Miközben megroggyant gazdasága és katasztrofális eladósodottsága ellenére az Egyesült Államok egy félkegyelmű következetességével folytatja költséges, ám egyre kevésbé meggyőző katonai erőfitogtatásait világszerte, valóságos öngyilkosság-cunami pusztít fegyveres erőinek soraiban. Nyilván ok-okozati összefüggésben azzal a ténnyel, hogy mind az aktív állomány tagjai, mind az Irakból és Afganisztánból hazatérő veteránok súlyos társadalmi és egzisztenciális feltételekkel kénytelenek szembesülni a „korlátlan lehetőségek hazájában”.
A Pentagon egyik nemrég közzétett jelentéséből kiderült, hogy 2012 első félévében több amerikai katona lett öngyilkos, mint az utóbbi 11 év ugyanezen időszakában bármikor. Az idén gyakorlatilag nem telt el nap anélkül, hogy legalább egy amerikai katona ne vetett volna véget önkezével az életének. Így az az abszurd helyzet állt elő, hogy az amerikai haderők saját katonái által okozott veszteségei 50 százalékkal magasabbak az Afganisztánban, ugyanezen időszakban, harc közben elszenvedett veszteségeknél, és az aktív állománynál 18 százalékos növekedést mutatnak tavalyhoz képest.
Az afganisztáni háború 2001-es kezdete óta átlagosan minden 36. órában történt öngyilkosság az amerikai fegyveres erők kötelékeiben. Tavaly az aktív szolgálatban bekövetkezett összes haláleset ötöde volt öngyilkosság, amely így a második haláloknak számít. Csupán 2005 és 2009 között több mint 1100 amerikai katona dobta el önként az életét. Ezek a zavarba ejtő adatok valójában az iraki és afganisztáni konfliktusokat felszító amerikai uralkodó osztály és politikai establishment embertelen képmutatását illusztrálják. Számukra ugyanis a katonák mindössze csereszabatos eszközök, akik többé már nem érdemelnek semmilyen figyelmet, miután teljesen összetörve visszatértek a hadszíntérről. Dana Pittard vezérkari főnök önkéntelenül is világossá tette, hogy ezzel kapcsolatban hogyan gondolkodik a társadalmi elit, amikor idén januárban kijelentette: „Arra a következtetésre jutottam, hogy az öngyilkosság egy teljességében egoista tett... Személy szerint nekem elegem van azokból a katonákból, akik úgy döntenek, hogy eldobják az életüket, hogy másoknak kelljen megoldaniuk az ő problémáikat. Legyetek felnőttek, cselekedjetek felnőttként, és oldjátok meg a mindennapi problémáitokat, ahogyan mi többiek tesszük.”
A mélynyomor és a különböző - jobbára az egzisztenciális helyzetükkel szembeni társadalmi közömbösség miatt kialakuló - pszichés traumák, amelyekkel a veteránok szembesülnek hazatérésük után, tipikusan amerikai aspektust adnak ennek a jelenségnek. Hivatalos adatok szerint az USA-ban naponta (!) 18 háborús veterán követ el öngyilkosságot. Ez a döbbenetes statisztika azt mutatja, hogy minden egyes harc közben elesett katonára 25 öngyilkos jut. Beszédes adat, hogy a Veteránügyek Minisztériuma által az öngyilkosjelöltek számára rendszeresített non-stop telefonvonal a 2007-es létrehozása óta több mint 400 ezer hívást kapott. Az amerikai egyetemi élet vezető orgánuma, a The Chronicle of Higher Education egyik jelentése megjegyzi, hogy a tanulmányaikat újrakezdő veteránok fele foglalkozott az öngyilkosság gondolatával, a húsz százalékuk pedig tervezgette is az elkövetés módját. Majdnem minden második veterán a poszttraumás stressz szimptómáit mutatja, egyharmadukat súlyos szorongás gyötri, egynegyedük pedig mániákus depressziós. Ráadásul 2000 óta csaknem egymillió amerikai katonánál diagnosztizáltak legalább egy mentális problémát, és a 17-24 éves veteránok esetében majdnem négyszer nagyobb a valószínűsége az öngyilkosságnak, mint a korcsoportjukhoz tartozó átlagos fiataloknál.
Számos tanulmány született a jelenség magyarázatára. Ezek azonban jellemző módon megelégednek a világ minden hadseregére jellemző sztereotip öngyilkossági okok azonosításával (gyógyszer- és drogfüggőség, „csicskáztatás”, kulturális megbélyegzés, harctéri élmények, poszttraumás stressz) anélkül, hogy feltárnák a sajátos amerikai hátteret, felismerve és megnevezve azokat a gazdasági nehézségeket, amelyekkel a hazatérő veteránok szembesülnek, akik közül 76 ezren, hajlék híján, az utcán kénytelenek éjszakázni, és a munkanélküliség szintje is jóval magasabb a körükben, mint a népesség egészében. Nemzedékről nemzedékre az amerikai munkásosztály fiait vagy erővel sorozták be a hadseregbe, vagy az óriási gazdasági és társadalmi nyomás késztette őket az egyenruha felvételére. Miközben sokan közülük a halálba masíroztak a katonai-ipari komplexum urainak érdekében, a harcmezőkről visszatérteknek otthon kell folytatniuk a harcot létfenntartásuk biztosítása végett. Egyre többen érzik túl nehéznek ezt a terhet cipelni.
Mindez még megdöbbentőbb annak kontextusában, hogy a nyugati féltekén - társadalmi közegükhöz hasonlóan - az amerikai haderőkben legmagasabb a vallásgyakorlók aránya. „Szeresd felebarátodat”, prédikálják a vallási vezetők, de igéjük láthatóan pusztába kiáltott szó marad. A Berkeley Egyetem empirikus kutatásai ugyanis azt mutatják, hogy ellentétben azzal, amit gondolhatnánk, az USA-ban legalábbis éppen a legvallásosabbak azok, akik a legkevésbé nagylelkűek és a legkevésbé hajlandók adakozni ismeretleneknek nem valamiféle erkölcsi kötelesség, hanem személyes empátiájuk vagy együttérzésük miatt. A kutatók három különböző vizsgálatot végeztek 1600 alany bevonásával, akiket hitük vagy hitetlenségük fokozata és vallásos meggyőződésük alapján osztályoztak. Mindhárom esetben a legkevésbé vallásosak, az agnosztikusok vagy az ateisták bizonyultak az ismeretlenekkel szemben leginkább bőkezűnek, nagylelkűnek és adakozónak (Social Psychological and Personality Science, 2012. április 26.).
Amerika Isten nevében vezényli harcba fiait (adott esetben) még nála is istenesebb népek ellen, akik azonban hazatérésük után hála és elismerés helyett a jenki kapitalizmus cinikus self made man-szlogenével szembesülnek: „Segíts magadon, Isten is megsegít”. A jelek szerint egyre növekszik azon veteránok száma, akiknek egyik opció sem jön be...
MD 2012. VIII. 8.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése