Környezetvédők elől menekülő őslakosok

A természetvédelem és az őslakosok közötti harc évszázada

A világ környezetvédőinek gondolkozását sokáig a 19. századi közepének romantikus arisztokrata felfedezőinek szemléletmódja határozta meg. A nemzeti parkok megalapítását szorgalmazó természetvédők az emberi beavatkozástól mentes vidék konzerválásának nevében elüldözték vagy kiirtották a területen élő őslakosokat is. A „vadaknak" tekintett törzseket sokáig nem illették meg az emberi jogok, és kultúrájuk fennmaradása sem volt érték a természetvédők számára - derül ki Mark Dowie Természetvédelmi menekültek: a természetvédők és az őslakosok konfliktusának évszázada című könyvéből, amelyből a Guernica környezetpolitikai magazin és a The Boston Globe közöl részleteket.

Dowie a néhány éve megjelent Talajvesztés, avagy az amerikai environmentalista mozgalom a huszadik század végén című könyvében élesen bírálta a zöldmozgalmak dogmatizmusát és elitizmusát. Új könyvében a természetvédők és az őslakosok közti háborúról számol be.

A 19. század közepén kialakult környezetvédő mozgalom romantikus eszméken alapult. A természet legfőbb értékének az emberi beavatkozástól mentes vadont tekintették. Az amerikai nemzeti parkok kialakítását szorgalmazó természetjárók idillikus képet festettek a vadonról: úgy mutatták be, mintha a szó szoros értelmében érintetlen lenne.

Dowie a kaliforniai Yosemite Nemzeti Park történetén mutatja be a bukolikus szemléletet. Lafayette Bunnell felfedező az 1850-es években vetődött az azóta nemzeti parkká nyilvánított völgybe. A vidék annyira lenyűgözte, hogy a Paradicsomhoz illetve a mennyországhoz hasonlította. A természet iránti bűvölete azonban nem terjedt ki a környéken élő miwok indiánokra. Úti beszámolóiban a 4000 éve a területen lakó őslakosokat „sikoltozó démonoknak" illetve „túlméretezett gonosz kölyköknek" nevezte, és kifejtette, hogy „a vadon megmentése érdekében meg kell tisztítani a környéket az elszórtan élő törzsektől, amelyek megfertőznék a természetet". Bunnell expedícióját az amerikai történelem egyik legbrutálisabb milíciája, az indiánok kiirtásában élen járó Mariposa Zászlóalj kísérte. James Savage, a zászlóalj vezetője mindent elkövetett a nagy természetjáró óhajának megvalósítása érdekében: felgyújtotta az indiánok élelmiszerraktárait, és akit nem sikerült kiéheztetéssel távozásra bírni, azt erőszakkal telepítették ki. A kéttucat ellenálló őslakost lemészárolták. Bunnell végignézte a brutális népirtást.

A Yosemita-modell Amerika- és világszerte népszerűvé vált. Az elmúlt évszázadban létrehozott amerikai, ausztrál, új-zélandi, kanadai  és afrikai nemzeti parkok többségéből rendszerint elüldözték az őslakosokat az érintetlen természet megóvására hivatkozva. A természetvédelem nevében elüldözött bennszülöttek számát szakértők 20 millióra becsülik -többségüket (14 millióan) afrikai területekről telepítették ki. Az elmúlt negyven évben százszorosára nőtt a természetvédelmi területek kiterjedése a világon. Ma már az összes szárazföld 12 százaléka védett, ami többet tesz ki Afrika egész területénél.

Dowie egy néhány éve megjelent esszéjében arról számolt be, hogy még ma is előfordulnak az őslakosokkal szembeni kegyetlenkedések, főleg Afrikában. A földjüket elhagyni kényszerülő „természetvédelmi menekültekre" általában sanyarú sors vár. Gyakran hajléktalanként tengetik életüket. A szakképzetlen, csak saját nyelvüket beszélő bennszülöttek jobb esetben is csak a társadalom alsóbb rétegeit gyarapítják. A biodiverzitás érdekében kitelepített törzsek nyelve és kultúrája kipusztul. Nem csoda, ha sokan „a gazdasági és kulturális hegemónia terjesztőihez hasonló gyarmatosítónak tekintik a természetvédőket". A természetvédők ellenségként kezelnek minket" - jelentette ki a nomád törzsek képviselője egy néhány éve rendezett konferencián. „A természetvédő szervezetek jelentik a legnagyobb veszélyt az őslakosokra" - fogalmazták meg az őslakosok világfórumán.

Kétségtelen, hogy a természetvédelmi mozgalom 19. századi romantikus arisztokratái kizárólag a biodiverzitás fenntartását tartották szem előtt, a kulturális sokszínűség megőrzésének azonban semmilyen jelentőséget tulajdonítottak. A „vadaknak" tekintett őslakosokat nem tartották méltónak a „civilizált" embereket megillető alapvető jogokra, de paradox módon azt sem ismerték el, hogy a természet részei.

Pedig van megoldás a természetvédelem és az őslakosok jogainak összeegyeztetésére. Sok helyen - Ausztráliában, Bolíviában, Nepálban és Kanadában - olyan szabályokat hoztak, amelyek egyszerre biztosítják a biodiverzitást és az őslakosok érdekeit. Ezekben az országokban felismerték, hogy a vadonban élő törzsek nem ellenségei, hanem részei a természetnek.

Az ENSZ által 2007-ben elfogadott, az őslakos népek jogait rögzítő nyilatkozat már ebben a szellemben született. Az őslakos népek közel száz éves az elismerésért folytatott küzdelmét megkoronázó deklaráció kimondja, hogy, az őslakosoknak joga van kultúrájukhoz, és hogy beleegyezésük nélkül nem telepíthetők ki az általuk lakott területekről. Az ENSZ közgyűlése 11 tartózkodás mellett 4 ellenszavazattal (Kanada, Egyesült Államok, Új-Zéland, Ausztrália) fogadta el a határozatot.

Dowie könyvének a Guernica magazinban közölt fejezetéből az is kiderül, hogy a környezetvédők egyre inkább elfogadják a kulturális antropológia szemléletmódját, amely az őslakos törzseket a természet részének tekinti, és a kulturális sokszínűséget a biodiverzitással egyenrangú értéknek ismeri el, szakítva az előző évszázadok szemléletével, amely az érintetlen környezet idillikus és hamis felfogásából indult ki. A szemléletbeli fordulatban jelentős szerepet játszott, hogy a környezetvédők felismerték, hogy az őslakos törzsek kultúrája összhangban van a fenntartható fejlődés és a környezettudatos gondolkozás modern alapelveivel.

http://www.boston.com/bostonglobe/ideas/articles/2009/05/03/no_natives_allowed/