2011. december 2., péntek

Rácok, oláhok, muszkák, burkusok

Köztudomású, hogy a világ minket, magyarokat – önelnevezésünkkel ellentétben – ungárnak, hungariannak, vengernek emleget. Időnként mi is más néven tartjuk számon az évszázadokon át velünk és szomszédságunkban élő népcsoportokat, nemzeteket. Most sorra vesszük őket.
„Vadrác”, Rózsa Sándor, a „rácok ostora” – ilyesfajta módon bukkan fel a szerbek régies elnevezése, ha például 1848-49 magyarországi sajtóját tanulmányozzuk. Településneveink őrzik az egykori szóhasználatot, elég csak Rácalmásra, Ráckeresztúrra, Ráckevére gondolnunk. Maga a rác szó eredetileg a szerbiai Raška területre, pontosabban a Ras városából származó emberre utal. Létezik egy olyan magyarázat is, amely szerint a ras a meghódított területek törzsi vezetőjét jelölte volna (és ebből eredne a különböző szláv nyelvekben gyakori Radoslav, Raslav, Rastislav személynév). A hazánkba több hullámban betelepülő szerbeket egészen a 19. századig rácnak nevezték, de az elnevezésen olykor egyszerűen ortodox hitű, délről érkezett telepeseket, például görögöket is értettek. A dualizmus korában már kissé pejoratív a rác elnevezés, a török alól felszabaduló Szerbia nevének elterjedésével pedig a szóhasználat gyakorlatilag kiszorult a magyar nyelvből. Megjegyzendő, hogy a magyarság a hazánk területén élő délszlávok között finom különbséget tett, hiszen egyes horvát csoportokat katolikus rác néven is emlegetett.
Hasonlóan kalandos a tót kifejezés története. A magyar középkorban nem a szlovákokat, hanem a latin sclavonius honosított formájaként a szlávokat nevezték így. Eredetileg a germánok „thuat” elnevezéséből származik: a 4-5. századi Kárpát-medencei gepidák is használták a tótot, de mindmáig fennmaradt – általában a germánokra értve –, például a teuton szóban. A középkori Magyarországon Tótországnak nem a Felvidéket, hanem a déli, szlavóniai területet nevezték, és hosszú időnek kellett eltelnie, mire a délszlávokról lekopott, és a szlovákokra „ráragadt” a tót jelző. Az elnevezést a mai Szlovákia magyarul tudó polgárainak egy része sérelmesnek érzi, míg a magyarországi szlovákság, például a Békés megyeiek büszkén vállalják a tót elnevezést, nem érzik megbélyegzőnek. (A politikai korrektség jegyében mindenesetre Tótkomlós hivatalos szlovák elnevezése, amelyet a település határában kétnyelvű táblán is olvashatunk: Slovenský Komlóš).
Minden bizonnyal a néma szóból származik a magyar nyelv német elnevezése, pontos kölcsönhatásban a környező szláv népekével (nemec), nyilvánvalóan olyan emberre értve, aki a „mi” nyelvünket nem beszéli. Hasonlóan a hazai szlovákság tót elnevezéséhez, a magyarországi németség sem tartja sérelmesnek a sváb kifejezést, amelyet egyébként pontatlanul alkalmazunk a dunai németekre, tekintve, hogy őseik Ausztriából és Németországból, különböző tartományokból érkeztek hozzánk, nem csak a svábok földjéről. A szintén magyar népnyelvi burkus poroszt jelent, és a nyelvészek gyanúja szerint a brandenburgi melléknév latinos alakjának, a brandenburgus-nak a rövidüléséből keletkezett. A burkus király népmeséink gyakori alakja, burkus gyereknek pedig a csintalan, rossz magaviseletű nebulót hívták még száz évvel ezelőtt is.
Az oláhról a Pallas Nagylexikonban ezt olvashatjuk: „Magyarország erdélyi, továbbá Máramaros, Szatmár, Bihar, Arad, Békés, Torontál, Temes és Krassó-Szörény vármegyéiben elterjedt népfaj neve.” Sokáig nem pejoratív kifejezés, és egészen a legutóbbi időkig szívósan tartotta magát a magyar köznyelvben, különösen Erdélyben. Az oláh szó kétségkívül a blak (vlach) néphez kapcsolódik, és történetileg pontosabb is, mint a román önelnevezés, amely a mindmáig be nem bizonyított, így felettébb kétséges római eredetre utal. Az oláh nyilvánvalóan a vlach szó mássalhangzó-torlódását feloldó magyaros változata. Érdekesség, hogy a kora középkorban hazánkba betelepülő vallon eredetű „olaszokat” is vlachnak nevezik az írott források, akárcsak a románokat, tehát az olasz és az oláh szó közös tőről, a vlachból fakad. Az olaszok magyar népi elnevezése, a talján, pedig kétségkívül a német Italien-italienisch-re vezethető vissza. Évtizedek óta használjuk a határozottan megbélyegző, gúnyos digót, ennek eredete az északolasz digo (irodalmi dico), vagyis ‘mondok, mondom’ jelentésű szóra vezethető vissza.
Szinte egyedülálló a magyarság ‘lengyel’ elnevezése, tekintve, hogy országukat maguk az érintettek is Polskának hívják, és a világban a Poland, Polen féle alakok terjedtek el. A magyar nyelv is ismeri a polyákot, mégis a lengyel szót használjuk, az egykori Lędzian törzsre utalva. Hogy mi lengyelnek hívjuk a baráti szláv nemzetet, pontosan megfelel annak, mintha honfoglalás kori „kétoldalú kapcsolataink” miatt a lengyelek mondjuk Nyéknek vagy Jenőnek hívnák a magyarságot, ha történetesen a szóban forgó magyar törzzsel érintkeztek volna.
Moszkva város nevét őrzi a magyarok muszka megjelölése. Az első világháború fronttudósításaiban még bőszen használták, de 1945 után – könnyen megfejthető okból – teljesen visszaszorult a népnyelvbe. Jassznyelvinek és pejoratívnak érezhetjük a zsidók biboldó elnevezését, pedig eredetileg ennek sincsen gúnyos felhangja. Cigány szó, és egyszerűen meg nem keresztelt embert jelent.
Az pedig, hogy a magyarságnak vannak-e a bevezetőben felsoroltak mellett más elnevezései a szomszédos népek nyelvén, szintén megérne egy részletesebb vizsgálódást.




Népnevek a nép nyelvében Ezer zsibbadt vágyból mért nem lesz
Végül egy erős akarat?
Hiszen magyar, oláh, szláv bánat
Mindigre egy bánat marad.
Ady Endre: Magyar jakobinus dala (részlet)

Ez a beteg, boros, bús, lomha Bácska.
Itt félve jár az úri kisgyerek.
Mérges virágok, nyiszlett emberek.
Egy távol torony ferde lángolásba.
Méreggel mart, fehér, virágos orcák.
Lánggal rikító selymek, rác mennyország.
Kosztolányi Dezső: A szegény kisgyermek panaszai (részlet)

„Curiosum!” ezen kitétellel jött ki f. é. nov. 24-én Bécsben a „Slowenské nowiny” (Tót ujság) 140-ik számában Kis-Hontból közlött egy félszeg tudósitás, mellyben nékem, mint kraszkó-lukovistyei evang. papnak gunyosan szememre vettetik, hogy magamat a Rima-Brezón nov. 2-án tartott esperességi gyülés alkalmával honi, s bevett szokás szerint magyar nyelven iktattam be. Én ugyan születésemre nézve tót vagyok s nem restelem nyelvemet s nemzetségemet, de mint gömöri fi s magyarhon polgára, a hazafiui érzelmek iránt sem vagyok idegen. Azt azonban elfeledé a tót ujság tudósitója, hogy ugyanazon esperesség kebelében vannak tősgyökeres tót papok, kik a Kriván alól, Zólyom, Liptó stb. megyékből hozzánk kerülve, magukat a mi esperességünkbe sept. 10-én szintén magyar nyelven iktatták be. De ezuttal a „Curiosumot” szépen elhallgatták. Van szerencsém ez esetet a közönség józan biráló széke elé állitani. Kraszkó dec. 3. Genyethay Samu lelkész.
Vasárnapi Újság, 1857. december 27.

– Fodri! - kiáltottam háromszor is.
De biz az én hangomat a csata pokoli lármája elnyelte. Jól marokra fogtam hát a kardomat; – és be a muszkák közé! Vágtam jobbra, balra, mint a tüzes istennyila. Húll a muszka, mint a tök. De mi történik? A lovam megvadul és kiront oldalra. Mingyárt láttam, hogy ebből baj lesz, de azért csak vágtam akkorákat, hogy a karom majdcsaknem kificamodott a helyéből.
- Hazudik! – hangzik akkor egy nyers férfihang a szomszédasztalnál.
A hallgatók felpillantanak. Látják, hogy közös hadseregbeli tisztek ülnek ott: valami négy hadnagy, meg egy öreg kapitány.
Mócs Zsiga meghökken, el is sábad, de csakhamar úgy tesz, mintha nem hallotta volna a megjegyzést. Egyet-kettőt szippant a cigarettáján, aztán folytatja:
– Hát az ebadtát, úgy húll a muszka, mint a karalábé. Én se nem láttam, se nem hallottam, mint a fajdkakas, az alakok csak kékesszürke árnyakként tüntek föl mellettem.
A lovam utcát rombolt a muszkák között, én meg dolgoztam veszettül, úgy, hogy tetőtőltalpig egy csurom vér voltam.
Gárdonyi Géza: Két menyasszony (részlet)

Az oláhok, az oláhok facipőben járnak.
Azok élik világukat, kik párosan hálnak.
Lám én szegény szolgalegény csak egyedül hálok,
Akármerre tapogatok, csak falat találok.
Magyar népdal

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése