzióban zajló amerikai-orosz geopolitikai játszmának ugyan­is, amely a bipoláris világhoz képest alaposan átrajzolta a nagyhatalmi érdekviszonyokat, s amely­nek során a korábban érvényes nemzetközi szabályok és normák közül többet is új­raértel­meztek a hidegháborúban győztes Egyesült Államok és szövetségesei, az elmúlt évek­ben is bőven voltak kritikus, nem egyszer feszült időszakai. Látnunk kell azonban, hogy 2008. augusztus 8-ig ezek a feszültségek egyetlen esetben sem jutottak el háborúig, kü­lö­nö­sen nem olyan területeken, amelyeken Oroszország húsbavágóan sértve érezhet­te volna stra­­tégiai ér­dekeit. Ahhoz ugyanis még a geopolitikai küzdelem leghevesebb időszakaiban is tar­tották ma­gukat a szemben álló felek, hogy nem tesznek, és szövetségeseiknek sem enged­nek sem­mi olyat tenni, ami veszélyeztetheti egy adott térség stratégiai stabilitását. (Itt jegyezzük meg, hogy Hillary Clinton külügyminiszter februári, Radosław Sikorski lengyel külügyminiszter lá­to­ga­tása alkalmából tett azon bejelentése, amelyben megerősítette, hogy Lengyelország Patriot típusú harcásza­ti ra­kétavédelmi rendszereket kap Washingtontól, függetlenül a ballisztikus rakéták ellen védelmet nyújtó „nagy" ra­ké­tavédelmi rendszer sorsától, mivel nem érinti az orosz stratégiai érdekeket, nem is váltott ki komoly tiltakozást Moszk­vában. US will provide Patriot missile sys­tem for Poland, foreign minister says. Guardian, 2009. február 26.) Moszkva értelme­zése szerint Tbiliszi Dél-Oszétiáért indított és hivatalosan is bejelentett hábo­rújával 2008. augusztus 8-án éppen ez a nagyhatalmi konszenzus sérült. Nem véletlen te­hát, hogy a közép-európai rakétavédelmi rendszer kérdésében, illetve az uk­rán és grúz NA­TO-tag­ság ügyében nem történt lényegi előrelépés a moszkvai találkozón.

            A fentiekkel mindössze arra kívántunk rámutatni, hogy a kül- és biztonságpolitikai folya­ma­tok stratégiai jellegükből adódóan szükségszerűen hosszú távúak, egyik napról a másik­ra legfeljebb látványos romlást lehet el­ér­ni, gyors és tar­tal­mi javulást azonban nem. Mivel az eu­rázsiai térséggel kapcsolatos alapvető amerikai érdekek nem változtak meg a Bush-Oba­ma vál­tással sem, elődje politikájától tartalmilag Barack Obama sem tud túlságosan el­tér­ni, rövid távon és partnerek nélkül legalább­is nem. Amiben változtatni képes, és erre utaló je­le­ket már bőven találunk, az a célok elérésének a korábbiaktól eltérő módszere, a külpolitika alap­vetően más stílusa és megközelítésmódja. A moszkvai találkozó egyik fő célja éppen en­nek a változtatási készségnek a demonstrálása volt. Elképzelhető tehát - miként azt töb­ben ál­­lítják a közép-európai rakétavédelmi rend­szer, illetve az uk­rán és grúz NA­TO-tag­ság kérdé­­se kapcsán -, hogy Barack Obama csupán annak remé­nyében jegeli ezeket az ügyeket, hogy si­ke­rül más területeken orosz támogatást szereznie. Fontos azonban megje­gyezni, hogy az Oba­ma-adminisztráció közel sem annyira lelkes a rakétavédelmi rendsze­r és a bővítés kapcsán, mint elődje, de a külpolitika és a nemzetközi kapcsolatok logikája szerint el­len­té­­telezés nélkül természe­tesen nem mondhat le róluk. A rakétavédelmi rendszer ugyanis rend­­kívül drága, még ko­rántsem mű­ködőképes, vagyis a gazdasági válság körülményei kö­zött belpolitikailag is nehe­zebben el­adható, Uk­rajna és Grúzia NATO-tagsága pedig komoly koc­kázatokat hordoz ma­gában az észak-at­lanti szövetség ko­héziójának fenntartása szem­pontjából. (Lásd erről Varga Gergely: Az ukrán és a grúz NATO-tagság kérdése és a magyar érdekek. Nemzet és Biztonság, 2009. 1. szám. 3-10. o.; Tálas Péter: A grúz-orosz háború geo­politikai értelmezése. Nemzet és Biztonság, 2008. 8. szám. 66-75. o.)

 Végül látnunk kell azt is, hogy az Obama-adminisztráció külpolitikai tevékenységének - ha tetszik: külpolitikai stratégiája megvalósításának - még nagyon a kezdetén jár. Azok a kri­ti­kus hangok, amelyek Obamát már most túlzott engedékenységgel vádolják, figyelmen kívül hagyják, hogy az új amerikai elnök nemzetközi hitelessége foroghatna kockán, ha nem tenne meg mindent annak érdekében, hogy valóban szakítson elődjének külpolitikai uni­la­te­ra­liz­mu­sá­val. Figyelmen kí­vül hagyják emellett azt is - pedig negatív értelemben éppen ezt bizonyította a Bush-ad­mi­nisz­tráció tevékenysége -, hogy a külpolitikai siker még Amerika esetében is döntő mértékben függ nemzetközi partnereinek (köztük vetélytársainak és ellenfeleinek) fo­gadókész­ségétől és fogékony­ságától. Barack Obama tehát csak abban az esetben nyúlhat ke­ményebb külpolitikai eszközökhöz és módszerekhez az Egyesült Államok érdekeinek érvé­nyesítése terén, ha végképp bebizonyosodik, hogy e partnerek ko­ránt­sem olyan fo­gékonyak az új amerikai külpolitikára, mint azt - a Bush-adminisztrációt bírálva - korábban ál­lították.

A START-szerződés

Az USA számára Oroszország a geopolitikai adottságokon túl a stratégiai fegyverek szempontjából is jelentős. Barack Obama többször tett utalást arra, hogy jelentős előre­ha­ladást kíván elérni a nukleáris fegyverek csökkentése terén, még egy atomfegyvermentes vi­lág képét is felfestve távoli jövőben. (Remarks by President Barack Obama. April 5, 2009. http://www.whitehouse.gov/the_press_office/Remarks-By-President-Barack-O....)

 Azonban épp a korábban említetteknek megfelelően el­sősorban az atomsorompó szerződésben lefektetett sa­ját kötelezettségek teljesítése révén kí­ván nemzetközi támogatást szerezni a nukleáris non-proliferáció terén, mindenekelőtt Irán és Észak-Korea vonatkozásában. (Az 1968-ban aláírt atomsorompó-szerződés előírja a nukleáris fegyverrel rendelkező államok számára, hogy erőfeszítéseket kell tenniük a fegyverek számának csökkentése, végső soron pedig a teljes leszerelés érdekében.) Moszkva szempontjából egyrészről a nagyhatalmi presztízs miatt fontosak a START-tárgyalások: jószerivel ez az egyetlen terület, ahol az Egyesült Ál­la­mok­kal közel egyenrangú félként tárgyalhat, másrészről költségvetési szempontból, Orosz­or­szág ugyanis nagyszabású haderőreformot indított el a közelmúltban, s az igen költségigényes re­formok, valamint a világgazdasági válság miatt jelentősen megcsappant államkassza okán minden felszabadítható forrásra szüksége van. Az 1991-ben aláírt START-I szerződés mindkét ország számára 2200 nukleáris robbanófejet és maximum 1600 hordozóeszközt írt elő. (Az aláírás pillanatában a Szovjetunió 2500 hordozóeszközzel, illetve 10 271 robbanófejjel, Amerika pedig 2246 hordozóeszközzel, illetve 10 563 robba­nófejjel rendelkezett.) A most Moszkvában aláírt szándéknyilatkozat szerint a fenti eszközök szá­mát har­madával csökkentve, az előbbit 1500-1650 közé, az utóbbit pedig 500-1100 kö­zé kí­vánják leszo­rítani. A hordozóeszközök számának viszonylag tág kerete elsősorban an­nak tud­ható be, hogy Moszkva szeretne mi­nél nagyobb csökkentést elérni, az orosz gazdaságnak ugyanis - tekintettel a világválságra - még a meglévő arzenál kar­bantartása is igen komoly terhet jelent. (Сокращение ядерной угрозы: необходимые условия. RIA Novosztyi, 2009. február 5. http://rian.ru/analytics/20090205/161068826.html.)

Moszkva ezen túlmenően szeretné a START-keretegyezményt hozzáköt­ni a rakétavédelmi rendszer kérdéséhez. Dmitrij Peszkov, Putyin szóvivője utalást is tett rá, hogy addig nem lesz új START-megállapodás, amíg Washington le nem mond a rakétavédelmi rendszerről. Obama, Medvedev agree to cut nuclear weapons. (CBS News, 2009. július 6. http://www.cbc.ca/world/story/2009/07/06/us-russia-summit-moscow659.html.)

Az Obama-adminisztráció viszont hivatalosan továbbra is kitart amellett, hogy a rend­szer nem irá­nyul Oroszország ellen. Kérdés, hogy Moszkva álláspontját sikerül-e esetleg meg­pu­hí­tani azzal, hogy Washington korlátozott mértékű orosz ellenőrzést biztosít a rend­szer felett, mint azt korá­b­ban már a Bush-kormány is felvetette - amennyiben végleges ame­rikai döntés születik a te­lepítésről. Barack Obama ugyanakkor egy másik opciót is felvetett: korábban ugyanis úgy nyilatkozott, hogy ha az iráni fenyegetés megszűnne, ak­kor értelmét vesztené a rakétavédelmi rendszer. (Obama on Moscow visit. Irishtimes.com. 2009. július 5. http://www.irishtimes.com/newspaper/breaking/2009/0705/breaking13.htm)

 Nyilvánvaló, hogy ezzel Moszkvát arra akar­ja ösztönözni, hogy a rakétavédelmi rendszerről való lemondásért cserébe működjön együtt Washington­nal az iráni nukleáris program visszafo­gá­sában. Az orosz vezetés azonban - legalábbis a nyilvánosságra került kijelentések szerint - egyelőre nem adott érdemi vá­laszt a felvetésre.

A találkozó konkrét eredményei és egyéb témái

A továbbra is fennálló viták és a hűvös távolságtartás mellett is több területen konkrét előrelépés következett be a találkozón, melyet Medvegyev összességében az első, de fontos lépés­nek nevezett a kétoldalú kapcsolatok teljes körű revitalizálása érdekében. A kölcsönös to­vább­lépési szándék demonstrálására utalnak a kapcsolatok intézményesítése érdekében tett lépések is. A felek megállapodtak, hogy kétoldalú tanácsot állítanak fel a két elnök rész­vételével, melynek munkáját a két külügyminiszter koordinálja, az alárendelt­sé­gé­ben pedig munkacsoportokat hoznak létre, amelyek az atomenergia, az energeti­ka, a terro­rizmus elleni harc és a civil társadalmi kapcsolatok kérdéseivel foglakoznak majd. A két elnök megegyezett továbbá a katonai együttműködés újraindításában, az egészségügyi-tudományos együttműködés elmélyítésében, és a közép-ázsiai drogkereskedelem el­le­ni harc fokozásában.

Ennél is figyelemreméltóbb, hogy Afganisztán vonatkozásában a gazdasági újjáépítés kö­zös elősegítése mellett Oroszország hozzájárult ahhoz, hogy az Egyesült Államok használ­ja légterét az af­ganisztáni utánpótlások érdekében. A megállapodás értelmében az USA évi 4500 átrepülést végezhet Oroszország fölött afganisztáni csapatainak ellátása céljából. Ez a szállítási útvonalak rövidebbé válásának köszönhetően több mint százmillió dolláros megtakarítást jelenthet. Különleges jelentőségű emellett az is, hogy a mostani megál­lapodás értelmében nemcsak utánpótlást, hanem katonai személyzetet is lehet majd szállíta­ni az orosz légtéren keresztül. (Он улетел. Interfax, 2009. július 8. http://interfax.ru/politics/txt.asp?id=89098.) Hozzátehetjük ehhez, hogy napokkal korábban kiderült, Kir­gizisztán (200 millió dollárért) mégiscsak engedélyezi a manaszi légitámaszpont használa­tát az Egyesült Államok számára, amit Moszkva - amely az amerikaiakkal kötött kirgiz szer­ződés februári fel­mondását követően kétmilliárd dollárnyi támogatást nyújtott Bis­keknek - fel­tűnően könnyen vett tudomásul. Valószínűleg azért, mert bár Moszkvának nem közvetlen érdeke, hogy az Egyesült Államok gyors, látványos győzelmet arasson Afganisztánban, nem ér­deke az sem, hogy Afganisztán végzetesen destabilizálódjon, és ismét a szélsősé­ges iszlám törjön előre az országban. Annál is kevésbé, mert az Oroszország számára egy­re súlyosabb problé­mát jelentő kábítószer-kereskedelem és -fogyasztás elsődleges forrásországa éppen Afga­nisztán. Moszkvának is érdeke tehát, hogy az afganisztáni helyzet a hosszú tá­vú sta­bi­li­zá­lódás irányába mozduljon el.

A találkozón Irán és Észak-Korea nukleáris programja is napirendre került. Washington kü­lönösen a Teherán elleni fellépésben számítana Moszkva segítségére, amely viszont rész­ben anyagi, részben pedig hatalmi megfontolásokból komoly partnere Iránnak. Oroszország szá­mára ugyanis Irán, amely sok tekintetben regionális vetélytársa is Moszkvának, illetve a Teherán ál­tal támogatott térségbeli szervezetek (így a Hamász és a Hezbollah) olyan alkutár­gyak az Egyesült Államokkal folytatott geo­politikai játszmában, amelyek segítségével haté­konyabban tárgyalhat Washingtonnal a számára kulcsfontosságú kérdésekről, mindenekelőtt az egykori szov­jet belső periféria ügyeiről. (Sz. Bíró Zoltán: Oroszország visszatérése: kockázatok és le­he­tőségek, 55. o.)

 A kérdés tehát az, hogy Barack Obamának ez utóbbi területen sikerült-e, sikerül-e megnyugtatnia Moszkvát az amerikai ambíciókat illető­en. Irán kapcsán egyébként komolyabb törésre ez év augusztusában, az új iráni kormány megala­kulása után, még inkább pedig a jö­vő év elején lehet számítani, ha ugyanis addigra nem sikerül elő­relépni a belpolitikai tekintetben komoly problémákkal küzdő Teheránnal, az amerikai állás­pont vélhető­en bekeményedne, ami első körben a jelenleginél komolyabb szankciókban öl­tene testet. Ennek az ENSZ Biztonsági Tanácsában való elfogadásához és a szankciók ha­tékony alkalmazásához azonban Washingtonnak Moszkva együttműködésére is szüksége lenne.

Ami kimaradt a hivatalos napirendből

A moszkvai találkozó eseményei kapcsán arra is érdemes figyelmet fordítani, hogy mi nem ke­rült napirendre. Szemben a Bush-adminisztráció által használt retorikával, Barack Obama az orosz vezetőkkel folytatott hivatalos tárgyalásain egyetlen szót sem ejtett a demokrácia hely­ze­téről Oroszországban. Tette ezt nyilván annak érdekében, hogy az orosz-amerikai kap­csola­tok már említett „reset" gombjának benyomását ne akadályozzák ilyen jellegű, most másodlagos fontosságúnak tűnő kérdések. E tekintetben Obama látogatása teljes mér­ték­ben összhangban volt az idén tavasszal megjelent új amerikai Oroszország-stratégia ajánlásai­val. (Az új amerikai Oroszország-politikáról. SVKI Elemzések, 2009/5. http://193.224.76.4/download/svki/Elemzesek/2009/SVKI_Elemzesek_2009_5.pdf.)

Az amerikai elnök a demokráciával és az emberi jogokkal kapcsolatos „házi feladatának" egy részét a moszkvai Új Gazdasági Főiskola diplomaosztó ünnepségén elmondott félórás beszédében tel­jesítette, melyet azonban egyetlen nagy orosz tv-csatorna sem közvetített, s csak a Vesz­tyi hírcsatornán lehetett élőben követni. Obama beszédében a demokráciát dicsérte, példának állítva Amerikát, de itt sem említette meg Oroszországot. Valószínűleg erre a megengedőbb ame­rikai magatartásra adott (sajnos nem túl biztató) szimbolikus orosz válaszként értelmezhető, hogy Medvegyev el­nök a civil társadalmi kapcsolatok fejlesztéséért felelős amerikai-orosz kö­zös bizottság élére orosz részről azt a Vlagyiszlav Szurkovot készül kinevezni, aki nemcsak a „szuverén demokrá­cia" elméletének kidolgozásáról ismert, de egyben a Kreml fő ide­o­lógusának is tartják. Ennek megfelelően különféle orosz jogvédő szervezetek tiltakoznak is a kinevezése ellen. (Az új amerikai Oroszország-politikáról. SVKI Elemzések, 2009/5. http://193.224.76.4/download/svki/Elemzesek/2009/SVKI_Elemzesek_2009_5.pdf.)

Ugyancsak szimbolikus jelentőségű - vagy inkább szimbolikusan jelentéktelen - volt Barack Oba­ma július 7-i találkozója az orosz ellenzéki pártok vezetőivel. A meglehetősen rövid és szűk körű megbeszélésre „természetesen" nem állami intézményben, hanem a Ritz-Carl­ton hotelben került sor. Négy ellenzéki szervezet a legmagasabb szinten képviseltette magát: a találkozón részt vett a kommunista párt vezetője, Gennagyij Zjuganov, a „Szolidaritás" két társelnöke, Gar­ri Kaszparov és Borisz Nyemcov, a „Jabloko" vezetője, Szergej Mitrohin, és a jobboldali „Pravoje gyelo" (Igaz Ügy) társelnöke, Leonyid Gozman is. Ezzel szemben a sokak által „őfelsége el­lenzékének" te­kintett „Szpravedlivaja Rosszija" (Igazságos Oroszország) pártot csak egyetlen képviselője, Ilja Ponomarjov reprezentálta. (Обама встретился с лидерами оппозиционных партий России. Kommerszant, 2009. július 7. http://kommersant.ru/news.aspx?DocsID=1200223&NodesID=2.) A 2008-ban önmagát feloszlató „Szojuz Pra­vih Szil" (Jobboldali Erők Szövetsége) ellenzéki szervezet volt elnöke, Nyikita Belih pedig ve­hemensen tagadta, hogy találkozna az amerikai elnökkel. Nyilvánvalóan nem kívánta ve­szé­lyez­tetni kormányzói posztját a kirovszki körzetben: a nyi­latkozatában nem győzte hangsúlyozni, hogy már nem tagja semmilyen ellenzéki pártnak, és semmiféle ilyen jellegű tevékenységben nem vesz részt. (Никита Белых отказался встречаться с Бараком Обамой. Kommerszant, 2009. július 6. http://kommersant.ru/news.aspx?DocsID=1199821&NodesID=2.)

 Ez az epizód, és különösen Be­lih „karrierje" már önmagában is jól jellemzi az ellenzéki pártok helyzetét és politikusaik ki­látásait Oroszországban.

Látványosan hiányoztak a hivatalos napirendről az energetikai és energiabiztonsági kérdé­­sek is. Érzékelhetően egyik fél sem kívánta a moszkvai találkozóhoz fűződő reményeket olyan kérdések napirendre tűzésével rontani, melyekben sem rövid, sem középtávon nem vár­­ható stratégiai jelentőségű áttörés. A szénhidrogének exportja ugyanis az orosz külpolitika legfontosabb és talán leghatékonyabb érdekérvényesítő eszköze, és várhatóan még hosszú ideig az is marad mind a posztszovjet térséggel, mind Európával kapcsolatban. Éppen ezért várható volt, hogy az első, úttörő jelentőségűnek szánt elnöki találkozón nem hozzák szó­ba a kérdéskört.

Összességében Barack Obama moszkvai találkozója többé-kevésbé megfelelt a kezdeti bi­zakodó, de nem túlzottan optimista várakozásoknak. Láthatóan mind az amerikai, mind az orosz fél az egymás iránti jó szándék, a számos kérdésben meglévő érdekazonosság de­mon­strálására kívánta felhasználni a találkozót. Ez alapvetően sikerült is, amit jól jelez az Af­ga­­nisztánnal kapcsolatos szállítási megállapodás. Mindazok véleményével kapcsolatban, akik keveslik a ta­lálkozó eredményeit, azt tartjuk fontosnak hangsúlyoz­ni, hogy a Nyugat-Eu­rópa számos országában megfigyelhető „Obamánia" a külpolitikai területére vonatkoztatva alighanem ­túl­zott optimizmuson ala­pul. Csak megismételni tudjuk korábbi állításunkat: mivel az eu­rázsiai térséggel kapcsolatos alapvető amerikai érdekek nem változtak meg a Bush-Oba­ma-vál­tással, elődjének politikájától tartalmilag Barack Obama sem tud lényegesen el­tér­ni, rövid tá­von és partnerek nélkül legalább­is nem. Amiben elsősorban változtatni képes, az a célok elérésének korábbiaktól eltérő módszere, a külpolitika alap­vetően más stílusa és megközelítés­­­módja. Például Washington részéről több minden kerülhet az alku tárgyát képező kosárba, köztük olyan, Oroszor­szág számára kiemelten fontos tartalmi kérdések is, mint például a ra­kétavé­­delmi rendszer, vagy Grúzia és Ukrajna MAP-tagsága.  A moszkvai találkozó egyik fő célja éppen en­nek a vál­toztatási készségnek a demonstrálása volt. Az amerikai-orosz viszony jelentős tar­talmi javulására minden bizonnyal sokat kell még várni, de a moszkvai tárgyalások jó kezdetnek tűnnek.

http://portal.zmne.hu/portal/page?_pageid=34,29104&_dad=portal&_schema=PORTAL