A kezdet vége

Barack Obama külpolitikája

Amerikai elnökök külpolitikai teljesítményét nem szokás félévnyi kormányzás után megítélni, elvégre ez az idő legfeljebb arra elégséges, hogy az érintett megismerkedjen a világgal, kialakítsa álláspontját, és nagyjából csak a beiktatását követő szeptembertől kezdi el aktívan alakítani azt a politikát, ami a külügyek tekintetében mérvadó lehet - írja tanulmányában George Friedman a Stratfor hírszerzési elemzőközpont vezetője. Barack Obama esetében ez azért némileg másképp alakult.

Obama ugyanis már elnöki kampányának legelején nyilvánvalóvá tette, nem csak belpolitikailag vállalhatatlan számára a George W. Bush koprszaka, de külpolitikailag sem kívánja elődjét követni. Az iraki háborút eredendő bűnnek tekintette, és jó előre jelezte: ha megválasztják, a hangsúlyt Afganisztánra fogja helyezni, illetve szorgalmazni fogja, hogy az iraki „rossz háborút" Amerika mielőbb befejezze, katonáit onnan gyorsan kivonja.

Ugyancsak éles szavakkal ítélte el Bush „egyoldalú külpolitikáját" (unilateral foreign policy), mellyel elidegenítette korábbi szövetségeseit, beleértve a NATO legfontosabb tagországait. Nem véletlen, hogy Obama ígéretet tett: politikai ambícióinak homlokterében áll rendbe tenni az európai-amerikai kapcsolatokat, ismét Amerika mellé állítani az öreg kontinenst, különösen annak meghatározó két államát, Németországot és Franciaországot.

Ezek voltak az ígéretei, ám ha jobban mögé nézünk az eseményeknek és a kihívásokra adott washingtoni reakciónak, meg kell állapítsuk: Obama külpolitikája a vártnál sokkal kisebb mértékben tér ma el Bushétől, mint az várható volt a kijelentések és fogadkozások alapján.

Amint Obamát beiktatták, azonnal meghozott két stratégiai döntést. Az ígért gyors iraki csapatkivonás helyett átvette Bush korábbi elképzeléseit, és a fokozatos kivonás mellett döntött. Ennek lényege, hogy csökkentett erővel, de Amerika mindaddig a közel-keleti országban marad, amíg ott nem stabilizálódnak a politikai viszonyok, amíg nem választanak legitim kormányzatot, illetve amíg ki nem képezik a biztonsági szerveket. Mindebből adódóan már nem tűnik véletlennek az sem, hogy kormányában a védelmi tárcát továbbra is a Robert Gates tölti be, akit még Bush emelt hadügyminiszterré. Gates feladata, hogy levezényelje a kivonulást, illetve a kivonulásig kezelje a helyzetet.

A második stratégiai döntés Afganisztánnal kapcsolatos. Obama, megválasztását követően, azonnal emelni kezdte az ottani amerikai csapatok számát. Ez sem tért el a bushi intencióktól, elvégre elnökségének utolsó évében Bush is fokozta az afganisztáni hadműveleteket, és az, aki korábban az iraki stratégia kidolgozója volt - David Petraeus tábornok - az addigi, kizárólag védekező taktikával szemben egy támadó-védekező afganisztáni magatartásmódot javasolt és fogadtatott el. Ez tökéletes előjátéknak bizonyul az Obama-adminisztráció számára is, mely ma is e bushi taktikát követi.

Ami valóban változott, az sem kifejezetten Obama nevéhez fűződik, ugyanis a januári beiktatást követően Pakisztán egy sokkal agresszívebb politikára váltott a területén, illetve az afganisztáni határa közelében operáló tálib, illetve al-kaidás erőkkel szemben. Ezt látva, Obama ma is kivárásra játszott, az alkalmas politikai konstelláció kialakulásáig nem erőltet semmilyen alapvető változást Afganisztánban.

Obama - Bushoz hasonlóan - képtelen volt szorosabb együttműködésre bírni Amerika korábbi szövetségeseit. Bár nyomatékkal kérte Berlint és Párizst, hogy nyújtsanak nagyobb segítséget az afganisztáni tervekhez, egyértelmű nemet kapott. Leszámítva néhány rövidtávú támogatást, a németek és a franciák gyakorlatilag semmiben sem azonosulnak Obama külpolitikai törekvéseivel.

A legérdekesebb az, hogy milyen kevés sikert könyvelhet el az új elnök a szövetségeseivel való újfajta kapcsolatok kiépítése terén. Pedig a történet igen jól indult. Valamennyi komoly és meghatározó európai politikus látványosan támogatta az „Európa-párti" Obama elnökké választását, már csak azért is, hogy ezzel még egyértelműbbé tegyék állásfoglalásukat a bushi politikával szemben. Ennél fogva mindenki arra számított, hogy Franciaország és Németország lényeges gesztusokat tesz majd az új adminisztrációnak; ráadásul a kapcsolatok pozitív változása nemcsak Amerikának, hanem az európaiaknak is elemi érdeke volt és maradt. Ennek dacára fordulat nem következett be.

Obama céljai között fontos helyet foglalt el az amerikai-orosz viszony jobbítása is, a teljes váltás e téren. 2004 vége és 2005 kezdete táján, pár hónap alatt e viszonyrendszer rendkívül feszültté vált, majd a későbbiekben egyre romlott. A gyanakvás légköre mindent megfertőzött, és ismét hidegháborús vetélkedés kezdte jellemezni a nemzetközi kapcsolatokat. A múlt év nyarán-őszén lezajlott kaukázusi (grúziai) események aztán végképp megpecsételték az addigi illúziók sorsát.

Obama kezdeményezése már az első pillanattól fogva hiábavalónak bizonyult. A „váltást" az oroszok és az amerikaiak homlokegyenest másként ítélték meg. Az előbbiek valami olyasmit vártak tőle, ami Amerika számára teljesíthetetlen engedményeket, az unilateralitás feladását jelentette volna, Amerika szándéka pedig, hogy a kapcsolatokat visszaterelje egy korábbi állapotba, Moszkva számára volt elfogadhatatlan, hisz azok túlságosan emlékeztettek a „narancsos forradalmak" által uralt időszak eseményeihez. Jelenleg az orosz kül- és biztonságpolitikát, a hidegháborút gyermekként megélő mai felnőtt nemzedék formálja; az ő szemük előtt egy olyan Oroszország lebeg, ami sokkal inkább hasonlít a volt Szovjetunióra, mint bármi másra. Az amerikai külpolitika meghatározói viszont a volt Clinton-adminisztráció tapasztalatait építik be a döntésekbe. A konfliktus a két szemléletmód között nem hogy meglepő lenne, de eleve elrendeltetés szerű.

Nincs meglepő fordulat a Kínához fűződő kapcsolatokban sem, és Obama ugyanazt az irányt követi a problematikus államokkal és térségekkel kapcsolatban, mint amilyen Kuba, Irán vagy a Közel-Kelet. Akárcsak Bush, az amerikai külpolitika ma is követeli az új zsidó települések létesítésének leállítását a Palesztin Nemzeti Hatóság által szimbolikusan birtokolt, bár lakatlan területeken, de vigyáznak arra, hogy e kérdés a legcsekélyebb befolyással se bírjon az alapvető stratégiai érdekekre.

Mindez - vonja le a következtetést George Friedman - közel sem bírálat. A jó elnököket mindig is az jellemezte, hogy a kampányaikban ígért ideális képnek megfeleljenek, de amint elnökök lesznek, a realitások alapján hozzák meg döntéseiket. Obama ugyanezt a sémát követi: kampányában Bush szöges ellentéteként mutatta meg magát, miközben elnökként azokra a realitásokra épít, melyek Bushra is kényszerítőerőként hatottak. Azok az elnökök, akik elhitték, hogy függetleníteni tudják magukat a körülményektől, tévedtek és megbuktak. Obama viszont nem szeret tévedni, és megbukni sem szeretne.