Kína és Amerika egymásra vannak utalva

Newsweek

Kína segítsége nélkül megfékezhetetlen a globális gazdasági válság. Rendkívül súlyos következményei lesznek, ha nem sikerül meggyőzni Pekinget, hogy elemi érdeke összefogni az Egyesült Államokkal. Barack Obamának ezért különösen körültekintően kell majd kijelölnie Amerika új kínai nagykövetét - figyelmeztet Fareed Zakaria az amerikai hetilapban.

A tekintélyes publicista szerint egyre inkább körvonalazódik a konszenzus, hogy a gazdasági válságon csak az állami kiadások növelésével lehet úrrá lenni. Az összeomlás megakadályozása érdekében engedni kell a fiskális szigorból: a költségvetési hiány növekedése kevésbé égető probléma, mint a recesszió. A költekezéshez azonban pénz kell, és jelenleg csak Kína rendelkezik a szükséges devizatartalékokkal.

Szeptemberben Kína megelőzte Japánt, és az Egyesült Államok legfőbb hitelezőjévé lépett elő: becslések szerint az amerikai államkötvények 10 százaléka a kínai állam tulajdonában van. Peking 2000 milliárd dollár tartalékkal rendelkezik, amiből futná további hitelekre, csakhogy a kínai vezetés attól tart, hogy az ázsiai ország növekedése is lassul, ezért elsősorban a hazai gazdaság élénkítését tartja szem előtt. A munkanélküliség növekedése miatt ugyanis tüntetések törhetnek ki, és veszélybe kerülhet az ország - és a pekingi vezetés - stabilitása.

A hazai gazdaság védelme mellett azonban Pekingnek az Egyesült Államokat is támogatnia kell. Ha az amerikai gazdaság recesszióba esik, akkor csökken a kereslet a kínai export iránt - írja Zakaria.

A pekingi nagykövetre így rendkívül fontos feladat hárul. Meg kell győznie a kínai politikusokat, hogy ne csak a belső kereslet támogatásával segítsék a kínai gazdaságot, hanem folytassák az amerikai fogyasztás támogatását, hogy a külső kereslet se csökkenjen.

http://www.newsweek.com/id/170357/page/1

A jelenlegi válság a feudalizmus összeomlásához hasonlítható

Amikor egy korszak és egy ciklus vége összeér

A nemzetközi rendszerek kutatásában már a hatvanas években világszerte ismertté lett   Immanuel Wallerstein 2005-ben az egyik aláírója volt a Porto Alegre-i szociális fórum felhívásának (Tizenkét javaslat egy lehetséges másik világért), alapítója a történelmi rendszerek és civilizációk tanulmányozásával foglalkozó Fernand Braudel központnak   New York Állam Egyetemén (SUNY), Binghamptonban. A Le Monde-nak adott interjújában azt elemezte, miként értékelhető a jelenlegi gazdasági-pénzügyi válság a kapitalizmus „hosszú távú" történetében.

Az általa vezetett kutatóközpont névadója, Fernand Braudel (1902-1985) az emberi történelem hosszú távú („longue durée") korszakait elemezte, s ezeken belül a Nicolas Kondratieff (1892-1938) és Joseph Schumpeter (1883-1950) által leírt hosszú konjunkturális ciklusokat. Most - mondja Wallerstein - nyilvánvalóan egy Kondratieff-ciklus B szakaszában vagyunk, amely 35 éve kezdődött, egy olyan A szakasz után (1945-1975), amely a leghosszabb ideig tartott a kapitalista rendszer történetében.

Egy A szakaszban a profit az anyagi - ipari vagy más - termelésből ered, a B szakaszban a kapitalizmusnak a további profittermelés érdekében financiális eszközökhöz kell folyamodnia és a spekulációba kell menekülnie. Márpedig az utóbbi 30 évben a vállalatok, az államok és a háztartások tömegesen adósodnak el. Most egy Kondratieff-ciklus B szakaszának végső részében vagyunk, amelyben a virtuális hanyatlás reálissá válik és a buborékok egymás után pukkadnak ki, a csődök megsokszorozódnak, a tőkekoncentráció nő, a munkanélküliség úgyszintén. Ma azonban a konjunkturális ciklus e szakasza egybeesik két hosszú távú rendszer közötti átmenettel, és azt még súlyosabbá teszi. Ezért azt gondolja Wallerstein, hogy harminc éve beléptünk a kapitalizmus végső szakaszába, amelyben már nem lesz képes új egyensúlyt kialakítani. Most már nem a rendszer hívei és ellenfelei közötti harcnak vagyunk tanúi, hanem minden szereplő közötti küzdelemnek, amelynek az a tétje, hogy mi lépjen a kapitalizmus helyébe.

Eddig létezett kereskedelmi, ipari, majd pénzügyi kapitalizmus. A kapitalizmus mindenevő, mindenütt a profit maximalizálására törekszik, erre szolgáló monopóliumokat hoz létre, legutóbb például a biotechnológiában és az információs technológiákban, de az akkumulációs lehetőségei eljutottak a végső határig - hangoztatja az amerikai kutató. Amióta megszületett a 16. század második felében, a kapitalizmus a profitot összpontosító centrum és a - nem feltétlenül földrajzi - perifériák közötti különbségből táplálkozik. Márpedig ebből a szempontból Kelet-Ázsia, India és Latin-Amerika felzárkózása leküzdhetetlen kihívást jelent a Nyugat számára, amely már nem képes ellenőrzése alatt tartani a felhalmozás költségeit. A munkaerő és a nyersanyagok ára, valamint az adók évtizedek óta erősen nőnek, a rövid neoliberális periódus csak időlegesen fordította vissza ezt az irányzatot: az 1990-es évek végén a költségek kétségtelenül kisebbek voltak, mint 1970-ben, de jóval nagyobbak voltak, mint 1945-ben. Az utolsó valóságos felhalmozási periódus, a Jean Fourastié (1907-1990) által „30 dicsőséges évnek" nevezett időszak a második világháború után csak azért volt lehetséges, mert a keynesi politikát alkalmazó államok a kapitalizmus szolgálatába álltak - de ezen a téren is elértük a határokat.

Az emberiség történetében Wallerstein szerint voltak hasonló korszakváltások, mert a 19. században elterjedt nézettel ellentétben, amely szerint a fejlődés folyamatos és elkerülhetetlen (van ennek marxista változata is), a haladás csak lehetőség, nem szükségszerű. A kapitalizmus kétségtelenül képes volt az anyagi javak soha nem látott tömegének előállítására, de látni kell az általa a környezetnek és a társadalomnak okozott veszteségeket is. Holott az egyedüli kritérium az lenne, hogy a lehető legtöbb embernek biztosítsanak ésszerű és intelligens életet.

Ennek leszögezése mellett Wallerstein szerint a mostanihoz leginkább hasonlító legutolsó válság a feudalizmus összeomlása és a kapitalista rendszerrel való felváltása volt Európában a 15. század közepén kezdődött száz évben. A vallásháborúk, a városok és a leggazdagabb paraszti közösségek fölötti királyi, földesúri és vallási hatalom összeomlása nyomán puhatolták ki azokat a váratlan megoldásokat, amelyeknek sikere „rendszert alkotott" és fokozatosan megteremtette a kapitalizmust.

Ami a jelenlegi válság időtartamát illeti, egy Kondratieff-ciklus B-szakaszának értékromboló időszaka általában 2-5 évig tart egy újabb A-szakaszba való belépés előtt, de az, hogy ugyanakkor egy rendszerválság is zajlik, olyan politikai zűrzavar korába visz, amelyben a főszereplők, beleértve a vállalatokat és a nyugati államokat, minden technikai lehetőséget felhasználnak az egyensúly helyreállítására - de nagy a valószínűsége annak, hogy sikertelenül.

Egy olyan, meglehetősen ritka periódusban vagyunk, amelyben a válság és a hatalmasok tehetetlensége mindannyiunk számára lehetőséget nyújt a jövő befolyásolására egyéni akcióinkkal, de mivel ez a jövő megszámlálhatatlan akcióból adódik össze, lehetetlen megjósolni, végül milyen modell diadalmaskodik. Tíz, húsz vagy negyven év múlva kialakulhat az új rendszer, amely Wallerstein szerint lehet a kapitalizmus még erőszakosabb kizsákmányoló formája, de lehet egy egyenlősítőbb, újraelosztó változata is.

A jelenlegi válság annak az amerikai hegemóniának a végét is jelenti, amely ugyancsak a hetvenes években alakult ki. Az Egyesült Államok fontos szereplő marad, de nem lesz képes visszahódítani korábbi domináns pozícióját a szaporodó hatalmi központokkal, Nyugat-Európával, Kínával, Brazíliával, Indiával szemen. Egy új hegemonikus hatalom talán 50 év múlva alakulhat ki, de nehéz megmondani, melyik lesz az. Közben számolni kell a válság politikai következményeivel, mivel a hatalom bűnbakokat keres majd az összeomlás magyarázatára. Wallerstein szerint az amerikai nép fele nem fog belenyugodni abba, ami most kialakulóban van, tehát kiéleződnek majd a belső konfliktusok az Egyesült Államokban, amely úton van afelé, hogy a világ politikailag leginkább instabil államává váljék. „És ne felejtsék, hogy mi, amerikaiak, valamennyien fel vagyunk fegyverezve..." - figyelmeztet Immanuel Wallerstein.

A francia állami rasszizmus és idegengyűlölet gyökere

Egy új minisztérium hátteréhez

Olivier Le Cour Grandmaison francia történész a Cultures&Conflits című folyóiratban azt vizsgálja, hogy milyen hagyományai vannak a bevándorlókkal szembeni állami rasszizmusnak és idegengyűlöletnek. A szerző emlékeztet arra, hogy a Franciaországban 2007 májusában a bevándorlók ügyeivel és a nemzeti identitás védelmével foglalkozó minisztériumot állítottak fel. Le Cour Grandmaison kimutatja, hogy az idegengyűlölet már az 1920-as években is jellemezte a francia kormányköröket. A jeles történész cikkében arra keresi a választ, hogy mik voltak ennek a magatartásnak az antropológiai, etnológiai és politikai mozgatórugói.

1924 októberében a kormány megszüntette a tíz évvel korábban bevezetett utazási szabadságot az algériai „három tengerentúli megye" és az anyaország között, a Franciaországban letelepülni szándékozó „bennszülötteket" adminisztratív akadályok elé állította. A nyomoruk elől Franciaországba menekülő algériaiak már akkor titokban, sokszor életük kockáztatása árán próbáltak feljutni az Európába tartó hajókra. Ekkor jelent meg az „illegális bevándorló" kifejezés a politikai életben. A kormány válaszul még szigorúbb szabályokat hozott. A bevándorlónak igazolnia kellett, hogy nem folyik ellene bírósági eljárás, rendelkeznie kellett legalább 150 frankkal és kauciót kellett letennie az esetleges repatriálása költségeire. Eme intézkedéseknek az volt a céljuk, hogy kontroll alatt tartsák a gyarmati lakosság mozgását, biztosítsák a határokat és csökkentsék az anyaországba a kivándorlást.

Mindez kiegészült azzal, hogy a két világháború között a rasszizmus belopózott a „tudományos" életbe is; olyan irományok jelentek meg, amelyek azt bizonygatták, hogy a „fajkeveredés" a „fehérek" és a „négerek", meg a „sárgák" között „alacsonyabb minőségű produktumokat" eredményez, „mentális" problémákat okoz. Mindez „a fajok közötti kibékíthetetlen ellentétek miatt van így, amelyek mindenféle keveredést megakadályoznak". A „bennszülöttek" betegségeket terjeszthetnek, a francia lakosság „faji elkorcsosulását" idézhetik elő. Ilyen körülmények között a bevándorlást megnehezítő intézkedések „tudományos" támogatást kaptak.

Mások azt vizsgálták, milyen tevékenységet folytatnak a bevándorlók az anyaországban. Ezek szerint az idegenek veszélybe sodorják „a franciákat jellemző racionalizmust, a kifinomult szellemet, az elővigyázatosságot". Az ilyen típusú „elemzések" nagy hatást gyakoroltak, mert némelyiküket valóban neves tudósok vetették papírra. E nézetek képviselői a kormányba is bekerültek (pl. Philippe Serre bevándorlásügyi államtitkár-helyettes 1938-ban). A III. Köztársaság idején olyan állami intézmények is működtek, amelyek „tudományos" kutatásaikkal mintegy alátámasztották ezeket a nézeteket és erősítették az állam idegengyűlöletét.

A „szakértők" a bevándorlás társadalmi veszélyeit is kimutatták: az „erkölcsi és fizikai egészség" romlása, a „szifilisz és a tuberkulózis szörnyű dühöngése" és a bűnözés terjedése. Egyesek még azt is bizonygatták, hogy az észak-afrikaiak „bűnözése tizenötszöröse a francia lakosságénak"... Ehhez járul még az is, hogy az arabok és az ázsiaiak „csökönyösen" ellenállnak az asszimilációnak. Következtetés: a gyarmati és idegen munkaerőt szelektálni kell, csak azokat szabad beengedni, akik „etnikailag asszimilálhatók".

A betegbiztosítással nem rendelkező bevándorlók számára francia-muzulmán kórházat hoztak létre, valamint 1925-ben megalakították az Észak-afrikai Bennszülöttek Felügyeleti és Védelmi Szolgálatát. Ennek ki kellett szűrnie a „nemkívánatos egyéneket" és el kellett különítenie az „egészséges elemektől". Többen is javasolták, hogy a járványok megelőzése érdekében hermetikusan szeparálják el egymástól a bevándorlókat és a „fehéreket" (ez a gyarmatok kórházaiban évtizedek óta megszokott gyakorlat volt). A kórházban nem volt ritka, hogy az arab páciensekkel „alacsonyabb rendű fajként" úgy bántak, mint a „pestisesekkel". Ennek a kórháznak a működése fényesen bizonyítja, hogy a gyarmatokról bevándorolt embereket, akiket odahaza a gyarmati hatóságok elnyomtak, magában Franciaországban is diszkriminatív intézkedések hatálya alá vonták.

A francia hatóságok rendszeresen importálták a gyarmati hatóságok módszereit, sokszor a tisztviselőit is, mert ezt elengedhetetlennek érezték az anyaországban élő „idegenek" hatékony ellenőrzéséhez. A vendégmunkások általában embertelen körülmények között éltek, ezenkívül az otthon maradt családjukat is támogatták. Ráadásul bármikor hazatoloncolhatták őket. Ugyanazért a munkáért kevesebb bért kaptak, mint a francia munkások, akik még meg is vetették őket. A legalantasabb munkát kellett végezniük éhbérért. Az emberi megaláztatásuk teljes volt. A republikánus állam rasszizmusa és a társadalom rasszizmusa kéz a kézben járt. Arra irányult, hogy ezeket az embereket messzemenően kizsákmányolják és elnyomják. Ebben még azok a szervezetek sem találtak kivetnivalót, amelyek pedig a „proletárok anyagi és erkölcsi érdekeinek" védelmét, a „munkásszolidaritást" tűzték a zászlajukra. Ez utóbbi, jelenti ki Le Cour Grandmaison, ebben a tekintetben „nem egyéb, mint mítosz".

A gyarmatiak anyaországba irányuló 1924-es korlátozását csak a baloldali Népfront törölte el 1936. július 17-én. Átmenetileg, s csak Algériára vonatkoztatva. A főkormányzó decemberben már újra követelte a kauciót, 1937 januárjában pedig helyreállította az előzetes orvosi vizsgálatot a bevándorlási engedélyt kérők körében. Csak az 1944. márciusi reformrendeletek szüntették meg ismét az algériai őslakosok utazási korlátozásait.

A kérdés szakértői azonban a második világháború után ugyanazokat az aggályokat fogalmazták meg a bevándorlással kapcsolatban, mint korábban (veszélyezteti a nemzetgazdaság működését, Franciaország identitását, fizikai, szellemi, erkölcsi értékeit, nem lehet őket asszimilálni stb.). Mindössze egy változás történt: a „vallási tényező" megelőzte a továbbra is jelenlévő rasszizmust. Miután kimutatták, hogy az olaszok, spanyolok, belgák, hollandok könnyen asszimilálódnak, azt bizonygatták, hogy az észak-afrikaiak, a kelet-európaiak és az ázsiaiak (görögök, levanteiek, örmények, zsidók stb.) nem elsősorban „faji", hanem inkább „civilizációs" okok miatt nem olvadnak be a francia társadalomba. Az iszlámot kezdték elsősorban kárhoztatni, mint a vendégmunkások asszimilációjának legfőbb akadályát. Persze ez az asszimiláció az iszlám esetében nem is volt kívánatos. Le Cour Grandmaison ezt „a keveredéstől való félelem klasszikus példájának" nevezi (classique mixophobie). Ez a fóbia már nem biológiai, hanem vallási és kulturális alapokon nyugodott.

Az algériai felszabadító háború kirobbanása (1954. november 1.) jó indokot szolgáltatott az újabb megszorító rendelkezések bevezetésére. Az anyaországba való beutazáshoz az „algériai muzulmán franciáknak" a hatóságok által kiadott „utazási engedéllyel", valamint francia állampolgárságukat tanúsító személyi igazolvánnyal kellett rendelkezniük. Ez érvényes volt a visszaútra is.

A cikk szerzőjének végkövetkeztetése az, hogy Franciaországban kivételt azok az időszakok jelentettek, amikor megvalósult a teljes utazási szabadság a gyarmati bevándorlók előtt. A beutazás jogát sosem tekintette a francia állam a gyarmati lakosság alapjogának, legfeljebb időnként megadta ezt a jogot. Napjainkban a külföldiekre hasonló szabályok vonatkoznak, mint annak idején a gyarmati bevándorlókra: a belső rend, a biztonság, a nemzeti egység és identitás állandóan foglalkoztatja a döntéshozókat. A 2007 óta érvényesülő politika az idegengyűlölet intézményesülése, hiszen - zárja sorait Le Cour Grandmaison - az idegent hivatalosan különböző veszélyek megtestesülésének tekintik, akit a lehető leggyorsabban el kell távolítani Franciaországból.

http://www.conflits.org/index10363.html

Hit - harc? Erősödő radikalizáció a brit muszlim diákok között

Egy felmérés tanulságai
The Telegraph, The Times

„A muszlim diákok támogatják az iszlám nevében történő gyilkolást" címmel számol be a londoni Telegraph arról a napokban nyilvánosságra hozott kutatásról, melyet a felsőfokú tanulmányokat folytató nagy britanniai diákok körében végeztetett a Centre for Social Cohesion (CSC) intézet. A londoni The Times a jelentéssel kapcsolatos írását „A muszlim diákok harmada támogatja a gyilkolást", illetve „Erősödőben a radikalizáció és a saría támogatottsága a nagy-britanniai egyetemeken" címekkel látta el.

A felmérés szerint a tanulók 28 százaléka van azon a véleményen, hogy amennyiben támadás ér egy vallást, úgy igazolható az emberölés. További 4 százalék szerint a vallás hirdetése és megőrzése érdekében is megengedett az emberölés.

Az összes megkérdezett mintegy fele állította, hogy a vallás nevében megengedhetetlen a gyilkolás, ám a nem muszlim diákok között ez az arány jóval  magasabb, 94 százalékos. Érdekes és jellemző adat, hogy a diákok 18 százaléka a szüleinél szigorúbb vallási kötődésről adott számot.

A saría szerepének a muszlimok életében betöltött fontosságáról tanúskodik, hogy 40 százalékuk támogatja az iszlám törvénykezés bevezetését a muszlimok számára Nagy-Britanniában, ezzel szemben 37 százalékuk ellenzi ezt.

A megkérdezettek harmada van egy világméretű muszlim kalifátus megteremtése mellett, míg 25 százalékuk elutasítja, 42 százalékuk pedig nem tudott (vagy nem akart?) válaszolni.

Hannah Stuart a CSC munkatársa, a kutatás egyik társszerzője szerint „ezek az eredmények nagyon riasztóak. A felsőoktatásban tanulók közösségeik jövőbeli vezetői, mégis úgy tűnik, hogy jelentős számban vallanak olyan nézeteket, melyek ellentmondanak a liberális, demokratikus értékeknek."

A diákok radikalizációja az 1990-es évek óta probléma, amely időszakban számos hallgató vett részt véres merényletekben. A Telegraph cikke szerint a kormányzat megkísérelte arra bátorítani az oktatókat, hogy tegyenek jelentést azon hallgatókról, akiknél felmerül a radikalizáció gyanúja, ám a kompetens oktatói szervezetek elutasították ezt a megkeresést.

Wes Streeting, a National Union of Students elítélően nyilatkozott a tanulmányról, kijelentve, hogy az „egy jobboldali intézet előítéleteit tükrözi, nem pedig a nagy britanniai muszlimok nézeteit".

A kutatási anyag készítői több, mint húsz egyetemen tett látogatásaik során megállapították, hogy a szélsőséges vallási szónokok rendszeresen tartanak az intézmények falai között lázító, homofób vagy az antiszemitizmus határát súroló beszédeket. Az egyik jellemző londoni példa kapcsán James Brandon, a CSC igazgatóhelyettese kijelentette: „kutatóink a muszlim diákok közötti gettósodott mentalitást figyeltek meg a Queen Mary College-ben. Fokozott mértékben volt jellemző a muszlim férfiak és nők közötti szegregáció is az intézmény rendezvényein."

A kutatás bizonyos eredményei egyébként megerősítik korábbi felmérések megállapításait, így például a Policy Exchange múlt évi jelentéséét, mely szerint a 16 és 24 év közötti fiatalok 37 százaléka szeretne a saría-rendszer keretei között élni.

Anthony Glees, a Buckinghami Egyetem biztonságpolitikai és hírszerzési professzora szerint azonban szembe kell nézni azzal a ténnyel, hogy „széles kulturális szakadék húzódik a muszlim és nem muszlim diákok között, ezért a megoldás az, ha felhagyunk a különbözőségek ünneplésével és az integrációra és asszimilációra koncentrálunk."

A kulcskérdés azonban továbbra is az, milyen értékek mentén történjék mindez. Ennek megválaszolása szemeink előtt növi ki magát az európai civilizáció egyik legkritikusabb ügyévé.

A teljes jelentés itt olvasható: http://www.socialcohesion.co.uk/pdf/IslamonCampus.pdf

http://www.telegraph.co.uk/news/uknews/2462911/Muslim-students-back-killing-in-the-name-of-Islam.html

Lesújtó kép a Hamaszról az egyik alapító fiától

„Erkölcs és tisztesség nélkül való emberek”

A Ha'aretz figyelemreméltó interjút közöl Abu Maszab (a Hamasz egyik alapítója és jelenlegi csúcsvezetője) fiával, Maszab Juszuffal, aki beszámol kereszténységre való áttéréséről, illetve rendkívül elítélő módon nyilatkozik úgy a Hamaszról, mind az iszlám vallás politikai szerepéről – különösen - az izraeli konfliktusban.

Maszab Juszuf szerint az interjú „sokak szemét fogja megnyitni és minden túlzás nélkül állítható, hogy a gyökeréig megrázza majd az iszlámot.” Szavaiból kiderül, hogy Juszuf egy iszlám diákszervezet vezetőjeként izraeli börtönt is megjárt és hamaszos börtöntársaival való rendkívül negatív tapasztalatai segítették számára megvilágítani a szervezet szellemiségének és tevékenységének valódi lényegét. A Hamasz-vezető fia szerint a Hamasz aktivistái „erkölcs és tisztesség nélkül való emberek”, akik csupán annyiban különböznek a Fatah tagjaitól, hogy ügyesebben leplezik a korrupciós ügyleteiket. „Vakok és tudatlanok. Igaz, hogy mindenhol vannak jók és rosszak is, de a Hamaszt támogatók nem értik, hogy egy gonosz és kegyetlen csoport vezeti őket, mely agymosásnak veti alá a gyermekeiket és elhiteti velük, hogy egy öngyilkos merénylet a paradicsomba repíti őket.”

Juszuf beszámol arról, hogy napról napra tanúja volt mindazoknak a kegyetlen dolgoknak, melyeket a magukat „igazhitűnek” tartó személyek követtek el a vallás nevében. „Alaposan áttanulmányoztam az iszlám tanítást és nem találtam választ. Újra és újra megvizsgáltam a Koránt és a hitelveket és rájöttem, az egész mennyire téves és félrevezető. A muszlimok a környező vallásoktól vették át a rituáléikat és hagyományaikat. … Az iszlámot egy nagy hazugságnak tartom. … Azok, akik állítólag a vallást képviselik, Mohamedet jobban csodálják, mint Istent, ártatlan embereket gyilkolnak az iszlám nevében, verik a feleségeiket és semmi fogalmuk nincsen arról, kicsoda is Isten.” 

Juszuf szerint az iszlámnak mintegy 25 éve van hátra, és eltűnik a föld színéről a tömegkommunikációs lehetőségek biztosította szabad információáramlás leleplező hatásának köszönhetően.

A Hamasz-vezető fia az egész palesztin társadalomról lesújtó képet fest amiatt, hogy „felmagasztalják” a halált és az öngyilkos terroristákat. „A palesztin kultúrában az öngyilkos terrorista hőssé, mártírrá válik. A sejkek tanítványaiknak a sahidok (mártírok) hőstetteiről beszélnek.”

Juszuf ezzel szemben őszinte tisztelettel és csodálattal beszélt Izraelről, majd hozzátette: „Elítélem a civilek gyilkolását alkalmazó politikai taktikát és elismerem Izrael jogát az önvédelemre ezzel szemben.” Abu Maszab fia szerint ha nem lenne ellenségük, a palesztinok egymással harcolnának. „Emlékezzen majd arra amit most mondok: mintegy húsz éven belül a konfliktus a Hamasz különböző csoportjai között fog zajlani. Már elkezdődött a pénz körüli civódás.”

Az izraeli konfliktus kapcsán az egyik legfontosabb és legtöbbet vitatott kérdés, vajon a vallási tényező milyen szinten játszik szerepet a felek közötti ellentétben: pusztán járulékos elem, avagy egészen a gyökerek szintjén bír meghatározó jelentőséggel. „A politikai iszlám Palesztinában a palesztin politika központi eleme marad, és lényeges, hogy ezt a palesztin–izraeli konfliktus bármiféle megoldása esetén tekintetbe vegyük”, fogalmaz Beverley Milton-Edwards Islamic Politics in Palestine című, majd tíz éve megjelent munkájában.

A Hamasz tekintélyes alapítójának fia, a szervezetet belülről jól ismerő Juszuf Maszab talán még ennél is tovább megy: „Önök, zsidók legyenek tudatában: soha, de soha nem fognak tudni békét kötni a Hamasszal. Az iszlám, az őket vezető ideológia nem fogja engedni, hogy békére jussanak a zsidókkal. Hisznek abban a hagyományban, mely szerint Mohamed próféta harcolt a zsidókkal és, hogy ezért nekik is folytatni kell ezt a harcot mindhalálig.”

http://www.wikio.co.uk/news/Masab

„Eddig, és ne tovább!”

Az európai és az amerikai elit félreismerte Oroszországot
Süddeutsche Zeitung

„Vége a romantika korszakának” – ezzel a címmel közöl interjút a Süddeutsche Zeitung a Német Külpolitikai Társaság vezető Oroszország-szakértőjével, Alexander Rahrral. A müncheni lapnak elmondta:  meggyőződése, hogy Moszkva már régóta készült Dél-Oszétia és Abházia függetlenségének az elismerésére, csak kivárta, amíg Szaakasvili grúz elnök hibát követ el.

Oroszország újra jelen van a nyersanyagokban gazdag Kaukázusban, Putyin miniszterelnök meg akarja mutatni a Nyugatnak, hol vannak a határai. Rahrt a helyzet a kubai válságra emékezteti, amikor Kennedy amerikai elnök mondta a Szovjetuniónak: „Eddig, és ne tovább!”.

A Németország lehetséges közvetítő szerepét firtató kérdésre Alexander Rahr így válaszolt:

„Attól tartok, hogy ez a szerepkör veszélybe kerülhet, sőt el is veszhet. Azért ilyen lehetetlen a helyzet, mert az európai és amerikai elit az elmúlt években hamis képet formált Oroszországról. Azt gondolták, hogy nagyhatalmi törekvései csak szavak, és hagyták magukat elkötelezni, ezen keresztül pedig korrumpálni azáltal, hogy Oroszország tagja a G8-nak, és kész az együttműködésre a WTO-n – a Világkereskedelmi Szervezeten – belül.”

Rahr szerint  a Nyugat részéről gazdasági szankciókkal, sőt a diplomáciai kapcsolatok megszakításával számolhat miden ország, amely követi az oroszokat Abházia és Dél-Oszétia elismerésében. Különleges eset viszont Kína, amely az olimpia után kevéssé van ráutalva a Nyugatra, bár nem valószínű, hogy követné az oroszokat. Sajátos helyzet Törökországé, amelynek nem hivatalos gazdasági kapcsolatai vannak Abháziával. Nemrégiben Moszkvában járt a jordániai király, aki hírek szerint ígéretet kapott, hogy mecseteket építtethet a Kaukázusban. Ezzel Moszkva az Izrael-ellenes kártyát játssza ki: tudunk a Grúziába irányuló (t.i. izraeli – glóbusz.net) fegyverszállításokról, Szaakasvili pedig egy interjúban azt mondta, hogy külügyminisztere izraeli zsidó. Mindez kelthet némi felzúdulást az arab világban, és szolidaritási gesztusokat válthat ki.

A berlini Oroszország-szakértő a kilátásokat tekintve így fogalmazott: „Vége a romantika korszakának és a reménynek, hogy Oroszország egyre közelebb kerül a Nyugathoz, csak éppen hosszabb időre van szüksége ehhez a méretei miatt. De ez nem jelenti azt, hogy minden kapcsolatnak meg kell szakadnia.” Rahr  vitákat vár a NATO-n és az EU-n belül – arról is, hogy lehet-e vállalni egy háborút, amennyiben Moszkva tovább építi a birodalmát. Nyilván ki lehet zárni Oroszországot a G8-ból, de Moszkva erre egy gázkartell kialakításával válaszol majd.

A jelenlegi válság a feudalizmus összeomlásához hasonlítható

Amikor egy korszak és egy ciklus vége összeér

A nemzetközi rendszerek kutatásában már a hatvanas években világszerte ismertté lett   Immanuel Wallerstein 2005-ben az egyik aláírója volt a Porto Alegre-i szociális fórum felhívásának (Tizenkét javaslat egy lehetséges másik világért), alapítója a történelmi rendszerek és civilizációk tanulmányozásával foglalkozó Fernand Braudel központnak   New York Állam Egyetemén (SUNY), Binghamptonban. A Le Monde-nak adott interjújában azt elemezte, miként értékelhető a jelenlegi gazdasági-pénzügyi válság a kapitalizmus „hosszú távú" történetében.

Az általa vezetett kutatóközpont névadója, Fernand Braudel (1902-1985) az emberi történelem hosszú távú („longue durée") korszakait elemezte, s ezeken belül a Nicolas Kondratieff (1892-1938) és Joseph Schumpeter (1883-1950) által leírt hosszú konjunkturális ciklusokat. Most - mondja Wallerstein - nyilvánvalóan egy Kondratieff-ciklus B szakaszában vagyunk, amely 35 éve kezdődött, egy olyan A szakasz után (1945-1975), amely a leghosszabb ideig tartott a kapitalista rendszer történetében.

Egy A szakaszban a profit az anyagi - ipari vagy más - termelésből ered, a B szakaszban a kapitalizmusnak a további profittermelés érdekében financiális eszközökhöz kell folyamodnia és a spekulációba kell menekülnie. Márpedig az utóbbi 30 évben a vállalatok, az államok és a háztartások tömegesen adósodnak el. Most egy Kondratieff-ciklus B szakaszának végső részében vagyunk, amelyben a virtuális hanyatlás reálissá válik és a buborékok egymás után pukkadnak ki, a csődök megsokszorozódnak, a tőkekoncentráció nő, a munkanélküliség úgyszintén. Ma azonban a konjunkturális ciklus e szakasza egybeesik két hosszú távú rendszer közötti átmenettel, és azt még súlyosabbá teszi. Ezért azt gondolja Wallerstein, hogy harminc éve beléptünk a kapitalizmus végső szakaszába, amelyben már nem lesz képes új egyensúlyt kialakítani. Most már nem a rendszer hívei és ellenfelei közötti harcnak vagyunk tanúi, hanem minden szereplő közötti küzdelemnek, amelynek az a tétje, hogy mi lépjen a kapitalizmus helyébe.

Eddig létezett kereskedelmi, ipari, majd pénzügyi kapitalizmus. A kapitalizmus mindenevő, mindenütt a profit maximalizálására törekszik, erre szolgáló monopóliumokat hoz létre, legutóbb például a biotechnológiában és az információs technológiákban, de az akkumulációs lehetőségei eljutottak a végső határig - hangoztatja az amerikai kutató. Amióta megszületett a 16. század második felében, a kapitalizmus a profitot összpontosító centrum és a - nem feltétlenül földrajzi - perifériák közötti különbségből táplálkozik. Márpedig ebből a szempontból Kelet-Ázsia, India és Latin-Amerika felzárkózása leküzdhetetlen kihívást jelent a Nyugat számára, amely már nem képes ellenőrzése alatt tartani a felhalmozás költségeit. A munkaerő és a nyersanyagok ára, valamint az adók évtizedek óta erősen nőnek, a rövid neoliberális periódus csak időlegesen fordította vissza ezt az irányzatot: az 1990-es évek végén a költségek kétségtelenül kisebbek voltak, mint 1970-ben, de jóval nagyobbak voltak, mint 1945-ben. Az utolsó valóságos felhalmozási periódus, a Jean Fourastié (1907-1990) által „30 dicsőséges évnek" nevezett időszak a második világháború után csak azért volt lehetséges, mert a keynesi politikát alkalmazó államok a kapitalizmus szolgálatába álltak - de ezen a téren is elértük a határokat.

Az emberiség történetében Wallerstein szerint voltak hasonló korszakváltások, mert a 19. században elterjedt nézettel ellentétben, amely szerint a fejlődés folyamatos és elkerülhetetlen (van ennek marxista változata is), a haladás csak lehetőség, nem szükségszerű. A kapitalizmus kétségtelenül képes volt az anyagi javak soha nem látott tömegének előállítására, de látni kell az általa a környezetnek és a társadalomnak okozott veszteségeket is. Holott az egyedüli kritérium az lenne, hogy a lehető legtöbb embernek biztosítsanak ésszerű és intelligens életet.

Ennek leszögezése mellett Wallerstein szerint a mostanihoz leginkább hasonlító legutolsó válság a feudalizmus összeomlása és a kapitalista rendszerrel való felváltása volt Európában a 15. század közepén kezdődött száz évben. A vallásháborúk, a városok és a leggazdagabb paraszti közösségek fölötti királyi, földesúri és vallási hatalom összeomlása nyomán puhatolták ki azokat a váratlan megoldásokat, amelyeknek sikere „rendszert alkotott" és fokozatosan megteremtette a kapitalizmust.

Ami a jelenlegi válság időtartamát illeti, egy Kondratieff-ciklus B-szakaszának értékromboló időszaka általában 2-5 évig tart egy újabb A-szakaszba való belépés előtt, de az, hogy ugyanakkor egy rendszerválság is zajlik, olyan politikai zűrzavar korába visz, amelyben a főszereplők, beleértve a vállalatokat és a nyugati államokat, minden technikai lehetőséget felhasználnak az egyensúly helyreállítására - de nagy a valószínűsége annak, hogy sikertelenül.

Egy olyan, meglehetősen ritka periódusban vagyunk, amelyben a válság és a hatalmasok tehetetlensége mindannyiunk számára lehetőséget nyújt a jövő befolyásolására egyéni akcióinkkal, de mivel ez a jövő megszámlálhatatlan akcióból adódik össze, lehetetlen megjósolni, végül milyen modell diadalmaskodik. Tíz, húsz vagy negyven év múlva kialakulhat az új rendszer, amely Wallerstein szerint lehet a kapitalizmus még erőszakosabb kizsákmányoló formája, de lehet egy egyenlősítőbb, újraelosztó változata is.

A jelenlegi válság annak az amerikai hegemóniának a végét is jelenti, amely ugyancsak a hetvenes években alakult ki. Az Egyesült Államok fontos szereplő marad, de nem lesz képes visszahódítani korábbi domináns pozícióját a szaporodó hatalmi központokkal, Nyugat-Európával, Kínával, Brazíliával, Indiával szemen. Egy új hegemonikus hatalom talán 50 év múlva alakulhat ki, de nehéz megmondani, melyik lesz az. Közben számolni kell a válság politikai következményeivel, mivel a hatalom bűnbakokat keres majd az összeomlás magyarázatára. Wallerstein szerint az amerikai nép fele nem fog belenyugodni abba, ami most kialakulóban van, tehát kiéleződnek majd a belső konfliktusok az Egyesült Államokban, amely úton van afelé, hogy a világ politikailag leginkább instabil államává váljék. „És ne felejtsék, hogy mi, amerikaiak, valamennyien fel vagyunk fegyverezve..." - figyelmeztet Immanuel Wallerstein.