Az évtizedek óta fennálló közel-keleti válság a történelmi múltban gyökerezik. A 2000 szeptemberében – az izraeli provokáció hatására – kirobbant második intifáda is a történelmi folyamatok következménye. Palesztina földje, területe feletti fennhatóság gyakorlásáért különböző népek és nagyhatalmak küzdöttek közvetlenül vagy közvetve, több vagy kevesebb sikerrel, azonban a legmegszállottabb harcot a cionizmus zsidó vezetői és hívei folytatták és folytatják napjainkban is nagyhatalmi – leginkább az Egyesült Államok és Nagy-Britannia által gyakorolt – támogatással.
A cionista vezetők messianisztikus tevékenysége alapját képezte a bibliai zsidó legenda, amely szerint 3219 éve annak, hogy a 120 éves Mózes halálának közeledtét érezve felment a Nebo-hegyre, s maga előtt látta azt, amit az Úr ígért Izrael Egyiptomból kivonuló gyermekeinek, a tejjel mézzel folyó Kánaánt, azaz Palesztinát. A keresztény időszámítás szerinti első század végén a római hódítók leverték a zsidó felkelést, elűzték az ott élő zsidókat, s a világ különböző részeire szétszóródott zsidó közösségek összetartó ereje: az Ígérek Földjének kívánatossága volt. A vallás politikai eszközként való alkalmazása hivatkozási alappá és jogformáló erővé vált a „kiválasztott nép” cionista vezetői számára, akik az Ígéret Földjére kívánták visszavezetni népüket. Ezt a módszert alkalmazta Moses Hess is, aki az 1862-ben megjelent Róma és Jeruzsálem című művében megfogalmazta a zsidó burzsoá nacionalizmus eszméit. Természetesnek tartja, hogy a zsidóknak - mint nemzetnek – Palesztinában kell gyökeret verniük, továbbá, amint kedvezően alakul a politikai helyzet Keleten, meg kell kezdeni a zsidó telepek alakítását Palesztinában, ezzel megtennék az első lépést, hogy a zsidók nemzetként telepedjenek le „történelmi otthonukban”. Hess így fogalmazott: „Minden zsidó, akár akarja, akár nem, szolidáris nemzetével, s a zsidók csak egy zsidó államban lehetnek szabadok.” Az általa megálmodott „zsidó állam” helyszíne, Palesztina már több mint 1000 éve az ottani arab nép otthona, azonban Hess ezt a tényt teljes mértékben figyelmen kívül hagyja, s a palesztinai arabokat nemlétezőnek tekinti. Moses Hess vallási elemekkel átitatott programjával kívánja megvalósítani a „zsidó államot”, azonban a bibliai zsidó legenda és a „kiválasztott nép” mítosza önmagában kevés ahhoz, hogy a cionizmus megnyerje céljai elérése érdekében a nagyhatalmak támogatását.
Herzl Tivadar azonban megtalálta azt a bázist, amely a cionista törekvések létjogosultságának bizonyítéka, alátámasztása, és ez nem más, mint az antiszemitizmus és a zsidóüldözés. Herzl pályafutásában az 1895-ben, Nyugat-Európában kirobbant Dreyfus-ügy fordulópontot jelentett. Ő maga írta: „E per során váltam cionistává.” 1896-ban jelentette meg A zsidó állam, kísérlet a zsidókérdés modern megoldására c. művét, amellyel lerakta a modern cionizmus alapjait. 1897 augusztusában, Bázelben összehívta a az első cionista kongresszust, amelynek elfogadott programja a következő: „A cionizmus arra törekszik, hogy a zsidó nép számára közjogilag garantált tűzhelyet hozzon létre Palesztinában. Hogy ez a cél megvalósuljon, a kongresszus a következő eszközöket választja:
1. Bátorítja a zsidó földművesek, munkások és kézművesek rendszeres palesztinai betelepítését.
2. Minden zsidó közösségi szervezetnek – helyi és általános kapcsolatban – tiszteletben kell tartani országaik törvényeit.
3. A zsidó nemzeti érzés és tudat fejlesztése.
4. Előkészítő tárgyalások a különböző kormányokkal a cionizmus céljai realizálásához szükséges biztosítékokról.
(Xavier Baron: Proche-Orient, du refus la paix. Párizs, 1994, Hachette, 10.o.)
A program lényege egyértelmű: Palesztinába tömöríteni a világon élő zsidókat, Palesztinát zsidó állammá változtatni. A palesztinai arab nép ekkor már megindult volna a nemzetté válás útján, azonban a bázeli program számukra a megsemmisülést jelentette. Herzl különböző nagyhercegek, uralkodók, bankárok ajtaján kopogtatott, abban bízva, hogy tervéhez megkapja a támogatást. Felkereste II. Vilmos császárt, kilincselt a török szultánnál és a brit külügyminisztériumban is, azonban a vérbeli cionista módszereket Chaim Weizmann, a cionista mozgalom angolbarát szárnyának vezetője alkalmazta. Weizmann is több vasat tartott a tűzben, befolyásos angol politikusokkal épített ki kapcsolatokat, s a kormányban gazdasági és politikai erőt képviselő amerikai zsidó szervezetekkel is. 1915 januárjában megalakult a Weizmann vezette Cionista Politikai Bizottság, amely memorandumot intézett a brit külügyminisztériumhoz, amely hat pontban rögzítette a Palesztina jövőjét illető cionista javaslatokat. A memorandum hat pontjának lényege:
1. Ismerjék el a külön zsidó nemzettséget Palesztinában.
2. Palesztina zsidó lakossága vehessen részt a helyi önkormányzatban.
3. A kizárólag zsidó ügyekben élvezzenek a zsidók autonómiát.
4. Ismerjék el és legalizálják a meglévő zsidó intézményeket Palesztina kolonizációja érdekében.
5. Alakítsanak kiváltságlevéllel rendelkező zsidó társaságot a zsidók palesztinai letelepítésére.
6. Védelmezzék a nemzeti kisebbségek jogait.
Ezzel egyidőben, majd ezt követően sorra születtek meg a minden palesztinai arab nép felemelkedését és függetlenségi reményét tönkrezúzó különböző egyezmények, nyilatkozatok.
1916 márciusában Petrográdban került sor a brit Sir Mark Sykes (a háborús kormány államtitkára) és a francia Francois Georges Picot (a háború előtt francia főkonzul Beirutban) közötti megbeszélésre, majd megszületett az arab területeket egymás között megosztó imperialista megállapodás, amely a hírhedt Sykes-Picot egyezmény megkötéséhez vezetett.
A közvetett és közvetlen uralom övezeteit az alábbiak szerint rögzítették:
„Kék (francia) övezet: Nyugat-Szibéria, Libanon, Kilikia, Délkelet-Anatólia egy része.
Vörös (angol) övezet: Dél- és Közép-Irak, a palesztinai Haifa és Acre (Akko) kikötője.
Barna övezet: Palesztinának az a része, amely a meglévő jeruzsálemi szandzsáksághoz tartozott, lényegében az eljövendő palesztinai mandátum >nemzetközi közigazgatás< alá kerül, amelynek formáját a többi szövetségessel és a mekkai serif képviselőivel együtt határozzák meg.
A-övezet (francia érdekszféra): Kelet-Szíria, Mosul vidéke.
B-övezet (brit érdekszféra): A Jordánon túli területek és bagdadi vilajetek északi része.”
(Le conflit du Moyen-Orient. Notes et Documents 1915-1967. Brüsszel, é. N., 16-18.o.)
A szigorúan titokban tartott Sykes-Picot egyezmény felcsillantotta a cionista reményeket, hiszen Palesztina „nemzetközi” jellege megnövelte a zsidó nemzeti otthonnal kapcsoaltos javaslatok esélyeit. Sykes azt vallotta, hogy a cionista célok és a brit birodalmi érdekek teljesen egybeesnek, s az orosz külügyminisztériumban is támogatókat kívánt keresni.
Az 1917-ben megszületett Balfour-nyilatkozat meghozta a cionista mozgalomnak azt a nagyhatalmi támogatást, amelyért Herzl hiába kilincselt, a brit imperializmus felkarolta a zsidó nemzeti otthon gondolatát.
A Balfour-nyilatkozat első változatát a Cionista Szervezet megbízásából Lord Rotschild nyújtotta át 1917 júniusában a brit külügyminisztériumnak. Ez az első változat kilátásba helyezte az autonóm zsiód állam szinte azonnali megteremtését, a védnökséget ellátó hatalomnak csak a rendőri jogkör jutott volna. A nyilatkozat első változata nemlétezőnek tekinti a Palesztina lakosságának 87,5%-át alkotó arab lakosságot.
A Balfour-nyilatkozat első változata, 1917. július:
"Őfelsége kormánya, miután figyelembe vette a Cionista Szervezet céljait, elfogadta azt az elvet, hogy elismeri Palesztinát, mint a zsidó nép nemzeti otthonát, és a zsidó nép azon jogát, hogy felépítse nemzeti életét Palesztinában, a háború sikeres kimenetele után létesítendő védnökség alatt. Őfelsége kormánya ezen elv megvalósítása szempontjából lényegesnek tekinti, hogy a Palesztinában élő zsidók belső autonómiát kapjanak, megillesse a zsidókat a szabad bevándorlás, és létrejöjjön a Zsidó Nemzeti Kolonizációs Társaság az ország újratelepítése és fejlesztése érdekében. Őfelsége kormánya úgy véli, hogy a belső autonómia feltételeit és formáit, valamint a társaság alapokmányát a Cionista Szervezete képviselőivel együtt kell részletesen kidolgozni és meghatározni."
Az 1917. november 2-ai, második változat már óvatosabban fogalmaz:
Külügyminisztérium, 1917. november 2.
"Tisztelt Lord Rotschild!
Örömmel adom tudtára őfelsége kormánya nevében az alábbi rokonszenv-nyilatkozatot a cionista törekvések mellett, amelyet a kabinet az én előterjesztésemre jóváhagyott:
Őfelsége kormánya jóindulattal viseltetik a Palesztinában megteremtendő zsidó nemzeti otthon gondolata iránt, és legjobb igyekezetével azon lesz, hogy e cél valóra váltását megkönnyítse. Emellett világosan kijelenti, hogy nem kerülhet sor olyan lépésre, amely a már meglévő nem zsidó palesztinai közösségek polgári é vallási jogait, vagy más országok zsidó lakosságának jogait és politikai helyzetét sértené. Hálás lennék, ha ezt a nyilatkozatot ismertetné a Cionista Szervezettel.
Üdvözlettel:
A.J. Balfour"
(J.P. Alem: Terre d’Israel. Párizs, 1973, Seuil 195.o.)
A nyilatkozatot támogatta az Egyesült Államok kormánya, majd 1918 elején a francia és olasz kormány is.
A brit kormány a Balfour-nyilatkozat következményének tekinti a zsidó állam létrehozását. A nyilatkozat nem definiálta a „nemzeti otthon” határait, azonban a Palestine című folyóirat 1918. júliusi számában egyértelművé tette a cionista szándékokat: „Palesztina határa nyugaton a Földközi-tenger, északon a Libanon-hegység, keleten a Szíriai-sivatag s délen a Sínai-félsziget.” Ezt alátámasztották brit politikusok nyilatkozatai is. „Az eljövendő nemzedékek tanúi lesznek annak, hogy Palesztinában újra létrejön egy nagy zsidó állam.”
Weizmann így definiálta a zsidó nemzeti otthon fogalmát: „Olyan feltételek teremtése Palesztinában, amelyek lehetővé tennék évente 50-60 ezer zsidó betelepítését, behozatalát, intézményeink, iskoláink, a héber nyelv fejlesztését, s végül olyan feltételek teremtése, hogy Palesztina éppen olyan zsidó legyen, mint amilyen amerikai Amerika és angol Anglia…”
Világos: Palesztinában a cionisták szerint nincs hely az arabok számára.
Chaim Weizmann, a Balfour-nyilatkozat „atyja” nagy népszerűségnek örvendett, s az általa irányított általános cionisták a mozgalmon belül óriási súllyal rendelkeztek, azonban Weizmann mellett szerephez jutott a szélsőséges nacionalizmus is. Weizmann úgy képzelte, hogy a brit védőszárnyak alatt London iránt a legteljesebb lojalitást tanúsítva kell szerényen, de fáradhatatlanul kiépíteni a zsidó közösséget, amíg elérkezik az a fordulat, amely a zsidó államot kész ténnyé teszi. Ezzel szemben a szélsőséges nacionalisták azonnali eredményeket követeltek. Mind Weizmann, mind a szélsőségesek ugyanazt akarták: az arabmentes zsidó Palesztinát. A cél azonos, azonban a módszerek és az időtartam kérdésében támadt köztük ellentét. A szélsőségesek hangadója lett két oroszországi származású cionista, Vlagyimir Zsabitinszkij (a későbbi Revizionista Párt vezetője és az Irgun szellemi atyja) és Joszif Trumpeldor. Jelentős szerepet játszottak az 1917-ben, Alexandriában alakított zsidó légióban.
A Cionista Szervezet által kinevezett Cionista Bizottság megérkezett Palesztinába, s a brit kormánytól felhatalmazást kapott, hogy felmérje a zsidó telepek helyzetét, s hogy tanácsadóként együttműködjön a brit hatóságokkal a nemzeti otthonnal kapcsolatos kérdésekben. Az 1918 végén megtartott jaffai Cionista Konferencia már követelte, hogy egész Palesztina viselje az Erec Jiszróél nevet, s a Dávid-csilalgos zászló legyen az ország zászlaja.
A Cionista Bizottság a Palesztinát érintő kérdésekben a katonai közigazgatást megkerülve közvetlenül Londonhoz fordult, s egy gyarmatosító társaság előfutáraként úgy vélte, hogy a Balfour-nyilatkozat értelmében a védnökhatalom egyenrangú partnernek számít, mert annak tevékenysége kizárólag a külügyekre, a belbiztonságra, s a „bennszülöttek” érdekvédelmére korlátozódik. A cionistákat sértette, hogy az arabul tudó angol tisztviselők nem hajlandóak megtanulni héberül, hogy nem tiltják be a cionizmus ellen tiltakozó arab gyűléseket, hogy a telekkönyvek háborús megsemmisülésére hivatkozva megtiltják a földeladásokat. 1919 áprilisában került sor jelentősebb összecsapásra az arabok és a zsidók között. Sir Luis Bols tábornok, a brit főadminisztrátor a cionistákat hibáztatta, amiért provokatív magatartásukkal kiváltották az arab nép haragját. Bols egy évvel később követelte a Bizottság feloszlatását. Így fogalmazott: „Lehetetlenség kedvében járni azoknak az embereknek, akik hivatalosan csak egy nemzeti otthont kívánnak, valójában azonban csak egy zsidó állam elégítheti ki őket, annak minden politikai következményével együtt. Éppen ezért, a fejlődés, és maguk a cionisták érdekében javaslom a palesztinai Cionista Bizottság feloszlatását.”
Ezt követően létrejött a San-Remo-i megállapodás: NagyBritannia megkapta a palesztinai mandátumot, s 1920. július 1-jén hivatalba lépett a cionista érzelmű Hubert Samuel, Palesztina első főbiztosa. 1920. decemberére a Muszlim-Keresztény Szövetségesek összehívták a III. Arab Kongresszust (az első kettő a „Szíriai Kongresszus” nevet viseli). A kongresszus önrendelkezési jogot és arab kormányt követelt Palesztina számára, hivatkozva arra a tényre, hogy a háború végén az összlakosság 8%-a zsidó. Végrehajtó Bizottság kinevezésére került sor, hogy az a brit kormánnyal folytatott tárgyalásokon képviselje az arab nép érdekeit. A Végrehajtó Bizottság e követeléseket Winston Churchill, az akkori gyarmatügyi miniszter tudomására hozta, amikor 1921 márciusában ellátogatott Palesztinába. Az arab vezetők a tervezett törvényhozó tanáccsal kapcsolatban hajthatatlanok voltak. Az 1922. aug. 10-ei rendelet értelmében 1923 februárjában kellett volna a tizenegy brit hivatalnokból és tizenkét választott tagból álló (amelyből 8 muszlim, 2 keresztény, 2 zsidó) álló törvényhozó tanácsot. A Cionista Bizottság (új néven: Palesztinai Cionista VB) rávette a Vaad Leumit (Nemzeti Tanács), a zsidó közösség legfelső végrehajtó szervét, hogy vegyen részt a választásokon.
Az V. Arab Kongresszus, amelyet 1922 szeptemberében Nablusban tartottak, úgy döntött, hogy bojkottálja a választásokat, hiszen úgyis a zsidó származású főbiztosé a szó a bevándorlások kérdésében, a törvényhozó tanácsban pedig a hivatalnokok és a két választott zsidó tag együttesen leszavazhatják az arab képviselőket, akik ilyen módon nem használhatják fel a törvényhozást a Balfour-nyilatkozat érvényesülésének megakadályozására. Ezt követően a palesztinai közigazgatást a főkormányzó vezette, mellette működött a kizárólag brit tagokból álló végrehajtó tanács. Az arab képviselők ellenállását Weizmannék felhasználták arra, hogy önmagukat lojális együttműködő partnerként tüntessék fel. A brit hatóságokkal érzékeltették, hogy a cionizmus hajlandó alkalmazkodni a brit birodalmi érdekekhez. Az ehhez hasonló színjáték és manipulációs taktika jellemző Weizmann politikájára és a cionizmus módszereire. A Balfour-nyilatkozattal a háttérben Weizmannn előtt szabaddá vált az út a „zsidó nemzeti otthon” megteremtéséhez és annak benépesítéséhez. Az első világháború végén Palesztina zsidó lakossága 55 ezerre csökkent, de 1925-ben már kétszer annyian voltak. Haifa lakossága 2000-ről 8000-re nőtt, Tel-Avivé pedig 2000-ről 30000-re emelkedett. A harmadik és negyedik bevándorlási hullám (1919-től 1923-ig) idején nyolcvanezren érkeztek. Az elsősorban Kelet-Európából érkező bevándorlók gazdasági közösségeket alakítottak ki. A zsidó közösségek fejlődése a húszas években viszonylag zavartalan volt. A világgazdasági válság előjeleként csökkentek az amerikai zsidó adományok, az Egyesült Államokban idegenkedve szemlélték „szocialisztikus” törekvéseiket.
1929-ben Weizmann megkísérelte, hogy a Palesztinai Cionista VB-t olyan zsidó ügynökséggé alakítsa, amely a világ egész zsidóságát képviseli, a cionistákat és a nem cionistákat egyaránt. Weizmannat az 1929. évi 16. Cionista Kongresszuson heves támadás érte Zsabotinszkij és hívei részéről. Zabotinszkij 1920-ban lerakta a „Hagana” (Önvédelem), az illegális zsidó hadsereg alapjait, elítélt minden megállapodást a palesztinai arabokkal, bármilyen együttműködést a nem cionistákkal, féktelen arabgyűlölete nem ismert határokat.
Az ötödik bevándorlási hullám (1932-1940) politikai következményekkel is járt, hiszen Weizmannal szemben három erő lépett fel. Fokozódott a jobboldali nyomás a szakszervezeti központtal (a Ben Gurion vezette Hisztadruttal) szemben, amely 1933-ban ellenőrzése alá vonta a Zsidó Ügynökséget.
A Hisztadrut és az általános cionistákkal szemben fellépő három erő a következő volt:
1. Középtőkések, akik ellenezték a cionista politikát.
2. Az ortodox zsidók, akik szintén ellenezték a cionizmus világi irányzatát.
3. Zsabovonszkij csoportja, amely ellenezte az együttműködést az angolokkal: 1925-ben még csak öt delegátussal képviseltette magát a 14. Cionista Kongresszuson, de 1932-ben már 52 küldöttel a harmadik legerősebb csoport volt. 1935-ben megalakították a Revizionista Pártot, majd 1937-ben a Zsabovonszkij által vezetett revizionisták létrehozták a Haganától független Irgun Cvai Leumit (Nemzeti Védelmi Szervezet), majd ennek kisebb frakciójából alakult Abraham Stern vezetésével a fegyveres, fanatikus nacionalizmustól eltelt „Stern-csoport”.
Egyértelmű, hogy a palesztinai arab nép a hatalmas bevándorlási hullámban veszélyt látott, hiszen a földjeiktől fosztották meg a lakosságot, a kisbérlők tízezrei jutottak koldusbotra azért, hogy az elfoglalt földek a bevándorló zsidók tulajdonát képezhessék, ahol zsidó telepeket létesíthessenek. A palesztinai arabok vezetői felismerték, hogy csak a nemzeti összefogás kényszerítheti rá Londont az arab autonómia megoldására, és csak ez szabhat gátat a zsidó nemzeti otthon megteremtése érdekében történő cionista földfoglalásoknak. Ennek reményében 1935 novemberében arab küldöttség kereste fel a brit főbiztost, hogy továbbítsa Londonnak a alábbi követeléseket:
- Alakítsák meg a szuverén palesztinai parlamentet, arab többséggel.
- Tiltsák be a további zsidó földvásárlásokat.
- Azonnal szüntessék be a zsidók bevándorlását.
A főbiztos decemberben közölte az arab és zsidó vezetőkkel a brit kormány javaslatát, egy törvényhozó tanács felállítására a következő összetételben: öt hivatalnok, 19 kinevezett (3 muszlim, 4 zsidó, 2 keresztény, valamint a kereskedelmi érdekek két képviselője), semleges elnökkel, de a bevándorlás továbbra is a főbiztosra tartozna, aki megvétózhatja a törvényhozó tanács döntéseit! A Luzernben ülésező Cionista Kongresszus elvetette a brit javaslatot, mondván, hogy „ez a törvényhozó tanács a zsidóellenes agitáció fóruma lenne”. Ezt követően 1936 januárjában megérkezett a brit alkotmány válasza: szó sem lehet a zsidó bevándorlás teljes leállításáról. Londonba hívták tárgyalni az arab vezetőket, akik elfogadták a meghívást, de a brit kormány váratlanul semmisnek nyilvánította a törvényhozó tanáccsal kapcsolatos régebbi javaslatát. Az arab vezetőknek szembesülniük kellett azzal az elkeserítő ténnyel, hogy London ismét engedett a cionistáknak. Ezidőtájt fokozta aggodalmukat az úgynevezett „jaffai-ügy”: a kikötővárosban a brit rendőrök cementes hordóba rejtett fegyvereket találtak, olyan hírek terjengtek, hogy nagyarányú cionista fegyverbehozatal történik. A gazdasági életkörülmények romlottak, a válság jelei bontakoztak ki és a munkanélküliség leginkább a városi palesztinai arabokat sújtotta. Aggodalmat keltett Szíria és Libanon korlátozott autonómiájának híre is.
Ezen események természetes következményeként kirobbant az arab felkelés, amely kezdetben még csak a földjüktől megfosztott palesztinai arabok fegyveres harcában nyilvánult meg, majd a jelentősebb városokban alakított arab nemzeti bizottságok meghirdették az általános sztrájkot. Az akciót az úgynevezett Magasabb Bizottság irányította. A tíztagú bizottságban képviseltették magukat mind a hat arab politikai párt képviselői (köztük a Huszaini-csoport Palesztinai Arab Pártja, a Nasasibi-csoport Nemzeti Védelmi Pártja és a Függetlenségi párt képviselői). A magasabb bizottság bejelentette, hogy a sztrájk addig tart, amíg a kormány fel nem függeszti a zsidó bevándorlást. Később csatlakoztak a mozgalom mellé a szomszédos arab országok: palesztinai védelmi bizottságok alakultak Damaszkuszban, Beirutban, Bdgdadban és Ammanban, önkéntesek érkeztek Szíriából és Irakból. London májusban engedélyezte az új bevándorlási kvótát, ugyanakkor további erősítéseket küldött. A brit csapatok továbbra is csak őrszolgálatokat teljesítettek, bízva abban, hogy a mozgalom magától összeomlik, hiszen a Magasabb Bizottságban érlelődtek az ellentétek.
A Husszaini-csoport inkább a gerillaharc, mint a sztrájk híve volt, s nem kívánt engedni követeléseiből, azonban a többi párt képviselői beérték volna kisebb engedményekkel is, hogy győzelemmel szüntessék meg a sztrájkot. A Magasabb Bizottság és London közötti közvetítő szerepet próbálta betölteni Abdallah transzjordániai emír és Nuri esz-Szaid iraki miniszterelnök, de sikertelennek bizonyult a kísérlet. Októberben Irak, Szaúd-Arábia, Transzjordánia és Jemen uralkodói felhívást intéztek a Magasabb Bizottsághoz, amelyet így fogalmaztak meg: „Bízzon barátunk, Nagy-Britannia jó szándékában, mivel az kijelentette, hogy igazságot fog tenni.” A Magasabb Bizottság beszüntette a sztrájkot, azonban a palesztinai arab gerillaharcok folytatódtak, hiszen a Huszaini-csoport a fegyveres harc folytatása mellett döntött, amelyet addig kívánt folytatni, amíg meg nem születik a független arab Palesztina, Hadzs Amin al-Huszaini vezetésével.
A másik csoport, a Nasaibi-csoport, az arab uralkodók közvetítésével kompromisszumra törekedett, amelyet a következőkben fogalmaztak meg: az ország továbbra is brit uralom alatt marad, de erőteljesen korlátozzák a zsidó nemzeti otthont. A Nasaibi-csoport 1937 júliusában hivatalosan szakított a Magasabb Bizottsággal. A brit gyarmatügyi államtitkár a következő emigrációs kvóta kapcsán először utalt a zsidó bevándorlás politikai célzatú korlátozására:
„Őfelsége kormánya helyesnek tekintette, hogy felhívja a főbiztost, ítélje meg konzervatív módon az ország befogadóképességét…”
Ezt követően megérkezett Palesztinába a Lord Peel vezette királyi bizottság.
Lord Peel jelentése volt az első javaslat Palesztina felosztására a zsidó és palesztinai arab közösségek között, amely javaslat alapelveit és indokait tekintve mintául szolgált a későbbi, 1947-es felosztási tervhez. A javaslat nem említi a még mindig érvényben lévő Balfour-nyilatkozat hátterében lévő stratégiai megfontolásokat, amely nyilatkozat teljes mértékben támogatja a zsidó nemzeti otthon és a zsidó állam létrehozását Palesztinában. A jelentés figyelembe vette a zsidó nemzeti otthon létének megmásíthatatlan jellegét és lehetetlenné tette a két közösség tartós együttműködését.
A jelentésben erre vonatkozólag egyértelmű kijelentés található:
„III. A felosztás előnyeit a zsidók számára a következőképpen összegezhetjük:
1. A felosztás biztosítja egy zsidó nemzeti otthon megteremtését, és kizárja annak lehetőségét, hogy az a jövőben arab uralom alá kerüljön.
2. Lehetővé teszi a zsidóknak, hogy nemzeti otthonukat a szó teljes értelmében a magukénak vallják, mert ez az otthon zsidó állammá válik. Polgárai abban a helyzetben lesznek, hogy annyi zsidót fogadhatnak be, amennyit csak lehetségesnek tartanak. Elérik a cionizmus fő célját – a Palesztinában meggyökerezett zsidó nemzetet, amely polgárainak ugyanazt a státuszt biztosítja, amit más nemzetek a maguk polgárainak. A zsidók végre megszűnnek >kisebbségi életet< élni…”
(The Palestine Royal Comission Report, Cmd. 5479. london, 1937.)
A két palesztinai állam megkapta volna az autonómiát, a külügyek és a hadügyek azonban továbbra is brit kézben maradtak volna. A palesztinai zsidó és a palesztinai arab államon kívül új mandátum létesült volna Jeruzsálemben és Betlehemben, a Jeruzsálemet Jaffával összekötő keskeny folyosón, Haifa kikötőjében, Tiberias, Safad, Nazareth és Akko (Acre) vegyes lakosságú városokban. Az 1937 augusztusában, Zürichben megtartott Cionista Kongresszus elfogadta a felosztási tervet, azonban a határokat nem. (a Peel-jelentés szerint a zsidó államnak jutott volna Sharon és Emek síksága, Galilea java, egy beékelt terület a Jaffa-Jeruzsálem folyosótól délre, a Ramle és a Gaza közötti zsidó telepekkel.)
Az Agudasz Izrael vallási párt rabbitanácsa kijelentette: „Szent földünk határait maga a Teremtő vonta meg, s a zsidó nép éppen ezért nem mondta le ezekről a határokról.”
A felosztási terv ellen a palesztinai arab Magasabb Bizottság is tiltakozott, így került sor 1939 januárjában a brit imperialisták által összehívott konferenciára (St. James Palace Conference), amelyen arab részről a pelasztinai Magasabb Bizottság képviselői vettek részt és a Nasasibi-párt képviselője. A Zsidó Ügynökség részéről (már Ben Gurion volt a VB elnöke) megjelent az összes cionista és nem cionista irányzat képviselője, kivéve a revizionistákat. A tárgyalásra nem került sor, mert a palesztinai arabok nem voltak hajlandók találkozni a zsidó küldöttekkel, s a palesztinai arab kormány megalakításáról kívántak tárgyalni.
London ezt követően csak az arab országokkal tárgyalt. 1939 májusában közzétette a hírhedt Fehér Könyvet (Great Britain Parliamentary Papers, Cmd. 6019).
A Fehár Könyv elméletileg arra volt hivatott, hogy korlátozza a zsidó bevándorlást és földvásárlást, s a Balfour-nyilatkozatnak a zsidó nemzeti otthon megteremtésével kapcsolatos elveit is feladta volna. A fehér Könyv azonban csak ígéret lett az önálló Palesztin Állam megteremtésére, de azt konkrétan nem jelentette ki és arra nem nyújtott biztosítékot. A Fehér Könyvre a zsidó közösségek jellemző reakciója Ben Gurion szavából olvasható ki: „Úgy harcolunk ebben a háborúban, mintha nem lenne Fehér Könyv, és úgy harcolunk a Fehér Könyv ellen, mintha nem lenne háború”.
A Fehér Könyv elleni zsidó ellenállás a gyakorlatban három formát öltött, amely forma jellegzetesen cionista módszer. Mind a három módszert a Zsidó Ügynökség irányította.
1. Titokban olyan akciókat szervezett, amelyeket később felháborodottan elítélt a nyilvánosság előtt. Gyors földvásárlásokba kezdtek főleg arab területeken abból a célból, hogy kiszélesítsék az eljövendő zsidó állam határait.
2. Az illegális bevándorlás szervezése.
3. A legjelentősebb ellenállási formája azonban a Hagana, a titkos hadsereg fejlesztése.
A bevándorlási hullám korlátozása érdekében létrejött Fehér Könyv létét a Zsidó Ügynökség semmisnek tekintette, a 1942. május 11-én az amerikai cionisták reprezentatív szervezete, a Cionista Ügyek Amerikai Rendkívüli Bizottsága, a New York-i Biltmore szállóban tartott ülésén elfogadta Ben Gurionnak, a Zsidó Ügynökség Végrehajtó Bizottsága elnökének programjavaslatát. Az alábbi határozatot hozta:
„A konferencia sürgeti, hogy nyissák meg Palesztina kapuit, s a Zsidó Ügynökséget ruházzák fel a palesztinai bevándorlás ellenőrzésével és megfelelő jogkörrel, hogy felépíthesse az országot, beleértve a lakatlan és műveletlen területek felhasználását, és hogy Palesztina legyen zsidó köztársaság, beleilleszkedve az új demokratikus világba.”
A palesztin arabokról és a kétnemzetiségű állam lehetőségéről egyetlen szóval sem tett említést a határozat. Ezzel szemben 1944 októberében Nahaz pasa egyiptomi miniszterelnök elnökletével az Arab Liga alakuló ülése az alábbi határozatot hozta Palesztina ügyében:
„Palesztina fontos része az arab világnak, és a palesztinai arabok jogainak csorbítása kihat az arab világ békéjére és stabilitására… A brit kormányt ígéretek kötelezik a zsidó bevándorlás megszüntetésére, az arab földek megőrzésére és Palesztina függetlenségének megadására. Ezek állandó arab jogok, mielőbbi érvényesítésük a kívánt cél, a béke és a biztonság stabilitása felé vezetne. Nem lehet nagyobb igazságtalanság és agresszió, mint az európai zsidók problémáját egy másik igazságtalansággal megoldani, igazságtalansággal sújtva a különböző vallású és felekezetű palesztinai arabokat.”
Ezekben az időkben Palesztina jövője már nem csak Londontól függött. A második világháború végén az Egyesült Államok Nagy-Britannia egyenrangú partnereként és jövendő vetélytársaként lépett fel a Közel-Keleten. Növekedett az amerikai monopóliumok részesedése az olajban (az olajkészletek növekedése elsősorban a szaúd-arábiai ARAMCO társaság révén emelkedett), a brit tervek az amerikai pénzügyi segítségtől függtek, s jelentős amerikai légitámaszpontok is működtek ebben a térségben.
A Palesztinával kapcsolatos amerikai politikát az alábbi szempontok határozták meg:
- Az olajérdekek arra késztették, hogy Londonnal vetélkedve keresse az arab államok, főleg Szaúd-Arábia barátságát.
- Az amerikai zsidók (csak New Yorkban 4 millió élt) értesültek a hitleri „gázkamrákról”, s mivel az Egyesült Államok elnökválasztás előtt állt, a zsidó szavazatok megnyerése érdekében a Demokrata Párt szükségesnek látott egy hivatalos gesztust a cionista tervek bátorítására. Ennek következményeként az amerikai törvényhozás mindkét háza határozati javaslatot terjesztett elő: Washington tegyen lépéseket a Fehér Könyv hatálytalanítására, Palesztinának zsidó államként történő létrehozására!
A Zsidó Ügynökség az „addig üsd a vasat, amíg meleg” elvét alkalmazván, hatmillió zsidó halottra hivatkozva követelte a német és osztrák lágerekben lévő 100.000 zsidó azonnali beengedését Palesztinába. Az amerikai cionista propaganda rábírta Truman elnököt, hogy nyilvánosan támogassa a cionista követeléseket, azonban nem sikerült elérnie, hogy az amerikai kormány gyakorlati lépéseket tegyen az ügyben. London 1945-ben még nem tervezte Palesztina feladását, ez a terület a brit stratégia elemének számított. Éppen ezért a brit kormány csak abba egyezett bele, hogy a 75 ezres kvóta után, havonta 1500 zsidó telepedhessen le Palesztinában. Ez a megoldás felháborította a palesztinai arabokat, akik addig is szenvedtek a zsidó bevándorlással járó földfoglalásoktól és a cionistákat sem elégítette ki, hiszen a limitált bevándorlás megakadályozta volna céljuk elérését: Palesztina zsidó állammá történő változtatását.
A Zsidó Ügynökség 1945. május 22-én az alábbi követeléseket terjesztette a brit kormány elé:
- Nyilvánítsák palesztinát azonnali döntéssel „osztatlanul és csorbítatlanul” zsidó állammá.
- Bízzák a zsidó Ügynökségre a palesztinai zsidó bevándorlás ellenőrzését.
- Bocsássanak ki nemzetközi kölcsönt az első egymillió zsidó bevándorlásának finanszírozására.
A fenti követelések egyértelműen kimondták, hogy Palesztina „osztatlanul” zsidó állammá nyilváníttassék, amely a palesztinai arabok likvidálásához vezetne. A követelésekre London azt a javaslatot tette, miszerint meg kell várni a nagyhatalmak döntését a békekonferencián. Két hónap elteltével a hivatalba lépett munkáspárti kormány vezetői a palesztinai arab lakosság erőszakos kitelepítését helyezték kilátásba.
Truman amerikai elnök petíciót kapott, amely követelte, hogy Palesztinát nyilvánítsák minél előbb zsidó állammá!
A Ben Gurion vezette cionista küldöttség felkereste az új gyarmatügyi minisztert, s követelte a 100000 lágerlakó azonnali beengedését és azonnali brit kormánynyilatkozatot arról, hogy Palesztina zsidó állammá lesz.
A Zsidó Ügynökség erőszakos eszközökkel akarta elérni célját és kikényszeríteni a döntést. Mose Shertok (a Zsidó Ügynökség végrehajtó bizottsági tagja) és Mose Szne (a hagana főparancsnoka) között titkos táviratváltásokra került sor, amely szerint Szne engedélyt kért Shertoktól egy komoly incidens szervezésére. Shertok az engedély megadását azzal a javaslattal tette, hogy a Hagana lépjen érintkezésbe az Irgunnal és a Stern-csoporttal, és együtt hajtsák végre az „izolált cselekedetet”. Október 31-én a zsidó közösség fegyveres támadást intéztek a haifai olajfinomító ellen, Lydda vasútállomását felrobbantották, három kishajót elsüllyesztettek, ötven helyen átvágták a vasútvonalakat. A Zsidó Ügynökség Londonban tartózkodó küldöttsége természetesen tagadta, hogy bármi köze lett volna az akcióhoz. London ezt követően növelte a Pakisztánban állomásozó brit csapatok létszámát, és a Wshingtonnal való konzultáció után, november 13-án bejelentette az angol-amerikai vizsgáló bizottság megalakulását, amelynek célja, hogy megvizsgálják a zsidók bevándorlási és letelepedési problémájával kapcsolatos politikai, gazdasági, társadalmi feltételeket, a zsidók helyzetét azokban az európai országokban, ahol „fasiszták” áldozatai voltak.
Az angol-amerikai vizsgáló bizottság 1946.áprilisi jelentése olyan kompromisszumot tartalmazott, amelyet már egyik fél sem volt hajlandó elfogadni. A kompromisszumos javaslat a következő pontokat tartalmazza:
- Azonnal engedélyezzék a német, osztrák táborok 100000 lakójának bevándorlását, s „könnyítsék meg a további bevándorlást, megfelelő körülmények között”.
- Palesztina maradjon továbbra is brit védnökség alatt.
- Függesszék fel a zsidó bevándorlás korlátozását.
- Nyilvánítsák illegálissá az arab munkaerő bojkottját a zsidó alapokból finanszírozott üzemekben.
A brit kormány kimondta, hogy a bevándorlási engedélyeket csak abban az esetben adja meg, ha leszerelik a Haganát s beszolgáltatják a fegyvereket.
1946 júliusában a szíriai Bludanban ülésező Arab Liga Tanács elutasította az angol-amerikai vizsgáló bizottság jelentését, s megalakította az állandó Palesztinai Bizottságot. A cionista vezetők körében megérlelődött az elhatározás, hogy erőszakos akciók sorozatával kiűzik az angolokat Palesztinából. Néhány nap elteltével Palesztinában kilenc híd repült a levegőbe, köztük a Jordán folyón átívelő Allenby-híd.
Az Irgun elrabolt három brit tisztet, s követelte, hogy változtassák meg a két Irgun-terroristára kiszabott halálos ítéletet, különben kivégzik a brit tiszteket (az ítéletet megváltoztatták, a tiszteket szabadon engedték). A „Kol Jiszróél” (Izrael Hangja), a Hagana titkos rádióadója magára vállalta az akciót.
Brit katonák június 29-én megszállták a Zsidó Ügynökség épületét, letartóztatták Mose Shertokot s a szervezete többi vezetőjét (Ben Gurion akkor Párizsban volt). Az Irgun terroristái három hét múlva (tejszállító arab munkásoknak öltözve) felrobbantották a jeruzsálemi Dávid Király Szállodát, amelynek egyik szárnyában működött a palesztin brit katonai parancsnokság. Ezt követően Tel Avivban meghirdették a rendkívüli állapotot. Az amerikai kormány és Kongresszus helytelenítette a brit fellépést, Truman elnök tiltakozott az ellen, hogy a Zsidó Ügynökség elleni lépéseket az ő megkérdezése nélkül hajtották végre. Ezt követően július 31-én közzétették az angol képviselőházban az angol és amerikai kabinetbizottságok kantonizációs tervét, amelyben kifejeződött, hogy London továbbra is ragaszkodik Palesztina birtoklásához, Washington hajlandó pénzügyileg támogatni a tervet, de katonai hozzájárulást nem nyújt. A terv vitája során merült fel először a brit parlamentben Palesztina feladásának lehetősége.
Churchill így fogalmazott: „Ha az Egyesült Államok nem osztja meg velünk a cionista ügy terhét … be kell jelentenünk, hogy visszaadjuk az ENSZ-nek a mandátumot, és meghatározott időn belül kiürítjük Palesztinát…”
Ben Gurion és a le nem tartóztatott vezetők augusztus 5-én találkoztak Párizsban. Elvetették a kantonizációs tervet, helyette kidolgoztak egy felosztási tervet, s ezt London és Washington tudomására hozták. A terv szerint a zsidó állam magába foglalná Galileát, a tengerpartot, Jeruzsálemet, a Negev-sivatagot, s olyan szövetségi szerződést kötne Londonnal, mint amilyet az Transzjordániával kötött (Nagy-Britannia megtarthatja támaszpontjait).
Az arab államnak jutna a maradék: Samaria, Judea és egy keskeny folyosó Ramlén és Lyddán át jaffához.
Az Arab Liga augusztus 12-ei kairói tanácskozásán úgy döntött, hajlandó tárgyalni Londonnal Palesztináról, amennyiben a tárgyalás alapja nem a kantonizációs terv, s amennyiben a tárgyalásokon nem vesznek részt a Zsidó Ügynökég és az amerikai kormány képviselői.
A gyarmatügyi minisztérium konferenciát hívott össze, amelyen csak a brit küldöttek és a független arab országok képviselői vettek részt.
Javaslat született egy olyan kompromisszumos megoldásra, amely elnyerte a Szovjetunió, a Palesztinai Kommunista Párt, a Nemzeti Felszabadítási Liga s általában az arab világ kommunistái támogatását. A libanoni modell szolgáltatta a példát. (Libanonban a keresztény-muszlim békét úgy teremtették meg, hogy a két közösség arányos képviselethez jutott. Például a köztársasági elnök maronita-szertartású római katolikus keresztény, a parlament elnöke síita muszlim. A parlamentben is a vallások szerint oszlanak meg a mandátumok.)
A kompromisszumos megoldásra tett javaslat lényege, hogy Palesztinának kétéves átmeneti időszak után kétnemzetiségű független állammá kell válnia, amelyben a zsidó illetve az arab közösség számarányának megfelelően vesz részt az államhatalmi szervekben.
1946- októberében a 22. Cionista Kongresszus összeült. Weizmann megegyezett volna Londonnal Palesztina „megfelelő része” fejében, de az amerikai cionisták elvetették Weizmann javaslatát. A központi probléma a bevándorlás volt, hiszen ha sor kerül az ország felosztására, a határokat a népsűrűségnek, a települési övezetnek megfelelően vonják meg, s minden bevándorló több földet jelent! Meggyorsult az illegális bevándorlás, és a Zsidó Brigád közreműködésével jelentős hálózat alakult ki, amely földközi-tengeri gyülekezőpontokról hajókat indított Palesztina felé. A brit hatóságok a legtöbb hajót elfogták. Megélénkült az Irgun angolellenes tevékenysége. 1947. január 1-jén bejelentette az angolok elleni akciók fokozását. A Zsidó Ügynökség állásfoglalása azonban akkorra már az volt, hogy a harcot nem a brit hatóságokkal, hanem a palesztinai arab néppel kell megvívni.
A londoni konferencián, 1947 februárjában a brit szakértők előterjesztették az utolsó javaslatot, amelynek lényege, hogy még öt évig fennmarad a brit védnökség, két évig havonta 4000 zsidó vándorolhat be, s öt év után megalakul a független kétnemzetiségű egységállam. A javaslatot mindkét fél elutasította, február 14-én berekesztették a konferenciát, s a brit kormány bejelentette: „Őfelsége kormánya úgy döntött, hogy az egész problémát átutalja az ENSZ-nek.” Az ENSZ főtitkára összehívta a Világszervezet rendkívüli ülésszakát, ennek ülésén alakult meg az UNSCOP. (United Nations Special Committee of Palestine – Egyesült Nemzetek Palesztinai Különbizottsága). A bizottság feladata, hogy a helyszínen vizsgálja meg a palesztinai helyzetet, és legkésőbb december 1-jéig tegyen jelentést a főtitkárnak. Az UNSCOP július végén elhagyta Palesztinát, s augusztus végén jelentést tett az ENSZ főtitkárnak. A többségi jelentés a felosztást javasolta, amely szerint a zsidó államhoz tartozott volna a Negev-sivatag, a oartvidék nagy része, az Emek-síkság, Kelet-Galilea, (a zsidó államhoz 16570 km2, az arab államhoz 9330 km2 tartozott).
A jelentés kétéves átmeneti időszakot javasolt – brit védnökség Nagy-Britannia, vagy több ENSZ-tag védnöksége mellett – ezután a két független, de egymással gazdasági unióban lévő állam megalakítását, Jeruzsálem és Betlehem legyen ESZ védnökség alatt, továbbá az átmeneti időszakban földvásárlási tilalom a tervezett zsidó állam területén, valamint a zsidó bevándorlási kvóta felemelését.
Az ENSZ közgyűlése 1947. november 29-én megszavazta a Palesztinát kettéosztó határozatot. A Zsidó Közösség ujjongva fogadta az ENSZ döntését, arab Palesztina lakossága sztrájkkal tiltakozott ellene. Az arab Magasabb Bizottság egy nappal az ENSZ döntését követően, november 30-án tanácskozott Jeruzsálemben, s meghirdette az általános sztrájkot, tiltakozásul a kettéosztás ellen. Ezt követően kirobbantak a zsidó-palesztinai arab ellentétek, egymást követték a támadások, a retorziók.
A Zsidó Ügynökség cionista vezetői az ellentámadást ügyes propagandával készítették elő: a nemzetközi rokonszenv megnyerése érdekében azt hangoztatták, hogy kizárólag önvédelemre rendezkedtek be, s hogy az ország területén csakis külföldi zsoldosok harcolnak, a palesztinai arabok békében szeretnének élni a zsidókkal.
Ben Gurion és az Irgun terroristái között politikai alku jött létre, amelynek célja: semmibe véve az ENSZ palesztinára vonatkozó határozatát, 1948. május közepéig, a brit mandátum megszűnéséig megszabadítaná a zsidó államot az araboktól, vagyis a lakosság felétől!
Mindezt oly módon, hogy ezért ne a zsidó közösségek vezetőit hibáztassa a nemzetközi közvélemény. Ezek szerint az Irgun terroristái gondoskodnak az „arab kédés megoldásáról”. Ben Gurion pedig moshatja kezeit. Az Irgun terroristái (a Hagana vezetőinek tudomásával) 1948. április 9-én behatoltak Deir Jaszin arab faluba, amely az ENSZ döntése értelmében a jeruzsálemi nemzetközi övezethez tartozott, hangszórókkal azonnali távozásra szólította fel a lakosságot, s mikor az arab parasztok kiléptek a házaikból, géppisztolytüzet zúdítottak rájuk. Erről az akcióról Menahem Begin, az Irgun vezetője Lázadás című könyvében így nyilatkozott: „a zsidók úgy hatoltak be Haifába, mint kés a vajba” A fegyveres offenzíva folytatódott, elfoglalták Kelet-Galilea nagy részét, a brit csapatok visszavonulása után április 21-én megtámadták és elfoglalták Haifa arab negyedét, majd megszereztek még két arab várost: Akkát és Jaffát. Jaffában vérengzést rendezett az Irgun és kifosztotta a menekülő arabokat. Május elejére a brit csapatok lényegében kivonultak Palesztinából, kivéve Jeruzsálemet, Haifa kikötőjét és az e kettőt összekötő útvonalat. Elérkeztek a mandátum végnapjai, és mivel a brit hatóságok egyetlen lépést sem tettek Jeruzsálem nemzetközi státusának biztosítására, az Újváros zsidó kézen volt, míg az óváros Abdallah birtokában, s a május 8-án kötött tűzszünet nem volt tartós. Az angolok bezárták a kormányhivatalokat, elégették az okmányokat.
Tel-Avivban a Rotschild bulváron lévő Népművészeti Múzeumban kikiáltották a „Medinat Jiszróélt”, azaz Izrael állam függetlenségét. A függetlenségi nyilatkozatot aláírta valamennyi párt. 1948. május 15-én Izrael Állam megalakulásával Ben Gurion, a Zsidó Ügynökség elnöke lett a miniszterelnök, Mose Sharet politikai titkár a külügyminiszter, és Eliezer Katlan pénztáros a pénzügyminiszter.
Izrael Államnak minden lehetőség adott volt, hogy a szomszédos országokkal rendezze a vitás kérdéseket és együttműködjék a közel-keleti béke megteremtésében. Ben Gurion az ENSZ-felosztást csak kényszerű, átmeneti megoldásnak tekintette.
Összevetve Izrael Állam 1948. május 14-én kiadott függetlenségi nyilatkozatát az 1948. augusztus 1-én kelt „Az izraeli kormány válasza az arab menekültek visszatérésével foglalkozó javaslatra” című dokumentumban megfogalmazott nyilatkozattal, és a későbbi, 1950. évi „visszatérési törvényben” megfogalmazott elképzelésekkel, egyértelművé válik Ben Gurion terve a palesztinai arab menekültek sorsát illetően.
A függetlenségi nyilatkozatban Izrael Állam „… gondoskodik az összes vallás szent helyeinek és ereklyéinek sérthetetlenségéről”, és „tiszteletben fogja tartani az Egyesült Nemzetek alapokmányának elveit. Izrael Állama kész együttműködni az Egyesült Nemzetek szerveivel és képviselőivel az 1947. november 27-ei közgyűlési határozat végrehajtásában, és lépéseket tesz egész Palesztina gazdasági egységének megteremtésére … Erőszakos támadások közepette is felhívással fordulunk az ország arab lakosaihoz: térjenek vissza a béke útjára, és vegyék ki részüket az ország fejlesztésében, mint teljesen egyenjogú polgárok, akiknek megfelelő képviseletet biztosítunk az állam minden ideiglenes vagy állandó testületében és intézményében … Izrael Állama kész teljes erejével részt vállalni a Közel-Kelet békés fejlesztésében és felvirágoztatásában…”
A nyilatkozatban tett ígéret az Egyesült Nemzetek határozatainak tiszteletben tartására és az 1947. november 29-ei közgyűlési határozat végrehajtására ellentétben áll Ben Gurion miniszterelnök 1950-ben, a jeruzsálemi egyetemen kimondott véleményével, amely szerint:
„Ez az izraeli térkép nem a mi országunk térképe. Van egy másik térképünk, s nök felelősek azért, hogy ez az ország valósággá váljék. Ez az összes zsidó szülőföldjének térképe – a Nílustól az Eufráteszig!”
Az 1950. évi visszatérési törvény meghirdetése egyben azt is jelentette, hogy az izraeli kormány meg akarja akadályozni az elűzött palesztinai arab menekültek visszatérését. Ezt bizonyítja korábban, a 1948. augusztus 1-én kiadott nyilatkozat, amelyben az alábbiak szerint magyarázzák a menekültkérdésre adott választ:
Az Izraeli kormány válasza az arab menekültek visszatérésével foglalkozó javaslatr
(Az Ideiglenes Kormány külügyminiszterének levele az ENSZ-közvetítőkhöz. Hakirya, 1948. augusztus 1.)
1. Az Ideiglenes Kormány – figyelembe véve az arab menekültek visszatérésével kapcsolatos jegyzéket – engem bízott meg, hogy átadjam önöknek a következő választ.
2. Mint ahogy a július 26-i, hétfői tárgyalás során említettem, nem feledkezünk meg azon arabok helyzetéről, akiket a jelenlegi háború eredményeként erőszakkal eltávolítottak otthonaikból, és sorsukra hagytak. A mi népünk is túl sokat szenvedett hasonló csapásoktól, így nélkülözésük nem idegen számunkra. Ha azonban nem értünk egyet újrabeengedésükkel az izraeli fennhatóság alá tartozó területekre, az azért van, mert átgázoltak a jelen biztonságunkkal, a háborúból való kilábalással és az eljövendő békeegyezmény stabilitásával kapcsolatos szempontokon. Úgy érezzük, meggyőztek minket, hogy bármilyen mértékű visszatelepítés – kizárólag emberbaráti alapon – nem veszi figyelembe a probléma katonai, politikai és gazdasági aspektusait, és bebizonyítaná, hogy azt alaptalanul gondolták ki…
3. A Biztonsági Tanács május 29-ei határozata, amelynek feltételeit felújították a július 15-ei határozatban, különös figyelemmel gondoskodott arról, hogy a fegyverszünetet ne befolyásolja egyik fél joga, célja és helyzete sem: Ön úgy tolmácsolta ezt az elvet, hogy egyik félnek sem lehet több előnye a másik kárára. Kétségtelen, hogy a fegyverszünet alatt több ezer arab visszatérésére Izrael Államba – amelyet még mindig szorongatnak az ellenséges seregek, s vad politikai támadások célpontja és újra megújított katonai támadások tárgya lenne -, valójában erősen károsítaná jogainkat és helyzetünket. Segítené az agresszorállamokat a rájuk nehezedő menekültprobléma, míg másrészről csökkentené Izrael háborús erejét és háborús készültségét a területére hozott politikailag robbanásveszélyes, gazdaságilag nincstelen elemek súlya, és kormányát terhelné a felelősség az össze bekövetkező bonyodalmakért.
4. Mindezzel a háttérben az ön utalása az arab menekültek visszatérésére, mint a vitás kérdések egyikére, amelynek a békés elintézését célzó próbálkozás mindkét fél feladata, számunkra úgy tűnik, hogy elkerüli a téma lényegét. A jelenlegi konfliktus gyökere – amelynek az arabok tömeges menekülése és ebből eredő szenvedése csak következménye – az, hogy az Arab Szövetség de iure és de facto is visszautasította Izrael Állam elismerését. Mindaddig, amíg ez a helyzet fennáll, minden kísérlet, amely az arab menekültek problémáját kiszakítja az összefüggésekből és azt csak izoláltan akarja megoldani – mint ahogy az már történt -, súlyosbítja a helyzetet…
5. Azt sem érezzük, hogy ez a vitapont megfelelt az Ön érvelésének, hogy a jelenlegi fegyverszünet határozatlan ideig tart, és ezért az arabok visszatelepítése biztonsági szempontból nem jelent különösebb problémát. Először is nagyarányú visszatérésre jogosítottak fel, s ezt nehéz lehet – ha nem lehetetlen – megfelelő határok között tartani. Még ha a katonaköteles korú férfiakat hivatalosan kizárják is, a valós eredmény a mufti által lelkesített irreguláris csapatok számának növekedése lesz, akik pedig nem ismerik a fegyverszünetet. Továbbá maguk az arab államok, amelyek a Biztonsági Tanácshoz csatlakoztak, a jelenlegi fegyverszünetet számos feltétellel fogadták el, így fenntartották maguknak a jogot, hogy akkor legyen vége a fegyverszünetnek, amikor nekik tetszik. Ők a fegyverszünet alapkövetelései szerint továbbra is olyan hajthatatlan, meg nem alkuvó, ellenszegülő állásfoglalást várnak a Biztonsági Tanácstól és közvetítőitől, mint Jeruzsálem vízzel való ellátása és a Jeruzsálem-Tel-Aviv főútvonal megújítása. Nem múlik el nap anélkül, hogy néhány kitűnő arab szónok ne fenyegetne a háborúskodás újrakezdésével. Ilyen körülmények között az az egyszerű tény, hogy a Biztonsági Tanács határozatlan ideig fegyverszünetet rendelt el, nem elég szilárd alap ahhoz, hogy az Ideiglenes Kormány messzemenő visszatelepítési programot hozzon létre az arab menekülteknek.
6. A nehézségeket az sem csökkenti, ha a visszatérést Jaffa és Haifa korábbi területeire korlátozzák… Ezen városoknak sebezhető pontjaik vannak, amelyektől a béke és stabilitás, Izrael jóléte a jelen helyzetben erősen függ. Mindegyik fenyegeti a zsidó biztonságot, és ilyen területen a potenciálisan robbanással terhes helyzet újrateremtése az utolsó dolog lenne, amit bármelyik létéért küzdő állam elfogadna. Mellékese: nem tudjuk méltányolni… miért csak Jaffa és Haifa korábbi területét választották ki erre a speciális eljárásra, és miért találták azokat érdemesebbnek bármelyik más városnál vagy falunál.
7. Gazdasági oldalról a visszatérő arabok reintegrálása a normális életbe, s még csak fenntartásuk is, megoldhatatlan problémát jelentene. Az alkalmazkodás, a foglalkoztatás és az általános életmód nehézségei legyőzhetetlenek lennének. Úgy véljük, Ön biztosan kész elismerni, hogy pusztán hipotetikus az a nemzetközi segítség, melyet ön elképzelt erre az időre. Másrészről az Ideiglenes Kormány ellenállna és teljes igazságtalanságnak tartana minden kísérletet, amely a visszatérő arabok segítésére és újratelepítéséhez a korlátozott és igen szűk anyagi támogatást is igénybe venne. Nem akarjuk vállalni az arabok helyett a felelősséget, akiket a zsidók sosem akartak bántani – akikkel valóban békében akartak élni: az Ideiglenes Kormány feljogosította magát, és igen eltökélt, hogy kártérítést követeljen az arab államoktól a pusztításért, rombolásért, az elveszett életekért, vagyonokért, amelyeket Palesztinában a fegyveres intervenció bűnös oktalansága okozott.
8. Izraelből és az Izrael által elfoglalt területekről az arab tömegek menekülése a külső arab agresszió következménye. Az invázió igazolására az arab kormányok azt állítják, hogy Palesztina arabjainak felszabadítási kérelmére vonultak be. A nyilvánvaló tény azonban az, hogy az arab államok intervenciója nélkül a helyi arabok túlnyomó része belenyugodhatott volna Izrael Államának megalapításába, és most békésen és jólétben élhetnének a területeken mind a zsidók, mind az arabok megelégedésére. Ha a háborútömeges kivonulást okozott, és a kivonulás óriási szenvedést eredményezett, a felelősség azoké, akik a háborút előidézték és folytatták, ugyanúgy, mint azoké, akik segítették és felbujtották őket. Az arab kormányok és az a nagyhatalom, amely minden módon elősegítette, hogy azok mindent elkövessenek Izrael Állam aláásására és lerombolására, kudarcukat követően Izrael Államától várják el saját meggondolatlan cselekedetük eredményéért a kártérítést.
9. Az említett politikai, gazdasági és biztonsági okokból az Ideiglenes Kormány a háborús állapot megszűntéig nincs olyan helyzetben, hogy az otthonaikból elmenekült arabokból akármennyit is újra befogadjon. Az 1948-as arab kivonulás egyike azon jelenségeknek, amely, más országok tapasztalatait figyelembe véve, megváltoztatja a történelem folyását. Korai lenne pontosan megmondani, hogy a kivonulás hogyan és milyen mértékben fogja Izrael és a szomszédos területek jövőjét befolyásolni. Mikor az arab államok készek lesznek békeszerződést kötni Izraellel, ennek a kérdésnek a megoldása az általános egyezmény részeként fog felmerülni, és jogos részét képezi majd a zsidó életek és vagyon elpusztításáért benyújtott kártérítési igényünknek. A zsidó és az arab népek hosszú távú érdekei, Izrael Állam stabilitása és szomszédaival való béke alapjának tartóssága, az arab kormányok felelőssége agresszív háborújukért, és az újratelepülőkkel szembeni kötelezettségük mind lényeges részeit képezik majd annak a kérdésnek, hogy vajon milyen mértékben és feltételekkel térhetnek vissza Izrael területének volt arab lakói. Az Ideiglenes Kormány készen áll egy átfogó és tartós békeszerződés megkötésére, de véleménye szerint igazságtalan lenne egy egyoldalú és részleges béke létrehozása addig, amíg a másik fél háborúra hajlik.”
Aláírta: M. Shertok külügyminiszter
(The Right of Return of the Palestinian People. New York, 1978, United Nations, 48-50.o.)
