A spanyol
polgárháborúról már meglehetősen sok könyvet írtak. Ám ezek majdnem
mindig a legfrissebb események vizsgálatára szorítkoztak, anélkül hogy
ezeket az eseményeket egy oksági lánc végpontjaként és nagyrészt az
árnyékban kibontakozó és egy nagyon határozott terv szerint bekövetkező
megelőző akciók következményeként tekintették volna. Spanyolország
bolsevizálásának kísérlete csupán egy olyan forradalmi mozgalom utolsó
szakasza volt, amelyet egyáltalán nem tekinthetünk „spontánnak”.
Egyébként amikor az egyszerű emberek kommentálják a spanyol eseményeket,
őket is meglepi az a tény, hogy éppen Spanyolország, ez a nagyon
katolikus ország kísérelte meg, hogy Moszkva útjára lépjen és a vörös
felforgatást legszélsőségesebb és legvisszataszítóbb formáiban valósítsa
meg. Azonban az, akinek van érzéke a titkos forradalmi erők valódi
céljai iránt, nem túlságosan csodálkozik ezen, mivel természetesnek
találja, hogy éppen azok a nemzetek váltak a felforgatás
megkülönböztetett célpontjává, amelyeknél egy tradicionális rend nyomai
nagyobb mértékben megmaradtak – tehát a birodalmi, monarchikus és
katolikus nemzetek. Az utóbbi idők eseményeit tekintve, ezért omlottak
össze először a cári Oroszország, azután a katolikus Habsburg-birodalom,
majd a Hohenzollerneknek és a hozzá csatlakozó uralkodóházaknak
szekuláris dinasztiái. Csak másodlagos fontosságú államok menekültek
meg, avagy olyan országok monarchiái, amelyek – mint Anglia – nagyrészt
az antitradicionális erők érdekszférájába tartoznak, mivel teret adtak a
szabadkőműves és zsidó internacionálé befolyásának.
Ha
tehát e nézőpontból a spanyol monarchia, valamint a katolikus és
tradicionalista Spanyolország elleni támadás általában nem kelt
meglepetést, ugyanakkor meg kell sejtenünk az olyan akciókat, amelyek
egy előre meghatározott síkról indulnak ki. Ezeknek a forradalmi elemek
nem mindig tudatos végrehajtói voltak. Sikerüket gyakran egy magasabb
rendű taktika és irány segítette elő. Különben kimondhatjuk, hogy a
spanyol eseményekben azok az irányító erők, amelyekre céloztunk, sokkal
nyíltabban működtek, mint más felfordulásokban. Nem titok az a szerep,
amelyet a szabadkőművesség és a kommunizmussal szövetséges zsidóság
játszott bennük. Egy friss publikációjában vicomte Léon de Poncins –
akit a világforradalom titkos erőiről szóló művei és Contre-Révolution
című folyóirata révén már jól ismerünk – az újabb spanyol eseményeknek
ezt a különösen fontos aspektusát tanulmányozva megkísérelte
rekonstruálni a spanyol forradalom titkos történetét. Ezért érdekes
lesz, ha itt közöljük e nagyon érdekes könyv rövid recenzióját.
De
Poncins természetes módon Primo de Rivera diktatúrájának és a monarchia
válságának periódusából indul ki. Végzetes körülmény volt, hogy de
Rivera diktatúrája – miközben a parlamentáris demokrácia bukása
segítette hatalomra – a legjobb ürügyet szolgáltatta ama forradalmi
propaganda felerősödésére, amely – miközben a liberalizmus szokásos
közhelyeit hangoztatta – még olyan értelmiségieket is a diktatúra és a
monarchia elleni támadásra késztetett, mint Maranon és Unamuno. Nekik
később ugyan rá kellett jönniük, hogy milyen illúzió áldozataivá váltak,
de akkor már nem tehettek semmit. Miután de Rivera meghalt, 1931.
február 7-én megjelent a cortest összehívó dekrétum. A felforgatás
hosszú távú akciója már ebben a pillanatban felfedte magát, mivel e
dekrétum nyomán – amelynek ki kellett volna elégítenie az elégedetlenek
kívánságait, és ezért meg kellett volna nyugtatnia a kedélyeket – az
agitáció kétszeresére növekedett. A forradalmi összeesküvés minden áron
meg akarta gátolni a diktatórikus rendszer által keltett mozgolódás
megfékezését, és azért küzdött, hogy megakadályozza a rendhez való
visszatérést és a monarchista cortes összehívását. Miután Berenguer
1931. február 15-én lemondott, az agitáció akut fázisába érkezik, és a
baloldali erők közös frontjával szemben a jobboldali elemek
megosztottsága és optimizmusa valóban tragikusnak tűnik. Elérkezik
április 12-e. A választások a legnagyobb csendben bonyolódnak le,
anélkül hogy bárki is gyanítaná: a monarchia életének utolsó pillanatait
éli. A választások meghökkentő eredménye éjszaka válik ismertté:
Madridban, Barcelonában és sok más nagyvárosban a monarchia ellenfelei
győztek. A kormány azt gondolja, hogy az ügy elveszett, és nem marad más
hátra, mint hogy engedelmeskedjen a „nemzet akaratának”.
Itt
de Poncins rámutat egy mélységes félreértésre, és felfedi a felforgatás
irányítóinak taktikai akcióját. Valójában nem szabad elfelejtenünk,
hogy először is e választások tisztán helyhatóságiak voltak, másodszor
pedig – noha a fenti városokban elért eredmények kedvezőek voltak a
köztársaságiak számára – a vidéki Spanyolország elsöprő többséggel a
monarchistákat támogatta. Végeredményben 5000 köztársaságival szemben
22000 monarchistát választottak meg. Mesterségesen terjesztett jelszavak
táplálták azt a hangulatot, amelyek ezeket az egyáltalán nem elvesztett
választásokat olyan súlyos üggyé alakították át, hogy a királynak le
kellett mondania. „Hogyan magyarázzuk meg ezt a váratlan összeomlást?” –
kérdezi de Poncins. „Ha Spanyolország monarchista, mi végre a
forradalom? Eltekintve az elkövetett hibáktól, a helyzet az volt, hogy a
forradalom titkos erőinek – elsősorban a szabadkőművességnek –
nemzetközi támadása indult meg. A küzdelem már fél évszázada tartott. A
homályban dolgozva ezek az erők lassan aláaknázták a trónt; és
védelmezői csak bukása után értették meg, honnan jöttek a csapások.” A
spanyol diktatúra legsúlyosabb tévedése az volt, hogy a szabadkőművesség
elleni küzdelmet nem készítette elő és nem szervezte meg. A nyílt
küzdelem alkalmatlan volt arra, hogy bármiféle komoly csapást mérjen az
ellenfélre. Ez a tévedés erőteljesen megváltoztatta a diktatúra
nemzetközi helyzetét, és egy félelmetes koalíciót hozott létre, amely
egy pillanatig sem habozott, hogy kihasználja a kedvező alkalmat, és
végrehajtsa a már említett taktikai akciót. De Rivera tönkretételén
munkálkodva magának a monarchiának a tönkretételén munkálkodott.
Valójában az április 14-én megalakuló köztársasági kormány – eltekintve a
zsidó származású Alcalá Zamorától és néhány statisztától – kizárólag
szabadkőművesekből állt, és az eseményt a páholyok diadalordítással
köszöntötték. Egy szabadkőműves közlöny ezt írta: „Az új köztársaság
tanainknak és alapelveinknek tökéletes képmása, amelyet gondos kezek
formáltak meg. Lehetetlen lenne a spanyolnál tökéletesebb szabadkőműves
politikai forradalmat megvalósítani.” És egy másik értékes szabadkőműves
nyilatkozat, amelyet szintén de Poncins idéz. Ennek szerzője a hírhedt
Arturo Labriola:
„Úgy
láttuk, hogy a monarchia akadály az ország történelmi útján, és meg
tudtuk dönteni. De a monarchia nem az egyetlen akadály... Most arról van
szó, hogy kigyomláljuk a középkort, amelynek két nagyon hatalmas
támasza van: a monarchia és a Vatikán.” Már most látjuk azt a vonalat,
amelynek a spanyol felforgatás után érvényesülnie kellett. Ez a vonal
nem csak a forradalomé, hanem az igazi és voltaképpeni egyházellenességé
is. Ahogyan a csapás a diktatúrán túl a monarchiára sújtott le, úgy a
monarchián túl a vallási tradíció ellen fordult. Ezért az a vad
gyűlölet, az a kimondhatatlan kegyetlenség, amely Spanyolországban a
szerzetesek ellen – a szemlélődő, tehát a politikai cselszövéstől
teljesen idegen rendek tagjai ellen is – fokozatosan kibontakozott. Ez a
jelenség nem magyarázható pusztán a szokásos, szociális okokkal, hanem
sokkal mélyebb és rejtélyesebb gyökerei vannak. Ezek a világfelforgatás
erőitől sohasem elválasztható, igazi és voltaképpeni
kontraspiritualitáshoz – szinte azt mondhatnánk: „sátánizmushoz” –
kapcsolódnak.
De
Poncins írja: „A spanyol forradalom ismét csak azt illusztrálja, hogy
egy jól szervezett kisebbség kihasználhatja a zűrzavar korát, és
államcsínyt hajthat végre. Valójában elégséges volt, hogy a parancsnoki
posztokat elfoglaló szabadkőművesek a páholyokban kidolgozzanak és
végrehajtsanak egy összehangolt akciót, ezzel kirobbantsák a
forradalmat, és szabadkőműves kormányt erőltessenek egy katolikus és
monarchista országra, amelynek lakossága azonban közömbös maradt a
politikai küzdelmekkel szemben. Ha pedig egyszer már megragadták a
hatalmat, könnyű a mozgalmat a népakarat kifejezéseként bemutatni, és
elégséges egy bizonyos ideig megtartani a hatalmat, hogy a kívánt
értelemben hatékonyan módosítsák a tömegek véleményét. Ezt általában
eltérő eszközökkel valósítják meg, amelyek közül a legfontosabbak a
sajtó és az iskola. És fel kell ismernünk, hogy e területen a
szabadkőművesség nagyon ügyes.”
Híven
szabadkőműves gyökereihez, a konzervatívnak és katolikusnak hitt
köztársaság letépte álarcát, és egyre inkább szektáriusnak és
szocialistának mutatkozott. Semmi konstruktívra nem vállalkozik, semmit
sem tesz a munkások életfeltételeinek javítására. A sztrájkok és
zavargások korszaka után 1931. június 14-én a köztársaság új –
egyértelműen vallásellenes és marxistabarát – alkotmányt léptet életbe. A
szokásos demoliberális trükkhöz folyamodik: egyrészt garantálja a
személyiség jogait, a tulajdont és a többi szép illúziót; másrészt
viszont a gyakorlatban mindezt törli a „köztársaság védelméről” szóló
október 21-ei törvény. Ebből az alkalomból Azana ezt mondja a cortesben:
„Spanyolország a mai naptól kezdve nem katolikus ország, noha
katolikusok milliói gyakorolják vallásukat.” Kihasználva a
körülményeket, a felforgató áramlatot anarchista és kommunista irányban
próbálják irányítani. A következő programszerű kijelentés a kommunista
vezető Joachim Maurintól származik: „Spanyolország elkezdte a maga
forradalmát. Minden hatékony forradalomnak két lépcsője van: a
demokratikus forradalom és a szocialista forradalom. Az első nélkül a
második lehetetlen.” A szocialista fázisnak később természetesen át kell
mennie a kommunistába.
A
de Poncins által reprodukált érdekes dokumentumok között ott található a
spanyol Nagy Oriens híres 1932. február 20-ai rendkívüli üléséről
készült beszámoló. Ekkor mondták ki, hogy a szigorú szabadkőműves
fegyelem érvényes azokra a tagokra, akik politikai funkciót vállalnak,
és általánosságban a madridi politika vonatkozásában szabadkőműves
irányelveket határoztak meg.
Most
nem térhetünk ki a köztes időszak különböző epizódjaira. Ahogyan a
forradalmi radikalizmus egyre nyilvánvalóbbá vált, a fennmaradt
jobboldali elemeknek rá kellett szánniuk magukat valamilyen válaszra. A
jobboldali pártok újjászerveződtek, és az 1933-as új választásokon
erejük megmutatkozott: 210 jobboldali képviselőt választottak meg, 161
radikálist, és 89 baloldalit. Ez volt az a pillanat, amikor
Spanyolországot még meg lehetett volna menteni. A helyzet kulcsa Gil
Robles kezében volt. Ő volt a többség vezére, és neki kellett volna
közvetlenül kezébe vennie a hatalmat, amire a választások fel is
hatalmazták. Mindezt annak világos tudatában, hogy szembe kell néznie a
polgárháborúval, hiszen immár nyilvánvaló volt, hogy Spanyolország a
kommunizmus és a teljes megújulás dilemmája előtt áll. Largo Caballero
még a rádióban is bejelentette: „Erővel átvesszük a hatalmat.” Azonban
Gil Robles elszalasztotta a kedvező pillanatot. Amikor pedig egy évvel
később rászánta magát a cselekvésre (bevett a kormányába két jobboldali
képviselőt, és közvetlenül kezébe vette a hadügyi tárca vezetését), a
forradalmi erőknek már elég idejük volt arra, hogy összeszedjék,
megszervezzék magukat, és felfegyverkezzenek. Gil Robles gesztusát
„fasiszta provokációnak” tekintették, és 1934. október 5-én Largo
Caballo parancsot adott a felkelésre. A főbb központokban ez ki is
robbant. A legfőbb tűzfészek Asturiában volt, azonban – mivel hiányzott a
valódi akcióegység – a felkelést elnyomták. Ám a kormány semmiféle
komoly intézkedést nem tett a felelősök ellen. Gil Robles itt sem volt a
helyzet magaslatán. Belebonyolódott a demokratikus és alkotmányos
törvényesség hálójába, és elmulasztotta az alkalmat, hogy alapjaiban
lehetetlenné tegyen egy újabb támadást. Az újabb támadás – a felkelés –
minden további nélkül lehetségessé vált. A forradalom titkos szervezetét
az ellenintézkedések még csak nem is érintették, úgyhogy a bukott
felkelés szinte a végső lázadás főpróbájának tekinthető. 1935-ben e
végső lázadás szisztematikus előkészítése folyik.
Már
ebben az időszakban is nyilvánvalóvá válik a nemzetközi
szabadkőművességhez kapcsolódó spanyol szabadkőművességnek a
kommunizmussal összehangolt akciója.
És
ez meg is nyilvánult ezen időszak végén, tehát előbb, mintsem egyetlen
olasz vagy német legionárius megjelent volna a nemzeti ellenforradalom
soraiban. De Poncins dokumentálja az orosz – vagyis bolsevik –
intervenciót az asturiai felkelésben. Ez a propaganda- és szervezési
tevékenységhez nyújtott segítségként, majd pedig közvetlen fegyver- és
hadianyag-szállításként jelent meg. A Kommunista Internacionálé VII.
kongresszusán, Moszkvában, a spanyol eseményekről szóló beszámolójában a
kommunista Pieck nem habozik az orosz pártnak tulajdonítani az asturiai
hadműveleteknek – „az 1934. októberi harcoknak” – a dicsőségét. A
világfelforgatás titkos erői Spanyolországot immár közvetlenül bevonják
játékaikba. Tudjuk, hogy mi volt a kongresszus által kidolgozott
taktikai formula: a „népfront”, a baloldali erők koalíciója. (Ez egyben
elárulja ezeknek az erőknek a titkos egységét.) Ez a koalíció megvalósul
Spanyolországban is, és 1936-ban hatalomra jut, miután Alcalá Zamora
elnök – látva annak lehetetlenségét, hogy továbbra is parlamentáris
módszerekkel kormányozzon – feloszlatja a cortest, és kitűzi az új
általános választásokat. De a végső győzelem még ebben a pillanatban is
távol van. A választásokon a népfront 4 365 000 szavazatot kap, a
jobboldal és a centrum 4 570 000-et. Csak a választási törvény
anomáliája - amely az ipari központokat kedvezményezi - teszi lehetővé,
hogy a népfrontnak 210-zzeell szemben 270 képviselője legyen. És ekkor
kezdődik a spanyol vörösterror időszaka. Kommunista és anarchista
provokációk következtében, a hatóság teljes közömbössége mellett egész
Spanyolországban zavargások és erőszakos cselekmények robbannak ki.
Ugyanekkor az ország különböző részeiben folytatódik a kommunista sejtek
szisztematikus szervezése. De Poncins bemutatja, hogyan adtak e sejtek
mindegyikében részletes instrukciókat a forradalom napjára. Volt egy
hozzáértő személyek által kidolgozott terv. Ez megmondta, hogy mely
pontokat kell támadni, védeni, vagy elpusztítani. Elkészült a
megsemmisítendő személyek listája. Mindez az immár többé-kevésbé ismert
spanyol események krónikájához tartozik. Érdekes azonban kiemelni, hogy
ezt az egész tevékenységet 1936. februárjától kezdve pontosan
dokumentálni lehet, és hogy már ebben az időszakban – jól ismert
kommunista agitátorokkal együtt – nagy mennyiségű orosz fegyver kezd el
Spanyolországba áramlani. Még érdekesebb kiemelni a Nem-beavatkozási
Bizottsághoz küldött portugál jelentés egyik konklúzióját.
„Spanyolországnak a madridi kormány irányította részében a Komintern
által előzőleg kidolgozott program valamennyi pontját végrehajtották ...
Mindezt régóta elhatározták, és módszeresen végrehajtották.”
1936.
április 15-én Calvo Sotelo a cortesben elmondja történelmi beszédét,
amely a halálos ítéletévé lett. Bemutatja a valóságos helyzetet,
leleplezi a bolsevik veszélyt, és a színlelés befejezését – vagyis a
kormány határozott fellépését – követeli. Megjegyzi: ha – ahogyan az
események mutatják – az ország felelőtlenül a proletárdiktatúra felé
halad, a nemzeti tömb ismeri Spanyolország megmentésének útját: a
korporatív és autoritárius állam létrehozását. Július 11-én, Calvo
Sotelo lehengerlő vádbeszéde után a hírhedett „La Passionaria” [Dolores
Ibarruri] így kiáltott fel: „Ez az ember utoljára beszélt.” Pontosan így
történt. Úgy tűnik, hogy a Calvo Sotelo meggyilkolását elrendelő
parancsot Genfből egy szabadkőműves, Augusto Barcia továbbította.
A
többit tudjuk. Július 18-án a marokkói hadsereg fellázad, elkezdődik
Franco nemzeti mozgalma és a Spanyolország felszabadításáért folytatott
háború. Ez a háború immár vége felé tart, és egy háború első
ütközeteként a világfelforgatás erőinek vereségét jelzi. „Spanyolország a
válaszúthoz érkezett világ” – írta a L'Orrizzonte című központi
bolsevik lap 1937. július 22-ei, 31. száma. Könyvének konklúziójaként de
Poncins ezt írja: „Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a Spanyolországban
folyó háború a szovjet befolyás következménye. Oroszország módszeresen
készítette elő a forradalmat, amelynek első erőszakos megnyilvánulásai
váltották ki a nacionalista reakciót. Moszkva nem rejtegette, miről van
szó. A Szovjetunió fővárosának egyik múzeumában régóta van egy terem,
amelyet az eljövendő spanyol forradalomnak szenteltek. A spanyolországi
polgárháború nemzetközi háború, amelyet Oroszország kezdeményezett, és a
kölcsönös porhintés gyerekes dolog.”
De
a bolsevizmuson keresztül e tragikus események fonala még messzebbre
vezet. A világfelforgatás titkos erői összhangban működtek a régi
Spanyolország maradványaink felszámolásában, és a tapasztalt szem az
eseményekben könnyen felismeri kedvelt taktikájuk jeleit. Majd
meglátjuk, hogy túljutva e nagyon nehéz próbatétel időszakán az új
Spanyolország milyen úton fog járni. Vannak szubtilisabb próbatételek is
– túl az anyagi, erkölcsi és szűkebb értelemben vett próbatételeken –:
az ideák, mint próbatételek. Sőt: a forradalom és az ellenforradalom
erőinek eljövendő csapatai között itt lesz a döntő összecsapás.
1938
Fordította: Ferencz Ernő(pannonfront.hu)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése