2004. március 10., szerda

AZ UKRÁN HOLOKAUSZT 1932-1933

Moloch, amelyik felfalja gyermekeit. Így nevezhetjük a sztálini rendszer által Ukrajnában 70 esztendővel ezelőtt generált mesterséges éhínséget, amelynek hatalmas méreteket öltő emberáldozatáról mostanában szerez tudomást a világ. 1932-1933-ban Ukrajnában közel hétmillió ember halt éhen. Ukrajna hivatalos állami szervei a közelmúltban, a tragikus események évfordulója kapcsán hivatalosan is genocídiumnak deklarálták a 30-as évek éhínségét. Erről beszélt lapunknak Vaszil Durdinec, Ukrajna magyarországi nagykövete.

– Az ukrán nép 70 évvel ezelőtti tragédiája nemcsak az ukrán, hanem a világtörténelem szörnyű lapja. Az 1932-33-as iszonyat, e XX. századi kannibalizmus valódi okainak és szörnyű valójának feltárására csak most, a totális rendszer alól felszabadult Ukrajnában, a megerősödött független európai államban nyílt lehetőség. Az utóbbi években, Ukrajnában megteremtették az emberiség elleni bűntettek, többek közt az ukrán nép elleni, nyilvánvalóan szándékos sztálini népirtás tényei kutatásának, jogi megfogalmazásának és politikai értékelésének igazságügyi-jogi alapjait.

Az éhínség tragédiájának, mint a népirtásnak teljes mélységében történő feltárása elvi jelentőségű az ukrajnai társadalmi-politikai folyamatok stabilizálása szempontjából, fontos feltétele a társadalom további demokratizálódásának, meghatározó tényezője a történelmi igazságtétel érvényesülésének, az ukránok több nemzedékét a tömeges megtorlások és éhínségek által kiváltott szörnyű sokkból való morális gyógyulásának. Ennek az érzésnek a fontosságával tisztában vannak a magyarok is, akik szintén megismerték a szovjet típusú kollektivizálást és kuláktalanítást, a megtorlásokat, deportálásokat, a terrort és a totális rendszer megannyi szörnyűségét.

Kutatói becslések szerint az 1932-33-as ukrajnai éhínségben legkevesebb hétmillió ember halt meg. A sztálinista rendszer elsősorban a tehetős és az államtól független középparasztság, az árutermelők és vállalkozók népes rétegének fizikai megsemmisítését tűzte ki célul. A kenyérnekvaló, a vetőmagok és más élelmiszerek erőszakkal történő begyűjtése, mindennemű kereskedelem és élelmiszer-ellátás tilalma a falvakban, a megtorlások, a kuláktalanítás és a szibériai száműzetés – a szociális terrornak ezeket, és még számos más formáját alkalmazta a politikai rendszer az ukrán falusi lakosság ellen.

Az ukrajnai gabonatermés az országosnak a harmadát tette ki, sőt egyes régiókban meghaladta az Észak-Kaukázus, az egész oroszországi feketeföldű övezet, Kazahsztán és a Moszkvai terület együttes tervszámait. 1931 és 1932 között az ukrajnai gabonatermelési tervszámokat ötszörösére, sőt, egyes régiókban a nyolcszorosára növelték. A Szovjetunió egész totális megtorló rendszerét ennek a tervnek a megvalósítására mozgósították. Kezdetét vette a teljes állami gépezet harca a békés parasztság ellen.

Ez a háború azonban csak az egyik fél számára járt tragikus következményekkel. Milliók haltak éhhalált, tízezreket vittek Szibériába, illetve gyilkoltak meg. A népellenes uralkodó rendszer politikusokat, államférfiakat és katonatiszteket, a totális rendszerrel szembehelyezkedő, demokratikus és nemzeti érzelmű értelmiségieket gyilkoltatott meg, de attól sem rettent vissza, hogy tömegével irtson ki egész néprétegeket, így az ukrán parasztságot is, amely objektív okokból nem értett egyet a gazdasági viszonyok diktatórikus mivoltával. A kollektivizálás gondolatának mindenre kiterjedő propagandája nem lelt visszhangra a falusiak körében. A kormány ezért az emberiség történetében ezidáig ismeretlen fogást alkalmazott: az élelmiszerek elvonása és az éhínség által akarta megtörni a parasztság ellenállását. Ennek a politikának több millió szándékosan meggyilkolt, de meg nem tört ukrán paraszt volt az ára.

Azokon a helyeken, ahol az ukrán parasztság szervezettséget és politikai érettséget mutatott, és megpróbálta kitalálni, mi lehet a kenyérnekvaló célzatos elvonásának a célja, általában hősies ellenállás bontakozott ki. Ukrajnai települések százai, gyakorlatilag az ország valamennyi megyéjében még a jól felkészített Cseka egységek számára is behatolhatatlanokká váltak egy hétre, egy hónapra. Az ellenálló település lakosságát az utolsó emberig kivitték Szibériába, ahol a biztos halál várt rájuk. A vezetőket a helyszínen végezték ki.

Akármennyire is igyekezett az állami rendszer eltitkolni és megsemmisíteni e szörnyű bűncselekményt igazoló dokumentumokat, bármennyire is szerette volna elrejteni az éhínség áldozataira vonatkozó számadatokat, a történelem, a nép történelmi emlékezete megőrizte a kommunista rendszer szörnyűségekkel terhes ukrajnai politikájának következményit bizonyító anyagokat.

A levéltári anyagok minden kétséget kizáróan megerősítik az ukrajnai falusi lakosság kiéheztetésének célzatosságát, bebizonyítják, hogy az éhínség előidézése szándékos volt, és kizárólag az ukránok lakta térségeket érintette. Tudományosan bizonyított tény, hogy a rendkívül jó terméshozamú 1932-ben célzatosan éheztették Ukrajna, a Kubány és a túlnyomórészt ukrán népességű oroszországi régiók lakosságát. Az egész Ukrajnán, a 40 millió lakosú közigazgatási egység egészén végigsöprő éhínség, amely példa nélküli a történelemben, majdnem két évig tartott. Ezen a bőtermő területen és kitűnő terméshozamok mellett pusztult egy egész etnikum, céltudatosan pusztították el földművesek millióit, rombolták le az ukrán nemzet évezredek során felépített társadalmi bázisát, hagyományait, kultúráját és egyediségét.

Az ukrán nép nemzeti tragédiájának maradéktalan megjelenítése során – a teljes kép csak mostanában kezd kirajzolódni – nem hagyhatjuk említés nélkül a falvak férfilakosságával szembeni megtorlásokat, a templomok lerombolását, a papok és a felvilágosultan gondolkodó emberek meggyilkolását.

Az ukránok és az egész emberiség története eme egyik legnagyobb társadalmi és humanitárius katasztrófájának méretei és következmények olyan jelentősek, hogy soha, senki sem volt képes eltitkolni. 50 évnyi hallgatás után, 1987 decemberében a kommunista párt is kénytelen volt elismerni a tömeges éhínség tényét. Az igazság beismerésének azonban ez csak a kezdete volt. Az ukrajnai éhínséget valós történelmi tényként és népirtásként deklarálta az Egyesült Államok kongresszusi bizottsága. Hasonló következtetésre jutott a Nemzetközi Jogászbizottság is. Ukrajna most azt fontolgatja, hogy felveti az ENSZ-ben az 1932-1933-as éhínség kérdését, kérve annak elismerését, hogy az az ukrán nemzet, és annak részét képező más nemzetiség ellen végrehajtott népirtás volt. A kérdést megvitatta az ukrán parlament alsóháza és a felsőház különbizottsága is. Ukrajna elnöke, a Legfelső Tanács, a Miniszteri Kabinet, az ország legmagasabb rangú vezetői, a végrehajtó hatalom szervei nyilatkoztak az éhínség mesterséges mivoltáról, mint az emberiség ellen elkövetett szándékos bűncselekményről.

A Legfelső Tanács határozata és az ukrán elnök rendelete értelmében zajlanak az ukrajnai éhínség 70. évfordulójával kapcsolatos megemlékezések előkészületei. Államunk minden régiójában rendbe hozzák a sírokat, jegyzéket készítenek az éhínség áldozatainak állított emlékművekről és –jelekről, megemlékező gyászmiséket, rendhagyó történelemórákat és tudományos konferenciákat tartanak, megemlékezvén a tragikus eseményekről. Az éhínség és a politikai megtorlások áldozatainak ma már emléknapja van. Kijevben létrehozzák az éhínség, a politikai megtorlások és deportálások áldozatainak emléket állító Állami Történelmi-kulturális Központot, amely emlékműből, múzeumból, konferencia-teremből és tudományos központból fog állni. Méreteit tekintve nagyobb lesz a budapesti Terror Házánál. Mostanáig 15 dokumentum-kötet jelent meg ebben a témában. Az ukrajnai éhínségre vonatkozóan forrásként felhasználható több mint 1500 levéltári anyag és 200 000 ügyirat. Most dolgozzák ki Az éhínség verbális archívuma elnevezésű állami programot, és megnyitottak egy, az éhínség témakörével foglalkozó internetes honlapot is.

Az erőszakos halált elszenvedőknek emléket állító Ukrajna helyes következtetéseket vont le e múltbéli tragédiából, és valódi államalkotó nemzetként foglalta el a helyét a világ térképén, olyan államként, amelynek törekvései civilizáltak és humánusak, és súlyos és tragikus történelmi öröksége ellenére része kíván lenni az európai integrációnak. Ukrajnát nem terheli felelősség e szörnyű tragédiáért, ismeri a vétkeseket, és azt akarja, hogy a világ is megismerje őket.

Az 1932-33-ban, Ukrajnában szándékosan előidézett éhínség az ukrán holokauszt, az emberiség történetének egyik legnagyobb bűncselekménye. E szörnyű bűncselekményt az egész világnak jól meg kell őriznie emlékezetében.  






ÉHSÉG – GYERMEKSZEMMEL

(Az éhínség idején 7-14 éves korú gyerekek visszaemlékezései)

Mindaz, ami 1932-33-ban történt Ukrajnában, nemcsak arra méltó, hogy az egész emberiség lerója tiszteletét az áldozatok emléke előtt A tudósoknak először is a legapróbb részletekig fel kell tárniuk az ukrán nép tragédiáját, az akkori eseményeket. Mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy csak történelmi források révén, hivatalos dokumentumok, levelek, a szemtanúk visszaemlékezései, fényképek, stb. felhasználásával írható meg a sztálini rendszer által az ukrán nép ellen elkövetett szándékos népirtás (holokauszt) igaz története. Ezzel összefüggésben írta a következőket Robert Conquest:  „Az éhínséget Moszkva tervezte el, hogy megsemmisítse a nemzet bástyáját jelentő ukrán parasztságot. Az ukrán parasztokat nem azért semmisítették meg, mert parasztok voltak, hanem azért, mert ukránok”.

Nagyon fontos, hogy az éhínség túlélőinek beszámolóit az ukrán falusi lakosság akkori tragédiáját dokumentáló legalaposabb és hiteles forrásnak tekintsük.

A csodával határos módon életben maradt, és ma is köztünk élő emberek mesélnek magukról, és azokról, akik egy embertelen rendszer ártatlan áldozataivá lettek.

Az akkori eseményekről saját szavaikkal mesélő emberek ezreinek beszámolóiból kitűnik, hogy a maguk módján megpróbálják felderíteni az éhínség okait és következményeit. Különböző korú emberekről van szó, de rám a legnagyobb hatással azok a beszámolók voltak, amelyek az 1932-1933-ban 7-14 éves korú szemtanúktól származtak. Egy hétéves gyermek abban az életkorban van, amikor minden érdekli, ami körülötte, a környezetében történik. Az idősebb, 13-14 éves kamaszok már sok mindent meg tudnak jegyezni, néhányan még arra is kísérletet tesznek, hogy elemezzék a történések okait.

Szörnyű kép bontakozik ki a szemünk előtt, amikor a szemtanúk, az akkori gyerekek visszaemlékezéseit olvassuk. Elbeszéléseiket három csoportra oszthatjuk: a.) életük az éhínség előtt; b.) mi történt a falujukban 1932-1933-ban; c.) sorsuk alakulása az éhínség után.

Az akkori gyerekek százainak visszaemlékezéseit olvasva megtudhatjuk, hogy Ukrajna egyes vidékein, ott, ahol a kollektivizálás a legszélesebb körben és a legbrutálisabb módszerekkel zajlott, az éhínség már 1931-ben elkezdődött.

A Vinnyica területi Mitinciv faluból való, 10 esztendős Petro Humenyuk többek közt elmondja, hogy a községi tanács mellett laktak, és jól emlékszik arra, hogyan kényszerítették az embereket a kolhozba. Az alaphelyzet mindenhol azonos volt: A községi vezetők, aktivisták, a járási megbízott veszekedtek és fenyegetőztek. Csak a szereplők változtak”. A megfélemlített és kiéheztetett emberek kénytelenek voltak aláírni a belépési nyilatkozatot.

A kollektivizálással egy időben zajlott a kuláktalanítás is. Azok, akik akkoriban 13-14 évesek voltak jól emlékeznek arra, hogyan vitték el a faluból a tulajdonuktól megfosztott embereket. A „kulák”-családokat egyszerűen kizavarták a házból, és szinte semmit sem vihettek magukkal. Számos visszaemlékezés tesz említést úgy nevezett „aukciókról”, ahol a „kulákok” vagyontárgyai kerültek kalapács alá.

A kollektivizálási folyamatnak a lakosság legtermelékenyebb része általi aktív és passzív elutasítása oda vezetett, hogy a kolhozok képtelenek voltak teljesíteni a rájuk rótt irreális gabonabeszolgáltatási követelményeket.

A szemtanúk visszaemlékezései nyomán kirajzolódik a valós kép: a falusiaktól elkobozták az élelmiszereket. Végül is, ki és miképpen vett részt nemcsak a gabona, hanem szinte minden élelem erőszakos elvételében?

Mihajlo Hrihoruk az Odessza területi Poljaneckij faluból a következőképpen emlékezik: „Akinek volt darálója (malomkövei, mozsara), attól elvették és magas büntetéssel is sújtották. Akik nem teljesítették a gabonabeszolgáltatási tervet, azokat bevitték a „stábokba”. Az embereket menetoszlopban kísérték ’ A nép ellensége vagyok, a gabonát elrejtettem és nem adtam le az államnak’ feliratú zászló alatt.”

Íme, milyen kifejezéseket használnak azok, akik annak idején gyermekként élték meg 1932 tavaszát: „A gabona után kutatva mindenhová benéztek. A brigádok és az aktivisták mindenre kiterjedő házkutatásokat tartottak, beletúrtak a tűzhelyekbe, szétverték a kemencéket. Ezek az aktivisták lapátokkal, vasrudakkal felszerelkezve ténykedtek. Előfordult, hogy felgyújtották a magángazdák terményét. Még a csecsemők bölcsőjébe rejtett kis batyukat is elvitték”.

A szemtanúk visszaemlékezései szerint az aktivisták és brigádok alaposan és dühödten végezték munkájukat, jól tudták, hol találnak eldugott terményt, és elvették az emberektől az utolsó szem krumplit is. Kezdetben csak a magángazdákkal tették ezt, de később, 1933 telén már a kolhoztagokat is elérte a bolsevik söpredék padlássöprő akciója. Ténykedésüket tavasszal is folytatták: szó szerint elvittek mindent, ami a szemük elé került, még akkor is, amikor már dühöngött a szörnyű éhínség.

Hogyan reagált a lakosság a házkutatásokra és elkobzásokra? Majd’ mindenhol egyformán: kérleléssel, sírással, átkozódással. Előfordult, hogy az emberek fellázadtak, ám erre a kommunista hatalom részéről kegyetlen megtorlás volt a válasz: a lázadókat letartóztatta a rendőrség.

A gyerekek akkor semmit sem tudhattak meg a család fennmaradáshoz szükséges élelmet védelmező szüleik sorsáról. Az ő visszaemlékezéseikben nincs bánat és fájdalom.„A saját véreink hozták ránk az éhhalált. A begyűjtött gabonát lakat alatt őrizték, de az éhező embereknek nem adtak belőle”.

Az éhínséggel kezdetét vette a túlélésért folytatott elkeseredett küzdelem. A kisebb gyerekek egy dologra emlékeznek: nagyon éhesek voltak. A leggyakrabban arról mesélnek, hogyan menekültek meg ők személyesen, vagy a családtagjaik. Visszaemlékezéseikben felidézik, mily módon élte túl, vagy veszett oda a családjuk. Többnyire sokgyermekes, általában három-négy gyermeket nevelő családokról van szó. Sok család számára igazi megmentőnek bizonyult a tehén. Az éhínséget túlélők mindegyike egybehangzóan állítja ezt.

Azok élték túl, akitől nem vették el a tehenet. Az akkori gyereket emlékei a tejről és arról, hogyan kell óvni a tehenet, azt tanúsítják, hogy az éhínség esztendeiben a családok legnagyobb értéke a tehén volt.

A szülők és gyerekek fő foglalatossága az élelem megszerzése volt.

A módszerek nagyon hasonlóak voltak: értéktárgyak cseréje élelemért a kereskedésekben, de mentek cserélni Oroszországba, Fehéroroszországba és a városokba is.

A Kirovohrad területi Hruska faluból való, akkor 12 esztendős Mikola Ravljuk így emlékezik: „Sokat tűrtem életemben, de semmihez sem hasonlítható az, amit gyermekként átéltem. Nem foglalkoztattak az éhínség okai, nem érdekelt, hogy ki okozta, egyszerűen csak enni szerettem volna. Apa eladta a borjút, elutazott Moszkvába kenyérért, és hozott is fehér vekniket. Emlékszem, ahogy mi, gyerekek sorban álltunk a kolhoz étkezdéje előtt, és vártuk, hogy a szakácsnő titokban merjen nekünk a híg árpakásából”.

Valósághűen és nagyon részletesen írják le a túlélők, mit ettek ezekben az ínséges években. A hársfa rügyeit, rothadt krumplit, dögöt (ami felett sokszor összeverekedtek), kutyát, macskát, az árvalányhajból és csalánból készült lepényeket, dudvát, akácvirágot. A szörnyű kor gyermekei kannibalizmus előfordulásáról is beszámolnak. A többség emlékeiben él, hogy megették a nemrég elhunyt embereket.

Az éhínséggel folytatott elkeseredett küzdelem ellenére az emberek fokozatosan alul maradtak a harcban.

Majdnem mindegyik akkor élt gyermek emlékeiben tragikusan fogalmazódik meg az a tény, hogy látták meghalni a szüleiket, rokonaikat, szomszédaikat, falubelijeiket.

Nagyija Jarova, a Hmelnyickij területi Hlibocsok falu lakója 10 éves volt akkor: „Tarolt a szörnyű éhínség, halottak hevertek az utakon. A faluban négyszázan haltak meg. Úgy sikerült megmenekülnünk a halálból, hogy a brigádvezető segített rajtunk”.

Marija Levadna, 14 éves, a Herszon területi Mala Lipitiha faluból: „Egész családok, utcák haltak ki. Az iskola a temető mellett volt, láttuk, ahogy hozták a halottakat”.

Mikola Csernyavszkij, 12 éves, a Luganszk területi Szmoljanikove faluból: „Iszonyatos volt az éhínség 1933 júniusában. Kezdetben az emberek arca és lába dagadt fel. Az embereken úrrá lett a közöny: nem beszéltek egymással, nem érdekelte őket az élelem. Csabanivka lakói mind egy szálig elpusztultak. Gyomorforgató volt a hullaszag, amikor a szomszéd falu felől fújt a szél.”

Annyi volt a halott, hogy nem volt kinek temetni. Kezdetben a családok eltemették halottaikat, később azonban már kimondottan erre a célra szervezett brigádok végezték a munkát. Nekik is volt normájuk, amelynek teljesítéséért élelmiszer fejadagot kaptak, de ha nem teljesítették a normát, akkor csak a fejadag felét kapták, vagy semmit sem. Nemcsak halottakat hoztak a temetőbe, hanem a túlélés reménye nélküli, még élő embereket is, akiket otthagytak meghalni.

Számos visszaemlékezésben a túlélők emlékeznek a temetkezési helyekre, de az esetek többségében elvesztek a temetkezésekre vonatkozó dokumentumok, és a sírokat idővel benőtte a gaz…

Az éhínséget túlélők közül sokan – saját bevallásuk szerint – csak azért maradtak életben, mert kisgyermekek lévén, kinyújtott kézzel jártak. A nagyobb gyerekek a felnőttekkel együtt kutattak bármiféle élelem után. Sok gyermeket az mentett meg, hogy a felnőttekkel azonos munkát végeztek a földeken, amiért hozzájutottak némi soványka eledelhez.

Fontos dokumentumként szolgálhatnak azok a levelek is, amelyeket a gyerekek írtak (iskolákból, gyermekotthonokból) az ukrajnai felső pártvezetésnek. Megdöbbentő ezeknek az üzeneteknek az egyszerűsége és gyermeki naivitása. A gyerekek leírták helyzetüket, védelmet és segítséget kértek.

A braclavi járás pecserszki iskolájában tanuló gyerekek levele az ukrán kommunista párt központi végrehajtó bizottságához (VUCVK). Kelt 1931. november 1-én. 177. számú dokumentum. „Felpuffadunk az éhségtől, fáj a hasunk attól a szeméttől, amit most eszünk. Kérjük, ne hagyják, hogy éhen pusztuljunk. Reméljük, a szovjethatalom nem engedi, hogy meghaljunk”.

A visszaemlékezések egyik jellegzetes témája az 1931 és 1933 között ugrásszerűen megnövekedett hajléktalanság problémája.

A szülők halálával megnőtt a felügyelet nélkül maradt gyerekek száma, de sokkal többen lettek azok is, akik élő szülők mellett kerültek ki a felügyelet alól. Szörnyű ma arról olvasni, hogy fogyott el egy gyermek élete. Szemtanuk mesélik, hogy a szülők sokszor maguk vitték gyerekeiket a legközelebbi városba, és hagyták többnyire a gyermekotthonok előtt. A gyermekotthonok lakói úgy emlékeznek, hogy reggelenként az otthonok főlépcsője teli volt gyerekekkel. A csecsemőket csecsemőotthonokba vitték, aztán, amikor elérték a hároméves kort, visszavitték őket a gyermekotthonba…

Azok a csecsemők, akiknek szülei nem tettek a pólyába semmilyen levelet, az „ismeretlen” nevet és számot kaptak. Igazi nevet csak később kaptak, amikor személyi igazolványt állítottak ki számukra. Az éhínség elmúltával a szülők kezdtek kutatni gyermekeik után, léteztek még olyan brosúrák is, amelyek a gyerekek különleges ismertetőjegyeit tartalmazták. A gyermekotthonokban felnőtt gyermekek többségének semmilyen információja nincs a szülők sorsát illetően.

Az otthonokban sem volt könnyű  életük a gyerekeknek, mert itt is volt, aki éhen halt. A gyermekotthonok betegszobái zsúfolásig megteltek beteg gyerekekkel.

A lakók leveleiből ítélve a gyermekotthonok többsége siralmas állapotban volt: télen nem volt fűtés, négy gyermek aludt egy ágyban, ruhátlan és mezítlábas gyerekek üldögéltek a hálótermekben, és nem mindig jártak iskolába sem.

Mindez nagyon is összhangban áll azoknak az iskolásoknak a visszaemlékezéseivel, akik elmondták, hogy sok településen tulajdonképpen egyáltalán nem volt tanítás az 1932-1933-as tanévben. Sok gyerek mesélte, hogy nem jártak iskolába, mert sem erejük, sem pedig ruhájuk nem volt. Ha mégis elmentek az iskolában, az ott kapható híg löttyért vagy kásáért tették.

Egyesek azt mesélik, hogy a tanítók megpróbáltak segíteni az éhező gyerekeken, mindent megtettek az iskolai étkeztetés megszervezéséért. Előfordult, hogy a gyerekek mentették meg a szüleiket, kiadva nekik az iskolából a szerény fejadagot, maguk pedig éhen haltak.

Gyermekek millióinak halála az 1932-1933-as éhínség legszörnyűbb vetülete. A halál a legnagyobb mértékben a 3-10 éves gyerekek között aratott. Haritina Szalij 7 éves, a Vinnyica területi Gubcsa falu lakója: „Arra emlékszem, hogy a leghamarabb a csecsszopók haltak meg, mert az anyáknak nem volt tejük”.

Mikola Bilij, a Kijev területi Kraszne falu lakója: „1932 őszén az osztályunkban nyolcvanan tanultak, egy év múltán már csak tizenhárman maradtunk, a többiek meghaltak”.

A gyermekhaladóság méreteiről beszédesen tanúskodik az alábbi tény is. „A Poltava vidéki Pleskan falu iskolájának mind a négy osztályterme tele volt gyerekekkel az éhínséget megelőzően. Az éhínség megszűntével az iskolát bezárták – többé már nem volt kinek látogatnia”.

Nem volt könnyű a gyerekek élete az éhínség megszűntével sem. Sokan közülük hosszasan betegeskedtek, és még legalább egy esztendeig nehezen tudták befogadni az ételt. Egyesek évet ismételtek, maguk a gyerekek állították, hogy az éhezés feltartóztatta őket a fejlődésben.

Az éhínséget nemigen emlegették, hacsak otthon nem, mert az iskolában tilos volt erről beszélni.

Havrilo Prokopenko, 11 éves, a Dnyipropetrovszk területi Zsdanyivka falu lakója: „1937-ben illusztráltam barátom, Holodkov elbeszéléseit”. A tanító megtiltotta, hogy bekerüljön az iskolai lapba, mondván, hogy ezért főbelövetés jár.

Az éhínség bebetonozta a szörnyűségeket és rettegést átélt gyerekek tudatába a passzivitást, amely később, felnőttkorban politikai apátiába ment át. Az éhínség megszakította az ukrán nemzeti elit kialakulásának nemzedéki folyamatosságát.

Kedvező körülmények között legalább egy nemzedékre van szükség ahhoz, hogy a létező társadalmi bázisra (esetünkben a falusi lakosságra) építve létrejöhessen az aktív elit csoport. Ott, ahol ez a társadalmi bázis sérül, az elit kialakulásának folyamata 2-3 nemzedéknyi időre is elhúzódhat. Ha figyelembe vesszük, hogy egy-egy új nemzedék 20-25 évenként jelenik meg a közéletben, akkor nyilvánvaló, hogy az éhínség káros szociális következményei az USZSZK fennállásának utolsó éveiig kitartottak.

HARTYÁNYI Jaroszlava

2004. február 12., csütörtök

Tóth Imre - Idézetek a szkíta népekről


kepfeltoltes.hu/130719/hun-birodalom_www.kepfeltoltes.hu_.jpg
A 24 Hun Törzsszövetség Kr.e. 4O4O-ben alakult meg Ordoszban azoknak a törzseknek a közreműködésével, aki már Ataiszon is szövetségben voltak.
Kaza-hun (Kazakok), Széki-hun (Székelyek), Türk, Jász, Lett, Bolgár, Manysi, Kabar, Úz, Mari, Tatár, Mongol, Kun, Manzsu, Suoma, Vót, Baskir, Újgur, Avar, Észt, Komi, Csuvasz, Vepsze, Mordvin.
További Hun Törzsek, melyek később csatlakoztak a Hun Törzsszövetséghez:
Saka népe : Saka-szkíták, Pamír-szkíták, Parszi-szkíták. továbbá
Örmény, Hanti, Kovád, Sambe (Lapp), Karjalai, Garaúz (Grúz), Szavárd, Élamiták, Hokjen, Fokjen, Szabír, Szogd, Aháj, Barszil, Muroma, Mescser, Akkád, Alán, Kurd, Onugor, Szavárd, Tuva, Burját, Etruszk (Etur vezér népe), Baszkok (Baszkor-Vizkaja fősámán hozta őket), Jürcsik, Ajnók (Japán) Samasna, Hikszosz (mai Egyiptom területén éltek), Pártus, Sumir, Indijók (Kuszkó népe) � As, Maja, Béla (Maya unokája), Kecsuák (Kecső törzs),
800-as évek második felében, honfoglaló Magyar Törzsek(Káspivár): Kéri, Keszi, Tarján, Kürt, Béla. Magyari Törzsek (Etil bal partján): Jenő, Gyula, Megyer, Gyarmat, Nyék. (108 Magyar nemzetség)
A Hun népek fellelhetők:
Peru, Magyarország (Szent Korona Országa), É-Olaszország (Arnó-Etruszk), Kréta (Etruszk), Spanyolország-Franciaország (Baszk), Svájc (Hun-völgy), Németország-Bajor (Avar), Ausztria-Avária, Irán, Iraq, India, Törökország (Ujgurok is), Pakisztán, Grúzia, Kazaksztán, Azerbajdzsán, Üzbegisztán, Türkmenisztán, Oroszország (autonom területek: Hanti-Manysi, Burját, Krimi tatár, Jakut), Kína (Ujgurok)...http://domonyi.ar...l#arvisura
http://szkitahun....ordoszban/
Iustinus (Világkrónika): "A szkítákat mindig a legrégibb népnek tartották, bár a szkíták és az egyiptomiak között hosszú időn át folyt a vetélkedés eredetük régisége felől."
Trogus Pompeius: "A szkíták ezerötszáz éven át, minden más nép előtt birtokolták Káldeát, (Mezopotámiát) s ők a világ legősibb nemzete, régiségben még az egyiptomiakat is felülmúlják."
Plinius: "A perzsák által szakának nevezett szkíta népet általában a hajdani arameusokhozlegközelebbi nemzetnek tartják."
Clearch (Kr.e. 350 körül, Életek könyve): "A szkíták népe volt az első, amely közös törvények alatt élt; azután ismét a legnyomorultabbak lettek minden halandók közül" .
Arrianus (Kr. u. I. század): "A szkíták ... hajdan gabonaevők és szántóvetők voltak, házakban laktak és városokat bírtak ..."
Rhodosi Apollónius : "Van egy folyó, ...széles és mély, s teherhajóval átjárható. Iszterneknevezvén ezt, távolságát is jelentették... Mert sohasem láttak még ezelőtt tengeri hajókat sem a thrákokkal vegyült scythák, sem a sigynek." (Kr.e. 230 k. Argonautica IV.)
Symnus: "Ephorus mondá, hogy az Iszter (Duna) mellékén az elsők a karpidák, (ma horvátok) aztán az arolérák, (szántóvetők) továbbá a neurok azon földig, mely a jég miatt puszta." (Kr.e. 80 k. Periegesis)
Herodotos: "Az Iszter legnagyobb folyó levén mindenek közül, melyeket ismerünk... Ez az első, mely a scythaországi folyók közül nyugatról folyván ilyen okból lett a legnagyobb, mivel ti. más folyók ömlenek beléje..."
Luciánus: "Ateasz, a szkíták királya, Fülöp ellen harcolt Iszter folyója körül, több mint 90 éves korában." (A hosszú életűekről)
Szicíliai Diodorosz: "...nagyon megsokasodott az a nép, (a szkíták) s nevezetes királyai voltak, kiktől némelyek szaka, mások a masszagéta, (...stb.) nevet kapták. Egy másikat, amely Médiából a Don vidékére költözött, szarmatáknak hívnak."
Hérodotosz: "A szarmaták szkíta nyelvvel élnek, azonban azt régóta furcsán ejtik ki..."
Mela Pomponius: "A szarmata nemzet tulajdonaira s fegyvereire nézve leginkább apárthusokhoz közelít, de amint keményebb éghajlat alatt lakik, úgy keményebb erkölcsű is."
Strabo (XI. könyv) a Kaspi-örnyéki szkítákról: "A scythák legtöbbjei, elkezdve a caspiumi tengertől,daáknak (dákoknak) neveztetnek, az ezeknél keletebbre lakókat pedig massagétáknak ésszákoknak nevezik, a többieket pedig közönségesen scytháknak nevezik..."
Strabo: "A Káspi-tenger környéki dáhok, akik Párthiát is elözönlötték, a médekkel egyesültek, és hamarosan megalakították a Párthus Birodalmat."
Luciánus: "Sinatrokles, a pártusok királya, nyolcvan éves korában hazájába vitetvén aszakauraki szkíták által, ott uralkodott még hét évig." (A hosszú életűekről)
"Procopius VI. századi bizánci író természetszerűleg azonosítja a hunokat a régi masszagétákkal, (De Bello Vandalico) és a bizánci-perzsa háborúval kapcsolatban ezt írja: "Massagetae, quos nunc Hunnae apellamus" ; Atilla hunjairól pedig: "Attilam Massagetarum Scytharumque exercitu armatum adversus Aetium processisse" (Kánnai)
"A masszagéták királya, Sanesan vala az Arszakidák nemzetségéből, mert tudnunk kell, hogy az örmények és masszagéták királyai vérrokonok, és azon egy Arszakida nemzetségből származnak. Gergely tehát a masszagéták királyának, a számos hun had fejedelmének jelenlétében hirdetni kezdé népének Krisztus evangéliumát ... 342-ben Krisztus után." (Faustus Byzantinus: Historia Armeniae)
Orosius katalán szerzetes 417-ben: "Pannónia európai ország, amit nemrég a hunok foglaltak el, ezt az országot a nép saját nyelvén Hungarianak nevezi".
Képes Krónika: "...mihelyt egy szkíta elesett, Atilla nyomban másikat állított helyére."
"... Az avarok magvát az eftalita (fehér hun) birodalom "var" és "hun" nevű törzsei alkották ..." (Altheim, F.: Geschichte der Hunnen, I. kötet)
Theophylactus Simocatta: "Ez év nyarának beköszöntésekor az, akit a türkök keleten kagánnak tisztelnek, követeket küldött Maurikios császárhoz... Ez a kagán háborúban legyőzte az abdelok fejedelmét (azokról beszélek, akiket hephthalitáknak - fehér hunoknak - mondanak) s megszerezte e nép feletti uralmat. E diadallal nagyot emelkedett, és így hajtotta szolgaságba az avarok népét. Persze senki ne vélje, hogy az Európában és Pannónia táján lakó barbárok lennének az avarok, akiknek az odaérkezése Maurikios császár koránál régebben történt. Eme Duna vidéki barbárok ugyanis csak hazugságból vették fel az avar elnevezést. E nép legrégibb vezetőinek a neve Var ésChunni volt. Róluk nyerték elnevezésüket egyes fajtájukbeli népek, akiket a var és chunni nevekkel illetnek. Midőn Iustinianos császár gyakorolta a hatalmat, eme var és chunni népekből az ősi törzs egy kicsiny része elfutott és Európába vándorolt át. Ezek avaroknak nevezték el magukat s vezérüket a kagán címmel tüntetik ki. A barsélt, az onogur, a sabir s ezeken kívül néhány más hunnép is igen nagy rémületbe esett, amidőn a saját területén meglátta a var és chunní szökött néptöredékét; azt gyanították ugyanis, hogy a bevándorlók avarok. Ezért fényes ajándékokkal tisztelték meg az elfutottakat s úgy vélték, ezek fejében bántatlanságot nyernek részükről. A varokés chunnik pedig, amint idegenbe futásuk kezdeti sikerét tapasztalták, saját nevüket avarraváltoztatták, így mintegy magukévá tévén a hozzájuk követséggel fordulók tévedését. Az avaroktörzse ugyanis, mint mondják, a legügyesebb (legkeményebb) a szkíta népek sorában. Mindenesetre egészen a mi időnkig az ál-avarok, - mert így megfelelőbb őket nevezni, - uralkodó nemzetségeik szerint megoszlanak s egyik részük neve ősi hagyomány szerint var, más részük elnevezése chunni. A valódi avarok, a türkök elől nem nyugatra, hanem keletre menekültek..."
Menander Protector: "Midőn Iustinos császár uralmának negyedik esztendeje kezdődött, megérkezett a türkök követsége Bizáncba... A császár megkérdezte: Világosítsatok fel bennünket, hogy mekkora tömegű avarság vonta ki magát lázadóan a türkök fennhatósága alól és vannak-e még most is e népből nálatok? A válasz ez volt: Vannak még, ó császár, akik híven ragaszkodnak a mi országunkhoz, azok pedig, akik megszöktek tőlünk, úgy vélem,körülbelül húszezren lehetnek."
Euagrius: "Az avarok szkíta nép. Ama szekéren élők közül való, akik a Kaukázus felett a túloldali síkságokat lakják. A szomszédos türköktől futottak el mindenestül, miután azok részéről bajt kellett elszenvedniök. Így érkeztek el a (kimmeri) Bosporoshoz. (Kercsi szoros) Maguk mögött hagyták az Euxeinos Pontosnak mondott tenger partjait.., mígnem a Duna partjaihoz jutottak és követeket küldtek Iustinianoshoz."
Chronicon, Monembasiae: "A világ teremtésének 6064. évében, amely a nagy Iustinianos uralkodásának 32. esztendeje volt, bejöttek Konstantinápolyba annak a furcsa népnek a követei, amelyet avaroknak mondanak, s összefutott az egész város megnézésükre, mert soha ilyen népet még nem láttak. Származására nézve hun és bolgár nép az avaroké. Nagyon hosszú volt a hajuk szalagokkal megkötve és befonva. Egyéb viseletük a többi hunokéhoz hasonlított."
Isidorus Hispalensis: "A hugnokat azelőtt hunoknak hívták, végül azonban királyukrólavaroknak nevezték el őket."
Malalas: "A 6. indictio december havában egy másik nagyon félelmetes földrengés támadt éj közepén... És ugyanabban az időben bejött Konstantinápolyba az avaroknak mondott hunok furcsa idegen népe..."
Theophanes: "Ugyanebben az időben bejött Bizáncba azoknak, akiket avaroknakmondanak, a furcsa népe s összefutott az egész város megnézésükre, mert soha ilyen népet még nem láttak. Hátul nagyon hosszú volt a hajuk szalagokkal megkötve és befonva. Egyéb viseletük a többi hunokéhoz hasonlított."
Corippus: "A nyers és durva avar így kezdett szólani éles szavakkal: Az avarok királya... számtalan népet és hatalmas királyságot igázott le... a vad perzsák féltek tőle, a térdeihez emelték kezüket, könyörgésükkel érdemelték ki a békességet. Ha nem így történt volna, hiába övezték volna Babyloniát magas falak, Parthia most az avarok uralma alatt nyögne. Áttörtünk az Euphratesen, jeges folyókon keltünk át s téli havon, amerre fagy fékezi a vizek folyását és a hullámzó ár keményebbé fagy mindenféle ércnél... ütközetekbe bocsátkoztunk, erődített helyeket vettünk be; falaikat lerombolva hatalmas városokat döntöttünk le. Győzedelmes királyunk most elérte a szkíta Duna partjait, a széles mezőkön sűrű tömegben üttette fel a sátrakat..."
Menander Protector: "... a rómaiak veresége után az avarok hadvezére üzenetet küldött Tiberioshoz. A kiküldött üzenetvivő így szólt: 'Hogyan merészeltetek harcos kezek hiányának a betegségében szenvedve az avarok, tehát éppen szkíták ellen háborút indítani? Vagy nincsenek irataitok és feljegyzéseitek, amelyek olvasása megismertethet benneteket azzal a ténnyel, hogy a szkíta törzsek leküzdhetetlenek és megverhetetlenek?"
Thaeodorus Syncellus Baján avar fejedelemről: "Menekülő szökevény volt, aki őt test szerint nemzette, bár ne tette volna. Távoli földről származott, mint valami Isten csapása szakadt arra a területre, amelyen ma népe lakik."
Gegorius Turonensis: "Chlothar király halála után ugyanis a hunok a gall tartományokra törnek. Sigibert ellenük irányítja hadseregét s háborút visel ellenük. Legyőzte és megfutamította őket." (Kr.u. 562!)
Paulus Diaconus: "A következő nyáron olyan bőséges volt a termés, amilyenre, állítják, semmilyen kor nem emlékezett. Ebben az időben, miután értesültek Chlothar király haláláról, a hunok - más néven avarok - az elhunyt fiára, Sigibertre rontottak. Ez Türingiában találkozott velük és az Elba folyónál hatalmasan legyőzte őket. Aztán kérésükre békét kötött velük. A hispaniai tartományokból érkező Brunichild ennek a Sigibertnek lett a felesége s ettől az asszonytól nyert; ő Childepert nevű fiát Az avarok újra háborúskodtak Sigiberttel ugyanazokon a helyeken, ahol ez korábban is történt; felmorzsolták a frankok hadseregét s győzelmet arattak."
Chronicon Vedastinum: A hunok ismét a galliai tartományokra támadtak. Sigibert király mindjárt le akarta küzdeni őket s ezért nagy hadsereget mozgósított. Midőn aztán össze kellett csapnia, démonok kísértetalakjai játszották ki a frankokat, akik így megfutamodtak. Sigibert fogságba esett s akiket fegyverrel nem tudott legyőzni, azokat ajándékokkal békítette meg. A királyok kölcsönösen megajándékozva egymást szerződést kötöttek s a hunokkirályukkal, a kagánnal együtt visszavonultak.
Aventinus: "Thudun azon vidéken, melyen Ptolemaeus szerint a jászok laktak, a Tiszán felül nyugat felé uralkodott, e vidék fővárosa Borman, (Jászberény) Thudun fejedelmi székhelye volt, ki ugyanott, nem messze Egertől, eltemettetett."
El Bakri: "A hungárusok (honfoglalók) Khoraszánból származnak."
Anonymus: "A hungárusoknak igen vitéz és a hadi viszontagságokban felette hatalmas nemzete, mint fentebb mondottuk, eredetét a szkíta nemzetből vette..."
Werbőczy (Hármaskönyv): I. rész, 3. czim, 1. §: "A nemesség, a melyet többnyire a szabadok elnevezése alatt is szoktak érteni, úgy mondják, hogy eredetileg a hunnok ésmagyarok közt keletkezett, miután ezek Scythiából Pannoniába nyomultak, a melyet most változtatott néven, az itt lakó magyaroktól Magyarországnak neveznek".
Továbbá: III. rész, 4. czim: "Az erdélyi scythákról, a kiket székelyeknek hivunk. Vannak az erdélyi részeken a scythák, kiváltságos nemesek, a kik a scytha néptől, ennek Pannoniába való első bejövetele alkalmából származtak el, a kiket romlott néven "siculusoknak" nevezünk; a kik teljesen külön törvényekkel és szokásokkal élnek; a hadi dolgokban legjáratosabbak".
Coccius Sabechius: "Senki előtt sem lehet kétséges, hogy a hunok vagy magyarok szkíták voltak"
Bonfini: "...Az összes történetírók megörökítik azt, hogya magyarok a hunoktól eredtek.... akik a szkítáktól származtak."
II. Szilveszter pápa (III. Otto német császárt dicsőítő iratában): "Mienk, mienk a római birodalom. Erőt ad gyümölcsben Itália, katonát adó Gallia és Germánia, s nem hiányzik nálunk a szkíthák hatalmas királya sem." (Szt. István)
I. Endre törvényeiből: (1063 körül) "Minden magyar avagy jövevény Magyarországon, ki ascythiai ősi pogány szokást el nem hagyja, Jézus Krisztus igaz vallására nyomban vissza nem tér és nem hallgat a szent törvényre, melyet a dicsőséges István király adott vala, feje és jószága vesztével bűnhődjék". 4. paragrafus: "A szentségtelen scytha szokásoktól és hamis istenektől forduljanak el és rontsák el a bálványokat".
"Az első szkítáktól, azoktól a vallásos lelkületűektől és mocsoktalan jelleműektől az idegen vétkekkel való megfertőződés következtében eltávolodtak az időközben élő szkíták... addig a korig, amelyben a magyar név alatt váltak ismeretesekké és Pannóniában kezdtek örök állandó hazát alapítani. Akkor ugyanis, miként ha a tűztől eltávolítjuk a vizet, magától visszatér eredeti hűvösségéhez, éppúgy tértek vissza ők... őseredeti erkölcsi romlatlanságukhoz."(Eusthatius metropolita 1115-1195)
II. Pius pápa, 1500 körül (Cosmographia): "Azt tartják, hogy a Duna partját lakó hungarok is a szkíták neméből valók."
A magyar régészek 1939-ig nyolcvanöt nagyobb szkíta temetkezési helyet ismertek fel az országban. Hagyatékuk, csak a Kr. e. VI-III. század közötti időszakból (ez a hivatalosan elismert szkíta időszak) vaszablák sorozata, 25 bronztükör, 67 vasfokos, húsznál több állatalakos tegezdísz, 23 bronzcsörgő, több száz nyílcsúcs, fibulák, vastőrök és kardok. Napi H-Ős-Sztori bonusz , Nagy Tsomag

http://www.mediaf...ngarok.pdf

http://www.mediaf...takrol.pdf

http://szikan.blo...tak-51839/

http://www.scribd...-Scythians

tovabb oldalak;

http://szabir.ing...

http://dentu-m-ag...ebnode.hu/

http://szikan.blo...

2004. január 6., kedd

Az Idea előkészítése: a levegőpróba

Az ókori beavatások során az volt a cél, hogy a neofita kiálljon egy bizonyos belső próbát, amelyet szimbolikusan vízpróbának vagy levegőpróbának neveztek. A közönséges fizikai életben hozzászoktunk a szilárd dolgokhoz, amelyeket meg lehet fogni, és amelyek ellenállást fejtenek ki, és ezés támaszunkul szolgálnak - még akkor is, ha a körülmények úgy hozzák, hogy ellen kell állnunk nekik. A "nem én" az, amire az "énnek" szokásosan szüksége van, hogy - szinte az ellentét révén - érezze magát. Nos tehát, a neofitát arra kérték, hogy mutassa meg az aktív kezdeményezés képességét akkor is, amikor hiányzik az efféle támasz; amikor körülötte és alatta nem egy olyan tömör és ellenálló szilárd elem van, mint a föld, hanem egy folyékony elem, mint amilyen a levegő vagy a víz. Így be tudta mutatni, hogy szabad: hogy képes a belülről fakadó tettre, amely valóban a sajátja. 
Mindezt a politikai területén is felhasználhatjuk; különös tekintettel a nemzeti csoportosulás - és elsősoxban az MSI - erőire és tagjaira. Érdekes lenne ezeket az erőket, ezeket az embereket alávetni a "levegőpróbának". Mit is akarunk ezzel mondani? Tegyük fel, hogy a jelenlegi kormány hirtelen megbukna; hogy a kivételes törvényeket visszaállítanák, és minden igazságtalanságot jóvátennének; hogy a 16. cikkelyt megszüntetnék; és fgy tovább - tegyük fel tehát, hogy egy adott pillanatban "zöld utat" kapnánk. 
Nos, mi történne ebben a pillanatban? Egy olyan képesség mutatkozna-e meg, amely hasonló annak a képességéhez, aki kiállja a "levegőpróbát"; avagy némelyekben nem uralkodna-e el a válság, másokban viszont egyfajta bénultság? A dolgok pontosan így állnak: ha átlapozzuk a nemzeti irányú sajtó nagy részét, azt látjuk, hogy hasábjait szinte kizárólag a vita, a támadás, a kritika tölti ki. Ez azt jelenti, hogy az erők igen nagy része az ellenfélre való tekintettel van mozgósítva: az ellenfél az elégséges okuk, és - hogy úgy mondjuk - az ellenfél hozza őket mozgásba. Es ha az ellenfél összeomlana? Ez sokak számára nehéz nap lenne. Nem tudnák, hogy mit mondjanak, mit írjanak, mit tegyenek. Avagy az, amit mondanának, írnának, tennének, nem állna arányban azzal, amit az egész megelőző vitatkozó és agresszív csoportosulás alapján várnának tőlük. 
Itt nem annyira a gyakorlati oldalra gondolunk, vagyis nem tesszük fel azt a kérdést, hogy sorainkban mennyire vannak jelen a megszervezett "káderek", vagyis azok a megfelelő formátumú, felkészültségű és speciális adottságokkal rendelkező emberek, akik a "zöld út" hipotetikus pillanatában leválthatnák a jelenlegi politikai osztályt, és létrehozhatnák az igazi, egyetlen, organikus és monolitikus államot. Elég, ha csak a doktrína síkjára utalunk. Köztudomású, hogy sokan felteszik a kérdést: "De végülis mit akar az MSI? Mit akarnak a nemzeti erők?" - és erre a kérdésre - még ha csak a tiszta doktrínára vonatkozik is - nincs egyszerű és világos válasz. Valójában a filo- vagy antiatlantizmus kérdése, a taktikai koalíciók és a listakapcsolások kérdése, az egyházzal szembeni magatartás kérdése, és így tovább csupán stratégiai kérdések, esetleges kérdések - mindenesetre olyan kérdések, amelyek értelmes megválaszolása csak akkor lenne lehetséges, ha a politikai szervezet jól definiált értékeit és alapelveit magában foglaló doktrínából indulnánk ki. 
Nos, a MSI tollforgatóinak és "értelmiségieinek" csak nagyon kis része érdeklődik ilyen témák iránt, és lép túl az általános formulákon, a jelszavakon és a ködös hazafias hivatkozásokon; sőt a dolgok úgy állnak, hogy jobb lenne, ha nem is érdeklődnének irántuk, mivel ha valóban követnék e keveseket, és hinnének abban, hogy az a politikái eszme, amelyért harcolnak, az övék, nagyon súlyos következtetéseket kellene levonniuk; Valójában ezek a kellőképpen kidolgozott, de ritka ideológiai kezdeményezések több mint gyanús szocialista ízű törekvésekről árulkodnak, és szerintünk a centrális, a legrégibb európai politikai hagyományhoz ragaszkodó vonal valóságos elárulását jelentik. 
De eltekintve eme kevés eltévelyedett értelmiségitől vagy újságírótól, szinte csak a vákuummal találkozunk abban a zónában, amelynek a centrumban kellene lennie: a tiszta politikai doktrína zónájában, mégpedig - megismételjük - nem polemikus és pillanatnyi érdekességű, hanem pozitív megfogalmazások formájában. A félelem működik itt? Az intellektuális fegyelem iránt tanúsított türelmetlenség? De akkor ez olyan, mintha csak véletlenül és egy szál fegyverrel a kezünkben harcolnánk - vezérkar nélkül, olyan testület nélkül, amely koordinálja az egyedi akciókat, hogy ezek meghatározott célokhoz rendelve értelmet nyerjenek. A helyzet ma többé-kevésbé a következő: a - hogy úgy mondjuk - nemzeti sajtótermékek mindig inkább hajlanak arra, hogy leközöljenek olyan írást, amely a napi események kapcsán támad és vitázik, és kevésbé közölnek le olyan cikkeket, amelyek ideákkal foglalkoznak, és amelyek az alapelvek, a stílus, az élet- és államszemlélet meghatározásához járulnak hozzá. 
Ezen el kellene gondolkodniuk azoknak is, akiknek "forradalmi" elhivatottságuk van. Emlékeznünk kell arra, hogy a főbb európai forradalmakat alapos doktrinális előkészítés előzte meg. Ez történt mind a nagy francia forradalom, mind a kommunista, mind a nemzetiszocialista forradalom esetében. De egyáltalán nem ez történt a fasizmus esetében: itt az aktivizmus nagyrészt megelőzte a doktrínát - és pontosan ebből fakadtak a rendszer különböző gyengeségei és kétértelműségei. Formát adni az eszmének, formát adni a "kádereknek":ez a lényeges feladat. És a körülmények ezt még meg is könnyíthetik. Ha valóban megvalósulnának a Scelba-féle elnyomó intézkedések, ebből az az előny származhatna, hogy a legnagyobb mértékben korlátoznunk kellene mindent, ami külső, polemikus és pusztán agresszív jellegű, és a belső dimenzió felé kellene fordulnunk, és hozzáláthatnánk az előkészítés komoly munkájához. Lenin a száműzetésben és a hallgatásban alakította ki azt a hidegen rendszeres és világos doktrínát, amelynek romba kellett döntenie a régi Oroszországot; Hitler pedig a börtönben rögzítette le mindazokat az ideológiai szempontokat, amelyek harcához szükségesek voltak. Ez az, ami nem puszta atavizmusból, az itt vagy ott felbukkanó visszavágásból születik meg, hanem abból az összeszedett erőfeszítésből, amely magában foglalja a legmegújítóbb erő lendületének a magvát.
Julius Evola

2003. december 8., hétfő

Görögország November 17 Forradalmi Szervezet (Revolutionary Organization 17 November, Epanastatiki Organosi 17 Noemvri, 17 November)

A November 17 Forradalmi Szervezet (Revolutionary Organization 17 November, Epanastatiki Organosi 17 Noemvri, 17 November) a marxista görög állam megteremtéséért harcoló terrorszervezet volt, amely arról a szimbólummá vált napról kapta a nevét, amikor 1973-ban az athéni műszaki egyetem diákjai felkelést robbantottak ki az 1967 és 1974 között fennálló, hét évig tartó görög katonai diktatúra (Colonels Junta) ellen, amely azt tankokkal verte le. A mozgalom megalakulása, 1975 óta legkevesebb 23 embert gyilkolt meg, célpontjai marxista és egyben nacionalista jellegéből adódóan többségükben amerikai, görög és török politikusok, illetve üzletemberek voltak. A szervezet fennállásának 28 éve alatt végzett négy amerikai, két török és egy brit diplomatával, illetve számtalan befolyásos görög közszereplővel. A szervezet első merényletét 1975-ben hajtotta végre, amikor is meggyilkolta az amerikai Richard Welch-t, a CIA athéni igazgatóját. A csoport utolsó akciójára 2000-ben került sor, áldozata pedig Stephen Saunders dandártábornok, brit katonai attasé volt. A szervezet proklamációjában a gyilkosság okaként a Jugoszlávia elleni NATO-támadásban való brit részvételt jelölte meg. Az aktuális világpolitikai események egyébként is gyakran késztették akcióra a csoportot. Így volt ez például 1991-ben is, amikor az Öböl-háború elleni tiltakozásul az USA légierejének egyik őrmesterét, Ronald Stewartot ölték meg. A terroristáknak az amerikai katonák, illetőleg katonai attasék (George Tsantes – 1983, William Nordeen – 1988) iránti rajongása ellenére a November 17 áldozatai között éppen úgy megtalálható volt görög bankigazgató, gyáros, hajótulajdonos és politikus, sőt – a nacionalista jelleget bizonyítandó – még török diplomata is. A görög hatóságok, a közelgő athéni olimpia kapcsán a nemzetközi, főként amerikai nyomásra bevezetett fokozott biztonsági intézkedések eredményeként 2002. június 29. és 2003. január 9. között elfogták a szervezet 19 tagját, köztük annak vezetőjét, Alexandros Giotopoulos-t, egy párizsi születésű 59 éves fordítót. A görög bíróság a szervezet hat vezetőjét 2003. december 8-án kihirdetett ítéletében többszörös életfogytiglani büntetésre ítélte, attól függően, hogy ki hány ember megölésében vett részt, így tehát igazat adhatunk a görög kormányszóvivő azon optimista kijelentésének, miszerint a November 17 mozgalom már a múlt részének tekinthető.

2003. november 26., szerda

AZ UKRÁN NÉP ELLEN ELKÖVETETT KIÉHEZTETÉSES NÉPIRTÁS 1932-33-BAN:

AZ ELKÖVETÉS MÓDSZEREI


"Parlamentáris úton a hatalmat addig lehetett megszerezni, amíg a politikai hatalom nem volt a zsidóság kezében.
Amint a zsidóság a politikai hatalmat is megkaparintotta - teljesen mindegy, hogy közvetlenül vagy közvetve, és hogy politikai hatalmát közvetlenül vagy közvetve gyakorolja - teljesen kizárt, parlamentáris úton a hatalmat átvenni. Az így hatalmat gyakorló zsidóság mindent vérbe vagy anarchiába fojt. Ellenszere: a népmozgalom."
Szálasi Ferenc

VESZELOVA Alexandra,

a történelmi tudományok kandidátusa,

az UTA Ukrán Történettudományi Intézetének

vezető kutatója.



Ma már nagyon sok, az ukrán nép legnagyobb nemzeti tragédiájára utaló történelmi dokumentummal rendelkezünk. Az 1932-33-as ukrajnai éhínség című, 2001-ben megjelent bibliográfia 6 400 címet tartalmaz. A szomorú témát érintő kutatások száma különösen a 70. évforduló tájékán szaporodott meg. Ezzel foglalkozik a közelmúltban megjelent, ukrán történészek által összeállított, és alapműnek számító kollektív monográfia „Az 1932-33-as ukrajnai éhínség: okok és következmények” című kiadvány; valamint az Ukrajnai Éhínségeket Kutatók Egyesülete és az Ukrán Tudományos Akadémia Ukrán Történettudományi Intézetének munkatársai által összeállított könyv, amelynek címe: Éhínségek a szovjet (ZSIDÓ) uralom idején Ukrajnában, és még számos más munka.
Elmondhatjuk, hogy összességét tekintve az éhínség témája feldolgozott. Elérkezett az elmélyült tanulmányozás ideje. Ebből a szempontból időszerű, helyénvaló és szükséges ez a konferencia is. Köszönetét mondok a szervező bizottságnak, hogy a kiéheztetéses népirtás 70. évfordulóján lehetőséget teremtett e tekintélyes összejövetel megrendezésére.
Ismerjük a népirtásra vonatkozó ENSZ konvenciót, amelyet 1948. december 9-én fogadtak el, és „A népirtás bűncselekményének megelőzéséről, illetve büntetéséről” címet viseli. A konvenció kitételei olyan cselekményekre vonatkoznak, amelyek valamely nemzeti, etnikai, faji vagy vallási csoport tagjainak szándékos, teljes vagy részleges megsemmisítését célozzák. Röviden: a nemzetiségi politika egyik megnyilvánulását jelentik, amely valamely konkrét népcsoport ellen irányul és a célja az adott csoport fizikai megsemmisítése. A népirtás két alappillére: olyan életkörülmények megteremtése egy meghatározott csoport számára, melyek következtében részben vagy teljesen megsemmisül, illetve olyan cselekedetek, amelyekkel megakadályozzák a születéseket az adott csoporton belül. E két ismérv jellemzi az ukrán nép ellen a XX. század 30-as éveiben elkövetett népirtást is.
Így cselekedett az orosz birodalom, a Szovjetunió moszkvai központja is, mikor az ukrán nép elleni népirtást végrehajtotta.
Soroljuk fel az éhínség már megismert jellegzetességeit. A totális rendszer szándékosan és előre kitervelten hajthatta végre, mert Ukrajna nem rendelkezett önálló államisággal. Az éhínség az erőltetett, mindent átfogó kollektivizálás, a falusi lakosság vagyonfosztása, a járási vezetők, kolhozelnökök, egyszerű kolhoztagok és egyéni gazdák elleni megtorlások, a falvak teljes kirablásának, az embertelen beszolgáltatási politika következménye volt. Tulajdonképpen ez utóbbi okozta az éhínséget. A beszolgáltatás megszervezése és lebonyolítása Sztálin közvetlen utasításai szerint történt, a mezőgazdasági termékek - elsősorban a gabona - szállítását irányító gyeplő az ő kezében volt. A „népek atyjának” és a legmagasabb párt és állami tisztségeket elfoglaló harcostársainak - Molotovnak, Kaganovicsnak és a többieknek - a beszolgáltatásra vonatkozó utasításai párt- és minisztertanácsi határozatok formájában érkeztek a köztársaságokba és megyékbe, többnyire Sztálin aláírásával, aki a kommunista birodalom és a különleges direktívák megszemélyesítője volt.
A gyarmati függésben lévő Ukrajnában az ukrán pártnak és kormánynak zokszó nélkül kellett végrehajtania a szovjet pártállami utasításokat. A moszkvai központ állandó nyomása alatt álló hatalmi vertikum és megtorló gépezet kegyetlen terrorral gyűjtötte be a kolhozokban és a lakosságnál fellelhető minden szem gabonát. Az úgy nevezett „aktivisták” és a párthatározattal létrehozott „segítő brigádok” a porták átkutatásakor erőszakkal elvették a parasztoktól a télire elraktározott élelmet, és ha ellenállással találták szemben magukat, a gyilkosságtól sem rettentek vissza. Az Ukrán Kommunista Párt Központi Bizottsága és a kormány ötnaponként, de gyakran naponta foglalkozott a megyékben zajló begyűjtéssel, határozatokat hozott és odafigyelt arra, hogy ezeket a döntéseket végrehajtsák. Koszior, az Ukrán Kommunista Párt Központi Bizottságának titkára egy 1932 decemberében Sztálinnak írt levelében kitért arra, hogy a megyékben gyengén ellenőrzik a központi bizottság és a megyei pártbizottságok határozatainak végrehajtását, minek következtében egy sor komoly intézkedés vagy teljesen elmarad, vagy csak eltorzítva kerül megvalósításra.
A központi bizottság minden megyéből begyűjtötte a különféle megtorlásokra vonatkozó adatokat. íme, egy részlet, az eddig még publikálatlan, 1932. december 3-án kelt, „zárt borítékban, titokban nyújtandó át” megjegyzéssel ellátott Koszior táviratból, amelynek címzettje a központi bizottság megbízottja. „Kérem, röviden tájékoztasson arról, hogyan teljesülnek a KB direktívái. Először: megtorlások alkalmazása a beszolgáltatási tervet nem teljesítő kolhozokkal és egyéni gazdákkal szemben, áruval történő ellátásuk leállítása, természetbeni büntetések kiszabása, a kolhoztagokat megillető természetbeni előlegek kiadásának leállítása, a törvényellenesen kiosztott gabona visszavétele, a jogtalanul eltulajdonított értékek visszaszolgáltatása, bírósági megtorlások, stb. Másodszor: a gabonával való spekuláció, és úgy általában az azzal való kereskedelem elleni küzdelemről, a piacok ellenőrzéséről és a spekulánsok elfogásáról... Harmadszor: milyen hatással vannak ezek az intézkedések a beszolgáltatások menetére.”
A gabona maradéktalan begyűjtését követően a kolhoztagok szinte semmit sem kaptak munkaegységeikre. A megtorlások fokozódását és a gabona piaci árusításának betiltását követően 1931-ben kezdetét vette az éhezés, 1932-ben beköszöntött az éhínség, amely az év végére és 1933-ra tömeges éhhalálhoz vezetett. Egész falvak néptelenedtek el.
A kiéheztetéses népirtás kezdeményezői, a rendelkezésükre álló végrehajtó apparátus révén folyamatosan egyre újabb módszereket dolgoztak ki elképzeléseik megvalósítása érdekében. A „szégyentáblák” bevezetésével, valamint a járásokba és falvakba kirendelt megbízottak révén fokozták a falvakra nehezedő nyomást. A megyékben a KB és a kormány tagjaira hárult ez a feladat. Az UK(b) P KB Politikai Bizottságának 1932. október 30-án kelt 88. számú határozata értelmében Kosziort Odessza megyébe, Csubart és Szkripnyiket Dnyipropetrovszk, Zatonszkijt és Szarkiszt Kijev, Ljubcsenkót és Szuhomlint Vinnyica, Holodot és Karlszont Csenyigov, Petrovszkijt, Mihajlikot és Dudnyikot Donyeck, Hatajevicset pedig Harkiv megyébe irányították. Ugyanezen utasítás végrehajtása érdekében mozgósították a kormányhivatalok vezető tisztségviselőit is.
A gabonát folyamatosan szállították Nyugatra. 1930-ban 4.8 millió tonnát exportáltak, 1931-ben már 5.2 millió tonnát, 1932-ben pedig 5.1 millió tonnát. Idézzünk az Ukrán Kommunista Párt Politikai Bizottságának 1932. november 17-18-ai, Molotov részvételével lezajlott ülésének jegyzőkönyvéből: „5. Kötelezni a Zagotzernót (a beszolgáltatásért felelős intézményt) arra, hogy a jelenlegi export-kötelezettségeken felül, legkésőbb december 8-ig rakodjanak be 99 ezer tonna búzát, ebből Moszkvába - 50 ezer tonnát, Ivanovóba - 10 ezer tonnát, Gorkijba - 10 ezer tonnát, a Krímbe 4 ezer tonnát küldjenek”.
A mezőgazdasági termékek kivitele egybeesett azzal a rendelkezéssel, amely megtiltotta a kiéheztetett parasztoknak, hogy elhagyják Ukrajnát.
A Szovjetunió Kommunista Pártjának Központi Bizottsága és a Szovjetunió Népbiztosainak Tanácsa, hogy visszatartsa az élelem után kutató parasztok tömeges menekülését, direktívát juttatott el minden megyei pártbizottsághoz és megyei végrehajtó bizottsághoz, továbbá a megbízott közlekedési népbiztoshoz (Lavriscsevhez) és más illetékesekhez, hogy haladéktalanul adják utasításba minden vasútállomásnak: ne adjanak ki vasúti jegyeket azoknak az Ukrajnát elhagyni szándékozó falusiaknak, akik nem rendelkeznek a járási végrehajtó bizottság, ipari vagy építő vállalat olyan igazolásával, amellyel bizonyíthatják, hogy munkavégzés céljából hagyják el Ukrajnát.
Ukrajna egy olyan rezervátummá változott, amelyben ítéleteket hirdettek, sőt még öltek is azért, mert az éhező kolhoztagok és a gyerekek összeszedték az elhullott kalászokat a kolhoz földjei vagy a háztáji telkeken. A tömeges elhalálozások, egyes falusi negyedek, gyakorta egész falvak lakosságának kihalása idején majdhogynem természetessé vált a hulla- és emberevés. Ukrajna egy hatalmas temetővé vált, egyes források szerint 3.5-10 millió ártatlanul meggyilkolt ukrán paraszt és gyermekeik temetőjévé. Az éhínség tömeges árvaságot okozott. Kormányzati utasításra betelepülők érkeztek Ukrajnába Oroszországból, Fehéroroszországból és a Szovjetunió más régióiból.
Tehát, a központi és helyi levéltárakban őrzött dokumentumok és az éhínséget túlélt emberek vallomásai megalapozottá teszik azt az állítást, hogy az ukrajnai éhínség által okozott népirtás a kommunista rendszer bűne. A Sztálin, Molotov, Kaganovics, Koszior, Posztisev, Csubar, Hatajevics által aláírt határozatok jelentették az ukrajnai éhínség megszervezésének jogi alapját. A dokumentumok bizonyítják, hogy az ukrán parasztságot céltudatosan fosztották meg az élelmiszerektől, a cél pedig fizikai megsemmisítésük volt. 1943 januárjában, egy Kijevben elmondott beszédében Posztisev hangsúlyozta: „A párt herkulesi munkát végzett az ukrajnai nacionalista elemek likvidálása érdekében”. Ebben a kijelentésben, akár a tükörben, megjelennek az ukrán nép ellen elkövetett gaztettek kiötlői és végrehajtói. A parasztok nyílt kifosztása - ez volt az éhínség kialakításának mechanizmusa, embertelen módszerei pedig a következők: erőszakos kollektivizálás, kuláktalanítás, a gabonakészletek elkobzása, mértéktelen adóztatás, megtorlások, a munkabérek visszatartása, természetbeni bírságok, „szégyentáblák”, gabona-eladási tilalom, a mezőgazdasági termékek kivitele és egy sor hasonló cselekedet.
Amikor fejet hajtunk a gyilkosságok áldozatainak emléke előtt, nem elégedhetünk meg a tragédia 70. évfordulójával kapcsolatos megemlékezésekkel, mert tovább kell dolgoznunk azon, hogy tudományos munkáink révén hazafiságra neveljük a fiatalokat és a gyerekeket, akik már nem engedik meg hasonló szörnyűségek, a világban népirtásnak elismert éhínség megismétlődését. A népirtás mélyreható tanulmányozását teszik lehetővé a már nyilvánosságra került és a még publikálatlan dokumentumok. A jövőben elősegíthetik ezt azok a dokumentumkötetek, amelyeknek előkészítése most van folyamatban az UTA Ukrán Történettudományi Intézetében és az Régióközi Közigazgatási Akadémián (Kijev).
Mint köztudott, az ukrán nép ellen elkövetett népirtást 1988-ban elismerte az Egyesült Államok Kongresszusa és a Jogászok Nemzetközi Bizottsága. Az ukrán Legfelső Tanács határozata is a népirtás politikájaként definiálta az éhínséget. A szándékos kiéheztetést elitélte Kanada, Argentína és Ausztrália parlamentje, az éhínséggel kapcsolatos közös nyilatkozatot az ENSZ 30 tagállama, köztük Azerbajdzsán, Fehéroroszország, Egyiptom, stb. írta alá. 

Források:
  1. Ukrajnai éhínség, 1932-33. Bibliográfiai útmutató. Odessza - Lviv, M. P. Koc Kiadó, 2001. 656. old.
  2. Ukrajnai éhínség, 1932-33: okok és következmények. Kijev, Naukova Dumka Kiadó, 2003. 888. old.
  3. Éhínségek a szovjet uralom alatti Ukrajnában. (Az ukrajnai éhínségek kutatóit tömörítő Szövetség tagjainak munkái). Kijev - New York, M. P. Koc Kiadó, 2003. 724. old.
  4. Az emberi jogok és szabadságjogok nemzetközi védelme. Dokumentum- gyűjtemény. Moszkva, Jogi Kiadó, 1990. 99. old.
  5. N (Ismeretlen rövidítés!)
  6. N (Ismeretlen rövidítés!)
  7. XX. századi ukrajnai történelmi karcolatok. Kijev, Heneza Kiadó, 2002. 69. old.
  8. N (Ismeretlen rövidítés!)
  9. N (Ismeretlen rövidítés!)
  10. Idézet az 1932-33-as ukrajnai éhínség áldozatainak emléke előtt tisztel- gő parlamenti ülésen elhangzottakból. 2003. Február 12. Kijev, 2003. 48. Old.
  11. Fakti. 2003. december 14.
  12. Gyeny. 2003. november 26.

2003. november 21., péntek

A kamat most is romlásba dönti a társadalmat!

Minden jobb, mint a kamatos (rabló)pénz használata, még a kockás papír is. A cserekereskedelem azonban nagy lelassulást eredményez, mert nehéz értéket egyeztetni. Éppen erre szolgálna az értékegyeztető csereeszköz, a pénz, de csak addig látja el ezt a funkcióját, amíg egy jól meghatározható csoport háborúk és vér árán ki nem sajátítja magának a kibocsájtás jogát. A semleges közpénzből így keletkezik magánpénz, a bankárkaszt vérszívó eszköze. A még létező közpénzeket napjainkban aljas háborúkkal számolják fel. (Líbia ellen ezért viselt háborút a világ csendőre: az USA) Mára talán már csak Irán rendelkezik közpénzzel, s nem véletlenül acsarkodik rá a sötét oldal.

Közpénzt (csereeszközt) kis közösségek is megalkothatnak, s saját gondozásban (ellenőrzés alatt) tarthatnak. Ezzel az egy közösségben élők cseréiket lebonyolíthatják saját értékmérő eszközükkel, s ezzel kivédhetik azokat a periódusokat, amikor a magánpénzeket a bankok kiszivattyúzzák a gazdaságból, hogy ezzel mélyen ár alatt megszerezzék javakat azoktól, akik azt előállítják. Ezt időről időre ismételgetik.

Sajnálatos, hogy a magyar emberek még nem kezdtek neki tömegesen saját (önkormányzati, szövetkezeti) értékmérőik létre hozásához, hisz azzal nagyon jelentősen enyhíthetnék a kíméletlenül ránk szabadított pénzügyi vákuum rombolását, érték-elszívását.

A már megszületett helyi pénzek sajnos forinthoz kötöttek, vagyis forintért kell megvásárolni őket, ezért alkalmatlanok a helyi gazdaság megpezsdítésére. (Egy rosszat még rosszabbra cserélnek) Ezáltal az ilyen helyi pénzek lényegében magánpénzek maradnak, nem pedig gyógyító KÖZPÉNZEK lesznek.

Egy valódi közpénznek nem kell, hogy élősködő pénz legyen a fedezete, elegendő a munka- és termékfedezet is!

Ilyen KÖZPÉNZ jellegű elektronikus csereeszköz található ITT:

www.koronakor.hu


Minden pénzt az emberek HITE tart életben. Az értékelszívó rablópénzeket is HIT élteti, ám lehet, hogy TÉVHIT! Miért ne lehetne ezt a HIT-et életenergiát kímélő KÖZPÉNZEKBE átültetni a gyilkos magánpénzekből?

Valódi RENDSZERVÁLTÁS akkor lesz, ha a versengők KÖZPÉNZ megteremtését vállalják akár helyi, akár országos szinteken!!!!!!!!!!!!!!!! Addig csak helytartónak jelentkezők lesznek, akiknek kár annyi legitimitást is adni, hogy az ember elmegy rájuk szavazni. (A jelenlegi pÁRTok mind ilyenek)

D. J.
........................................



Az ókori Görögország hanyatlásának oka

Az ókori Görögországban a pénzkölcsönzők a nyújtott hitelekért 36%, illetve ennél is magasabb kamatot követeltek. E követelésük biztosítékaként viszont az árutermelő földműveseknek és kézműveseknek zálogba kellett adniuk a vagyonukat. Ez azzal járt, hogy a parasztok elveszítették földjeiket, házaikat, munkaeszközeiket. Még családtagjaik is kötelesek voltak a rokonaik adósságaiért kezességet vállalni. Ennek az eladosítási folyamatnak az eredményeként a szabad görög polgárok rövid idő alatt adósrabszolgákká váltak. Egy részük külföldre menekült, a többség azonban saját hazájában veszítette el szabadságát. El kellett tűrniük, hogy hitelezőik rabszolgaként adják el őket. A rabszolgaság, amely fenntartotta a rabszolgák, mint áruk létrejöttének a körülményeit, tetemes kamatjáradékot biztosító, virágzó üzletággá vált. A rabszolgák száma idővel sokszorosan felülmúlta a szabad polgárok létszámát. A görög rabszolgákat a görög pénzvagyon-tulajdonosok tehát pénzért vásárolták, és nem a háborúkban szerezték, mint korábban. A rabszolgaság így a tőke szabad mozgását biztosító jövedelmező pénzbefektetési formává vált.
A bányászatban dolgozó görög rabszolgák 33%-tól 50%-ig hoztak hasznot. A bútorgyártást végző rabszolgák pedig 30% biztos járadékhoz juttatták a pénzbefektetőket. Ha bármely görög városállam szükséghelyzetbe került, akkor a pénzvagyon-tulajdonosok ezt felhasználták az állam és a lakosság további eladósítására, kamatjövedelmük növelésére. Az ókori befektető pénzemberek gondoskodtak arról, hogy olyan hitelezési törvények legyenek, amelyek a lakosság többségét belekényszerítik az adósrabszolgaságba.
A görög magas kultúra hanyatlásához vezető első felkelések éppen azért törtek ki, hogy ezeket az igazságtalan hitelezési szabályokat megváltoztassák. Az ókori Görögországban nem egyszerűen a pénzvagyonos elit volt a bajok oka, hanem a kamat-mechanizmussal működtetett pénzrendszer.

A Római Birodalom hanyatlásának oka

A Római Birodalom hanyatlásának oka is a kamatszedő pénzrendszer volt. A Római Birodalom idején mindössze kétezer család birtokolta egész Rómát. A szabad földművelő parasztok helyét a rabszolgák foglalták el. Az önálló iparos réteg sem tudott az olcsó rabszolgamunkával versenyezni, s ezért elszegényedett, majd végleg tönkrement. A Római Birodalom jogrendszere lehetővé tette, hogy az adós – végső soron – a saját személyi szabadságát is zálogba adja. Ha egy kölcsönvevő nem tudta fizetni a kamatokat, a hitelező egyszerűen elvette személyes szabadságát és adósrabszolgává tette. A kamat révén igen gyorsan gazdagodó pénzvagyonos réteg egyre szegényebbé tette a társadalom többi részét, amely gazdaságilag szinte elvérzett. A szabad polgárok helyére rabszolga-munkaerőt kellett szerezni, ezért a gazdasági szükségesség kényszerítette ki az állandó hódító háborúkat. A Római Birodalom központja a meghódított provinciákat könyörtelenül kizsákmányolta. A birodalom központi részei az alapvető élelmiszerek tekintetében egyre inkább a távoli területek terményeire voltak utalva. A nagy távolság viszont bizonytalanná tette az ellátást, amely komoly zavarokhoz vezetett. Az elszegényedett római polgárok olyan segélyezésre szoruló réteget alkottak, amely teljesen ki volt szolgáltatva a gazdagok megvesztegetésének és manipulálásának. E reménytelen tömeg féken tartása érdekében a legkülönbözőbb szórakoztatási módszereket alkalmazták. Ekkor vezetik be, például a gladiátor küzdelmeket. Az érem másik oldala az volt, hogy a pénzvagyonos réteg mértéktelen gazdagodása következtében pazarló luxusban élt.

Gustav Ruhland a Freiburgi Egyetem professzora, aki Bismarck kancellár megbízásából több éven át kutatta a magas kultúrák és birodalmak felbomlásához vezető okokat, megállapította, hogy a pénzvagyon túlzott centralizációja és koncentrációja miatt borult fel a pénzügyi-gazdasági egyensúly. Ez az egyensúlyvesztés tükröződött a politikai viszonyokban, a közélet minden területén és megjelent a kultúra mélyülő dekadenciájában is. Ebben a helyzetben már csak a pénzvagyonosok tudták érvényesíteni akaratukat. Az általános erkölcsi hanyatlás eredményeként eluralkodott a kíméletlen haszonlesés, az örökségvadászat és a korábban megvesztegethetetlen bírák is lepénzelhetővé váltak. A protekciózás és a magánkapcsolatok érvényesítése egyre jobban akadályozta, hogy arra alkalmas, hozzáértő és erkölcsös személyek intézzék a közügyeket és kerüljenek vezető pozíciókba. A kamatmechanizmus destruktív módon befolyásolta a magánszférát is. A korábban szentnek és felbonthatatlannak tartott házasság könnyen megváltoztatható szerződéssé alakult át. Kialakult és iparrá fejlődött a prostitúció. Az átlag rómainak már nem volt lehetősége arra, hogy tisztességesen keressen pénzt, miután a pénzvagyon-tulajdonosok valamennyi termelőeszközt megszerezetek maguknak, és azt az olcsóbb rabszolga-munkaerővel működtették.
A politikai vezetés is fokozatosan a pénzvagyon-tulajdonosok és bankárok kezébe ment át. Polgárháborúk kezdődtek és általánossá vált a társadalmi nyugtalanság. A társadalom hátrányos helyzetű részének a féken tartása – a társadalmi béke megőrzése – egyre több állami kiadást vett igénybe. Az állam eladósodása az adók ugrásszerű növeléséhez vezetett. A rendszer fokozatosan irányíthatatlanná vált, noha egyre szigorúbb jogszabályokat hoztak a kézbentartására. Így például betiltották a szabad foglalkozásválasztást és helyébe a kényszerintézkedések léptek.
Mindez annyira legyengítette belülről az egykor hatalmas Római Birodalmat, hogy a végül néhány gyengén felfegyverzett barbár germán is el tudta foglalni. Így történt, hogy Odoaker germán vezér könnyűszerrel elmozdíthatta a trónjáról a Nyugat-Római Birodalom utolsó császárát, Romolus Agustulus-t Krisztus után 476-ban. A teljesen eladósodott és csődbejutott római államnak nem volt már pénze. Az általános hanyatlás eredményeként a pénzrendszer is eltűnt a gazdasági életből, és átadta a helyét a rossz hatékonyságú naturál-gazdálkodásnak, azaz az autarchiának és a cserének. Az általános társadalmi hanyatlás a kamat-kapitalizmus rendszerének a következménye volt.

A kamat-mechanizmus létrehozta a pénzvagyon példátlan koncentrálódását, de egyben a tőke olyan egyoldalú korlátlan uralmát valósítatta meg, amely az egész rendszert aláásta, és végül felbomlasztotta.

Ha a Római Birodalom hanyatlásának ezt a tünet-együttesét a globális kapitalizmus jelenlegi rendszerére alkalmazzuk, akkor megállapíthatjuk, hogy a kamat-kapitalizmus mai világrendszere is a szétesés és a felbomlás szakaszába érkezett. Ma már a világgazdaság centrum országaiban is eladósodott az állam, a gazdaság és a lakosság. Különösen a parasztságra nehezedik fokozott nyomás. Az élelmiszereket növekvő mértékben külföldről importálják. A felgyorsult monopolizálódás eredményeként az önálló vállalatok egyre nagyobb számban mennek csődbe és tűnnek el. A politikai élet irányítása a pénzrendszert birtokló és irányító szűk réteg kezébe került, amely egyben a világ 400 legnagyobb multinacionális cégének a tulajdonosa is.
A kenyér és a cirkusz ismét szerephez jut. Ma a cirkusz szerepét a látványos sportok, a labdarúgás, az autóvezetés, a tenisz és a művészi igény nélküli silány kultúrtermékek töltik be. A kamatgazdaság eredményeként kialakul az egyes országokon belül, és világszinten is, a kétpólusú rendszer. Ez egyrészt a pénzügyi közösségből, és az általa felnevelt és pozícióba helyezett integrált hatalmi elitből áll, másrészt pedig a bérből és fizetésből élő függő helyzetű százmilliókból, valamint a segélyezésre és szociális támogatásra szoruló tömegekből.
A kamatmechanizmussal működtetett pénzgazdaság – az ókorhoz hasonlóan – most is túlnépesedést idéz elő. Ennek oka az, hogy mindazon személyek munkája feleslegessé válik, akinek tevékenységéből a pénzoligarchia nem tud a maga számára kamatjövedelemhez jutni. Ma is tanúi vagyunk, hogy a gazdagság egy szűk pénzvagyonos réteg kezében halmozódik fel, amely mértéktelen luxusban él. A közerkölcsök vonatkozásában is megjelentek a dekadens jelenségek: a házasságok fellazultak, növekszik a válások száma, illetve azoké, akik sohasem élnek ilyen közösségben, mindez kiegészül az utódnevelés felelősségét mellőző szexuális kapcsolatok beteges kultuszával. Beindult az egyes kábítószerek fogyasztásának legalizálása. Elfogadottá vált a nagy vállalatok vonatkozásában is a korrupció, a csalás és a hazugság, ha pénzügyi sikerrel jár. Folyamatosan nő a munkanélküli segélyre és szociális támogatásra szorulók számra, s ezért egyfajta államszocializmus kialakulásának lehetünk a tanúi. A segélyből élők viszont többé nem nevezhetők szabad polgároknak, mert eltartásukért személyes szabadságuk, azaz önálló akaratérvényesítésük elvesztésével fizetnek.
A jelenlegi kamatmechanizmussal működtetett pénzrendszer összeomlása azért elkerülhetetlen, mert a gazdasági élet egészéhez képest a pénzmennyiség háromszoros tempóban növekszik, mint az előállított termékek és szolgáltatások mennyisége. Egy ilyen belső feszültség elkerülhetetlenül felbomlasztja a rendszer egészét. A válság jelei már mutatkoznak, és ha bekövetkezik, akkor a mi civilizációnk is felbomlik. Mivel a kamatkapitalizmus uzsoracivilizációja globális így, először a világtörténelemben, napjainkban lehetünk tanúi globális méretű gazdasági összeomlásnak.
A birodalmak hanyatlását mindig felgyorsította az államok fokozódó eladósítása, amely végül is elvezetett összeomlásukig. Ezt bizonyítja a Francia Forradalom is. Az állam a forradalom kitörését megelőző évben, 1788-ban, adósságszolgálatra és kamatfizetésre kényszerült fordítani az állami bevételek 70-át. Ezt az óriási pénzügyi terhet az akkori francia kormányzat csak fokozott adóztatással és gazdasági restrikcióval tudta előteremteni. Ezek vezettek végül éhséglázadásokhoz, majd pedig a már megszerveződött nemzetközi pénzügyi oligarchia által mozgatott forradalom kitöréséhez.
A történelemben ez a folyamat újból és újból ismétlődik. Az I. Világháború kitörését felgyorsította az akkori európai államok példátlan eladósodása. Nemcsak Nagy-Britannia, Franciaország és Oroszország, valamint az Osztrák-Magyar Monarchia adósodott el, de még a dinamikusan fejlődő Németország is. A XX. század elején a német nemzeti vagyon növekedése évi 2 milliárd márka volt. Ez azonban csak a felét tette ki az évi adósság-növekedésnek. Az állam, a vállalatok és az egyes állampolgárok mind eladósodtak. Ennek az adósságnak a kamatjövedelmét a pénzvagyon-tulajdonos oligarchia és a tulajdonában lévő bankok tették zsebre. 1870-ben a Deutsche Bank 15 millió márka alaptökével rendelkezett, amely 1908-ig a tízszeresére növekedett. A németországi bankszektor egészének az ellenőrzése alatt álló vagyon pedig 3 milliárd márkára nőtt. Egyszerű számítással megállapítható, hogy ennek a növekedési ütemnek a megtartásával 1918-ra az egész német gazdaság 150 milliárdnyi vagyona a német bankszektor tulajdonába került volna. Ez csak azért maradt el, mert 1914-ben kitört az I. Világháború.

A tőzsdék egyik előnye: a középréteg elszegényítése
A kamattal működtetett pénzrendszerben a társadalom vagyona – bizonyos idő elmúltával – szükségszerűen a pénzvagyonnal rendelkező szűk csoport tulajdonába kerül. A vagyonkoncentráció már a XX. század elején is olyan méreteket öltött, hogy a világ vezető országaiban csupán néhány család ellenőrizte a nemzetgazdaságokat. Ennek tükörképe az állam és a lakosság súlyos eladósodása. Az irányítási pozíciókat kisajátító pénzvagyonos csoport olyan zárt kört alkot, amelybe rendkívül nehéz bekerülni. Az egyre nagyobb szerephez jutó tőzsdék és pénzpiacok – a részvényekkel való manipuláció révén – különösen alkalmasak az emberek nyereségvágyának és játékszenvedélyének a felkeltésére. A részvénytőke kibővülésével a tőzsdéket irányító nagybefektetők rá tudják tenni a kezüket a társadalom kevésbé tehetős rétegeinek a pénzére is, mivel megfelelő pénzmennyiség és bennfentes tájékozódás hiányában egyedül a nagybefektetők képesek akkor kivonni vagyonukat a tőzsdéről, amikor a részvények ára a csúcson van. Ezzel a kizárólag általuk irányított folyamattal magukhoz tudják ragadni a társadalom jelentős részének a megtakarításait. Minden tőzsde-összeomlás a pénzvagyonos réteg számára előnyösen rendezi újjá a pénzügyi és vagyoni viszonyokat.
Visszatérve a magas kultúrák és birodalmak hanyatlására, legyen szó a görögökről, a rómaiakról, az arabokról vagy az angolszászokról, a hanyatlás és felbomlás végső okai mindig a gazdasági életben, közelebbről a pénzrendszerben lelhetők fel. A pénzrendszer szükségszerű elfajzását pedig a benne működő kamatmechanizmus idézi elő. A szovjet birodalom bukása mélyén is gazdasági okok voltak, bár itt az államkapitalizmus és a tervgazdaság jelenléte miatt másképp működött a pénzmechanizmus romboló hatása. Ha a szovjet sajátosságoktól eltekintünk, a romboló mechanizmus működésének menete szinte mindig ugyanaz volt. A kamatok egyrészt aránytalan vagyonkoncentrációhoz, másrészt egyre növekvő eladósodáshoz vezettek. Ez létrehozta a kamatfüggőség viszonyait, annak összes gazdasági és kulturális következményeivel együtt. A kamatfüggőség a társadalom hanyatlásához, dekadenciájához vezetett. Megjelentek “a kenyér és cirkusz” perverz manipulálási módszerei. Az általános hanyatlás végül pénzügyi, gazdasági és társadalmi összeomláshoz, a birodalmak felbomlásához vezetett.
Befejezésül foglaljuk össze a kamatmechanizmus romboló hatásának a menetét az ókori Rómában.

A kamatmechanizmus romboló hatásának a menete az
ókori Rómában
• A lakosság növekvő eladósodása, a parasztság megsemmisülése, az ország elnéptelenedése.
• A világhódítást követi a rómaiak semmire tekintettel nem lévő nyerészkedése. A helytartó, az adóbérlő, a római kereskedő és pénzkölcsönző egymást szárnyalta túl a tartományok kiszipolyozásában.
• A római parasztság eltűnésével a nép kenyérellátása egyre távolabbról történő gabona behozataltól válik függővé.
• A példa nélkül álló választási megvesztegetések eredményeként a polgárok “kenyérhez és cirkuszhoz” jutnak.
• Az állam fegyveres erejét a magán-kamatjáradék behajtására használják a tartományokban és a szomszéd államokban.
• Mesés mértékben megnövekszik a gazdagság, a luxus, és az élvezetek hajszolása.
• Általánossá válik a közerkölcsök megromlása, az örökség-vadászat, az uzsora, a zsarolás, a bírák, és az állami hivatalnokok megvesztegetése. A korábban szentnek tartott és felbonthatatlan házasság könnyen felbontható szerződéssé válik. Erős mértékben fokozódik a prostitúció, a házastársak elhagyása és felgyorsul az ország elnéptelenedése.
• A nemesség fokozatosan eltűnik, és a politikai vezetés a bankárok kezébe megy át. A világ kereskedői a fővárosban tömörülnek. Megkezdődnek a polgárháborúk. A proletárok állami költségen való ellátása, a kényszerszolidaritáson alapuló államszocializmus gyors kiszélesedéséhez vezet.
• Az államcsőd krónikussá válik. A lakosság létszámának csökkenése tovább tart. A pénzgazdaság fokozatosan eltűnik. Helyére ismét a naturálgazdálkodás lép.
Ha el akarjuk kerülni a kamatkapitalizmus romboló hatásának a modern formában és globális méretekben történő megismétlődését napjainkban, akkor fel kell adni azt a téveszmét, hogy csak kamatszedő magánpénzrendszerrel működtethető a modern gazdaság.

Át kell térni
1. a pénzgazdaságról a termelő gazdaságra,
2. a forgalom elsődlegességéről az érték-előállítás elsőbbségére,
3. a kamatszedő magánpénzrendszerről a kamatmentesen működtetett közpénzrendszerre,
4. a pénzközpontú gazdaságról az emberközpontú gazdaságra,
5. a spekuláció elsőbbségéről a teljesítmény elsőbbségére,
6. az ellenőrizetlen szervezett magánhatalom rendszeréről az ellenőrzött közhatalom rendszerére,
7. a formális demokráciáról a gazdasági-pénzügyi esélyegyenlőséget minden egyes ember számára folyamatosan megújító érdemi demokráciára,
8. a fenntartható növekedésnek – “fejlődésnek” – nevezett fenntartható kamatszedésről a fenntartható erőforrások biztosítására,
9. az önrendelkezés felszámolásáról az önrendelkezés kiszélesítésére,
10. a beolvasztó integrációról az egyenjogú társulásra,
11. a nemzetállam felszámolásáról az egyént védelmező nemzeti és egyházi közösségek – a nagyobb család – védelmére,
12. az egyoldalú technikai modernizációról a társadalmi viszonyok igazságosabbá tételét is megvalósító folyamatos társadalmi modernizációra.
Csak így érhető el, hogy az ember – minden egyes ember -, akit Isten egyedül teremtett a saját képmására és látott el az alkotó értelem szikrájával, optimálisan kibontakoztathassa
képességeit és teljes értékű életet élhessen.

forrás:
2003. / Dr. Drábik János: Uzsoracivilizáció II.:
http://mek.niif.hu/06800/06897/html/0307.htm

2003. szeptember 5., péntek

Egyetlen vagy

Az egész világon senki, de senki nem olyan, mint te. Az idő kezdete óta soha nem volt még egy olyan személy, mint te.
Senkinek nincs olyan mosolya, olyan szeme, olyan keze, olyan haja, mint neked. Senki nem ír úgy, mint te, és senkinek nem olyan a hangja.
Egyetlen vagy!
Senki sem tudja utánozni az arcvonásaidat. Senki nem ízleli úgy az ételt, a zenét, a táncot, vagy a művészetet, mint te. Az egész világegyetemben senki sem látja úgy a dolgokat, ahogyan te. Soha nem volt senki, aki pontosan úgy szeretett volna, mint te. Ami téged megnevettet, elszomorít, vagy elgondolkoztat, másokból egészen különböző hatást vált ki.
Egyetlen vagy!
Az egész örökkévalóságban senki sem fog úgy sétálni, beszélni, gondolkodni, vagy pontosan ugyanúgy cselekedni, mint te. Egyetlen vagy. Rendkívüli vagy és az egész rendkívüliséged roppant nagy érték. És pont a nagy értéked miatt egyáltalán nincs szükséged arra, hogy másokat utánozzál. Te lehetsz a világon a legjobb Te.
Egyetlen vagy!
Különbözöl minden embertől, aki valaha élt a világegyetem történelmében. Az egész teremtett világon te vagy az egyetlen, akinek olyan képességei vannak, mint neked. Minden ember jobb nálad legalább egyvalamiben. Ugyanígy te is jobb vagy valamiben mindenki másnál. Senki nem tudja elérni az adottságaid, érzéseid együttesének értékét. Mint ahogyan egy szobányi hangszer közül mindegyik kiemelkedik külön-külön, de egyik sem tudja azt a szimfonikus hangzatot elérni, ahogyan együtt szólnak.
Ez a te szimfóniád!
Ébredj tudatára, kérlek, hogy nem a véletlenen múlott, hogy élsz, és nem emberek ötlete volt, hogy lélegzel. Te egy csodálatos terv alapján születtél, Isten zseniálisan, már a világ létrejötte előtt kigondolt téged. Különleges szándékkal teremtett, feladata van számodra, amit senki más nem tud olyan jól elvégezni, mint Te.
Egyetlen vagy!
„Uram, megvizsgáltál, és jól ismersz. Tudod, mikor leülök, vagy felkelek, ismered még gondolataimat is. Mielőtt bármit tennék, már tudod. Szemmel tartod, merre járok, látod, mikor lefekszem, minden utamat ismered! Mielőtt kimondanám, te már érted a szavam, Körülvettél mindenfelől, előttem is, mögöttem is te jársz, rajtam nyugtatod kezed! Mindent tudsz, csodállak érte, fel sem érem ésszel, meg sem érthetem!” (139. Zsoltár 1-6.)