Négy csodát szemlélhet lefestve a hittel vagy hit nélkül a sümegi ferences templomba betérő ember.
Az egyik számomra azért különösen érdekes, mert alig több mint egy hónapja magam is láttam arra hajazó – és korántsem mellékesen friss – fotókat, mint amelyet a helyiek „az óvóhelyről történt csodálatos menekülés” néven emlegetnek. Az 1944-es alaptörténet egy bombatalálat nyomán beszakadt óvóhelyről, a kéretlenül odaszorult emberekről, illetve a mentésükre induló légoltalmisokról – és az őszinte hitről szól.
A levegőből érkező ellen eredetileg a vasútállomást óhajtotta eltörölni a föld színéről, ám a gyilkos szőnyeg elcsúszott, s egy kósza „malac” a kastély sarkát találta telibe. A mélybe futott emberek pechjére a robbanás és a szorosan vele tartó rengés keltette omlás elzárta a szabadba vezető lépcsőt. A levegő fogytán volt, ráadásul az eltört a szennyvízvezetékből kifolyó lé is mind magasabbra emelkedett a szűk helyen. A mentőcsapatok – nem sejtvén, merre keressék a kusza pincerendszerben a „kapszulát”, ahová embertársaik elrekkentek – saját ötleteik szerint kezdtek áskálódni. Ám mindhiába erőlködtek. Nem lehet őket hibáztatni azért, mert háromórányi hiábavaló lapátolás-csákányozás után abba akarták hagyni a munkát. Ekkor történt a csoda. Az egyik pincefalon feltűnt egy stabil, de megmagyarázhatatlan forrású fénykör: a kollektíva vezetője rögvest tudta, a Szűzanya üzent, s ott kell áttörni a téglákat. Igaza volt, a foglyok az utolsó pillanatban kiszabadultak.
A bombázás és a szokatlan menekülés tény, a fényes körítés akár a felfokozott fantázia terméke is lehet. Időgép híján lehetetlen vállalkozás igazságot tenni. Azaz átlépünk a hit birodalmába, amely mindenkinek a legszentebb magánügye.
Visszakanyarodva a közelmúltra – nem óhajtva sem pró, sem kontra véleményt nyilvánítani – a bevezetőben említett esetnek csak száraz leírását adom. Ám rögvest hozzáteszem, a fotókat a saját szemeimmel láttam, tehát nem elmondás, tapasztalat alapján beszélek.
A liliomra hajazó fényvirágot a püspöki kastély egyik sötét és zárt folyosójának végét pásztázó biztonsági kamera rögzítette. A műszem öt másodpercenként ír a rendszer memóriájába egy képet – durván hat-nyolc periódus alatt hajtott ki a kőpadlóból a különös növény. (A gondnok elmondása szerint az említett helyen régen lépcső volt, amely a ma már borospinceként funkcionáló terembe nyúlt le.) A virág jobbra-balra csavarodik, ami a fénynek nem szokása, lévén egyenes irányban terjed. Föltűnését mintegy beharangozza egy körcikk, amely lassan átvonul a látómezőn.
A beriasztott épületben éjjel nincs senki, hiszen ezt az infrák jelzik. A vészjelzőt szállító-szerelő biztonsági vállalkozás vezetője húszéves pályafutása alatt soha nem látott hasonlót, s egyből a kamera hibájára gyanakodott. A betegnek vélt megtartása mellett beszereltetett egy ellenőrző példányt – azóta egyik sem észlelt hasonlót. Azaz a „rossz” sem bolondult meg, s a jó sem erősített rá a korábbiakra.
Miként is mondják a reklámban?
A levegőből érkező ellen eredetileg a vasútállomást óhajtotta eltörölni a föld színéről, ám a gyilkos szőnyeg elcsúszott, s egy kósza „malac” a kastély sarkát találta telibe. A mélybe futott emberek pechjére a robbanás és a szorosan vele tartó rengés keltette omlás elzárta a szabadba vezető lépcsőt. A levegő fogytán volt, ráadásul az eltört a szennyvízvezetékből kifolyó lé is mind magasabbra emelkedett a szűk helyen. A mentőcsapatok – nem sejtvén, merre keressék a kusza pincerendszerben a „kapszulát”, ahová embertársaik elrekkentek – saját ötleteik szerint kezdtek áskálódni. Ám mindhiába erőlködtek. Nem lehet őket hibáztatni azért, mert háromórányi hiábavaló lapátolás-csákányozás után abba akarták hagyni a munkát. Ekkor történt a csoda. Az egyik pincefalon feltűnt egy stabil, de megmagyarázhatatlan forrású fénykör: a kollektíva vezetője rögvest tudta, a Szűzanya üzent, s ott kell áttörni a téglákat. Igaza volt, a foglyok az utolsó pillanatban kiszabadultak.
A bombázás és a szokatlan menekülés tény, a fényes körítés akár a felfokozott fantázia terméke is lehet. Időgép híján lehetetlen vállalkozás igazságot tenni. Azaz átlépünk a hit birodalmába, amely mindenkinek a legszentebb magánügye.
Visszakanyarodva a közelmúltra – nem óhajtva sem pró, sem kontra véleményt nyilvánítani – a bevezetőben említett esetnek csak száraz leírását adom. Ám rögvest hozzáteszem, a fotókat a saját szemeimmel láttam, tehát nem elmondás, tapasztalat alapján beszélek.
A liliomra hajazó fényvirágot a püspöki kastély egyik sötét és zárt folyosójának végét pásztázó biztonsági kamera rögzítette. A műszem öt másodpercenként ír a rendszer memóriájába egy képet – durván hat-nyolc periódus alatt hajtott ki a kőpadlóból a különös növény. (A gondnok elmondása szerint az említett helyen régen lépcső volt, amely a ma már borospinceként funkcionáló terembe nyúlt le.) A virág jobbra-balra csavarodik, ami a fénynek nem szokása, lévén egyenes irányban terjed. Föltűnését mintegy beharangozza egy körcikk, amely lassan átvonul a látómezőn.
A beriasztott épületben éjjel nincs senki, hiszen ezt az infrák jelzik. A vészjelzőt szállító-szerelő biztonsági vállalkozás vezetője húszéves pályafutása alatt soha nem látott hasonlót, s egyből a kamera hibájára gyanakodott. A betegnek vélt megtartása mellett beszereltetett egy ellenőrző példányt – azóta egyik sem észlelt hasonlót. Azaz a „rossz” sem bolondult meg, s a jó sem erősített rá a korábbiakra.
Miként is mondják a reklámban?
Ennyi.
(magyarhirlap.hu)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése