A New Deal újraírt történelme
The New York Times
Franklin
Delano Roosevelt közel fél évszázadig a jobb- és a baloldal közös
ikonjának számított. A New Deal programját a politikusok többsége a
harmincas évek gazdasági válságának hatékony ellenszerének tekintette.
Az elmúlt években azonban megváltozott a korábban kialakult konszenzus:
a jobboldalon egyre többen elkezdték kétségbe vonni a roosevelti
örökséget, a New Dealt intézkedéseit hibáztatva a válság
elmélyüléséért. Az újabb gazdasági válság tavalyi kirobbanása óta a
republikánus politikusok és jobboldali publicisták egyre inkább a New
Deal káros hatásával példálódzva ellenzik az állami beavatkozást: a
gazdaságélénkítő csomagokat és a szociális kiadások növelését. A két
oldal képviselőinek április eleji, a New York University-n rendezett
összecsapásáról Patricia Cohen számol be a The New York Timesban.
A
gazdasági válság hatására ismét az érdeklődés középpontjába került a
harmincas évek. Barack Obama gazdaságélénkítő csomagját sokan Franklin
Delano Roosevelt elnök New Dealjéhez hasonlítják. Szinte természetes,
hogy a gazdasági válsággal kapcsolatos vitában előkerültek a történelmi
párhuzamok, mindenekelőtt az 1930-as évek világválsága. Nem meglepő az
sem, hogy az állami beavatkozás ellenzői szerint a New Deal ahelyett,
hogy orvosolta volna a gazdaság bajait, inkább csak a válság
elmélyítését okozta. Az Obama-csomag és a gazdasági ösztönzés hívei
viszont úgy érvelnek, hogy állami beavatkozás nélkül még nagyobb lett
volna a visszaesés. A múlt értelmezésével és a jelenlegi
válságkezeléssel kapcsolatos álláspontokat képviselő tekintélyes
közgazdászok április elején a New York University-n szervezett
konferencián csaptak össze.
Amity Shales, a Council on Foreign Relations agytröszt munkatársa 2007-ben adta ki Az elfelejtett ember: a nagy gazdasági világválság új értelmezése
című könyvét, amelyben azt igyekszik bizonyítani, hogy a harmincas évek
válságában „az intervencionizmus és a piaci megoldásokkal szembeni
bizalmatlanság jelentette a legfőbb problémát". Shales a New York-i
konferencián tartott előadásában elismerte, hogy a bankokba vetett
bizalom visszaállítása és a társadalombiztosítás bevezetése alapvetően
jó ötlet volt, de az állami szerepvállalás növelését összességében
mégis károsnak ítélte, hiszen a piacgazdaság meggyengítése lassította a
talpra állást. A New Deal sikertelenségét mindenekelőtt a magas
munkanélküliségi ráta bizonyítja: hiába az állami beavatkozás, a
munkanélküliséget a második világháború kitörésééig nem sikerült
letörni.
Hasonló szellemben érvelt Richard K. Vedder, az Ohio
University közgazdásza, aki szerint az árak és a bérek magasan tartása
okozta a munkanélküliség növekedését, ami tartósan fékezte a gazdasági
növekedést. John Cochrane, a University of Chicago professzora azt
emelte ki, hogy a piaci folyamatokba történő jelentős beavatkozás
elbizonytalanította a befektetőket, ezzel súlyosbítva a válságot. Anna
Schwartz, aki korábban Milton Friedman és Robert E. Lucas
munkatársaként dolgozott, a gazdasági ösztönzőcsomagokat rendkívül
károsnak minősítette, mondván, hogy az állami beavatkozás letörte a
vállalkozó kedvet.
A New Deal védelmezői kitartottak amellett,
hogy állami beavatkozás nélkül még súlyosabb lett volna a válság. Jeff
Madrick, a New School közgazdásza arra emlékeztetett, hogy az amerikai
termelés közel harmadával esett vissza a harmincas években, a New Deal
intézkedései miatt viszont mindössze 5 százalékkal nőtt a deficit.
Ilyen szerény állami beavatkozás mellett pedig még a munkanélküliség 25
százalékos csökkenése is jelentős eredménynek tekinthető.
Nick
Taylor, a Roosevelt-éra gazdaságtörténésze vitába szállt azokkal az
értelmezésekkel, amelyek szerint az állami beavatkozás növelte a
bizonytalanságot. Szerinte a New Deal által indított jelentős állami
infrastrukturális beruházások nem csak munkahelyeket teremtettek, de
egyúttal megalapozták a második világháború utáni gazdasági növekedést.
Taylor úgy vélte, hogy a munkanélküliség 1937-től mért újbóli
növekedése nem a New Deal kudarcaként, hanem Roosevelt elnök a
költségvetési egyensúly megteremtésére történő törekvéseinek
eredményeként értelmezhető. Vagyis a munkanélküliség éppen azért
kezdett nőni, mert Roosevelt elbizonytalanodott, és a New Deal
szellemével ellentétes döntéseket hozott.
A konferencia záró
paneljében a meghívottak arról beszéltek, hogy mennyiben hasonlít a mai
válság az 1930-as évek krízisére. Az állami beavatkozás hívei
optimisták voltak, és úgy méltatták az Obama-kormány határozott és
késlekedés nélküli fellépését. A fiskális szigor hívei szerint azonban
csak ideiglenes élénkítő hatása lehet az Obama-csomagnak, és hamarosan
bekövetkezik az 1937-ben is tapasztalt, a New Deal kifulladásával
megjelenő újabb hanyatlás. Akadt olyan közgazdász is, aki szerint nem
helyes párhuzamot vonni a harmincas évek és a mostani válság között.
Harold L. Cole, az amerikai jegybank szerepét betöltő Federal Reserve
(FED) tanácsadója arra emlékeztetett, hogy a harmincas években
mindössze 25 százalékos volt a foglalkoztatottság, és a válság tízszer
akkora volt, mint a tavaly kirobbant krízis.
A konferencia
tanulságait Robert E. Rubin, a Clinton-kormány pénzügyminisztere
foglalta össze: „elképesztő, hogy milyen élénk vita övezi még ma is a
nyolcvan évvel ezelőtti gazdasági világválságot, és hogy még ma is
mindkét oldalon sokan ideológiai és politikai szempontok alapján ítélik
meg a történteket."
http://www.nytimes.com/2009/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése