1968 hatása a nemzetközi viszonyra

globusz.net

„1968-nak szerintem legalább akkora fontossága volt a világtörténelemben, s ezen belül a nyugati társadalmak történetében, mint majdan 1989-nek a keleti blokk történetében. '68-cal alapvetően megváltozott az addigi kapitalizmus, egy modernebb, technológiai, jogi szempontból és önszemléletében, belső mechanizmusaiban újfajta társadalmi rendszer jött létre Nyugaton. Egy olyan rendszer, amely az individuumnak új definíciót adott, új lehetőségeket teremtett számára, nagyobb mozgásteret, öntudatot és önbizalmat. Kitágította, ugyanakkor konkretizálta az emberi jogok fogalmát, aminek aztán a rákövetkező években lett igazi jelentősége, politikai értelmet nyervén 1975-ben a Helsinki Egyezmény aláírásával. Ekkor kezdődött el az a folyamat, melyet ma posztmodernnek nevezünk."

A globusz.net június 22-én, a Klubrádióban elhangzott kerekasztal-beszélgetésének témája a következő volt:  1968 hatása  a nemzetközi politikára. Papp Gábor vendége Ara-Kovács Attila, a Republikon Külpolitikai Elemző Központ igazgatója, Dérer Miklós külpolitikai elemző és Vajda Mihály akadémikus volt.

Papp Gábor: Amikor telefonon meghívtam Vajda Mihályt a mai beszélgetésre, azt kérdezte, miért olyan fontos most 68, hogy vízcsapból is az folyik? Továbbítom nektek a kérdést, és neked is: miért ilyen fontos?

Ara-Kovács Attila: Először is adja magát a téma, már csak az évforduló miatt is. Másrészt 1968-nak szerintem legalább akkora fontossága volt a világtörténelemben, s ezen belül a nyugati társadalmak történetében, mint majdan 1989-nek a keleti blokk történetében. '68-cal alapvetően megváltozott az addigi kapitalizmus, egy modernebb, technológiai, jogi szempontból és önszemléletében, belső mechanizmusaiban újfajta társadalmi rendszer jött létre Nyugaton. Egy olyan rendszer, amely az individuumnak új definíciót adott, új lehetőségeket teremtett számára, nagyobb mozgásteret, öntudatot és önbizalmat. Kitágította, ugyanakkor konkretizálta az emberi jogok fogalmát, aminek aztán a rákövetkező években lett igazi jelentősége, politikai értelmet nyervén 1975-ben a Helsinki Egyezmény aláírásával. Ekkor kezdődött el az a folyamat, melyet ma posztmodernnek nevezünk. Tovább megyek: ekkor vált véglegessé a nyugati országoknak, különösen a gyarmattartó országok a kivonulása az egykori gyarmataikról. És minthogy ma már komoly elemzésekből tudjuk, hogy ezek az országok gyakorlatilag többet költöttek gyarmatbirodalmaikra, mint amit onnan a gyarmatosítás ezen időszakában kinyertek, sok financiális tehertől szabadultak meg, tehát konszolidálni tudták saját társadalmukat. Nagy vonalakban ezek azok a szempontok, melyek miatt oly fontos ez a - nyilvánvalóan szimbolikus - 1968.

Dérer Miklós: Én egy kicsit visszafogottabb lennék '68-cal kapcsolatban.  Ugye az a kérdés, hogy miért fontos ez mostanában. Azt hiszem, hogy a politikai baloldal ugyanúgy valamifajta identitáskeresésben van, mint '68-ban volt - ez lehet a háttérben. Számomra úgy tűnik, ahogyan '68-ban sem sikerült igazán a baloldalnak egyértelműségeket fölsorakoztatnia, most is nagy a bizonytalanság, inkább egyfajta fogódzó keresés folyik, ami óhatatlanul az évforduló ürügyén visszanyúlik '68-ig. A másik megjegyzésem meg az lenne, hogy vannak a világtörténelemben olyan évek, amikor egyszerűen összesűrűsödnek a dolgok, s nem biztos, hogy erre különböző erőszakolt ürügyeket és magyarázatokat kell találni. Az, hogy a Tet-offenzívától kezdve, az amerikai polgárjogi mozgalmak fordulópontján át a csehszlovákiai eseményekig és a diákmozgalmakig terjedt az események sora, nem feltétlenül közös alapú. Ezek azért nagyon áttételesen vannak kapcsolatban egymással, sőt, többnyire azt hiszem, hogy nem igazán.

P. G.: Persze, hogy éppen abban az évben volt Mexikóvárosban olimpia, teljes véletlen, mert ugye '68 egyik nagy színhelye Mexikó volt.

Vajda Mihály: Én mindazzal egyetértek, akár amit Attila elmondott, akár amit a Miklós, mindez oké, de a kérdés nem az volt, hogy miért volt fontos '68, hanem most miért szedtük elő? Miklós valamit pedzegetett, hogy a baloldal válsága mindenütt. Ezt én elismerem, hogy van ilyen, de hogy pont most ütött volna be ekkora súllyal, ezt így nem érzem.

Nekem a kérdésem pontosan az, hogy hogy jutott most eszünkbe valami, ami gyakorlatilag 39 éven át nem jutott az eszünkbe? Nos tehát: minden igaz amit elmondtál, csak azt nem tudom, hogy ez pont '68-hoz köthető-e? Olyan tényeket soroltál fel, nagyon korrekten, nagyon pontosan, amelyeknek édeskevés közük van ahhoz a '68-hoz, amit mi megéltünk, legkülönbözőbb mozgalmakhoz tehát. Különböző újfajta mozgalmak megszületéséhez.

Hogy melyik mennyire volt újfajta, azt elemezgethetjük itt, de minthogy mi elsősorban '68 külpolitikai hatásáról akarunk beszélni, akkor ebbe nem érdemes olyan nagyon belemennünk. Egy vonatkozásban talán mégis: mégpedig annak a '68-nak a vonatkozásában, amelyikről a legkevésbé, de talán mégis állíthatjuk, hogy új típusú mozgalom volt. A német mozgalomról beszélek. A német mozgalom is diákmozgalom volt, új típusa a diákmozgalmaknak. Diákmozgalom, amelyeknek még áldozatai is voltak, valami olyasmi ami, ötven évvel azelőtt elképzelhetetlen lett volna. Átalakította Németország arculatát, ez tette lehetővé azt, hogy Németország Európa vezető országává váljon, mert ezek után a többi ország már kénytelen volt elfogadni (már amennyire).'90-ben azért mégis  ódzkodtak egy kicsit a német újraegyesítéstől, meg kell hogy mondjam jogosan. Nem azért jogosan mintha attól kellett volna félni, hogy ettől kezdve Németország megint agresszív nagyhatalommá válik, hanem, mert amit ők valószínűleg észre sem vettek, de most már tudjuk:  Kelet-Németország nem alakult át semmiféle értelemben, ugyanolyan, mint a hitleráj összeomlásakor volt. Tökéletesen elfogadhatatlan, nacionalista és idegen gyűlölő vonásokkal.

 Nyugat-Németország azonban '68-ban végiggondolta azt, hogy mi is történt '45-ben, mert a fiatalok, a '45 után születettek többnyire, de ha nem is azután születettek, de akkor felcseperedők, azok számon kérték szülők és nagyszülők generációján, hogy:  mit csináltatok ti? Mi is volt az a náci világ? Miről hallgattok olyan buzgón? És megszűnt a hallgatás lehetősége, mindent végig kellett gondolni, és ettől kezdve lett - amit valószínűleg aki végiggondolja, még ha csak halkan gondolja is, nagyon jól tud - Németország a mai Nyugat-Európa egyetlen igazán őszinte állama. A többi az mind azt játssza, hogy ő nem felelős semmiért, szörnyű, amit a németek műveltek, de mindent ők tettek.

Hála istennek ez most már azonban a múlté. A németek azok, akik tudják, hogy tényleg sok szörnyűséget műveltek és nem is védekeznek azzal, hogy másokra mutogatnak: azok is lelkesen csinálták velünk együtt. Megszálltuk Franciaországot és a franciák olyan buzgón együttműködtek velük, hogy az ördög se érti, hogy lett belőlük '45-ben győztes nagyhatalom? Nem győzik elfelejteni, amit tettek, de ez most már azért nem megy. Művészek, írók stb. nem hagyják, hogy a tettek elfelejtődjenek.

 Még olyan államok is vannak, amelyek nem keveredtek a háborúba, ők inkább üzletelni szeretnek, mint mondjuk Svájc vagy Svédország. De azok is gazdagodtak a bulin. Úgyhogy azt kell, hogy mondjam, hogy Németországnak ez a radikális átalakítása, egy más szellemiségű országgá való alakulása, ez az ami lehetővé tett nagyon sok változást az országok, államok viszonylatában. Ráadásul, hogy kapcsolódjak ahhoz, amit mondtál, az egyetlen olyan európai vezető nagyhatalom, amelyik igazán gyarmattartó soha nem volt, 1918-ban azután elvették tőle azt a néhány jelentéktelen gyarmatát is. És talán Németország példáján mutatkozott meg, - talán, ahogy te érveltél pont azért sikerült neki sok minden, hogy a gyarmattartás nem volt jó üzlet és főleg nem olyan nagyon fényesek a következményei.

P. G.: Azt mondtad, hogy '68 a német önvizsgálatban is fordulópont volt. Miért volt fordulópont? Az emlékeim szerint a német irodalomban Böll-lel, Grass-sal jóval '68 előtt elkezdődött a múlttal való szembenézés, és az én emlékeim szerint '68-ban legfeljebb az az új generáció találkozott a német múlt kérdésével, amelyik életkorilag akkor jutott el ahhoz, hogy olvasson, vagy hogy megértse azt, amit már tulajdonképpen a '40-es évek vége óta elsősorban a német írók az asztalra tettek.

V. M.: Ne becsüljük túl a saját jelentőségünket. Az értelmiség jelentőségét. A német írók itt-ott ezt-azt az asztalra tettek, az olvasta el, aki akarta, és azok közül is, akik talán elolvasták jó néhányan minimum félredobták, de talán még nemzetgyalázásként is értékelték azt, amit a német írók megírtak. Amikor aztán a fiúk-lányok kimentek az utcára, elkezdtek ordítani, követ dobálni és elkezdtek számolni...:"most tessék végre beszélni, elég volt ebből a hallgatásból!" , az megdöbbentő volt a német polgár számára.

A-K. A.:  Szerintem benne volt a kérdésedben a válasz is, és Misu jól ütötte le ezt a labdát, tudniillik éppen arról van szó, hogy a szóban forgó írók művei '68 környékére értek be. Ekkorra - jobb szó híján - jött létre az az olvasói réteg, amelyik már sikerrel interiorizálta üzeneteiket, de szerintem témánk vonatkozásában egy ellenpróbát is kellene tennünk.

 Ugye eddig főként Németországról és Nyugat-Európáról beszéltünk. De mi történt Keleten? Keleten is megindult egy reformmozgalom. Ott is hatott mindaz, amit '68-nak hiszünk vagy legalábbis gondolunk. Magyarországon megszületett az úgynevezett új mechanizmus, amit aztán 3-4 év múlva Moszkvából leállítottak. Csehszlovákiát megszállták, tehát ott eleve nem tudott semmi megvalósulni. Két ország - geopolitikai szempontból - valóban váltott: Jugoszlávia és Románia. Aztán ennek a geopolitikai váltásnak - a nacionalizmus és a szocializmus vadházassága révén - majdan eljött a végpontja, ahol ott állt Ceauşescu és Milošević, teljes életnagyságban és történelmi pitiánerségben. Tehát egyik kelet-európai ország sem tudta felhasználni a reformhullámot, egyikben sem volt lehetőség életképes újításokra.

P. G.: Hadd ajánljak egy játékszabályt. Hagyjuk nyitva azt a kérdést, aminek a megvitatása, azt hiszem, elvinné az egész beszélgetést, hogy a keleti '68 és a nyugati '68 között milyen viszony volt. Valóban szerves viszony volt, vagy nem volt? Tudniillik azt gondolom, hogy ez a '68-cal kapcsolatos vitáknak az egyik sarkköve, és ezt mi most hagyjuk ki.

D. M.: Pedig részint erről szerettem volna beszélni, ezt a keleti, illetve csehszlovák dimenziót kitágítani, illetve azt, hogy gyakorlatilag '68-ban vált nyilvánvalóvá, hogy ennek a rendszernek, ami itt kialakult, nincs reformkapacitása. És belülről egyszerűen nem lehet megreformálni. És mégis a csehszlovák '68 sorsa indította meg aztán az eurokommunizmustól kezdve azokat a nyugati mozgalmakat is, amelyek paradox módon a baloldalban még tovább éltették egy darabig azt az illúziót, hogy azért mégis talán lehet valamit kezdeni az egész üggyel.

Én egy másik dimenziót is szeretnék fölvetni, nevezetesen, hogy Németországon túl még volt egy ország, ahol '68 katartikus erővel hatott. És ez az Egyesült Államok volt.

Nevezetesen '68, ha úgy tetszik, mély társadalmi megrázkódtatásokat okozva olyan szembenézésre adott lehetőséget az amerikai politikában, miszerint az Egyesült Államok akármilyen hatalmas, akármilyen erős, sok szempontból kivételes ország, nem képes arra, hogy egyúttal oldja meg a Nagy Társadalommá alakulás johnsoni célkitűzését, nevezetesen egységes társadalmat csinálni feketékből-fehérekből-tarkákból, és ugyanakkor pedig etikusan végigvinni a kommunizmus elleni küzdelmet, a vietnami háborút. Hiszen ekkor szembesültek az emberek a vietnami háborúnak olyan mellék-, de nem mellékes mutatóival, mint például a vietkong gerillának a tévé által közvetítette fejbelövése a saigoni rendőrfőnök által, vagy a My Lai-i incidens, amikor egy amerikai szakasz kiirtott egy vietnámi falut stb.

Rádöbbentek, hogy ezeket a problémát az Egyesült Államok nem tudja egyszerre megoldani, valamelyiket föl kell adnia; úgy tűnik, hogy voltaképpen mind a kettőt jegelte, de leginkább a Nagy Társadalommá alakítást adta fel egy időre, miközben természetesen a mélyben zajlottak az átalakulási folyamatok, és kénytelen volt a biztonsági szempontból fontosabb kérdéssel, a vietnami háborúval foglalkozni és ezt „megoldani" sajátos módon.

P. G.: Két megjegyzésem van. Az első. Mélységesen egyetértek, amikor azt mondtad, hogy '68-nak egyik terméke volt Amerika. '68 tulajdonképpen Amerikából indult, tehát időben megelőzték az amerikai momentumok azt a párizsi '68-at, amiben ma, ami emlékeink szerint '68 kulminálódik.

A másik megjegyzésem: említetted a saigoni rendőrfőnök által főbelőtt gerillát. Én úgy tudom, hogy ennek az előzménye az volt, hogy ez a gerilla - ennek a kivégzésnek a helyszíne a saigoni piactér volt - megjelent a piactéren, és géppisztollyal egy őrületes vérengzést hajtott végre.

V. M.: Egy rendőr ilyenkor nem nagyon tud mást tenni...

 P. G.: És negyven éve ez az egy emblematikus fotó..

D. M.: Gábor, a percepció a lényeges és az emblematikusság. Sokszor nem az a lényeges, hogy mi történt, hogy mi van a mögöttes tartományban. Én nem arról beszéltem.  Sajnos, az teljesen lényegtelen volt, hogy mit történt a fejbelövést megelőzően. A lényeges az volt, hogy ez az esemény olyan sokkoló hatással volt a világ közvéleményére, amely alapvető hozzáállásokat erősített és változtatott meg. Hogy ennek az előzménye mi volt, ebből a szempontból sajnos nem érdekes.

A-K. A.: Itt ismét felmerül a nagyon makacs kérdés, hogy miért is aktuális '68. Hát nézzük meg Amerika akkori és Amerika jelenlegi külpolitikai percepcióját. Nézzük meg azokat a háborúkat, amiket Amerika akkor vívott és vív most. Nézzük meg azoknak a harcoknak a perspektíváit. Szóval rettenetesen sok párhuzam van, azonos hibák tömkelege. És nyilvánvalóan vannak lényeges különbségek is. Mégis azt hiszem, sokan vannak, akik szeretnék úgy tisztába tenni magukban '68-at, hogy annak értékei ne vesszenek el az akkori hibák mai józan mérlegelése következtében.

Említette Gábor a saigoni köztéri kivégzésdráma hatását és hazug, de legalábbis egyoldalú baloldali narrativáját. Számos hasonló akad még. '68 januárjában például - részben a Vatikán óhajának engedve - Saigon és az őt támogató Washington a Vietkonggal pár napos tűzszünetet kötött, mely január 1-én éjfélben lépett érvénybe. Éjfél után öt perccel a Vietkong megtámadott több falut a Mekong-deltában, melyek a tűzszünetet ünnepelték. Több száz parasztot gyilkoltak le pár óra alatt. A világ pedig csak és kizárólag My Lai-ra emlékszik.

Miklósnak igaza van, amikor minderre nyomatékosan felhívja a figyelmünket, ugyanakkor nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy a My Lai miatt tüntető tömegeknek is megvolt a maguk erkölcsi igazsága, s ezért tudott e szimbólum működni. Teljesen hamis volt ez a szimbólum-rendszer? Nem, csak sarkított. Részben indokolt volt és részben igazságtalan. Különösen, ha összevetjük az akkor zajló világpolitikai folyamatokkal, amelyeket igencsak befolyásoltak e szimbólumok, és az említett értelmiségiek. Ennek következtében vonult ki a Nyugat sok helyről, így Afrikából is. Helyes volt ez? A Nyugat szempontjából mindenképp, erkölcsi és anyagi szempontból egyaránt; és ezt az akkori többségi érzület kényszerítette ki, nem valamiféle katonai-politikai vereség. De helyes volt-e Afrika szempontból is? Itt ma már egyáltalán nem vagyok biztos az igenlő válaszban, hisz a Nyugat helyét a Szovjetunió, Kína, Kuba foglalta el, s az addigi exportcikkeket - a demokráciát és a demokrácia intézményrendszereit - hirtelen felváltották a szovjet fegyverek, a kínai tanácsadók, a kubai komiszárok. Mindezek közvetlen örökösei Kadhafi vagy Julius Nyerere őrült „szocialistái", Nasszer vagy Mugabe „fasisztái" és így tovább. A csökevényes, de létező demokratikus intézmények szétporladtak, s átadták helyüket valaminő atomkori kőkorszaknak. Miért kell ismét kibeszélnünk '68-at? Hát ezért. És tíz év múlva ezért fogunk beszélni róla ismét.

P. G.: Attila, nem az a dolgom, hogy értelmezzem és lefordítsam magyarra a magyar szavaidat, de akkor, amikor az aktualitásról beszéltél, arra gondoltál, hogy akkor volt Vietnam és a mai aktualitásnak köze lehet Irakhoz?

V. M.: Én is gondolom egyrészről, nagyon határozottan, ugyanezt, már ami az amerikai attitűdöt illeti. Másrészről azonban látnunk kell valami mást is. A vietnami háborúban a két rendszer állt szemben egymással, nem is titkoltan, nem is burkoltan. Egy kommunista Vietnam harcolt egy nem kommunista Vietnam ellen, és a nem kommunista Vietnamot akarta megerősíteni Amerika.

 Ez elmúlt, ilyen nincs, nincs ez a két világrendszer ebben az értelemben. Az oroszok nem állnak semmiféle iraki mozgalom mögé, amennyire ezt én tudom. Mit tudom én, hogy a háttérben mi folyik, de egyvalami mégis nagyon hasonlít a negyven évvel ezelőtti helyzetre. Amerika gondolkodása rettenetes lassan változik: nem értik a másfajta társadalmakat. Akkor sem értették, hogy miféle társadalom a vietnami társadalom, csak azt tudták, hogy az oroszoknak ottan semmi keresnivalójuk nincs Vietnámban. Még kevésbé értik azt, hogy miféle társadalom az iraki társadalom. A blődli, hogy mi ott eltávolítjuk a diktátort, és másnap lelkes tömegek fognak ujjongani, kikiáltják a demokráciát, amit mi hoztunk nekik ajándékba, ugye erről most nem beszélgetünk, de legközelebb, ha megint egy ilyen dolog adódik, Amerika megint ezt fogja hinni, mert Amerika nem tudja elképzelni, hogy a történelmi kulturális tradícióknak bármiféle jelentőségük lenne. Minden ember egyforma, és minden ember úgy akar élni, mint egy amerikai. Amiből egy szó sem igaz.

P. G.: Igen, mert ezzel kapcsolatban Amerika utolsó élménye, 1945-ben volt, amikor Európába bevonult, s Olaszországban és a többi országban, úgy ünnepelték felszabadítóként, hogy megjöttek az amerikaiak, a demokrácia fáklyavivői.

V. M.: Elnézést, azt ünnepelték, hogy megszabadították őket a megszállóktól.

P. G.: Igen, de ez az amerikai történelmi tudatban úgy tükröződik, hogy Amerikát...

V. M.: ...igen, igen, de Szaddam Husszein nem volt Irak megszállója!

D. M.: Én csak annyit akartam itt hozzátenni, hogy  az amerikaiak nagy félreértése Vietnamban az volt, hogy ők azt hitték ott, hogy a nemzetközi kommunizmussal állnak szemben, és a végén kiderült, hogy egy regionális hatalmi törekvéssel, az észak-vietnamiak kifejezetten nacionalista, kommunista mezbe öltözött nacionalizmusával álltak szembe, és amikor erre rájöttek nem véletlenül erre egy európai származású politikus, a Kissinger jött rá, akkor vonultak ki végül is.  Amikor azt mondták, hogy végül is nem az oroszokkal és a kínaiakkal állunk szemben, hanem ezzel az Észak-Vietnammal, s ezért  nincs akkora geopolitikai jelentősége az egész dolognak.

P. G.: Még mindig az eredeti kérdést fölvetve, hogy miért jött most ennyire elő '68? Amikor Misu, Te  Németország '68-ban megváltozó, illetve megváltozott szerepéről beszéltél, ez valaminek a következménye volt. 1968 a virágzás éve volt Nyugat-Európában. Franciaország egy virágzó, gazdag ország volt. Az, hogy a diákmozgalmak ekkora jelentőségre tettek szert, az is a gazdagságnak, a fejlettségnek volt a következménye. Soha megközelítően ekkora arányban nem voltak egyetemisták a korosztályukban, azt hiszem akkor is Franciaországban is 30 % fölött volt a 18-25 éves korosztályon belül az egyetemistáknak az aránya, Németországban hasonló volt. 2008 a mindenféle hitelválság és az energiahordozók árának megugrása ellenére a virágzásnak, a nyugati társadalom ma a gazdagságnak soha el nem ért fokán áll.

V. M.: Jó, ez egy fontos tényező, de azt hiszem, hogy most mi nem erről akartunk beszélni; én szívesen beszélek erről, mert többet vélek tudni róla. Szóval az a helyzet, hogy 68 - ezt részben említetted -, átalakította a kapitalizmust, de a kapitalizmus  -  én különben nem szeretem ezeket a kategóriákat, ha  most netán használtam volna, akkor pech.

Na most az a helyzet, hogy a modern ipari társadalom, amelyben természetesen a tőke alapvető szerepet játszik, radikálisan átalakult. Nem a gazdasági mechanizmusai alakultak át annyira radikálisan, amennyire a társadalom alakult át. A társadalomról mint egészről, mellyel kapcsolatban  Marx Károly megírta a kapitalizmus kritikáját, nem tudott semmit sem mondani. Azért volt képtelen befejezni azt a nyomorult Tőkét, , mert szerette volna, levezetni a gazdasági struktúrából a társadalmat, de az nem sikerült neki, nem is sikerülhetett.. Nem vezethető le. Már '68 előtt is világos volt, hogy nem vezethető le, hiszen egy Törökország és egy Svédország nem két hasonló, hanem két totálisan különböző társadalom, ugyanakkor mind a kettő kapitalista.

Mit jelent tehát az, hogy kapitalista társadalom? Semmit. A társadalom szempontjából szinte semmit nem jelent. A gazdaság működésének az alapelvét írja csak le. A társadalom viszont radikálisan átalakult, megszűnt osztálytársadalom lenni. Tömegtársadalommá vált, ahol kontinuusak a különbségek. Senki sem tartozik egy meghatározott társadalmi csoportba, és ez is összefügg '68-cal. Nem '68 eredménye ebben biztos vagyok, nem '68 következménye, de valamilyen értelemben a '68-as mozgalmak hozzájárultak ennek a tudatosulásához.

Kérem szépen, ide is eljöhetek, emlegetted, hogy akadémikus vagyok, s tényleg, s mégis elmehetek akárhová egy farmer gatyában. Hát képzelj el '68 előtt egy tekintélyes akadémikust, akinek nyakkendő csak ötször volt életében a nyakán, ahogy Radnóti írta valahol, és farmer gatyában jár. Az hogy megszűntek ebben az értelemben a látható társadalmi különbségek. Tudjuk, hogy vannak nagyon gazdagok és tudjuk, hogy vannak nyomorultul szegények, de a különbségek egyrészről kontinuusak, másrészről a szegénység és a gazdagság nem kapcsolódik feltétlenül társadalmi státuszokhoz és hasonló dolgokhoz. Nincs osztály, hanem tömeg van, ami aztán bizonyos értelemben '68-ban, de hát ez hosszú elemzést igényelne, már nyilvánvalóvá vált.

A-K. A.: Götz Aly, az igen vitatott német történész publikált egy könyvet nemrég '68-ról, amiben az egyik legszórakoztatóbb momentum, hogy azt mondja: „Ó hagyjuk az egészet a fenébe, ez egy őrültség volt! Én magam is egy őrült voltam. Gyakorlatilag egyetlen oka volt az egész történetnek, az, hogy az egyetemisták kilencven százaléka férfi volt. Kevés volt a nő, és ez frusztrálta a fiatalokat. Következésképp kivonultunk az utcákra és szétvertük a társadalmat." Persze, sommás megállapítás, de benne van egy nagyon fontos igaz momentum: '68-cal felszabadult a magánélet, tényleg forradalmi átalakuláson ment át a szexualitás. És akkor még nem is beszéltünk az érem másik oldaláról. Ekkortájt megváltozott a világ geopolitikai arca is. Miközben a Nyugat a szekularitás újabb, modernebb fázisába lépett, a '67-es izraeli-arab háború egyik reakciójaként az iszlám politikai kultúrában - ha lehet egyáltalán ilyet mondani - tovább erősödött a modernellenesség, az elvakultság. Ekkor „intézményesült" a palesztin terrorizmus, ekkor csatlakozott fel a radikális európai baloldal az úgynevezett palesztin ügy mögé, ekkor kezdett szerveződni a német Rote Armee Fraktion, illetve az olasz Brigate Rosse, s ekkortól vált szalonképessé a nyugati radikális baloldaliak körében az antiszemitizmus. Az arab társadalmak legtöbbje viszont elveszítette belső egyensúlyát, polgáraik kultúrája pedig egyre inkább egy olyan hitbeli-politikai szélsőség felé sodródott, melynek kihívásait most érezzük, látjuk, szenvedjük leginkább. Kínában ekkor érte el csúcspontját a kulturális forradalom, melyről ma már komoly könyvek állítják: ha e „forradalom" borzalmait nem kellett volna elviselnie a kínai tömegeknek, máig nem ábrándultak volna ki teljesen abból az illúzióból, amit „kínai kommunizmusnak", illetve rövidebben Mao Ce-tungnak neveznek. És nem kapott volna esélyt nyolc-tíz évvel később Teng Hsziao-ping, hogy emberivé, élhetőbbé tegye a kínai létet, bekapcsolja országát a nemzetközi rendszerbe. Ez is egy fontos momentum a világtörténelemben, ami szintén '68-hoz, illetve e korszakhoz tartozik.

D. M.: Igen, még visszatérnék a keleti dimenzióhoz, amiről az elején volt szó. '68 az úgynevezett szocialista országokban azt is jelentette, hogy a hivatalosság nem tudott mit kezdeni azzal, hogy Nyugat-Európában az értelmiség és a diákság volt a társadalmi változásoknak egyfajta zászlóvivője, miközben itt az úgynevezett proletariátus és a munkásosztály, hogy úgy mondjam forradalmi szerepéről tartottak mindenféle szemináriumokat.

A hatalom ezért nem is értette meg az egészet, megpróbált elhatárolódni, megpróbálta jelentőségében egy kicsit bagatellizálni az egész dolgot. Magyarán én csak annyit akarok mondani, hogy miközben itt is elindultak reformfolyamatok, nem tudom, hogy mennyiben kapcsolódva a Nyugathoz - szerintem nem sokban -, egyúttal egy elhatárolódási kísérletnek is tanúi voltunk, ugyanis észrevették, hogy ez az egész nyugat-európai '68 alapjaiban kérdőjelezi meg az itteni viszonyokat.

A-K. A.: Már aki észrevette. Magyarországon észrevették. Kelet-Németországban nem. Misu éppen az előbb célzott erre.

V. M.: Hát az a helyzet, hogy a '68,...hát Magyarországon nem volt '68-as mozgalom, de az életforma átalakulásának folyamata bőven megkezdődött már akkorra. A farmernadrág ide is bejött, bekövetkezett a szexuális forradalom és így tovább. Na már most ettől sokkal jobban rettegett az itteni hatalom, mint bármi mástól. Nem az ideológiai kérdések voltak számára a fontosak, proletárdiktatúra, meg ilyenek, hát hittek ők abban?, Tudták, hogy ők is egy értelmiségi forradalmat csináltak meg. S mindig ez történik,  és mindig szörnyű következményekkel.

Azért féltek az életforma forradalmától, Magyarországon biztos ez volt a helyzet  - én nem ismerem az összes volt közép-európai szocialista országot, de azért nagyjából sejtem, hogy másutt is ez volt a helyzet -, mert legitimációjukat a konzervatív értékekre építették: Mindezek a kelet-európai országok ugyanis mélyen paraszti gyökerű, konzervatív országok voltak. A kommunizmust a nép nem szerette, ezzel szemben észrevette, hogy a kommunizmus nem engedi meg azt a bomlást, amely nyugaton végbement, hogy az ő gyerekeik nem fognak aztán ott a hatalmas parkban, Woodstock vagy hogy hívják, nyilvánosan szeretkezni a tévékamerák előtt. Ilyen nálunk nem fog bekövetkezni. Nem is következett be

P. G.: Nálunk nem lesz Sziget!

V. M.: ...Nálunk nem lesz Sziget, így van. Szóval alapjában véve ezt utálta a hatalom itt. Nem a mindenféle ideológiákat. Nem is volt az ilyen mozgások mögött semmiféle ideológia, hanem egyszer csak elindult valami, ami felszabadulás volt, amit ma már nem is érzünk annyira felszabadulásnak, mert más folyamatokra tekintünk a világban. De azért mindenki másképp él mint azelőtt.

D. M.: Rendben, akkor hadd vessek fel még egy dolgot. Mi az oka annak, hogy ezt a '68-at és mindent, ami köré fonódik és hozzá kötődik , a jobboldal utálja?

V. M.: Mert konzervatív a jobboldal. Én bocsánatot kérek, de nem tudok igazán mit kezdeni ezzel a jobbal meg a ballal, de ez negyven éve így van, és mégis mindig mindenki visszatér ehhez a szembeállításhoz.

A magyar „jobboldalnak" a konzervativizmushoz a szó eredeti értelmében alig van valami köze. A jobboldal, az konzervatív. A konzervativizmus a jobboldaliság, és az egy tiszteletreméltó álláspont. Én nem szeretem, mert én lezser szeretek lenni, de azért az alapvető követelménye a konzervativizmusnak, hogy ne bomoljon föl a társadalom. A felbomlás, a régió-normák felbomlása viszont '68-ra nagyon is jellemző volt, talán nem annyira a németre és franciára, mint az amerikaira. A társadalomnak ez a lezserré válása, átalakulása és így tovább. Csakhogy Amerikának akkora politikai tartalékai voltak, hogy talán még a konzervatívok is úgy gondolták, hát had hancúrozzanak a gyerekek. Miért olyan fontos ez? Majd elunják! El is unták. Nem is kellett rájuk lövöldözni, nem kellett semmiféle barikádra lőni, semmit nem kellett csinálni. Elunták, kész. De hogy unták el? Úgy, hogy egyben bevitték ezt a vírust a társadalomba.

A-K. A.: Azért volt egy - ha már így neveztük, ám legyen - másik vírus is, és erről szeretném Vajda Mihályt kérdezni. Van egy Korcsula nevű kis sziget az Adrián, ahol '68 nyarán, a Praxis című folyóirat szervezésében összegyűltek filozófusok.  Ha jól tudom, te is ott voltál...

V. M.: Nem.

A-K. A.: ...de ott volt ezen a nemzetközi filozófus-találkozón Heller Ágnes, Fehér Ferenc, Márkus talán. Aztán Sós Vilmos, Erdélyi Ágnes, Tordai Zádor. A nagy öregek közül Ernst Bloch. Ők aláírtak egy szolidaritási nyilatkozatot, melyben támogatásukról biztosították a cseh reformokat, illetve tiltakoztak Csehszlovákia megszállása ellen. E nyilatkozat lényegében megvetette az alapjait annak, amit később Demokratikus Ellenzéknek neveztünk.

V. M.: Néhány éven belül létrejött a magyar ellenzék, de hát a magyar ellenzék létrejötte, ami egy nagyon fontos valami volt, nem lett volna lehetséges, ha el nem bizonytalanodik az egész kelet-európai hatalmi szisztéma. Ez az elbizonytalanodás lényegében a '80-as évek elejére tehető. A lengyelek ellen már nem mertek katonailag beavatkozni és hát az afganisztáni vereségről sokszor megfeledkezünk, hogy a Szovjetunió súlyos katonai vereséget szenvedett - fennállása óta először. Úgyhogy én azt mondom, hogy hát igen, most végig arról beszéltünk, hogy a világ átalakult '68-ban.

A-K. A.: Szerintem ez is azt bizonyítja, hogy '68-nak Keleten is volt hatása, méghozzá olyan, aminek aztán geopolitikai jelentősége is lett a későbbiekben.

Tudományos előítéletek

A homoszexualitás „gyógyításának" rövid története
The Gay & Lesbian Review

Az orvostudomány sokáig betegségnek tekintette, 1952-ben az Amerikai Pszichiátriai Szövetség egyenesen a szociopata személyiségzavarok között sorolta fel a homoszexualitást. Sok orvos mindent elkövetett annak érdekében, hogy „kigyógyítsa" a meleg férfiakat és nőket, illetve hogy megakadályozza, hogy a gyerekben homoszexuális hajlam alakuljon ki. Timothy F. Murphy amerikai bioetika professzor a The Gay & Lesbian Review magazinban megjelent írásában áttekinti a homoszexualitás „gyógyításának" kétszáz éves történetét.

A 18. század óta számos a homoszexualitás kialakulását magyarázó elmélet terjedt el. A különböző elméletek hívei eltérő „gyógymódokat" ajánlottak a betegségnek tekintett homoszexualitás kezelésére. Sok orvos sikerekről számolt be, de természetesen egyetlen módszer sem állta ki a tudományosság próbáját. A homoszexualitás gyógyításába vetett hit mégsem ingott meg. „Még ma is akadnak olyan terapeuták és vallási tanácsadók, akik azt állítják, hogy képesek visszavezetni a férfiakat és a nőket a másik nem iránti vonzalomhoz." Régen előfordult, hogy a melegeket fizikai kényszer alkalmazásával vetették alá embertelennél embertelenebb kezelésnek. Ma sok meleg a társadalmi elvárások és az előítéletek miatt próbálja megváltozatni szexuális beállítottságát. Hatékony terápiát kínáló sarlatánból pedig nincs hiány.

1892-ben Graeme M. Hammond amerikai neurológus kerékpározást javallott homoszexualitás ellen. Azt feltételezte ugyanis, hogy az azonos neműek iránti vonzalmat az idegkimerültség okozza, és a fizikai terhelés segíthet visszaállítani a heteroszexuális beállítottságot - kezdi a felsorolást Murphy.

Denslow Lewis orvos a drasztikusabb megoldások híve volt. 1899-ben azt írta, hogy az élet értelmetlen az ellenkező nem iránti vonzalom nélkül. A homoszexualitást az elkényeztetett urak és úrhölgyek nyavalyájának tekintette, és kokainkúrával, nők esetében a klitorisz eltávolításával akarta kezelni. Lewis azt állította, hogy a módszer a gyakorlatban is bevált: két leszbikus páciense családanyává vált, igaz, a szexet soha többé nem élvezték.

Sigmund Freud is foglalkozott a kérdéssel. 1920-ban egy leszbikus lányt küldtek hozzá: a szülei azt szerették volna, hogy a neves pszichoterapeuta „gyógyítsa ki". Freud azon kevesek közé tartozott, akik tisztábanan voltak vele, hogy a homoszexualitást nem lehet és nem is kell kezelni. „Egy homoszexuálist nem könnyebb átszoktatni a heteroszexualitásra, mint fordítva. A különbség csak az, hogy utóbbit még sosem próbálták."

Egy 1929-ben írt svájci börtönjelentés arról számolt be, hogy az exhibicionisták és a nemi erőszak elkövetői mellett a homoszexuálisok is „gyógyíthatók" kasztrációval. Ugyanebben az évben John F. W. Meagher orvos átfogó elemzésében kifejtette, hogy a meleg férfiak kifinomultak, művészi hajlamokkal rendelkeznek, szeretik a zenét. Sőt, még azt is tudni vélte, hogy a melegek rosszul fütyülnek és kedvenc színük a zöld vagy a piros.

Visszaemlékezésekből tudni lehet, hogy a náci Németországban klinikai úton, herék beültetésével próbálták kezelni a homoszexualitást.

Az ötvenes években a The British Medical Association tanulmánya szerint a homoszexualitás az önfegyelem hiányából fakad, de megjegyzi, hogy a melegek nem mindig gyógyíthatók, és bizonyos esetekben nem is etikus átneveléssel próbálkozni.

Egy brit orvos 1959-es jelentése szerint veréssel és egyéb módszerekkel bármelyik meleg „beteget meg tudja gyógyítani" legfeljebb öt napig tartó „kezeléssel". Egy pszichológus néhány évvel később inkább a túladagolással próbálkozott: a meleg páciensnek közösülő férfiak magnetofonra vett nyögéseit kellett hallgatnia vizelettel teli edények között. A pszichológus szerint ettől a melegek kedve elmegy a férfiaktól. 1964-ben egy a British Medical Journalben megjelent tanulmány elektrosokkot ajánlott. A hetvenes években volt olyan orvos, aki csoportterápiával próbálkozott, mások pszichoterápiával. Gerald C. Davison viszont már 1976-ban a terápiák leállítását sürgette, mondván, hogy a gyógykezelés hozzájárul a melegek hátrányos megkülönböztetéséhez és kirekesztéséhez.

Edmund Bergler a nyolcvanas években a nőktől való félelemmel magyarázta a homoszexualitás kialakulását. A melegeket „idegbetegnek" nevezte, és kifejtette, hogy az azonos neműek iránti vonzalomnak nincs semmilyen biológiai alapja. Günther Dorner német orvos viszont éppen biológiai okokra vezette vissza a homoszexualitást, és az embriók hormonrendszerébe történő klinikai beavatkozással akarta megakadályozni, hogy a születendő gyerek meleg legyen.

Joseph Nicolosi pszichológus 1991-ben az apa által okozott lelki sérüléseknek tulajdonított a homoszexuális hajlamot, és a férfiszerep gyakorlásától remélte a gyógyítását.

Az ezredforduló óta sok orvos pszichoterápiával akarja leszoktatni a melegeket az azonos neműek iránti vonzalomról. 2004-ben Robert Perloff, az Amerikai Pszichológiai Szövetség korábbi elnöke kiállt a pszichológusok azon jogáért, hogy a szexuális beállítottság megváltoztatását elősegítő kezeléseket ajánljanak, amennyiben ezt a melegek igénylik.

„Logikus, hogy ha betegségnek tekintjük a homoszexualitást, akkor keresni kell rá a gyógymódot. Bár egyre kevesebben vannak, akik ezt gondolják, mégis akadnak, akik szeretnének megszabadulni homoszexuális beállítódottságtól" - foglalja össze Murphy az áttekintést. Sokan vannak, akik vallásuk miatt szeretnék, ha heteroszexuálissá válhatnának. „De nem szabad megfeledkeznünk róla, hogy a melegek többsége nem szeretne változtatni beállítottságán. Az igény a szexuális beállítottság megváltoztatására egyenes arányban csökken a melegekkel szembeni társadalmi előítéletekkel. És valószínű az is, hogy még kisebb lenne, ha orvosok őszintén megmondanák pácienseiknek, hogy remélhetnek-e sikert a kezeléstől."

http://www.glreview.com/article.php?articleid=42

A Prágai Tavaszról - negyven év múltán

Vacláv Havellal beszélget Adam Michnik
Gazeta Wyborcza

1968 kapcsán Adam Michnik a Gazeta Wyborcza hasábjain hosszú beszélgetést folytatott Václav Havel egykori csehszlovák, majd cseh államfővel. Mindkettőjüket elsősorban egyfajta bevallott önreflexióra készteti a visszaemlékezés, hisz Csehszlovákia egykori megszállása a Varsói Szerződés államai által nem csak egy demokratikus kísérlet végét jelentette, hanem az ellenállás új formájának létrejöttét is, a mi majdan sikerrel megváltoztatta egész Kelet- és Közép-Európa politikai arculatát. E változásban pedig, az ellenzék vezéregyéniségeiként, mind Havelnek, mind pedig Michniknek különleges, meghatározó szerep jutott.

Hogy elkerülhető lett volna-e a ’68-as intervenció, s ha igen, akkor mi segíthetett volna elő egy ilyen kifejletet, ezzel kapcsolatban Havelt kétségek gyötrik. Bevallja, hogy akkor is és azóta is elképzelhetőnek tartott más megoldást, de véleménye szerint az akkori cseh vezetés nem mérte fel a valós helyzetet, és illúziókban ringatta magát. Elhitette magával, hogy van ereje megállítani a beavatkozást, nem fegyveres erővel persze, hanem a tömegek egyfajta mobilizálásával. Hasonló önáltatásnak fogja fel e reakciókat is, mint Csehszlovákia magatartását 1938-ban, München előtt és után.

Az akkori cseh vezetőket kommunista múltjuk is akadályozta abban, hogy felmérjék a Kreml agresszivitását, de még így is lehetett volna „belső” megoldást találni a válság kezelésére, ha akad egy cseh Jaruzelski tábornok, de ilyen személyiség nem volt az akkori prágai legfelső vezetésben – állapítja meg Havel.

Másrészt a közembert is egyfajta álomvilágban élt. A társadalom hirtelen felszabadult, lehetett szabadon beszélni, publikálni. A politikai foglyok kiszabadultak – mindenkit magával ragadott az eufória. Persze a lelkük legmélyén – jegyzi meg – mégis élt a kétség, hogy hova vezethet is ez, de az senkinek sem fordult meg a fejébe, hogy Prága utcáin megjelennek a tankok, itt Közép-Európa szívében, a détente közepette, a nukleáris fegyverek korában.

Az intervenció néhány pillanatra egyesítette a nemzetet, bár az ellenállás is inkább szimbolikus formákat öltött, de aztán gyorsan mindenkin úrrá lett az apátia és egyfajta demoralizáltság. „Sokkal erőteljesebben, mint azt bármikor azelőtt hittem volna” – vallotta be Havel.

Michnik azon kérdésére, hogy tudtak-e valamit azokról a vitákról és véleménykülönbségekről, melyek a Kremlben megfogalmazódtak a megszállással kapcsolatban, Havel azt feleli: gyorsan kiszivárogtak bizonyos hírek az SZKP Politikai Bizottságának döntésével kapcsolatban, például az, hogy egyetlen szavazaton múlt csak az elhatározás. Ő maga arról is hallott, hogy Hruscsov, akinek akkor már semmilyen funkciója, tehát hatalma sem volt, óvta volna a Kremlt az elhamarkodott döntéstől. De az ilyesmi ellenőrizhetetlen. Viszont az tény – és felfogható a beavatkozás egyetlen pozitív következményeként is –, hogy a Nyugat szemét felnyitotta mindaz, ami 1968-ban történt.

A társadalom egyébként nagyon gyorsan rájött, mi vár rá – állapítja meg Havel. – Gyakorta lehetett hallani a hivatalos érvelést: ha csendben marad az ember, akkor a rezsim is békén hagyja őt. A „normalizációs” folyamat azonban sok szenvedéssel járt, a társadalom java része számára szinte elviselhetetlen volt az a feszültség, ami a tisztogatásokat követte. Vagyis, amint az ember tanúja lehetett, hogy a Prágai Tavasz emblematikus figurái letűnnek a színről, amint napról napra az új rezsim visszacsinált mindent. Csak ezzel a különleges hangulattal lehet magyarázni az olyanok cselekedeteit, mint Jan Palach, aki nyilvánosan elégette magát.

Michnik megjegyezte, hogy amikor 1978-ban ők ketten a hegyekben – vagyis konspiratív körülmények között – találkoztak, egyiküknek sem volt egyértelmű elgondolásuk a kommunizmus végéről. Havel akkor írta híres esszéjét, A hatalomnélküliség hatalmát, mely aztán a kommunista rendszerek ellenzékének kiáltványa lett. Viszont amikor ismét találkoztak, 1989 elején, Prágában, Havel nagyon szkeptikusnak mutatkozott, és nem osztotta Michnik lelkesedését, pedig pár hónap múlva lezajlott a bársonyos forradalom… Mi volt ennek az oka – kérdezi Michnik?

Akkor kételyei a fordulat gyorsaságával kapcsolatban ébredtek – érvelt Havel –, nem a mélyfolyamatokkal. A Charta ’77 mozgalmának elindításakor gyakorta vezették szemére az újságírók, hogy akik a tiltakozást megfogalmazták, mindössze maroknyian vannak, ráadásul értelmiségiek, akiknek semmi kapcsolatuk a munkássággal, a lakosság többségével. Akkor ő mindig azt válaszolta e megjegyzésekre, hogy e maroknyi ember szerinte a társadalom mélyrétegeiben zajló folyamatoknak az előhírnöke. Szolzsenyicin például hosszú időn át egyszál maga állt csak ki olyan értékek mellett, amelyek aztán egycsapásra megváltoztatták egész Oroszországot. Havel bevallja: 1989 elején még nem tudhatta, hogy novemberben megdől a rendszer, hogy ilyen földrengésszerű gyors következményei lehetnek a társadalmi-gazdasági krízisnek, és a kommunista vezetés gyávaságának, de a végkifejletben sohasem kételkedett.

Ha már szóba került Szolzsenyicin, Michnik rákérdezett arra is, hogyan ítéli meg Havel, múltjának türkében, azt a szánalmas szerepet, amit Szolzsenyicin életének a végén játszott. Hogy a cári rendszer és a halálbüntetés visszaállítását követelte, Putyin támogatójává vált. Mi történhet vele, hogy magatartásában ilyen fordulat állhatott be…

Nem egyedül Szolzsenyicinnél figyelhető meg ez a radikális „fordított evolúció” – fogalmaz Havel. Számos olyan egykori orosz ellenzéki létezik, akikkel korábban mindenben egyetértettek, most pedig valamennyien egészen mást gondolnak például Csecsenföldről vagy Grúziáról, mint Havel. Az orosz társadalmon belül különleges csoportok szunnyadnak, akik veszélyeztetve érzik magukat. Furcsa ellentmondás – állapítja meg Havel –, hogy a világ legméretesebb országát milyen kicsinyes félelmek uralják. (Persze, meglehet, talán ezeknek a komplexusoknak köszönheti a világirodalom Tolsztojt és Dosztojevszkijt.) Mindazonáltal nagyon nyugtalanító ez a helyzet, és Havel attól tart, hogy az Európai Unió – gazdasági érdekeitől vezettetve – nem szentel ennek kellő figyelmet, könnyen kiegyezik a haszon ellenében az emberi jogok rovására. Csak három név ennek bizonyítására – jegyzi meg a politikus –: Litvinyenko, Anna Politkovska és Alexander Jakovlev. Ez a putyini rendszer – aminek egyelőre még neve sincs…

Michnik viszont úgy véli, van neve ennek az új rendszernek. Putyinizmusnak hívják, annak dacára, hogy nem ő, hanem belorusz kollégája, Alekszander Lukasenka találta fel. Vagyis Putyin egy plagizáló – jelentette ki. Heval viszont közbevetette, hogy a legutóbbi Fórum 2000 alkalmával találkozott az orosz demokratikus ellenzék egyik tagjával, aki azt mondta neki: Putyin ki nem állhatja Lukasenkát, mert saját karikatúráját látja benne.

Egy bizonyos, állapította meg Michnik: bármerre nézzen is az ember a közép-európai térségben, egyrészt az anyagi gyarapodás tűnik szeme elé, ugyanakkor – ezzel párhuzamosan – a politikai osztály lezüllését, degenerálódását kell konstatálnia. Lassan tönkremennek a demokratikus intézmények is. Oroszországban a populizmus diadalmaskodott, és bár Lengyelországban és Csehországban van még választási lehetőség, de ez nem más, mint a putyinizmus vagy a berlusconizmus közötti választás.

A fogyasztóorientált globális társadalom növekedésével nő azoknak a tömegeknek a nagysága is, melyeknek tagjai nem teremtenek értéket – feleli Havel. Ha a szupermarketben dönthet az ember, hogy nem ezt, hanem egy másik terméket választ, az nagyon jó, de ez nem értékválasztás. És ez áll a politikára és a politikusokra is. Gyökeresen meg kell változzon ez, mert különben az egész civilizáció elvész – állapítja meg –, újra meg kell vívjuk valamilyen formában létünk, létezésünk forradalmát. Nem akart ismét teljesen szkeptikusnak mutatkozni, ezért hangsúlyozta: segítség csak az önigazgató és önszervező civil szférától jöhet, amely képes újrafogalmazni társadalmaink céljait. Csehországban ezrével működnek olyan szervezetek és alapítványok, amelyek értelmet adnak a mikroközösségeknek, és az említett értékvesztésre ez lehet az autentikus válasz.

Michnik a beszélgetésben egy másik témát is felvetett, mely elsősorban az Unió belső stabilitásának kérdésére vonatkozott. Egyfelől – jegyzi meg – számos jel utal arra, hogy milyen ütemben zajlik az integráció: az euró bevezetése, Schengen stb. Másfelől azonban a dezintegráció nyilvánvaló jelei is mutatkoznak: Baszkföl, Korzika autonóm törekvései, vagy épp aktuálisan a két belga tartomány, Vallónia és Flandria távolodása. Valaha a kelet-európaiakban rossz érzéseket keltett Csehország és Szlovákia szétválása is, miközben ma mindkét oldalról olyan jelzések érkeznek, hogy hasznos volt ez az eltávolodás, hisz a dolgok ma jobban mennek, mint valaha…

A nacionalizmusokat ma sok tekintetben a globalizáció üteme inspirálja, ez egyfajta védekezés az uniformizmus ellen. Más kérdés a csehek és szlovákok szétválásának ügye – jegyzi meg Havel. Bizonyos népeknek meg kell ízlelniük a nemzeti összetartozás élményét ahhoz, hogy megértsék vagy becsülni tudják az integráció előnyeit.

Michnik közbevetésére, hogy ez efféle ellentmondásos megközelítések nem növelik-e a cinizmust, melyben egyébként térségünk olyannyira túlteng, s mely cinizmus fölött Barack Obama oly nagyszerű győzelmet aratott, amikor kampánya mottójává tette a választást a remény és a cinizmus között, Havel azt felelte: Zaklatott múltú nemzetek a közép-európaiak, nem véletlen, hogy bizonyos távolságtartással viszonyulnak mindenhez. Hogy csak a cseh példákat nézzük – emlékeztet –, a 20. században nagyjából 20 évenként minden ciklikusan megváltozott: 1918, 1938, 1968, 1989. Az efféle változásokat nem inspirálhatják, és még csak elviselhetővé sem tehetik az értelmiségi álmok, ehhez az egész társadalom vágyaira van szükség. Amint e társadalom eltávolodik a kommunizmus élményétől, és az új generációk rálelnek saját realitásaikra, ez meghozhatja e téren is a normalizációt.

Michnik viszont szerette volna, ha nem térnek oly egyszerűen napirendre a jelen realitásai felett, hisz a ma élő generációk életének ez mégiscsak a fő meghatározója. Ő, személy szerint teljesen egyetért Havel nyilatkozatával, amit a Milan Kundera állítólagos ügynökmúltjával kapcsolatos publikációk után jelentetett meg, s melyben arról szól, hogy a volt titkosszolgálatoktól kiszivárgó híreknek szinte narkotikus hatása van a társadalomra, de vajon hova vezet, ha ez az állapot meghatározó marad – kérdezte.

Havel szerint valamennyi poszt-kommunista országban rosszul oldották meg az átvilágítást, bár – figyelmeztetett rá – még ennél is rosszabb megoldások sem lettek volna lehetetlenek. Valamiféle tisztulást e folyamat elindított, ugyanakkor megteremtette annak lehetőségét, hogy a kortársak felelőtlenek legyenek, tönkretéve emberi életeket. Az egész civilizáltság kérdése, s a helyzeten csak ront a sajtó információhajhász profitorientáltsága.

Adam Michnik, a beszélgetés végén szeretett volna visszatérni Havel A hatalomnélküliség hatalma című esszéjének utóéletére. Világos – jegyezte meg –, hogy mit jelentett a rendszerváltó nemzedéknek ez a könyv, de vajon a szerző szerint jelenthet-e ez a mű egyáltalán valamit annak az embernek, aki ma húsz éves?

Václav Havel véleménye szerint a társadalom 1989 óta rengeteg dolgot elért, nincs totális diktatúra, vagy pedig – vetette közbe – senkit sem kötelezhetnek ma rá, hogy olyan alakok képét akasszák ki minden vitrinbe, mint Havel, Klaus vagy éppenséggel Kaczyńsi. De messze nem értünk el mindent, és épp ezért a „lét forradalmát”, melyre írásom utal, minden nemzedéknek önmagának újra és újra meg kell vívnia.

Orosz történészek a balti államok szovjetizálásáról

Érvek, amelyek negyedszázada is elhangozhattak volna

 

Az észtországi Tartuban A balti államok a sztálini időkben címmel történészkonferenciát rendeztek. A jelenlevőket főként az foglalkoztatta, eldönthető-e, hogy a térség országainak polgárai a náci Németországgal vagy a sztálinista Szovjetunióval kollaboráltak-e?

1940 nyarán a szovjet csapatok bevonulásával megkezdődött a három balti állam szovjetizálása, melyet egy időre - egész pontosan: a német megszállás idejére - az események megszakítottak, hogy aztán 1944-45-ben újra folytatódjék, és hosszú évtizedekre meghatározza a térség történelmi és politikai lehetőségeit. A szovjet történetírásban az eseményeket a kis népek felszabadításaként értékelték, és minden kommunizmus- (szocializmus-) ellenes küzdelmet fasisztának vagy banditizmusnak nyilvánítottak.

A balti államok 1991 után elnyert újbóli függetlensége az orosz történetírásban árnyaltabb nézőpontok kialakulásához vezetett, és a megoszló vélemények között két hangsúlyos irányzat bontakozott ki. Az egyiket liberális-demokrata nézetként aposztrofálja a szakirodalom, a másikat pedig nacionalistaként. A szemléletek efféle differenciálódását tükrözte és igazolta a tartui konferencia is.

A liberális álláspontot Jelena Zubkova képviseli a legmarkánsabban, akinek A balti államok és a Kreml (Прибалтика и Кремль 1940-1953, Moszkva, 2008) című könyve a szovjetizálás módszereit vizsgálja, valamint a politikai elit és a lakosság viszonyát a kialakuló új rendszerhez. Zubkova megszállásként értékeli a szovjet csapatok bevonulását, valamint kitér arra is, hogy a lakosság a katonai beavatkozás idején - és azt követően is - folyamatosan ellenállt.

Jurij Jemeljanov A balti államok. Miért nem szeretik ők a bronzkatonát? (Прибалтика. Почему они не люблят Бронэового солдата?, Moszkva, 2007) című könyve viszont jó példa a tipikusan nacionalista megközelítésre. Amellett érvel, hogy a Szovjetuniónak miért is volt joga a megszálláshoz, s a szerző szerint a balti államoknak híd szerepet szántak a nyugati és keleti államok kapcsolatában, ami jól kivehető volt a függetlenség kikiáltásakor megmutatkozó európai és amerikai, valamint szovjet-orosz konszenzusban. Ennél fogva a szerző nem is érti, miért táplál a három állam oly ellenséges érzelmeket Oroszországgal, illetve a volt Szovjetunióval szemben. Mihail Kriszin Baltikumi fasizmus (Прибалтиский фашиэм, Moszkva, 2007) című összefoglaló munkájában azt állítja: a két világháború közti balti kormányok épp úgy fasiszták voltak, mint a szovjet rendszernek ellenállók. Alekszandr Djukov az észtországi deportálásokról írott könyvében (Миф о геноциде: Репрессии советских властей в Эстонии 1940-1953.  - Mítosz és népirtás: A szovjet rezsim által elkövetett észtországi repressziók 1940-1953, Moszkva, 2007) az észt történészeket kritizálja, akik túlzásokba esnek az áldozatok számának megítélésekor. A három utóbbi véleményről egyöntetűen elmondható: a jelenlegi orosz politikai elit nacionalista, és bizonyos értelemben a birodalmat restaurálni kívánók elvárásainak megfelelően ítélik meg a balti államok egykori történeti helyzetét, illetve mai szerepét.

A leginkább Zubkova írása törekszik objektivitásra; a döntéshozatali és végrehajtási mechanizmusok pontos leírására koncentrál. A legfontosabb érve, hogy különbséget kell tenni az okkupáció és az annexió jól körülhatárolható történelmi fogalmai között. Ennek megfelelően Bosznia-Hercegovinát például az Osztrák-Magyar Monarchia 1878-ban okkupálta, vagyis katonailag megszállta, ideiglenes közigazgatást építve ki ott, míg 1908-ban annektálta. Szerinte a szovjet csapatok 1940-es bevonulása egyértelműen annexiónak tekinthető, hiszen a balti államok politikai rendszererének szisztematikus átalakítása már ekkor megkezdődött (útlevélcsere stb.), tehát nyilvánvaló volt, hogy nem rövid, ideiglenes katonai megszállásra (vagyis okkupációra) készül a Szovjetunió. Szerinte a németek csehországi és ausztriai bevonulása és a balti államok szovjet elfoglalása között mindössze annyi a különbség, hogy az előzőt, a második világháborút követően a nagypolitika elítélte, míg a baltikumit - más, később szocialistává tett országok okkupációjához hasonlóan - helybenhagyta.

A másik három orosz történész (Jemeljanov, Kriszin, Djukov) egyetért abban, hogy a szovjetek nem megszállók voltak a balti államokban, hanem a csatlakozás a Szovjetunióhoz úgymond az emberek szabad döntésén alapult, s ezt - szerintük legalábbis - számos korabeli dokumentum alátámasztja. Más kérdés, hogy e vélekedés hátterében inkább az az igyekezet húzódik meg, hogy már eleve elhárítsák azokat a jogos követeléseket, melyeket a szovjetek által elkövetett bűntettek kompenzációjaként a mai Oroszországhoz címezhetnének a baltiak.

Kriszin kifejezetten hangsúlyozza könyvében: a balti országok maguk felelősek a szovjetek bevonulásáért, hiszen megszegték a Moszkvával kötött kölcsönös segítségnyújtási egyezményt, s ebből jogosan és egyenesen következik a Molotov-Ribbentrop paktum értelmében történt szovjet fellépés. Az alulról jövő és széles néptömegek által támogatott „békés szocialista forradalom" szovjet-orosz álmának azonban ellentmond - egyebek mellett - az akkori (1940) lett miniszterelnök, Augusts Kirhenštein amerikai diplomaták előtt tett nyilatkozta, amely szerint Moszkva „nem tudta a kormányban megüresedett tárcákat szovjetbarát politikusokkal feltölteni", oly mértékben utasított el a lakosság egésze a Szovjetunióval bárminemű együttműködést. (A dokumentumot Albert Erich Senn amerikai történész ismerteti Balti lahinguväli [Balti hadszintér] című kötetében, Lett Történeti Intézet, Riga, 2005.)

Djukov szerint a szovjet akciókkal kapcsolatos vádak nem többek jól felépített észt mítosznál, bár különbséget tesz az „első" (1940) és a „második" megszállás (1944) között; az elsőt okkupációnak minősíti, hasonlóan a német bevonuláshoz, míg a másodikat már annexiónak. Azt azonban végig hangsúlyozza, hogy az észt történészek erősen túloznak a szovjet megszállás áldozatainak számát illetően, mivel 1940-ben szerinte, a szovjet hatóságok összesen csak 1843 halálos ítéletet hoztak, azt is leginkább köztörvényes bűnözőkre mondták ki. Viszont legalább annyit elismer, hogy pontosan nem tudni, mi is történ a 21 000 lengyel áldozattal Katyńban; és arról is említést tesz, hogy a szovjet titkosrendőrség statisztikái mélyen hallgatnak az 1940-1941-ben, a Baltikumban felállított statáriális bíróságok ítéleteiről és áldozatairól. Ekkor - a lengyelországi eseményekhez hasonlóan - elsősorban az értelmiség és a hivatalnokréteg állt a megsemmisítés célkeresztjében.

A deportálásokra - állítják a nacionalista történészek, és különösen Jemeljanov - a Szovjetuniónak mindenekelőtt hadigazdasági, illetve biztonsági okból volt szüksége. De - jegyzi meg nagyvonalúan - az efféle esetek a német vagy az amerikai történelemben sem számítanak példátlannak.

Az okkupáció kontra annexió témaköre, valamint a szovjet megtorlások áldozatainak száma után a következő markáns, megválaszolandó kérdés az orosz történészek számára a baltikumi ellenállási mozgalom erőteljes és kitartó volta volt. Zubkova szerint a három országot külön-külön kell megítélni, mivel míg az észteket és letteket minden további nélkül besorozták a német hadseregbe és ott önálló alakulattal rendelkeztek, addig a litvánokat - mint szerintük nem árja fajt - elutasították, és csak a sztálingrádi német vereség után változott meg irányukban a német politika, akkor, amikor már mindenkire szükség volt az orosz támadás feltartóztatására. Mivel az észt és lett hadtestet visszavonták Németország védelmére, ezért ezekben az országokban a bevonuló szovjet hadsereg - az orosz nacionalista történészek szerint - szinte semmilyen ellenállásba sem ütközött. E téren egyetlen kivételt említenek; a Kurmaale szigetére visszavonult lett SS-csapatok felszámolása 1944-ben jelentős szovjet erőket kötött le.

A nacionalista történészek egyöntetű álláspontja szerint gyér volt a szovjetek elleni partizántevékenység, s az „erdei barátok" (a három balti nyelvben ezzel a kifejezéssel jelölik a partizánokat) elsősorban egymással harcoltak, önös érdekből, német támogatással, a szovjetek által elvett vagyonok visszaszerzéséért. Zubkova kutatásai viszont feltárták, hogy például Litvániában - ahol a partizánmozgalom a legerősebbnek számított, mind a németek, mind pedig a szovjetek oldalán - a szovjetek által felállított különítmények rémtettei tudatos politikai elhatározás volt, mely megosztani és megfélemlíteni kívánta a litván társadalmat, illetve a partizánok ellen hangolni annak tagjait.

A konferencia és a kortárs orosz történészek vitája végül azzal a konszenzussal zárult, hogy sem a német, sem pedig a szovjet kollaboránsok nem ítélhetők el e háborús helyzetben, csak mert az egyik vagy a másik oldalon álltak. Elvégre ez sokszor családokon belül is megesett a balti országokban. Csak az emberiség ellen elkövetett bűnök, az áratlanok legyilkolása és az értelmetlen deportálás az, amiért a bűnüldözés és, végső soron a történelem előtt felelniük kell.

Bár az orosz történészek nagy része - a jelenlegi politikai elit nézeteit kiszolgálva - a „nagy honvédő háború" dicsőségét és felszabadító jellegét védelmezi, azonban álláspontjuk láthatóan árnyaltabbá vált a korábban kizárólag fasisztáknak bélyegzett balti államokkal szemben is.

A történelem végének vége

Miért tűnhet olyannak a 21. század, mint amilyen a 19. volt?
The New Republic

Robert Kagan, a Carnegie, valamint a German Marshall Alapítvány vezető munkatársa, hosszú esszét tett közzé a The New Republic hasábjain, mely összefoglalja legújabb, pár hónapja megjelent kötetének, a The Return of History and the End of Dreams főbb téziseit.

A ’90-es évek elejét a parttalan optimizmus jellemezte – írja Kagan. 1989-cel gyökeresen megváltozott a világ; nem csak a hidegháború békés lezárása következett be, de az érdekek és értékek hosszú távú konvergenciájára is okkal lehetett számítani, hisz mind Moszkva, mind pedig Peking osztani látszott a társadalmi liberalizáció szükségszerűségének gondolatát. Mindenki úgy hitte, a világ először gazdaságilag, majd fokozatosan politikailag is pont olyanná válik, mint amilyen a Nyugat.

A demokratikus kapitalizmus az egyetlen olyan modellnek számított ekkor, mely sikerre vihet egy társadalmat, így aztán nem csoda, hogy az ideológiák versenyében a liberalizmus végső győzelmet aratni látszott, „a történelem végén pedig – ahogy Francis Fukuyama fogalmazott – már egyetlen egy kihívója sem maradt a liberalizmusnak”.

Ám nem sokkal ezt követően, a jövőbe vetett bizakodás és az a meggyőződés, hogy a világ a 20. század szörnyűségei után valamiféle élhetőbb valósággá válik, hirtelen szertefoszlott. Oroszország visszatért a régi kerékvágásba, a cári hagyományok ismét életre keltek az állampolitikában. Ahogy Ivan Krastev szellemesen fogalmazott: „A Kreml ismét a lakossági szükségletek nem pedig a polgári jogok logikáját kezdte követni.” A választások formálissá váltak, nem a tényleges választás lehetőségét teremtették meg, hanem annak kényszerűségét, hogy legitimálja a nép Vlagyimir Putyin döntéseit, amint arra jó példa az új államelnök, Dmitrij Medvegyev hatalomra segítése is.

A lakosság pedig elégedettnek látszik ezzel a helyzettel, mindennapi életét ugyanis – szemben a kommunista évtizedekkel – békén hagyja az állam, feltéve, hogy nem avatkozik be a politikába. Sőt, büszkeséggel látja visszatérni országát a nagyhatalmi klubba.

Oroszország, mint „szuverén demokrácia” – ahogy mostanság Putyin nevezi – a globális hatalom és a belső önkény szerves egysége. Putyin szerint csak a nagyhatalmi helyzetét visszaállító Oroszország képes megvédeni érdekeit, illetve csak ez a pozíció teszi számára lehetővé, hogy kivédhesse a Nyugat reform-elvárásait. Az orosz vezetés számára a kínai modell a követendő példa; míg Oroszország, Mihail Gorbacsov majd Jelcin szándékainak megfelelően a ’90-es években megegyezésre törekedett a Nyugattal, addig Kína sikeresen ellenállt minden nyugati hatásnak, és eközben fellendült gazdasága, illetve megerősítette autokratikus belső hatalmát.

Az önkény és a gazdasági siker kombinációja életképesnek bizonyult; az oroszok és a kínaiak felfedezték a módját, hogyan egyesítsék a gazdasági nyitottságot a belpolitikai zártsággal. Az elmúlt évek fejleményei azt bizonyították számokra, hogy mindaddig, míg népeik jól élnek, nem is kívánnak politikai változásokat.

Kérdés, hogy milyen hosszú időn át, azaz milyen tartósan képesek ezek az országok fenntartani ezt az egyensúlyt, milyen tartósan lehetnek sikeresek. A gazdasági prosperitás és az önkény kettősségének sikere fogja alakítani a következő évszázad ideológiai képét, s eldönteni azt, hogy valóban léteznek-e „egyetemes értékek”, illetve, hogy a világot milyen mértékben fogja jellemezni az ideológiai harc a demokrácia erői, illetve az autokraták között.

A hidegháború viszonyai között könnyű volt megfeledkezni arról – írja Kagan –, hogy a liberalizmus és az önkényuralom vitája a felvilágosodás kora óta mindvégig hevesen zajlott. Ez állította szembe az Egyesült Államokat és Európát a 18. és a 19. században. Sőt, ez osztotta meg magát Európát is szinte az egész 19. században, és részben a 20.-ban is. És a jelek szerint e vita jellemzi majd a 21. század geopolitikáját is.

Nagy tévedés volt azt hinni, hogy az oroszországi és a kínai politikai változásokkal ezek az országok nem csak pragmatikussá, de egyben ideológiamentessé is válnak. Eszméik valóban nem hasonlítanak már egy afféle, mindent átfogó rendszerre, mint amilyen a marxizmus volt, de nagyon is egyértelmű meggyőződést tükröznek arról, milyen is legyen a kormányzás és a társadalom, milyen legyen a vezetők és a nép kapcsolata. Meggyőződésük, hogy országaik csak akkor kormányozhatók, ha erős a központi hatalom és gyenge a civil társadalom. Az oroszok és a kínaiak nem egyszerűen autokraták. Ők hisznek az önkényuralomban, s mielőtt „a történelem végét” vizionáló liberális kortársaink nagyon lesajnálnák ezért őket, vegyék figyelembe, hogy igen illusztris klubnak a tagjai ők. Elvégre Európa koronás fői az elmúlt évszázadok során, sőt a 19. században még maga az USA, Nagy-Britannia és Franciaország vezetői is éppúgy hittek az önkényuralmi módszerekben, mint manapság az oroszok vagy a kínaiak.

Annak ellenére persze, hogy egy Putyin típusú vezető nem tesz különbséget önnön érdekei és Oroszország érdekei között, nem kétséges, hogy pragmatikus, ezért kiszámítható politikát – és így külpolitikát – követ. Ám, míg a nyugati demokráciák külpolitikai törekvéseinek homlokterében az áll, hogy az egész világot biztonságossá tegyék, addig a pragmatikus autokraták számára csak addig érdekes a világ biztonsága, amíg az a saját érdekeiket szolgálja.

Oroszország a legjobb példa arra, hogyan alakítja a belpolitika minősége egy ország külpolitikai törekvéseit. A Gorbacsov vezetése alatt álló Szovjetunió számottevő erőfeszítést tett, hogy demokratizálja belső viszonyait, s ennek megfelelően partnert keresett a nemzetközi életben, a Nyugattal – és ezen belül a NATO-val – komoly partneri viszony kiépítését szorgalmazta. Putyin viszont, aki visszaállította az autokrata állapotokat a belpolitikában, kihívást lát a demokráciákban, gyanakodva figyeli a NATO-t és egyre agresszívebben viszonyul szomszédaihoz.

Moszkva és Peking reakciója – írja a szerző – akár még érthetőnek is mondható. Rezsimjeik ugyanis kisebbségbe vannak a világon. Számos kínai gondolkodó úgy véli, hogy a demokratikus liberalizmus dominánssá vált a kommunista blokk bukása után, és a nemzetközi politika hierarchiájának csúcsán az USA, illetve szövetségesei állnak, ők határozzák meg a szabályokat. Sőt lépéseiket olykor komoly kihívásként értékelik azok, akik nem osztják politikai életformáikat. A ’90-es években Washington dominanciája meghatározta az egész világot: megdöntötte például a panamai és a haiti diktatúrát, beavatkozott a délszláv háborúba, elsöpörve Miloševićet. A nyugati NGO-k behálózták nem csak egész Kelet-Európát, de Közép-Ázsiát is, nyugat és demokrácia-barát pártokat és mozgalmakat támogatva. Politikai és nem csekély mértékben anyagi támogatásaik nyomán kibontakozhattak a „színes forradalmak”.

Az, ami „színes forradalomként” Ukrajnában vagy Grúziában lezajlott, nem csak azért idegesítette Putyint, mert keresztezték regionális ambícióit, de azért is, mert a példa könnyen ragadóssá válhat, s megingathatja hatalmát odahaza is. A korábbi évszázadokban a nemzetközi jog által szentesített „be nem avatkozási” klauzúra az autokratákat védte. Ma a függetlenedési törekvéseket – mint amilyen az ukrán, grúz vagy épp koszovói – részesíti előnyben a liberális moralitás, ami – mint a példák mutatják – egyáltalán nem kedvez azoknak az autokratáknak, akik belső hatalmukat óvni akarják a külvilágtól, miközben szívesen vonnák befolyásuk alá regionális környezetüket.

Mindazonáltal a nemzetközi élet alapvető átalakulása nem csak a nagyhatalmi önkényuralmak gyors önvédelmi reakcióit vonta maga után, hanem „alsóbb” szinten, a kisállamok körében is nagy átalakulásokat, ilyen vagy olyan váltásokat okozott. A ’30-as és ’40-es években vált általános trenddé a társadalmak fasizálódása Dél-Amerikában, azt követően, hogy az autokrata rezsimek sikeresek lettek Itáliában és Németországban. A ’60-as és ’70-es években a kommunizmus jött divatba a harmadik világban, hasonló okokból, s nem kevésbé azért, mert a Szovjetunióban átmenetileg sikeresnek tűnt ez a megoldás. 1989-et követően a demokrácia vált általános trenddé. A mai Oroszország és Kína esetében nincs másról szó, minthogy most az inga ellenkező irányba leng ki, amit az autokrata vezetők igyekeznek alaposan ki is használni.

Így aztán igen nagy meggondolatlanság lenne szem elől téveszteni, hogy az orosz és kínai autokratizmusnak ne lenne egyfajta felvevőpiaca világszerte. A kínai gazdasági prosperitást máris igen sokan kapcsolják össze a központosító politikai akarattal, míg Közép-Ázsia országai számára is eléggé otthonosnak tűnnek Putyin „szuverén demokráciáról” vallott nézetei. Lehet, hogy az elmúlt két évtizedben az önkényuralom – legalábbis látszólag – vesztésre állt a világban, mára azonban jócskán javultak esélyei.

Szerencsére – állapítja meg Kagan –, sem Moszkva, sem pedig Peking nem exportál már ideológiát, de erre nincs is szükségük, az ideológiai verseny helyett elég számukra a politikai versengés, melyben kiterjeszthetik támogatásukat, olykor védelmüket olyan államokra, amelyek szögesen szemben állnak nem csak a Nyugat érdekeivel, de annak értékeivel is. Az autokrata megoldások miatt Irán, Burma vagy épp Zimbabwe bizton számíthat Putyinra vagy bármelyik kínai vezetőre, s ez a kapcsolatok prosperitását minden ideológiánál jobban garantálja.

Ismét versenyhelyzet van a világban – állapítja meg a szerző – ami meglepte a nyugati demokráciákat, akik úgy gondolták: a berlini fal ledőlésével ennek is vége, s az egyetemes értékek veszik birtokba a világot. Szergej Lavrov orosz külügyminisztert idézve: „Sok év után valódi versengés tapasztalható ismét a különböző értékrendszerek és fejlődési modellek között.” És orosz szempontból persze jó hír, hogy „a Nyugat lassan elveszíti monopolhelyzetét a globalizációs folyamatban”.

De ez a verseny, a szerző véleménye szerint, nem annyira a hidegháború korszakát idézi, mint inkább arra a 19. századéra hasonlít, amikor is a francia forradalom utáni Európát Ausztria és Oroszország monarcháinak paktuma csillapította le, s próbálta megakadályozni a liberális forradalmakat. Miközben ugyanezt tette a liberális brit kormány a világ többi részén. Ma Ukrajnában és Grúziában tűnik nagyon hasonlónak a helyzet, de persze azon is érdemes lenne elgondolkodni, milyen hatást váltana ki Délkelet-Ázsiában, ha Peking megpróbálná megdönteni a demokratikus tajvani rezsimet, és a szigetországra ráerőszakolni saját rendszerét.

Mindennek következtében ma már aligha jelentheti ki bárki is, hogy léteznék valamiféle „nemzetközi közösség”. A koszovói konfliktus nemzetközi recepciója bizonyította ezt a legjobban, és persze mindaz, ami ma Drfur, Irán vagy Burma kapcsán történik. És ha valaki azt hinné, hogy olyan fontos kérdésekben, mint a klímaváltozás, a szegénység, járványok vagy a nukleáris leszerelés kialakítható közös álláspont, nagyon téved. Egy új együttműködés, melynek részese lehetne Kína, Oroszország, az Egyesült Államok és Európa is nagyon valószerűtlen, mert hiányzik a közös moralitás és hiányoznak a közös elvek, azok, amelyek összezárták például az európai monarchiák sorait a 19. században Franciaország és Amerika liberális forradalmai láttán, melyek oly heves szimpátiát váltottak ki Németországban, Olaszországban vagy Lengyelországban.

Vajon túlléphet-e a világ ezen a megosztottságon a bővülő közös kereskedelem, az egyre növekvő gazdasági kölcsönös függőség vagy épp a világ globalizálódása folytán? Részben ige, de egészében aligha – állapítja meg Kagan. Ezt mutatja egyébként a történelem is; Nagy-Britannia és Németország kereskedelme sem függött kevésbé egymástól 1914-ben, mint ma Amerikáé és Kínáé. Nem a hideg számítás, hanem a hit, a gyűlölet, a félelem stb., azaz a „nem mérhető emberi jellemzők” azok, melyek a biztonság és a kölcsönösség szempontjából végső soron eldöntik a kérdéseket.

Efféle „jellemzőknek” egyébként sehol sincsenek oly bővében, mint az iszlám világban. Az iszlám indulatos harca a modernitás, a kapitalizmus, a globalitás és az ezzel összekapcsolt nyugati zsidó-keresztény kultúra ellen, a nemzetközi rendszerben korunk legdrámaibb konfliktusa. És a legékesebb bizonyíték arra, hogy nem léteznek „egyetemes értékek”. Viszont – állapítja meg Kagan – az iszlám radikalizmus nem újkeletű, de újkeletűen pusztító hatása épp azzal magyarázható, hogy a világ ismét megosztottá volt, épp az autokrata hatalmak és a demokráciák szembenállása teremtett esélyt az iszlámnak, hogy ily hatékonyan harcoljon minden ellen, ami modern. Minthogy a szélsőségesek a világ ellen nem csak régi fegyvereiket használják, hanem a legmodernebb kor vívmányait, így kijelenthető: a modernség nem csak felbőszítette, de fel is fegyverezte őket. Csak ez – illetve a nemzetközi élet megosztottsága – magyarázhatja eddig elér sikereiket minden olyan érték és erény ellen, melyet a felvilágosodás, a liberalizmus és általában a demokrácia tett számunkra lehetővé.

Annak dacára, hogy a radikális iszlámnak nincs esélye megvalósítani céljait, hisz végső fokon még a legautoriterebb államok sem szeretnének visszakényszerülni a középkorba, a nemzetközi élet meghatározó tényezői más és más megközelítéssel viszonyulnak az iszlámhoz. Európa közel sem mutat olyan lelkesedést a „terrorizmus elleni háború” iránt, mint amilyet Amerika elvárna tőle. Kína és Oroszország pedig kifejezetten előnyösnek tartja, hogy Amerika leragadjon az al-Kaidával folytatott iszapbirkózásnál. Ezért a nagyhatalmak közötti terrorizmus-ellenes együttműködésről beszélni nem több fikciónál. Moszkva, ha terrorizmust emlegetnek, akkor Csecsenföldre gondol, Peking pedig a Hszincsiang-Ujgur területeken élőkre. Ha viszont Irán, Szíria vagy a Hezbollah kerül szóba, akkor inkább előnyös partnereket látnak bennük, még akkor is, ha ezzel azt kockáztatják, hogy könnyen létrejön a közvetlen kapcsolat a terrorizmus és az atombomba között.

Tévedés volt azt hinni tehát – vonja le a következtetést a szerző –, hogy a liberális nemzetközi rend az eszmék diadala vagy a haladás természetes velejárója lenne, ahogy azt a felvilágosodás filozófusai és követőik hitték. Ez az illúzió persze eléggé igaz ahhoz, hogy roppant veszélyes legyen. Az emberiség legtöbb emberáldozatot követelő százada épp csak hogy letűnt, hagyatéka nagyon is itt maradt, eltüntetni azt közel sem oly egyszerű, mint ahogy álmainkban remélni mertük. Az önkényuralmi megoldásokat kedvelő nagyhatalmak és az iszlám radikalizmus kihívása nagyon gyorsan kijózanított sokakat, hisz azt kellett tapasztalniuk, hogy e kettős veszély nagyon meggyengítette a világban a liberális demokráciák befolyását, s arra kell számítanunk, hogy e befolyás a jövőben tovább enyészik.

El kell tehát gondolkodnunk azon, hogyan védhetjük meg érdekeinket és elveiket egy olyan világban, amely azokat radikálisan megkérdőjelezi.

http://www.tnr.com/story.html?id=ee167382-bd16-4b13-beb7-08effe1a6844

Fehéren feketén

Mi valósult meg Martin Luther King álmából?
Institute for Policy Studies

Dedrick Muhammad, az Institute for Policy Studies közpolitikai intézet kutatója a rangos intézmény honlapján azt összegzi, meddig jutottak az amerikai feketék Martin Luther King emlékezetes 1963-as beszédben lefestett úton. Mint ismeretes, száz évvel a rabszolgafelszabadítás után, Martin Luther King leghíresebb, washingtoni beszédében (I Have a Dream) fogalmazta meg az amerikai álomban gyökerező vízióját az Egyesült Államokban élő feketék felemelkedéséről. A változás lehetőségéről, az igazságossághoz, szabadsághoz, egyenlőséghez, testvériséghez vezető út kezdetéről beszélt. Annak végére azonban már nem érhetett, mert öt évvel később meggyilkolták.

Halála után negyven évvel a tanulmány egy jelentéssorozatba illeszkedik, amely időről időre képet ad arról, mi valósult meg King álmából. Jelentőségét a polgárjogi vezető halálának évfordulója és a közelgő amerikai elnökválasztás adja, amelynek fekete szereplője is lehet végül, ha lezárul a két nagy párt jelölési versenye.

Az „álomlátó” lelkész ékes szavaira egy grafikonokat és adatokat felvonultató jelentés felelget. Vajon beteljesedett King víziója? Muhammad már írása címével válaszol: az álom még nem vált valóra. Érthető a címadás, ha áttekintjük a szinte az első oldalon felsorolt legfőbb megállapításokat: ma több fekete jár közép- és felsőfokú iskolába, de arányuk még mindig nem éri el a fehérekét; a gazdasági-vagyoni egyenlőség szinte elérhetetlennek látszik; a feketék gondjai elválaszthatatlanok az össztársadalmi bajoktól. Távol még a faji egyenlőség, amelynek alapvető feltétele, hogy feketék és fehérek együtt próbálják megszüntetni a közöttük lévő gazdasági különbségeket – annál is inkább, mert ez az egész országnak kedvezne, ahogyan az 1960-as évek polgárjogi mozgalma változást eredményezett a nők vagy a bevándorlók helyzetében is. Muhammad igyekszik feltárni, hogyan alakult az elmúlt negyven évben ez a feketék és fehérek közötti szakadék.

Jelentése első részében azt vizsgálja – King utolsó, 1967-es könyvének a címére utalva („Merre tartunk, a káosz vagy a közösség felé?”) –, hogyan változott a feketék helyzete az oktatás, a foglalkoztatás, a szegénység és a jövedelmi-vagyoni viszonyok terén. Ma már középfokon kétszer, felsőfokon négyszer annyian tanulhatnak, mint negyven éve. Ilyen fejlődési ütem mellett mégis újabb nyolcvan évnek kell eltelnie ahhoz, hogy az egyetemre járó feketék aránya elérje a fehérekét. Az ENSZ faji diszkriminációval foglalkozó szakbizottságának jelentéséből az is kiderül, hogy a feketék általában a szegényebb tanulókat befogadó, alacsonyabb színvonalú középiskolákba járnak. A gazdasági egyenlőtlenség semmit nem enyhült: bár a létminimum alattiak aránya valamelyest csökkent, a fekete gyerekek harmada még mindig szegénységben él, amelyet csak száz év munkájával lehetne felszámolni. Nem csoda, hiszen a felnőtt fekete népesség harmada is „éhbérért” dolgozik. King úgy vélte, hogy a „néger” félembernek számít, hiszen a javakból feleannyi jut neki, mint fehér honfitársának. Muhammad adatai szerint a feketék jövedelme mindössze 60 százaléka a fehérekének. Ha a különbség az eddigi ütemben fogy, akkor több mint ötszáz év kell ahhoz, hogy a feketék az egy főre jutó jövedelem tekintetében utolérjék a fehéreket. Az amerikai családok többségének legfőbb vagyona a lakása, nincsenek más, szilárd anyagi alapot biztosító megtakarításaik. A feketék eddig kiszorultak az otthonteremtési támogatásokból, sokszor másodlagos jelzáloghitelt kellett felvenniük, így ennek a szektornak a válsága ma őket sújtja leginkább. A gyorsan pénzzé tehető vagyontárgyak (takarékbetét, biztosítás, értékpapírok) terén is jelentős a feketék elmaradása, ami – különösen a gazdasági visszaesés idején – még kiszolgáltatottabbá teszi őket. King rámutatott, hogy az amerikai álom részben a fehérek önámítása, a fair play elve valójában nem érvényesül. Muhammad megerősíti ezt, amikor idéz az amerikai népességnyilvántartó hivatal jelentéséből, amely szerint a lakásvásárló fehérek kerülik a feketék lakta környékeket (az ázsiai vagy latin szomszéd nincs ellenükre), így a feketék tulajdonában lévő lakások kevésbé keresettek, és veszítenek az értékükből. Már King is felhívta a figyelmet arra, hogy a bűnözés nem kizárólag „fekete”, és más bajok sem köthetők egyetlen fajhoz, hanem az egész társadalomra jellemzőek. Ezt Muhammad adatai is alátámasztják, ugyanakkor rávilágítanak arra, hogy a fekete elkövetőket gyakrabban és szigorúbban büntetik. A csonka családok számának növekedése hasonló változást mutat: a fekete gyerekek 56 százalékát egy szülő neveli, és arányuk az 1960-as évek óta 155 százalékkal növekedett, míg a fehér gyerekeknél ez az arány „csak” 23 százalék, de a növekedés nagyobb mértékű, 229 százalékos.

A helyzetértékelés után a szerző azt fejtegeti, ami King szavaival „a néger dilemmája”. Bár alig pár száz éve még az ország afroamerikai népessége szenvedett rabszolgasorban, mégis mintha nagyobb felelősség hárulna rá az igazságosság és az egyenlőség megteremtésében. Hogyan szabadulhat ebből a helyzetből? King szerint úgy, ha többé nem szégyelli, hogy fekete, ha erős, összetartó közösséget épít templomain, sajtóján, szakmai szervezetein keresztül, ha élni tud a már kiharcolt szabadsággal és lehetőségekkel, ha erőszakmentes megmozdulásokkal és szavazataival fellép a még létező faji igazságtalansággal szemben, és ha gondjait úgy igyekszik megoldani, hogy közben a társadalom egésze számára új értékeket kínál. Muhammad negyven év múltán e „stratégiához” rendeli a szükséges politikai intézkedéseket, amelyek révén megvalósulhatna King álma. 1. Ösztöndíjakkal támogatni kell a feketék továbbtanulását. (A második világháború után az Egyesült Államok többet költött a leszerelt katonák oktatására, mint az európai újjáépítésre, ebből azonban a szegregált iskolarendszer miatt kimaradtak a feketék.) 2. Kedvezőbb hitelfelvételi lehetőségek kialakításával, kamattámogatással segíteni kell a feketék lakáshoz jutását. 3. A megtakarítást segítő programok kiterjesztésével támogatni kell a feketék vagyonosodását. 4. Minden amerikai számára átfogóbb, általános egészségügyi ellátást kell biztosítani. (Ma az afroamerikaiak negyedének nincs egészségbiztosítása, mert nem keresnek eleget.) 5. A fekete városrészek rehabilitációjának, élhetőbbé tételének támogatásával új munkahelyeket, „zöld állásokat” is teremthetnének. 6. Vissza kell térni a progresszív adózáshoz, mert az elmúlt negyven évben óriási mértékben csökkent a népesség 1 százalékát kitevő leggazdagabb réteg adóterhe (vagyis az ingatlan- és a nyereségadó), míg a bérből és fizetésből élők személyi jövedelemadója 25 százalékkal nőtt. 7. Az intézményrendszerben gyökerező diszkrimináció minden (nemi, nyelvi, gazdasági vagy faji) formájára igaz, hogy az esélyegyenlőség megteremtéséhez újra szükség volna a megkülönböztetést tiltó, megerősítő intézkedésekre (az affirmative action furcsamód Nixon elnök nevéhez kötődik).

Mi az elmúlt negyven év tanulsága? King azt írta, hogy a feketék csak akkor léphetnek előrébb, ha megváltozik a fehérek gondolkodása. Muhammad megerősíti, hogy a rasszizmus és a fehér előjogok ma is élnek: amíg egy álláshirdetésre jelentkező fekete pályázók közül feleannyit hívnak interjúra, mint a fehérek közül, amíg a hasonló bűncselekmények elkövetői közül rendre a feketéket büntetik szigorúbban, addig csak azt lehet megállapítani, hogy „Az Egyesült Államok sokszínű, sokféle kultúrájú népe az elmúlt negyven évben a faji és gazdasági egyenlőtlenség sivatagában bolyongott, és máig nem talált rá arra, amit Amerika ígért neki – a szabadságra, az igazságosságra és az egyenlőségre”.

Csak Amerika népén múlik, hogy megérkezik-e az ígéret földjére – kivált akkor, amikor az elnökjelölési kampány egyik jelszava a „változás”. Ha együtt tudják megtenni a döntő lépést, akkor nemcsak az afroamerikai közösség, hanem az egész ország számára elérhetővé válhat az igazságosság.

Egy új Izrael-lobbi

Mi legyen Amerika szerepe?

Gershom Gorenberg, a The Accidental Empire: Israel and the Birth of the Settlements (1967-1977) című könyv szerzőjének a Prospectben megjelent cikke szerint a hivatalos amerikai Izrael-lobbi, amely szüntelenül Izrael rövid távú érdekeinek védelmezésére igyekszik rászorítani az amerikai politikai elitet, valójában éppenséggel Izrael tényleges, hosszú távú érdekeinek érvényesülését akadályozza, noha az amerikai zsidóságnak csak egy kisebb részét képviseli. Gorenberg ezért egy új, liberális lobbi létrehozását sürgeti.

Az írás közvetlen indíttatását A.B. Jehosua paradox januári javaslata szolgáltatta. A baloldalinak számító író a Tel-Aviv-i amerikai nagykövet visszahívását javasolta azzal az indokolással, hogy bár az Izrael és egy palesztin állam egymás mellett élésére és a ciszjordániai izraeli telepek felszámolására alapozódó közel-keleti béke megteremtése ma már „unalomig tiszteletreméltó" nézetnek számít és a jobboldali Olmert is támogatja őket, semmi sem történik - a diplomata visszahívásával viszont Washington jelezné elégedetlenségét a huzavona miatt és ezzel segítené a belső ellenállás letörésében a kormányt. Gorenberg írásának távolabbi hátterét pedig John J. Mearsheimer és Stephen M. Walt tavaly megjelent könyve jelenti, amelyben azt fejtegették, hogy az amerikai külpolitikát eltorzítja Izrael feltétel nélküli támogatása, amelyet egy igen erős izraeli lobbi kényszerít ki.

Gorenberg szerint Jehosua javaslata már csak azért sem reális, mert ha bármely kongresszusi tag javasolna ilyen lépést, az AIPAC (American Israel Public Affairs Committee) bizonyára arra mozgósítana, hogy a novemberi választáson ellenfelét támogassák. Az AIPAC meggyőzte a kongresszus tagjait arról, hogy az Izraelnek szóló segítség és fegyverek feltételek nélküli támogatásával növelhetik kampánytámogatásukat - ám, folytatja a szerző, a térségben folytatott amerikai politikát más tényezők is befolyásolják.

A szerző felidézi McGeorge Bundynak, Johnson amerikai elnök egykori nemzetbiztonsági tanácsadójának 1967-es elemzését, amely kimutatta, hogy az USA-nak a Közel-Keleten egymással ellentétes érdekei vannak. Elkötelezte magát Izrael biztonsága mellett, de az arab országokkal is jó kapcsolatokat akar fenntartani. Washingtonnak még akkor is elég fegyvert kell biztosítania Izraelnek ahhoz, hogy meg tudja védeni magát, amikor nem ért egyet politikájával. írta Bundy. Amennyiben ugyanis Izraelt vereség fenyegetné, az USA számára csak az a .. „fájdalmas és egyáltalán nem vonzó választás" maradna, hogy vajon küldjön-e saját csapatokat a csatába vagy sem. Amerika számára ma is könnyebb, sőt olcsóbb is egy erős Izrael fenntartása, mint annak közvetlen védelmezése.

Ha pedig ugyanakkor az arab szövetségeseket is ki akarja elégíteni, a megoldást az jelenti, hogy az izraelieket és az arabokat olyan békemegállapodásra veszik rá, amely amellett, hogy feloldaná az amerikai politika ellentmondásait, Izrael biztonságának is a legjobb biztosítéka lenne.

A kérdés így az, hogy milyen mértékben kell az amerikai politikának Izrael azonnali biztonsági érdekeit kielégítenie és mennyire kell ösztönöznie Izraelt egy békeegyezményre, mint stratégiai megoldásra? Az AIPAC a kongresszus lobbista gyakorlatát ismerő források szerint az amerikai politikát szinte teljes mértékben az izraeli biztonsági szükségletek oldalán akarja tartani, de - fejti ki a szerző - nem képviseli az amerikai zsidóság egészét. 2004-ben az exit poll tanulsága szerint a zsidóknak csak 24 százaléka támogatta Busht, az American Jewish Committe legutóbbi felmérése szerint pedig az amerikai zsidók 46:43 arányban támogatják egy palesztin állam létrehozását.

Az AIPAC a maga támogatását, különösen a választási kampányokban, azoktól az álláspontoktól (position paper) teszi függővé, amelyet az egyes jelöltek tesznek közzé. Mind Hillary Clinton, mind Barack Obama közzétett ilyen dokumentumot. Az AIPAC áldása kétségkívül fontos egyes zsidó adományozók és szavazók szemében - azokéban, akik számára Izrael a legfontosabb szempont, de ez egy csekély kisebbség csupán. Ők erősen jobboldali nézeteket vallanak Izraelről és a Közel-Keletről, folyton úgy látják, Izrael végveszélyben van. Úgy tűnik, hogy ők a hangadók az Izraelről szóló diskurzusban a zsidó szervezeteken és magán az AIPAC-on belül is. A többi zsidó szervezetek többsége liberális nézeteket támogat olyan széles témakörben, mint Irak, a gazdaság, az abortusz, a környezet stb, de amikor a jelöltekkel találkoznak, nemigen fejtik ki Izraellel kapcsolatos nézeteiket.

Ezért az AIPAC ellensúlyozására első lépésként rá kellene venni azokat a zsidó adományozókat, akik támogatják a megszállás befejezését, a két állam-megoldást és az ennek eléréshez szükséges nagyobb amerikai szerepvállalást, hogy fejtsék ki hangosabban nézeteiket, és ezzel érjék el, hogy a politikusok ne tekintsék az AIPAC-ot a zsidó támogatás megtestesítőjének. A második lépés lenne rávenni az ilyen mérsékeltebb álláspontot valló adományozókat, hogy tegyék függővé anyagi támogatásukat, csekkjeiket a jelöltek mérsékeltebb álláspontjától. Hillary Clintonnak például tudnia kellene, hogy inkább nyerne, mint vesztene azon, ha álláspontja nem úgy hangzana, mintha Benjamin Netanjahu fogalmazta volna - jegyzi meg a szerző.

A cionista főáramlat álma egy demokratikus Izrael volt zsidó többséggel, teljes állampolgári jogokkal, egy olyan ország, amely békében él szomszédaival - ezt tartalmazta Izrael függetlenségi nyilatkozata. Ez összeegyeztethetetlen a megszállt területek további megtartásával. A Nyugati Part palesztinjainak elkülönítése katonai kormányzás alatt, napi mozgásuk korlátozása az izraeli telepesek biztonsága érdekében aláássa a demokráciát. Másfelől a Nyugati Bank és Gáza annektálása az állampolgárság egyidejű biztosításával a palesztinoknak kétnemzetű államot jelentene. A két nemzeti csoport konfliktusa egy államon belül valószínűleg inkább az 1990-es évek Boszniájára emlékeztetne, mint a mai Belgiumra.

Ezért Izrael számára stratégiai szükségesség a két állam-megoldás, ennek egyedüli útja pedig a békemegállapodás, amelynek keretében Izrael biztonságosan kivonulhat a Nyugati Partról és a palesztinok elfogadják a két állam elvét, a szülőföld felosztását. Erős palesztin kormány kell, amely képes megakadályozni a szakadár csoportokat a konfliktus folytatásában. A béke-megállapodás alapja pedig csak az izraeli kivonulás lehet a Nyugati Partról, némi területcserével - így a telepek feladása szintén elengedhetetlen Izrael jövőjének biztosításához.

Ez Amerika érdeke is, mivel Izrael az egyedüli közel-keleti állam, amelyre stabil amerikabarát országként számíthat - ez viszont nem lenne érvényes egy olyan állam esetében, amely idővel palesztin többségűvé válhatna és beépített közösségi konfliktus dúlná fel.

Egy igazi Izrael-barát lobbinak tehát arra kellene rávennie Amerikát, hogy vállalja a lehető legaktívabb szerepet, mindkét félre nyomást gyakorolva a kompromisszumok létrehozásáért - a palesztinok mondjanak le az Izraelbe való visszatelepülésről, az izraeliek a telepekről, amelyekhez eddig ragaszkodtak. A liberális lobbi feladata az lenne, hogy szorgalmazza a két állam-megoldást, de még ennél is fontosabb, hogy létezése több amerikai - főleg liberális - politikusnak tenné könnyebbé, hogy őszintén kifejtse véleményét. Szélesebb perspektívában pedig egy igazi Izrael-barát politika magában foglalná az izraeli-szíriai rendezést, Szíriának a Nyugat oldalára való állítását, ami meggyengítené Irán befolyását is a régióban. Végül Iránnal is rendezésre kellene törekedni, az USA elfogadná a rezsimet az atomdúsítás és a terrorcsoportok támogatása feladásának fejében.

Végső soron Izrael célja az, hogy része legyen a Közel-Keletnek, nem pedig az, hogy a térséggel konfliktusban álló garnizon-állam legyen. A legharciasabb amerikai vagy izraeli politika támogatása mindkét országnak árt. Ezt kell megértetnie Washingtonban egy liberális lobbinak - zárja gondolatmenetét a szerző.