A globális élelmiszerár-csata

Nem a szegény országok a válság okozói

Az élelmiszerárak hírtelen megemelkedése, és főként az emelkedés mértéke mindenkit megdöbbentett és váratlanul ért – állapítja meg elemzésében a Foreign Policy főszerkesztője, Moisés Naím. Az elmúlt igen rövid időszakban az árak és költségek megduplázódtak; ez a korábbi alacsony árszínvonal miatt a gazdagokat – értsd gazdag országokat – egyelőre nem érinti tragikusan, ám a kiadások tetemes része a szegények nagy megpróbáltatását idézi elő máris. Jövedelmeik felét ma élelmiszerre költik, és ez az arány egyre növekszik. A szegényebb országokban a kiadások átcsoportosulása jól nyomon követhető: itt az emberek egyre többet költenek napi élelemre, és az ehhez szükséges anyagiakat az egészségügyi vagy lakhatási kiadásokból csípik le. A jelenség lassan aláássa az elmúlt tíz esztendő fejlődésének minden eredményét, és – a Világbank kimutatása szerint – rövidúton egy újabb 100 milliós tömeg életszínvonalát kényszeríti a szegénységi limit alá.

Naím ugyanakkor utal a kialakult helyzet politikai fonákságaira is. A szegények nem csak egyre szegényebbek lesznek – állapítja meg –, de emiatt még szemrehányásban is részesülnek. Egyesek – így például maga az amerikai elnök – odáig mennek, hogy épp ezt a nincstelen tömegek okolják az élelmiszerár-növekedésért, mondván: a szegény régiók lakói, így például India számban is növekvő középosztálya körében nő a kereslet a minőségi élelmiszereke, illetve a megtermelésükhöz szükséges minőségi eszközökre s ez hajtja fel az árakat.

Az érvelés igazságtalan és ostoba – állítja a szerző –, és álláspontja igazolására a Világbank krízis-szakértőjének munkáját idézi. Donald Mitchell elemzése rámutat, 2000 és 2007 között a rizsfogyasztás évente 1 százalékkal emelkedett, a gabonafogyasztás viszont ennél jóval lassabban; eközben pedig a húsfogyasztás szárnyalni kezdett. A jelenség megmagyarázhatatlannak látszik, mert ha húst – például szárnyast – eszik valaki, az végül is annak a gabonának az elfogyasztását jelenti, melyből felnevelték a szárnyast. Ha az ázsiai húsfogyasztás lenne az oka a jelenlegi gabonaár-emelkedésnek, akkor a gabonakereslet permanensen magas kellene legyen, következésképp olyan államok mint Kína vagy India nem rendelkeznének exportálható gabonafelesleggel. Ám, miként azt Mitchell kimutatta: az elmúlt hét évben az e téren mutatkozó kereslet lassabban emelkedett, mint az azt megelőző periódusban (1995-2000), amikor is az árakat sokkal nagyobb stabilitás jellemezte. Mi több, az említett két ázsiai ország nettó gabonaexportálóvá vált, miközben lakosságuk robbanásszerűen gyarapodott, húsfogyasztásuk mértékével egyetemben.

Akkor mégis mi magyarázza a jelenséget? Talán a technológia lenne az egyik ok, kérdezi Moisés Naím? A Világban szakértője, Mitchell szerint ez mindenképpen fontos árképző tényező. A kutatás és fejlesztés az állati genetika terén, a takarmányok és a termelési módszerek megújítása forradalmasította a szárnyas, sertés és szarvasmarha-tenyésztést. Való igaz, az egységnyi gabonamennyiségre eső hús megtermelésének költsége 1990 óra 40 százalékkal emelkedett Kelet-Ázsiában. Ez magyarázná az árak világszerte tapasztalható emelkedését – teszi fel ismét kérdését a Foreign Policy főszerkesztője?

Van olyan álláspont is, amely az áremelkedést a szegény országok növekvő energiaszükségletével magyarázza – sorolja tovább a spekulációkat. Szó se róla, a magas energiaárak azonnal tükröződnek az élelmiszerárakban, a szállítás és egyéb kapcsolódó szolgáltatások révén. Ám ha egyes gazdag országok azon döntését vesszük alapul, mely a farmereket arra bíztatja, hogy az emberi fogyasztásra alkalmasa gabonákról térjenek át az etanol-termelést szolgáló fajtákra, akkor közelebb járunk azoknak az összefüggéseknek a feltárásához, melyek az áremelkedést okozzák. Ha ehhez hozzávesszük még, hogy az elmúlt öt évben a búzakereskedelemre vonatkozó előszerződések – előre rögzített árakkal – megnégyszereződtek, vagyis, hogy nagy volumenű spekulatív tőke áramlott ezekbe az üzletekbe a gyors haszon reményében, akkor már világosan láthatjuk az igazi mozgatókat. E tőke-mozgások, illetve az olyan állami döntések, amelyek kivonták a köznapi fogyasztásból a gabonát az igazi okozók, s az már könnyen átlátható, hogy e téren közel sem a szegény országok járnak elől, hanem a gazdagok.

http://www.foreignpolicy.com/story/cms.php?story_id=4347

Kína nagy menetelése

Milyen feltételek mellett válhat nemzetközi pénzzé a jüan?

A párizsi Le Monde hasábjain olvasható írásában Alain Batrow amerikai valutaszakértő azt vizsgálta, milyen feltételek mellett válhat a jüan nemzetközi fizetőeszközzé. A G20 legutóbbi, április elején Londonban tartott csúcsértekezletén a kínai hatóságok aggodalmuknak adtak hangot a dollár egészségét illetően és egy nemzetek feletti tartalékvaluta mellett tették le a garast. Szóba került az, hogy ismét szerepet biztosítanak az SDR-nek (különleges lehívási jogok). Ezt a nemzetközi tartalékeszközt 1969-ben hozta létre a Nemzetközi Valutaalap, hogy feltöltse tagállamainak tartalékait. Értékét egy valutakosár alapján számítják ki.

Peking magatartása azt jelzi, hogy nem mondott le az amerikai devizától való függőségének csökkentéséről. Így például a pénzügyi válság elleni küzdelem címén megsokszorozta a swap valutacsere-egyezményeket. Ez egyben lehetővé tette, hogy nemzetközi téren erősítse valutáját, amely ma még egyáltalán nem konvertálható.

Alain Batrow emlékeztet arra, hogy 2005. július 21-én a kínai Nemzeti Bank már bejelentette, hogy a jüan de facto dolláralapja helyett a jövőben a kínai pénz értékét egy valutakosár alapján fogják kiszámítani. A reform része volt a dollárral szemben elért kezdeti 2 százalékos felértékelődés és egy keskeny napi árfolyamingadozási sáv létrehozása. Ezt követően a Nemzeti Bank bejelentette, hogy a dollár, a jen, a koreai won és az euró lesznek a kosár fő valutái az olyan további pénznemek mellett, mint a maláj ringgit, a thaiföldi baht, az orosz rubel, az ausztráliai és a kanadai dollár, valamint a brit font. Nem közölték viszont az egyes valuták súlyozását a kosáron belül.

A legfrissebb ideiglenes swap-egyezményt Kína Argentínával kötötte, az összeg elérheti a 70 milliárd jüant (7,72 milliárd eurót) három év alatt. A Dél-Koreával, Hongkonggal, Malajziával, Fehéroroszországgal, Indonéziával és Argentínával kötött megállapodások összesen 650 milliárd jüant (71,7 milliárd eurót) érintettek.

Más hasonló megállapodásokról is folynak tárgyalások. Ezek az egyezmények jelzik, hogy Kína befolyása a világgazdaságra, főleg annak pénzügyi területeire egyre jelentősebb, bár persze hiba lenne az is, ha túlbecsülnék ennek következményeit. A swap révén jüant injekcióznak a nemzetközi pénzrendszerbe - egy olyan valutát, amelynek árfolyamát szigorúan ellenőrzik és amelynek konvertibilitása túl korlátozott ahhoz, hogy betölthetné a nemzetközi tartalékpénz szerepét.

A legtöbb olyan ország, amely ilyen megállapodásokat kötött Kínával, még nem használta fel ezt az eszközt. A jüan a kereskedelem finanszírozásán túl nem érdekli őket, mert Kínán kívül nem lehet felhasználni. A swap-egyezmények révén azonban Kína partnerei számára lehetővé válik, hogy kínai szállítóiknak fizethessenek vásárlásaikért és finanszírozzák a jövőben a kétoldalú forgalmat.

Ezek a megállapodások mind arra irányulnak, hogy csökkentsék a dollártól való függőséget. Mindazonáltal továbbra is a dollár a nemzetközi kereskedelem legfontosabb számlázási pénze, a központi bankok fő tartalékvalutája és a pénzpiacok uralkodó pénzneme.

A kínai monetáris politikában ugyanakkor egyre láthatóbbá válik az a törekvés, hogy olyan nemzetközi referenciapénz szülessen, amelynek értéke stabil és nincs alávetve (amerikai) belpolitikai megfontolásoknak. Ilyen körülmények között feltételezhető, hogy a dollár viszonylagos hátérbe szorulását az ázsiai valuták fokozott használata is előidézheti, nevezetesen Délkelet-ázsiai országok szervezete (ASEAN) tagállamai közötti kereskedelmi és pénzügyi csere erősítése révén.

Egyes megfigyelők - például Aglietta, a CEPII szakértője -  szerint a térség helyzete az 1970-es évek Európájára emlékeztet. Akkor hozták létre az európai monetáris rendszer (EMS) árfolyamrendszerét, hogy fenntartsák az egyes valuták közötti kapcsolatokat. Feltételezhető, hogy a kelet-ázsiai országok valamivel rugalmasabb rendszert szándékoznak megteremteni, mint amilyen az EMS kötelező mechanizmusa volt.

Egy következő szakaszban a kínai jüan - hivatalos nevén a Yuan Reminbi - a dollár alternatívájaként jelentkezhet, bár nehéz megmondani, mennyi időbe telik majd ez. Bizonyosnak látszik azonban, hogy ahogy Kína gazdasági súlya és kereskedelmi-pénzügyi kapcsolatai nőnek, arra fog törekedni, hogy nemzetközileg erősítse valutáját.

Mindehhez azonban Kínának teljesíteni kell néhány feltételt:

• - Szanálnia kell bankrendszerét bankjainak feltőkésítésével és a kétes hitelek rendezésével;
• - Erős és hatékony belső pénzügyi piacot kell teremtenie, s főleg olyan tőkepiacot kell kialakítania, amelynek révén a köztartozást finanszírozni lehet, elősegítve a belső megtakarítás felszívását.
• - Teljesen konvertibilissé kell tennie valutáját, rugalmas átváltási árfolyamot érvényesítve a többi valutával szemben.

Ha mindez megtörténik, érvényesülni fog a Mundell összeegyeztethetetlen tényezőinek háromszögeként emlegetett törvényszerűség. Ez az elmélet azt fogalmazza meg, milyen mozgásszabadsága van egy nemzeti banknak egy adott nemzetközi környezetben. Az önálló monetáris politika, amely a belső gazdasági egyensúlyt tekinti elsődlegesnek, nem egyeztethető össze a tőkék szabad külső mozgásával és ugyanakkor a nemzeti valuta stabil átváltási árfolyamával más valuták irányában. E három elem egyikéről le kell mondani, mivel egyszerre nem működhet az autonóm monetáris politika, a tőke mozgásának szabadsága és a fix átváltási árfolyam.

Manapság, a Bretton Woods-i rendszer összeomlása után a valuták többségének átváltási árfolyama rugalmas. Ez az egyedüli lehetőség a nemzeti monetáris politika önállóságának megőrzésére a globalizált gazdasági rendszerben, amelynek keretein belül, a liberalizált és nemzetközivé vált piacokon a tőke szabadsága szinte ellenállhatatlan erejű mozgást képvisel.

Kína tudatában van ezeknek a kényszerítő tényezőknek és megkísérli kibékíteni ezeket az összeegyeztethetetlenségeket. Megpróbálkozik a tőkebeáramlás bizonyos fokú ellenőrzésével, fix, de kiigazítható átváltási árfolyamokat alkalmaz és erősíti bankrendszerét, hogy hitelessé tegye belső monetáris politikáját - összegezi véleményét az amerikai valutaszakértő.

http://ecofi.blog.lemonde.fr/

Divat

Az 1950-es évek divatja.

Az 1950-es években a legtöbb gyereknek csak kevés zsebpénze van. Ugyanolyan ruhákat hordanak, mint a szüleik, zenei ízlésük viszont a rock and roll betörésével gyökeresen megváltozik.

Később, főleg a fiúknál, megjelenik a farmer, míg a lányok még mindig szoknyát és bokazoknit viselnek. A kor legdivatosabb hóbortja a hulahoppkarika.

Az 1960-es évek divatja.

Az 1960-as években a fiatalok erősítik azonosságtudatukat. Elgondolásaik gyakran eltérnek a felnőttekétől, önálló ifjúsági kultúra alakul ki. Virágzik a popipar, amit elősegít a televízió, a tranzisztoros rádió és a mikrobarázdás hanglemez terjedése. A tinédzserek saját divatot teremtenek: a lányoknál a miniszoknya és a hosszú szárú csizma, a fiúknál a hosszú haj és a hegyes orrú cipő a jellemző. Ez az az időszak, a boldog hatvanas évek, amikor az EU-tagországokban gazdasági növekedés és fokozódó jólét tapasztalható.

Az 1970-es évek divatja

Az 1970-es évek elején még extravagánsabb lesz a fiatalok divatja. Rendkívüli hatással vannak egyre fiatalabb korú közönségükre a popsztárok. A fiatal lányok a miniszoknyáról a még rövidebb forrónadrágra váltanak, de a legtöbb tinédzser trapéznadrágot hord. Gyakori a vastag, telitalpú csizmaviselet is. A legszélsőségesebb külsejük a punkoknak van: tüskés, időnként narancssárgára festett haj és test-piercing minden mennyiségben.

Az 1980-es évek divatja.

A gyerekek körében tombol a görkorcsolya divatja. Bátyjuk és nővérük hordozható magnót (walkmant) és CD-ket hallgat, szappanoperákat néz, és előszeretettel fogyaszt ázsiai ételeket. A tinédzserek óriási rave-partikon szórakoznak. Egyre ritkábban látni szoknyát, és a kisfiúk viseletéből szinte teljesen eltűnt a rövidnadrág.

Az 1990-es évek divatja.

Csaknem mindenki sportcipőben jár. Még mindig dívik a farmer- és a pólóviselet. A tinédzser lányoknál divat a kivillanó köldök, és megint népszerű a fekete. Az 1990-es évek végén kapcsolattartási szokásainkat megváltoztatják a mobiltelefonok és az internet, mindkettő eredetileg európai technológiára épült. A fiatalok egyre többet utaznak; gyakori, hogy a diákok kihagynak egy évet, hogy világot lássanak, miközben e-mailen tartják a kapcsolatot az otthoniakkal.

Az évezredforduló divatja

Jobb nem is beszélni róla, az erkölcs mint olyan már nem nagyon létezik, viszont minden olyan ami már a másik oldalt szolgálja sajnos igen. A divat már nem más mint kalandkeresés, flört és hazárdírozás. Az embereket már nem érdekli az hogy az unkojának is kell ahol él, máról holnapra élnek, és semmi nem tartja vissza őket, hogy valamiben talán erkölcsös lenne. Egyre butábbak az emberek, a média mindent szinte lefölözött, csak annak hisznek. A templomba is lényegében már sajnos sokan csak megszokásból és pletykálkodásból járnak. A szeretet mint olyan sokak szemében már mese, nem létezik, ha mégis megtörténik vele, inkább magukba fordulnak, és megvédik az örök kincset. Igen sokan közösségi portálokon ismerkednek össze, de akik megismerkednek ottan a hiénák, vérszopó piócák, viperák nem hagyják hogy ott legyenek, így ők továbbállnak, és minden portált otthagynak, naplóírást maximum csinálnak. Rosszabb esetben még a honlapjaikat is megszüntetik, így védik magukat mindenkor mindenki ellen.

Szegények és gazdagok

Süddeutsche Zeitung

A liberális napilap ismerteti a német Szövetségi Statisztikai Hivatal, a berlini Tudományos Központ és más intézmények által szerdán nyilvánosságra hozott jelentést, amely a német lakosság szociális helyzetét elemzi, és megállapítja: a „gazdagok és szegények” közötti jövedelmi olló egyre inkább szétnyílik. A zárójelentés igazolja más tudományos vizsgálatok eredményét: kétségtelen, hogy a lakosság különböző rétegei között mélyül a szociális szakadék.

A tanulmány szerint 2001 és 2006 között csak csekély mértékben nőtt a reáljövedelem Németországban. Míg 2001-ben egy háztartásra 1392 euró jutott, addig ugyanez 2006-ra csupán 1413 euró lett. Természetesen az adat semmit nem árul el arról, hogy a jövedelmek hogyan oszlanak meg az átlagot tekintve. Itt is megfigyelhető a „gazdagok” javára való eltolódás: 1997-ben a lakosság legszegényebb 20 %-a még a magánháztartások havi jövedelmeinek 10,1 %-ával rendelkezett; ugyanez az adat 2006-ban már csak 9,3 % volt. Ezzel egyidejűleg megfigyelhető, hogy a legtehetősebbek részesedése az összjövedelemből kilenc év alatt 20 %-kal nőtt.

A tanulmány a középrétegek zsugorodásáról beszél, és megállapítja, hogy a növekvő egyenlőtlenség az utóbbi években nem „az állami elosztás szerkezetéből” adódott. Az a kockázat, hogy a legalsó rétegekben szociálisan végleg megragadjon valaki, nőtt, viszont új szegénység létrejöttéről még nem lehet beszélni.

Nyugtalanító adat viszont, hogy a jövedelem-eloszlásban is érvényesül a növekvő kelet-nyugati diszkrepancia. 2001-ben a kelet-német lakosságnak még csak 15,1 %-a élt a létminimumon, míg 2006-ra ez a szám 22,7 %-ra ugrott. Ezek a tendenciák kihatnak a lakosságnak a demokrácia szociális szabályzó- funkciójával kapcsolatos bizalmára is. A cikk figyelmeztet: az adatok tükrében nyilvánvaló, hogy a társadalomban mindinkább felhalmozódó konfliktusanyag, kilátástalanság és lemaradásérzet egyre nagyobb veszélybe sodorhatja a demokrácia intézményrendszerét.

http://www.sueddeutsche.de/politik/945/344785/text/

Az új Izrael és a régi

Miért támogatják Izraelt a nem-zsidó amerikaiak?
Foreign Affairs

Walter Russell Mead, a Council on Foreign Relations munkatársa a Foreign Affairs folyóirat legutóbbi számában elemzést közöl Amerika és Izrael különleges kapcsolatiról. Általános vélekedés szerint – állapítja meg a szerző – Amerika Izrael-szimpátiáját az amerikai zsidó lobbi tevékenysége garantálja. Még olyanoknak is ez a vélemények, akik egyébként maguk is osztják ezt a szimpátiát. Szó se róla, az USA-ban elég erőteljes zsidó lobbi működik, melynek kiemelkedő befolyása van a kultúrában, a médiában és a politikában is, de a tények mégis azt igazolják, hogy Amerika és az amerikaiak elkötelezettsége a zsidó állam iránt mélyebb; annak gyökereit elsősorban az amerikai történelemben és az amerikai kultúra értékeiben kell keresni.

Mindennek bizonyítására Mead számokat idéz. Egy felmérés azt mutatja, hogy az Izrael-támogatók kevesebb mint 10 százaléka zsidó származású, vagyis 90 százalékuk nem zsidó. Mindez egyértelműen utalhat arra, hogy nem egy szűk lobbi tevékenysége az, ami döntő befolyást gyakorol a külpolitika alakítóira. Épp ellenkezőleg: a közvélemény egy sokkal nagyobb tömeget megjelenítő része érzi úgy: a Közel-Keleten Washington igazi szövetségese – illetve értékeinek megtestesítője – Izrael.

Minden bizonnyal meglepő lehet – jegyzi meg a szerző –, hogy már, az alapító atyák közül sokan milyen egyértelműen fogalmazták meg szolidaritásukat a zsidósággal. Johns Adams, Amerika első elnöke, megválasztása után kijelentette: „Mélységesen kívánom, hogy a zsidóság nemzeti hazára leljen Judeában.” Az akkori legbefolyásosabb amerikai lap, a Niles’ Weekly Register éveken át cikkeiben egy zsidó állam létrehozását propagálta, mely egyként szolgálná a zsidók nemzeti, illetve Amerika külpolitikai érdekeit. Mindezt Mead „nem-zsidó cionizmusnak” nevezi, amely ideológiájában az ígéret földjének látomását hordozza. Ezt formálta vagy egészítette ki politikai programmá aztán az a mozgalom, mely a 19. század végén indult meg, azt követően, hogy zsidók milliói vándoroltak be Amerikába Kelet-Európából, főként Oroszországból. E mozgalom már – teológiai értelemben – egyértelműen az „országalapítás” ótestamentumi üzenetét tűzte zászlajára, máig tartó hatását pedig mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy egy felmérés szerint kétszer annyian tartják ezt saját hitvallásuk szerves részének, mint ahány zsidó él Amerikában.

Izrael – és a zsidóság ügyének – legbefolyásosabb támogatói azonban valaha azon keresztény cionisták köréből kerültek ki, akik az újprotestáns mozgalmakban a kereszténység – értsd katolicizmus –, sok esetben leginkább a zsidóságot sújtó középkori vétkeit próbálták kompenzálni a zsidóággal szembeni kiemelt szimpátiával. E mozgalmak nyomatékosan morális fellépését még az az eszmei következetlenség sem árnyékolta be, ami a protestantizmus atyjához, Lutherhez kapcsolta őket, akinek antiszemitizmusa közismert tény volt. Sőt eszméiket és mozgalmuk hatékonyságát máig élteti az a küldetéstudat, amely a kereszténységet meg kívánja tisztítani „a középkori bűnöktől, előítéletektől, bigottságtól és antiszemitizmustól”.

E hitbeli és mozgalmi elemek még inkább elmélyítették az amerikaiak szemében azt a hasonlóságot, ami őket és a zsidóságot összefűzte. Számukra Amerika épp úgy a meghódítandó ígéret földje volt és maradt – többé-kevésbé a mai napig –, miként a zsidók számára Izrael. Herman Melville ezt egyértelműen meg is fogalmazta: „Mi, amerikaiak vagyunk a tulajdonképpeni kiválasztott nép – korunk Izraelje, a világ szabadságának letéteményese.” És a puritán korszak után is aktuális maradt ez az önszemlélet, amely az egykori héber iratokból is egy olyan, a saját és a világ sorsát jobbító, szabad nép történetét olvassa ki, amilyenek egykor Izrael törzsei lehettek, s amilyen ma az amerikai nép.

Az amerikai önszemlélet más közös elemeket is talált Izrael és Amerika között, olyanokat, amelyek már nem mitikus időkre, hanem a 20. századra jellemzők. Amerika és Izrael is a telepesek országa, melyben az országalapítás egyéni módon, sajátos eszközökkel zajlott. Számos amerikait ejtett rabul a múlt század elején meghonosodó kibuc-rendszer, amely civilizációt teremtett a barbárok földjén, hatékony kultúrát teremtett ott, ahol előtte évezredekig csak az egyéni és közösségi lét puszta reprodukciója volt jellemző.

A szerző megvonva ennek az ideológiai fejlődésnek a mérlegét, kijelenti: az egész amerikai elitre jellemző e szolidaritásélmény, mégis – a protestáns szabadságeszme dominanciája miatt – a zsidóság és Amerika, illetve a hatvan évvel ezelőtt alapított Izrael legfőbb támogatói az új világban a liberális mozgalmak és eszmeáramlatok exponensei voltak. Míg a konzervatívok csak sodródtak az eseményekkel, addig a liberálisok általánosan elfogadható tartalommal töltötték meg újra és újra az Izrael iránti szimpátiát. Így volt ez egészen 1967-ig, az úgynevezett hatnapos háborúig. A háborúból abszolút győztesként kikerült Izrael ezt követően már nem számíthatott feltétlen liberális támogatásra; sokan azon fehér liberális amerikaiak közül, akik zsidó-szimpátiáját nagyban motiválta a holokauszt, ezután a földjeiről elüldözött arabok felé fordultak. Sok olyan afró-amerikai, aki a ’30-as években a zsidóüldözésekben saját üldöztetését-diszkriminációját látta viszont, 1967 után igyekezett egykori – jobbára feltételezett – afrikai gyökereikben az iszlamista hagyományt fellelni.

A konzervatívok és általában a jobboldaliak viszont a megerősödő és győztes Izraelben saját erőteljes nacionalizmusukra ismertek, illetve a háború végkimenetele visszaigazolta alapvető vágyuk jogosságát a hatékony állam és a hatékony erő iránt. Még inkább erősítette álláspontjukat mindaz, ami a hidegháborúból következett, azaz az arab országok némelyikének gyors felzárkózása Moszkvához.

Mindennek dacára az amerikai külpolitika továbbra is Izraelre fog koncentrálni, mert fenntartásaik dacára, a liberálisok többsége is sokkal közelebb érzi magához a Közel-Kelet egyetlen hatékony demokráciáját, mint azokat az államokat, amelyek körülveszik, s amelyekben az emberi jogok érvényesülése épp oly kétséges, miként a gazdasági prosperitás.

De – szögezi le Walter Russell Mead – az USA közel-keleti percepciója mégsem monolitikus; több arab állammal alapvetően javult Washington kapcsolata, és ha sikerülne a világnak leküzdenie a terrorizmust, az e kapcsolatokat zavaró egyéb tényezők hosszú sora szintén megszűnne. Ám az amerikai és a zsidó állam viszonyát sokkal több minden köti össze, mint ami elválasztaná, amivel az amerikai választópolgárok túlnyomó többsége nagyon is tisztában van. És az ő – szavazatokban kifejeződő – véleményük fogja kimondani a politikai végkövetkeztetéseket, nem pedig egy – akármilyen befolyásos – kisebbség.

http://www.foreignaffairs.com/articles/64446/walter-russell-mead/the-new-israel-and-the-old

Már történelem a „történelmi zűrzavar”

Memoárok a német 68-ról
Literaturen

A negyvenedik évforduló számos egykori résztvevőt késztetett arra, hogy újra felelevenítse a legendás 1968-at, s szembesítse mai önmagát akkori énjével; szemben a történészekkel, akik inkább arra törekszenek, hogy a ’68-képeket megtisztítsák az aktuálpolitikától. René Aguigah ezekből az írásokból szemezgetett a német Literaturen hasábjain.

Negyven év múltán a ’68-asok újra vitáznak egymással, és a később születettek nemigen értik, miről is. Úgy tűnik, ahány visszaemlékező „veterán”, annyiféle ’68 volt és van ma is. Götz Aly, Peter Schneider, Rainer Langhans és sokan mások megjelentették a maguk szubjektív változatát a „rebellió és az őrület" (egy találó alcím) diák és ifjúsági mozgalmára visszatekintve.

A kiadványokon kívül természetesen szaporodnak az egykori aktivisták találkozói, gyűlései, és megjelennek e találkozók jegyzőkönyvei is. Illusztrációként a ma már hatvanas éveik derekát taposó és idősebb szerzők előszeretettel csatolják saját korabeli fotóikat – csupa Beatles-frizurás fiatal – a kor hangulatát megidézendő.

Az egyik legkonzekvensebb munka Rainer Langhansé, aki memoárjának egyszerű, de magvas címet adott: „Én vagyok az” (Ich bin's.). Jogi majd pszichológiai tanulmányokat folytatott akkor, és kapcsolatba került a Szocialista Német Diákszövetséggel (SDS), bekerült a híres-hírhedt I. Kommunába, részt vett politikai demonstrációk szervezésében, többek között Hubert Humphrey amerikai alelnök tésztával és liszttel való megdobálásában. Ő volt a ’68-asok egomán típusának megtestesítője. Állítása szerint a Dieter Kunzelmannak tulajdonított és szállóigévé vált mondás is: „Mit nekem vietnami háború, ha egyszer orgazmusproblémáim vannak”, valójában tőle származik.

Könyvének értéke, hogy irodalmiaskodással sem akarja megzavarni a rálátást a korra, hanem megmutatja: a híres-hírhedt Parlamenten Kívüli Ellenzék (APO) lényege mára egyszerűen szertefoszlik a rengeteg kisebb nagyobb „emlékező én" felületes fecsegésében.

A visszaemlékezők írásaiban a magán és a politikai szféra meglehetősen „sima emulzióvá" elegyedik, a személyes élményekből mintegy történelmi tanulságokat igyekezvén levonni. Központi gondolat a saját magával való szembenézés.

Götz Aly nem titkolja, hányingere támad a „falhoz állítandó disznóknak" bélyegzett professzorok hatalma ellen fogalmazott egykori kiáltványukat olvasva.

Peter Schneider 360 oldalon 58 fejezetet szentel gyermek s ifjúkorának és szerelmeinek. Elmondja, hogyan sodródott a ’68-asok vezető köreibe, beszámol „őrületéről”, lelkiismeret-furdalásairól egészen addig, míg ezektől, egy külföldi csoportterápia segítségével sikerült elszakadnia. Korabeli naplójegyzeteit pásztázva mintegy párbeszédet folytat a radikálisokkal, vagyis akkori saját magával. Végül levonja a tanulságot: „A gyerekeimnek megmondom, hogy igenis fel kell lázadni a világ önjelölt urai ellen, fel kell lázadni a gőgös felsőbbség ellen. De ennél is sokkal több bátorság kelletik ahhoz, hogy az ember – amikor kell – a saját csoportjában felálljon, és odavágja: ›Miket beszéltek?! Megőrültetek!‹”

A sok-sok emlékező, Schneider, Aly és Langhans is végső soron egy és ugyanazt a könyvet írja, vademecumot a mai ifjúságnak. (A nagypapa háborús élményeit meséli – hol büszkén, hol kicsit szégyenkezve az elkövetett szörnyűségek miatt...)

Történelmi távlatból 1968 maga volt a plurális Nagy Esemény. A történészek írásai, például Wolfgang Kraushaar munkája, a „Mérleg" („Bilanz") az ötvenes évek idézésével indít, a háború utáni első nagy németországi generációs konfliktussal, amikor a felnövekvő nemzedék először kezdte firtatni az apák és nagyapák bűneit, még egy olyan időszakban, amikor a politikában, az igazságszolgáltatásban, a közigazgatásban ott ültek szép számmal az öreg nácik is.

Az ötvenes évek végén kezdett kibontakozni az Új Baloldal. Horkheimer, Adorno, Marx, Freud és Lukács írásait habzsolták a fiatalok – szocialisták és nem szocialisták egyaránt. A ’68-as feltételek kialakulásának nélkülözhetetlen előfeltétele volt a haladó filozófiai, szociológiai, pszichoanalitikai irodalom olvasása. A kor lázadó ifjúsága innen merítette a többségi társadalomtól eltérő életformák és vágyak artikulációját. Az 1964-ben született Thomas Hecken „A szenvedélyes bírálat időszakának szövegei és teóriái" címmel kiváló esszét szentel a kor illegális kiadványainak, röplapjainak, underground folyóiratainak.

Az ötvenes évek végétől felhalmozódó feszültségek és indulatok többször is a felszínre törtek. Például 1966 szeptemberében az SDS küldöttgyűlésén az akkor 26 éves Rudi Dutschke felszólalásában, 1967-ben, amikor 10 SDS-tag megalakította az I. Kommunát, mintegy szakítva a szűk kispolgári családi kötelékekkel. Jelentős mérföldkő volt a perzsa sah 1967. júniusi látogatása ellen tüntetőkkel szembeni erőszakos karhatalmi fellépés, amikor rendőrgolyó vetett véget egy bölcsészhallgató, Benno Ohnesorg életének. Innentől kezdve feltartóztathatatlanul megindult a radikalizálódás, egyszerre három-négy „’68” is megindult.

A Springer-sajtó, a rendőrség, a szükségállapot-törvények, a szövetségi kormány, Kiesinger kancellár és az amerikai „imperializmus", a vietnami háború elleni lázadásban, röviden mindenféle felsőbbség elutasításában öltött testet az egyre szélesedő mozgalom, amely mindig is két véglet, az anarchia és a fegyelmezett szervezettség között ingadozott.

A következő mérföldkő a Rudi Dutschke elleni 1968. április 11-i merénylet volt. „A történelem csinálható! – hirdette Dutschke. – Vegyétek a kezetekbe a dolgokat!” Negyven év távolából visszatekintve látszik, hogy az események ellenőrzése, irányítása akkor minden tényező kezéből kicsúszott. „’68” több volt alkotóelemeinél és több volt azok összességénél is, de forradalom nem volt. Történelmileg néhány pillanatra úgy tűnhetett fel, hogy megtehető az elképzelhetetlen is. Más szavakkal: „1968 nem mindent megváltoztató esztendő volt, ehhez túl sok mindent hozott mozgásba egyidejűleg. De azért ›’68‹ után már semmi sem volt a régi” – vonja le konklúzióját a történész.

Götz Aly, Peter Schneider és Rainer Langhans azon igyekszik, hogy hitelessé tegye saját útját, ezért az ő memoárjaikból nem bontakozik ki az események egyidejű volta. Ennek feltárásához az 1955-ben született Norbert Frei madártávlatból készített felvételére van szükség. Szerinte 1968 lényege az események pluralitása volt – 1968 a globális tiltakozás éve. A szerző ezeket tekinti át a párizsi májustól a Berkeley-i Speech Movementen, a San Francisco-i hippiken át egészen a németországi eseményekig. Érdeme, hogy külön fejezetet szentel a keleti tömb eseményeinek, élén a Prágai Tavasznak, a cenzúra eltörlését követelő lengyel ifjúságnak, az NDK-t meghódító beatzenének.

Az áramlatok és törekvések egyidejű kavalkádjában egyaránt jelen voltak individualista és kollektivista áramlatok, nézetek és törekvések.

Albrecht Lucke, aki 1967-ben született, munkájában kifejti, hogy „’68 mind máig elevenbe hatoló tüske az újpolgári antiszocialitással és aszocialitással szemben – a társadalmi politizálás szimbóluma, messze túlmutat a ’68-asok generációján”. Két egykori francia ’68-as, Félix Guattari pszichoanalitikus és Gilles Deleuze filozófus ezt írja a Párizsi májusra visszatekintve: „Maga az esemény talán valóban régen történt, de lebírni nem lehet: a lehetőségek nyíltak meg akkor.”

Íme a ’68-as gondolat és a négy évtized múltán regnáló valóság kiáltó ellentéte, egy olyan jelenkoré, amelyben a történelmet már nem csinálják, inkább csak igazgatják.

http://literaturen.partituren.org/de/Home/archiv/2008/ausgabe_0508/index.html?inhalt=20080421115932#20080421115932

Mindenki imája

Add jóságos Uram teremtő Atyánk,
Aki értünk adta egyetlen fiát,
A kereszten büneik bocsánatáért,
Mutasd kérlek nekünk az igaz utat,
Mely elvezet hozzád és fiadhoz,
A mi nevünk és szeretteink neve,
Benne legyenek az Élet könyvében!
A szeretteink neve és a mi nevünk,
Benne legyenek az Élet könyvében!

2008.05.07. 21:34