Apa, mi az a náci?

"Apa, mi az a náci?"

Ezzel a kérdéssel fogadott néhány napja a 8 éves kisfiam. Előrebocsátanám, hogy ez nem egy kitalált történet, hanem a magyar valóság. Elmondtam a gyermekemnek, hogy ez csak egy kiüresített jelző, amellyel buta emberek szoktak más embereket megbélyegezni. De nem hagyott nyugodni egy kérdés.

„Kisfiam, hol hallottad ezt a szót?” –kérdeztem.

„Hunor mondta rám az iskolában” –hangzott a válasz.

A Hunor név ne tévessze meg a kedves olvasót. Egy zsidó gyerekről van szó. Ez a név a zsidók anyanemzethez való simulását és a rejtőzködő habitusukat példázza. Előszeretettel vesznek fel ősmagyar neveket pusztán anyagi érdekből, miközben a név mögött lévő szellemiségről halvány fogalmuk sincs – hogy is lehetne? Egy szúnyog sem töpreng el azon, hogy a testhez, amiből a vért szívja milyen lélek és szellem tartozik. Sőt, a gazdatest múltja, ősei, származása, neve sem érdekli a legkevésbé sem a táplálkozó élősködőt. Csak a vére legyen jó meleg és tápláló, és lehetőleg ne mocorogjon sokat. Ha alszik az áldozat, vagy csak ébren álmodik, vagy már elfelejtette, hogy van keze, amivel lecsaphatja a rovart, az a tökéletes préda a szúnyog számára.

No de térjünk vissza a történetünkhöz. Hunor szüleinek történetesen több pénze van, mint a osztály többi szülőjének együttvéve – persze ez csakis véletlen lehet, csúnya és antiszemita összeesküvés-elmélet lenne azt feltételezni, hogy a hitsoros fajtársai segítették volna az apukát magasra kapaszkodni a politikai ranglétrán, egy város polgármesteri hivatalának jól fizető posztjába.

Nem tagadom, éreztem némi büszkeséget, elvégre ma már lassan nem is számít tisztességes embernek, akit nem náciztak még le. Ezt 8 éves korban elérni, nem is rossz! No de mivel érdemelhette ki a galamblelkű csemetém, aki egy légynek sem ártana, még csak nem is hallott a nácikról, és még szilárdan hiszi, hogy decemberben a Mikulás rejti el csokit a csizmájában, hogy ilyen jelzővel illessék?

Nyilvánvalóan semmivel. A válasz bizony a kis Hunor lelkivilágában és nevelésében keresendő. Ő az osztály rossz fiúja, rendszeresen bántalmazza a kisebbeket, teljességgel kezelhetetlen csemete. A tanárok persze semmit sem tehetnek ez ellen – nincs hozzá joguk. A finom módszerek ugyanis Hunor esetében nem működnek. Meg sem lepődünk rajta, hogy a pedagógusoknak semmihez sincs joguk. Tudjuk, hogy működik a rendszer – a népnek semmihez sincs joga. Mihez van joga például egy magyar családnak? Van joga hozzá, hogy ne engedje iskolába a gyerekét, ha tudja, hogy a tananyag súlyosan Nemzet- és Istenellenes? Vagy van joga hozzá, hogy ne engedje beoltani a gyerekét, ha tudja, hogy az oltóanyag jó eséllyel mérgező, és egy zsidó boszorkánykonyhán kotyvasztják össze? (Úgy rémlik, manapság ezeket gyógyszergyáraknak hívják.) Ja, hogy egyikhez sincs?

Most gondoljunk bele, milyen nevelést kapott otthon a kis Hunor, ha már nyolc évesen a náci szóval vagdalkózik azok irányába, akik nem tetszenek neki. Itt tartunk! Az országhódítók új nemzedéke minden képzeletet fölülmúlóan arrogáns és kegyetlen lesz. A polip, melynek feje az országhódítók, karjai pedig a „segílyesek”, egyre éhesebb. Kell, kell neki ez a Kárpát-Haza, mindennél jobban.

Egy gondja van csak. Mi magyarok, még mindig itt lakunk, ez a hazánk, ez a földünk. A polip szája pedig még nem elég nagy hozzá, hogy mindenkit elnyeljen. De vigyázzunk, mert a magyar egyre kevesebb, a polip szája pedig egyre nagyobb!

ÉBREDJ MAGYAR! 
Ligeti János