Putyin Oroszországa, avagy jön az új hidegháború?

A „menedzselt demokrácia” alkotóelemei

Christian Caryl, a Newsweek tokiói irodájának vezetője a New York Review of Booksban  Edward Lucasnak, az Economist közép- és kelet-európai tudósítójának könyvét méltatja (The New Cold War. Putin's Russia and the Threat to the West. Palgrave Macmillan, 260 o.).

A kötet 2008 februárjában jelent meg először, azóta 12 nyelvre fordították, és átdolgozott kiadásához Norman Davies történész írt előszót. Címe különös jelentőséget nyert a grúziai háború nyomán, amikor Európa és az Egyesült Államok külpolitikai szakértői, politikusai között vita kerekedett arról, hogyan válaszolhatnának Moszkva erődemonstrációjára. Félelmeiket fokozta az orosz-ukrán gázháború és Medvegyev elnök bejelentése, hogy válaszlépéseket terveznek Amerika cseh- és lengyelországi rakétatelepítési programjának ellensúlyozására.

Lucas megállapítja, hogy Oroszország - lenézve a nyugati normákat - bel- és külföldön is egyre inkább úgy viselkedik, mint a hajdani Szovjetunió, mégis változott valami: elfogadták a kapitalizmus sajátos formáját, így a gyakran korábbi oligarchák irányította, „menedzselt demokrácia" jött létre, amelyben a liberalizmus elemei (választások, tulajdonjog, mozgásszabadság) szovjet nosztalgiával és a Nagy-Oroszország nacionalista víziójából születő idegengyűlölettel keverednek. A rendszer kritikusait (például Anna Politkovszkaja újságírót és Alexander Litvinyenko hajdani hírszerzőt) elhallgattatják, a politikai ellenfeleket (Kaszparovot és a korábbi miniszterelnök Kaszjanovot) üldözik, a jelcini korszakban kialakult sajtószabadságot csorbították, a rivális üzletemberek (például Mihail Hodorkovszkij) börtönbe vagy  száműzetésbe kényszerültek, a tankönyvek dicsőítik Sztálin második világháborús vezérségét. Vlagyimir Putyin mégsem veszített népszerűségéből, mert bár az oroszok nem azt választják, akit akarnak, és nem tudnak hatni a kormányzatra vagy a rendszer működésére, jobban és szabadabban élnek, mint valaha. Noha a gazdasági világválság, az olajárak drasztikus csökkenése Oroszországnak sem kedvez, Putyin korábbi óvatos reformjainak, a visszafogott katonai kiadásoknak köszönhetően mégsem elviselhetetlen a visszaesés.

De ha az új ország nem azonos a régi Szovjetunióval, akkor miért beszél Lucas „új hidegháborúról"? A revizionista nacionalizmus nemcsak szomszédait, hanem magát Oroszországot is veszélyezteti, amely egyértelműen igyekszik helyreállítani hatalmát az Európát is magába foglaló régióban. Hadereje nem a régi, mégis elég más országok megfélemlítéséhez - olyan, mint „egy mankójával hadonászó ember", mondja Lucas. Moszkva legveszélyesebb fegyvere világbeli helyének megerősítésében épp a kapitalizmus lehet. A világ második legnagyobb olajexportőre és legnagyobb gázkitermelője. A földgáz még mindig csővezetéken szállítható a leggazdaságosabban, amelynek megépítése sokba kerül, így a gázmonopólium révén Oroszország politikai nyomást is gyakorolhat. A Gazprom - amelyet korábban a mai elnök, Medvegyev vezetett - nemcsak az orosz gázmezők birtokosa, hanem a földgázt a piacokra eljuttató vezetéket is ellenőrzi (az Európai Unió gázellátásának mintegy 30 százalékát adja). Az orosz politikát helytelenítő szomszédot a gázárak drasztikus emelésével vagy az ellátás megszakításával bünteti. Egyes elemzők úgy vélik, hogy a januári gázháború során is a Nyugatot akarták figyelmeztetni az oroszok, hogy ne avatkozzon az ukrán ügyekbe. Ráadásul a Gazprom résztulajdonossá vált számos nyugati állam energiaipari cégeiben (ilyen az olasz Eni, a német BASF vagy a Gaz de France), ezzel még inkább növekedett a befolyása.

Ha a Kreml nacionalista erői mindenáron igyekeznek érvényesíteni az orosz nemzeti érdekeket, ha ez a szándék vezérli az orosz külpolitikát, akkor valóban fenyegetheti Európa energiabiztonságát és bizonyos mértékig politikai függetlenségét is. Kérdéses azoknak az országoknak a politikai-gazdasági jövője, amelyek az Európai Unió és Oroszország közötti törésvonalon találhatók (Grúzia, Ukrajna és Belorusszia), hiszen ez a térség kulcsfontosságú szerepet játszik abban, hogy a közép-ázsiai köztársaságokból (például Türkmenisztánból) származó földgáz eljusson a világpiacra. Ukrajna nagy és instabil ország, lakosságának több mint 20 százalékát oroszok alkotják, ezen kívül jó ideje folyik a politikai vetélkedés Juscsenko elnök és Timosenko miniszterelnök között. Az orosz nacionalista törekvéseket a világ pénzügyi központjainak szabályozóival lehet megfékezni, ha a sokszor pénzmosásra szolgáló és kétes tulajdonosi körű cégeket nem engedik a piacra, így az orosz gazdaság nagyobb mértékben integrálódhatna a nyugati piacokba, szabályozási rendszerekbe, és stabilabbá válna. Lucas arra is rámutat, hogy Oroszországot ki kellene zárni azokból a nemzetközi szervezetekből, amelyek szabályait nem tartja tiszteletben (például az EU emberi jogi szervezetéből vagy akár a gazdasági nagyhatalmak G-8 csoportjából). A gazdasági szankciók hatástalannak bizonyultak, sőt erősítik a korrupciót és az elkülönülést, és az oroszok bizalmatlanul fogadják, újabb beavatkozási kísérletnek tekintik a „demokráciatámogató" programokat is. Ezért hangsúlyozza a szerző, hogy Európa csakis úgy enyhítheti az orosz energiaforrásoktól való függőségét, ha igyekszik létrehozni egy sokféle ellátási forrásra alapozott, egységes európai energiapiacot. Az európai országok közösen építhetnének olyan csővezetékeket, amelyek orosz közvetítők nélkül, közvetlenül kapcsolódnának a türkmenisztáni vagy kazahsztáni forrásokhoz.

Lucas úgy véli, hogy a szabadság előbbre való a piacnál. Kérdés - különösen ha figyelembe vesszük a mai pénzügyi válság várható következményeit -, hogyan birkóznak meg a liberális demokráciák a kapitalizmus autoritárius formájával. Az orosz törekvések megfékezésének másik útja az lehet, ha Grúzia és Ukrajna csatlakozik a NATO-hoz, hiszen a szervezet korábbi bővítése is stabilizálta a közép-európai térséget a Varsói Szerződés szétesése után, véli a szerző. Caryl azonban úgy látja, hogy ez aligha következhet be a közeljövőben, részben a grúzok és Abházia, Dél-Oszétia etnikai kisebbségei közötti konfliktusok miatt, Ukrajna esetében pedig az oroszok lakta keleti országrész és a krími térség okozhat gondot. Az elhamarkodott bővítési kísérlet a NATO-nak is árthat, mert tagországai még egymással sem tudtak megállapodni e kérdésben. Az Egyesült Államok és Európa is távol állnak a megegyezéstől, hiszen a Szovjetunió összeomlása óta Amerika az egyedüli, „nélkülözhetetlen" nagyhatalom, ugyanakkor Európa is igyekszik megalapozni a maga gazdasági hatalmát és „posztnacionális" jövőjét. Obama ígéretet tett, hogy javítani igyekszik országa viszonyát a szövetségesekkel, de egyértelműen nem mond le a vezető szerepről. Caryl szerint nem beszélhetünk új hidegháborúról, mert egyrészt már Amerika sem a régi, veszített a kétpólusú világban elfoglalt helyzetéből, másrészt Oroszország sem nyerte vissza szuperhatalmi pozícióját. Az utóbbi hatalmas energiaforrásokkal rendelkező, erősödő regionális hatalom, a gazdasági válság és a Grúzia elleni fellépése mégis rámutatott a gyengéjére: elveszítette a befektetők bizalmát, részvényeinek értéke az elmúlt hónapokban 75 százalékkal csökkent. Ráadásul az ország demográfiai változásai is aggodalomra adnak okot, mert nő a kábítószer- és az alkoholfogyasztók aránya, roskadozik az egészségügyi ellátás, és gyorsan terjed az AIDS. Caryl úgy véli, csakis Oroszországon múlik, hogy pozitív változást indít-e határain belül és az egész régióban. Szerinte most kerülendő a (hideg)háborúskodás, inkább azt kell közösen kitalálnunk, hogyan találhatja meg a helyét a zűrzavaros 21. században a birodalmi pozícióját vesztett Oroszország - ami nem lesz könnyű, hiszen egyrészt rá kell kényszeríteni a szabályok betartására, másrészt nem lehet örök ellenségnek tekintve végleg elszigetelni.

http://www.nybooks.com/articles/22277

„Középosztály, demokrácia nélkül”

A kínai kommunista elit és a középosztály kiegyezése

Sokan azt gondolják, hogy a gazdasági szabadság szükségképp elhozza a politikai szabadságot és a demokráciát. Kína a hetvenes évek végén meghirdette a nyitás politikáját, és harminc év alatt a világgazdaság egyik vezető nagyhatalmává vált. A gazdasági szabadság következtében egyre inkább megerősödik a középosztály, demokratikus fordulatra egyelőre azonban nem sok jel mutat. A The Economist annak próbál utánajárni, hogy a középosztály miért nem követel határozottabban politikai reformokat.

Az elmúlt években sokan reménykedtek benne, hogy a gazdasági reformok meghirdetése után három évtizeddel megkezdődhet a politikai átalakulás is. Nem is teljesen alaptalanul, hiszen Kínában széles körben ismert és népszerű volt számos, a demokratikus politikai fordulat szükségességéről szóló tanulmány. A pártvezetés óvatos szavaiból is arra lehetett következtetni, hogy van esély a politikai reformokra. Az értelmiség nagy öregjei - akik közül többen hatvan éve párttagok - is az átalakulás mellett érveltek, és a jogállami normák és a demokratikus intézményrendszer bevezetését sürgették.

A gazdasági válság hatására azonban mintha a lassú reformok is megtorpantak volna. Tavaly decemberben nagy nemzetközi visszhangot váltott ki, hogy a kínai rendőrség őrizetbe vette a Charta '08 aláíróinak egy részét. A Csehszlovák Charta '77 alapján az ENSZ Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának 60. évfordulójára szövegezett ellenzéki kiáltvány az emberi jogok nevében átfogó politikai reformokat sürgetett Kínában. Az interneten terjesztett dokumentumot egy hét alatt több mint ötezren írták alá. A kiáltvány egyebek között a magántulajdon nagyobb védelmét és elismerését követelte, amely a középosztály egyik legfontosabb törekvése.

Számos társadalomtudományi elmélet szerint a politikai reformfolyamatokat általában a középosztály indítja el - írja a The Economist. A demokratizálódás és a középosztály szerepének összefüggéseit legalaposabban talán Barrington Moore amerikai történész fejtette ki. 1966-ban megjelent A diktatúra és a demokrácia társadalmi gyökerei. Úr és szolga szerepe a modern világ létrejöttében című könyvében a demokratikus berendezkedést a kommunista és a fasiszta rezsimekkel összevetve arra a következtetésre jutott, hogy az iparosodás és a decentralizáció mellett a középosztály hatalma és szerepvállalása határozza meg a társadalmi változások irányát. „Ha nincs polgárság, nincs demokrácia" - állítja Moore. A szállóigévé vált mondattal Moore nem azt akarta mondani, hogy a középosztályok hatalmából egyértelműen következtetni lehetne a társadalmi berendezkedésre vagy a társadalmim változásokra. A polgárság kialakulása és megerősödése szükséges, de nem elégséges feltétele a demokratizálódásnak: ha a középosztályok az arisztokráciával szövetkeznek, akkor valószínűbb, hogy fasiszta fordulat, és nem demokratikus reformok következnek.

Vajon Kínában milyen stratégiát követ majd a középosztály? - kérdezi a brit gazdasági hetilap. Ahhoz kevés kétség fér, hogy az elmúlt években nagyon megerősödött a középosztály: becslések szerint 800 millió kínait tekinthetünk középosztálybelinek. De a számbeli növekedéssel nem járt együtt a demokratikus reformok iránti elkötelezettség erősödése. Csakúgy, mint Oroszországban, a vagyonosodó és egyre nagyobb társadalmi és politikai befolyásra szert tevő réteg hallgatólagos szövetséget kötött az engedményekre hajló autoritárius rezsimmel. „Minkét országban jellemző, hogy a középosztály jobban fél a bizonytalanságtól, mint amennyire demokratikus fordulatot szeretne." A kínai kommunista rezsim már évekkel ezelőtt elismerte a magántulajdon korlátozott jogát, és bizonyos keretek között lehetőséget teremt a gazdasági és társadalmi kérdésekkel kapcsolatos véleménynyilvánításra. Önkormányzati szinten egyes falvakban már lehetőség van a kvázi-demokratikus választásokra. A kínai kommunista vezetés jól megfér a gazdasági növekedést biztosító magánvállalkozásokkal.

Bár általában igaz, hogy a középosztályok támogatják a szólásszabadságot és többpárti demokráciát, Kínában mégsem törekszenek a kommunista pártvezetés megdöntésére. Ennek hátterében elsősorban az áll, hogy a pártvezetés nyitott az apró reformokra. A Kínai Kommunista Párt fiatalabb vezetői maguk is középosztálybeliek. Már a múlté a hagyományos kommunista megközelítés, amely a parasztok soraiban kereste a tehetséges vezetőket: a kínai elit többsége diplomás, egy jelentős részük külföldön szerzett doktorátust. A pártvezetés nem zárkózik el a középosztály elöl, sőt, törekszik rá, hogy a feltörekvő ifjakat magába olvassza, és ezzel a rendszer részévé tegye.

„A virágzó középosztály nem elégség a demokrácia kialakulásához. Kínában van középosztály, de nincs demokrácia. Sőt, még csak azt sem állíthatjuk, hogy feltétlenül szükség lenne középosztályra a demokratizálódáshoz: Indiában már jóval azelőtt demokrácia volt, hogy létezett volna középosztály."

http://www.economist.com/surveys/displaystory.cfm?story_id=13063306

Itt az ideje a reálpolitika újragondolásának

Vissza az „őspragmatista” Kissingerhez!

Az egyszer már háborús bűnökkel vádolt Henry Kissinger visszatért és besegít az Obama-adminisztrációnak. Ez vajon az amerikai elszántság jele vagy a Hillary Clinton-féle bölcs hatalom („smart power") megnyilvánulása? - teszi fel a kérdést Sholto Byrnes a The New Statesman egyik cikkében. Az „őspragmatista" Kissinger a 70-es években olyan külpolitikát folytatott, mely jelentősen növelte a globális biztonságot. A korábbi amerikai külügyminiszter javaslatait a Nyugatnak az Obama-elnökség idején érdemes meghallgatnia és követnie.

Az amerikai Nemzetbiztonsági Tanács a legutóbbi jelentésében igen sötét képet festett a jövőről. Szerinte 2025-re az amerikai dominancia meg fog szűnni, az Európai Unió pedig „sánta óriássá" fog válni, mely gazdasági ereje ellenére képtelen lesz jelentős globális befolyást gyakorolni. Miközben az egyetlen szuperhatalom „elsővé válik az egyenlők között", keleten pedig új óriások emelkednek fel, az „egypólusú világ" megszűnik. A jelentés figyelmeztet a nukleáris proliferáció, a tömeges migráció, a környezeti katasztrófák veszélyeire. Így fogalmaz: „A következő 20 év kockázatokkal teli." E kockázatok és a bizonytalanság ellenére némely nyugati vezető még mindig megpróbál „Istent játszani", amit pedig Kissinger mindig is ellenzett.

A február 7-i müncheni Biztonsági Konferencián „a világbékéért és a nemzetközi együttműködésért" folytatott tevékenysége elismeréséül Kissinger megkapta az Ewald von Kleist-díjat, Obama elnök pedig felkérte, hogy folytasson titkos tárgyalásokat az oroszokkal a nukleáris fegyverek korlátozásáról Moszkvában. Münchenben Joe Biden alelnök először beszélt az új adminisztráció külpolitikai elveiről és a tárgyalási szándék mellett elhangzott az Oroszországnak és Iránnak szóló figyelmeztetés, valamint a szövetségesek még nagyobb erőfeszítésre való sarkallása a fegyveres konfliktusokban. Ez egybevágott azzal, amit Clinton a szenátusi meghallgatásán mondott: „Nem értek egyet azokkal, akik szerint a történelemben eljött az amerikai pillanat vége." Támogatja az erő bölcs alkalmazását a „kemény katonai és gazdasági, valamint a „lágy" kulturális és diplomáciai eszközök kombinálása révén.

Byrnes szerint ezek veszélyes kijelentések, mert napjaink bizonytalan világa teljesen más megközelítést kíván. Új reálpolitikára van szükség. Egyfelől a reálpolitika sohasem tűnt el. Legfőbb elve, a be nem avatkozás olyan elv, amelyet elméletben az emberiség több mint fele támogat, hiszen az el nem kötelezett országok erre épülő mozgalmának 118 állam a tagja. Jelenleg Kuba az elnöke, Hugo Chávez pedig az egyik mozgatórugója, az Egyesült Államok már csak ezért sem hagyhatja figyelmen kívül. Fontos jel, hogy ezek az országok együtt szavaznak az ENSZ Közgyűlésében. 2008 végén Noam Chomsky kijelentette, szó sincs arról, hogy az el nem kötelezettek a hidegháború relikviái lennének. „Azt gondolom, inkább a jövőt jelentik."

Keveset hallunk a Sanghaji Együttműködési Szervezetről is, pedig figyelnünk kéne rá. Oroszország, Kína és négy volt szovjet közép-ázsiai köztársaság a szervezet alapelvévé tette az egymás ügyeibe való be nem avatkozást ugyanúgy, ahogyan az ASEAN (Délkelet-ázsiai Nemzetek Szövetsége) 600 millió embert összefogó tagállamai.

A reálpolitikát időnként arra használták, hogy mindennek az ellenkezőjét jelképezze. Kissinger idején az amerikai külpolitika túlzásai is idetartoznak. A nemzeti érdekek hideg védelme (a „szabadság terjesztésének" maszkja mögött) miatt vádolták meg Kissingert háborús bűnökkel. S ez elhomályosította reálpolitikájának sikereit: a Szovjetunióval szembeni enyhülést, a Kínával való kapcsolatok felvételét és a 4. arab-izraeli háború utáni ingadiplomáciát, amely elvezetett az Egyiptom és Izrael közötti Camp David-i egyezményekig.

A kissingeri külpolitikának ez a pragmatikus aspektusa szolgálhat számunkra felvilágosítással az új reálpolitikát illetően. Igaz, hogy ezekben az országokban az emberi jogok helyzete komoly kételyeket hagyott maga után, az eredmény mégis a béke és a stabilitás megszilárdulása lett. Az idősebb Bush nemzetbiztonsági főtanácsadója, Kissinger tanítványa, Brent Scowcroft mondta: „A realisták az idealizmus következményeitől tartanak igazán." Őrült idealizmus volt a NATO keleti expanziója a szovjet blokk új demokráciái felé. Egyetlen NATO-tag sem alszik nyugodtabban attól, hogy tudja, Lettország és Litvánia erői a rendelkezésére állnak... Egy realistának rá kell mutatnia arra, hogy ez Oroszország megalázása, a balti enkláve, Kalinyingrád körbezárása pedig nem a legjobb módszer arra, hogy baráti kapcsolatokat építsünk ki a világ legnagyobb természetes földgázvagyonának birtokosával. Ugyanígy elhibázott ötlet rakétavédelmi pajzsot telepíteni Lengyelországba és a Cseh Köztársaságba. Oroszország reakciója Grúziában és a rakétavitában előre látni lehetett. Medvegyev nem az utolsó olyan orosz elnök, aki megvédi hazája „privilegizált érdekeit" a szomszédos államokban.

Az idealizmus a nyugati-kínai kapcsolatokat is megfertőzi. A kínai emberjogi politikát vagy Tibet kérdését feszegető amerikai kórus tavaly még a pekingi olimpia bojkottjának lehetőségét is felvetette. Pedig ma az Egyesült Államoknak a válság közepette minden korábbinál nagyobb szüksége van Kína segítségére. Az idealisztikus liberális internacionalisták azt képzelik, hogy a hasonló fogyasztási szokások Rijádtól Szentpétervárig elvezetnek majd a közös politikai kultúrához. A demokráciát nem a neokonok mintájára, hanem segítve, a hagyományos úton kell bátorítani (kórház-, iskolaépítés stb.). Tudomásul kell vennünk, hogy a vahhábita iszlám az elmúlt 30 évben sokkal sikeresebben exportálta magát a muzulmán országokban, mint a liberális politikai kultúra.

Nagyon is sok jel mutat arra, hogy a liberális univerzalizmus elkerülhetetlen terjedése tévedés. Hamarosan Kína, Oroszország és mások követelni fogják, hogy az ő nyelvükön tárgyaljunk velük, ne pedig a miénken. A reálpolitika nem adja meg azt a kényelmet, hogy a „helyes" dolgot cselekedjük. De addig, amíg meg nem egyezünk abban, hogy mi a „helyes", együtt kell élnünk a morális kényelmetlenséggel.

http://www.newstatesman.com/north-america/2009/02/obama-kissinger-world-russia

Gázai háború: izraeli viták és vizsgálatok

The Jerusalem Post, Háárec, Dissent, The Huffington Post, The Economist, Time, The Guardian, The International Herald Tribune, The Atlantic, The Independent, Neue Zürcher Zeitung
A gázai offenzíva kapcsán sokan háború bűnök elkövetésével vádolták Izraelt. A harcok lezárulta után indított izraeli vizsgálatok arra a következtetésre jutottak, hogy a katonák nem sértették meg a hadviselés nemzetközi jogi és erkölcsi normáit. A héten napvilágot látott katonai beszámolók miatt azonban újra feltámadt a vita az izraeli hadsereg által elkövetett esetleges embertelenségek körül.
A két hónapja véget ért 22 napos offenzíva közben és után is sokan a hadviselés nemzetközi szabályainak megsértésével vádolták az izraeli védelmi erőket. A Human Rights Watch egyebek között azt állította, hogy a katonák polgári célpontok ellen vetették be a rendkívül súlyos égési sérüléseket okozó foszfor tartalmú lövedékeket. Az izraeli hadsereg visszautasította a vádakat: először azzal, hogy egyáltalán nem használnak be foszfor tartalmú lövedékeket, később azt állítva, hogy lakott területen nem vetettek be ilyen lőszert.
Mások a civilekkel szembeni fellépést kifogásolták, és azért bírálták Izraelt, mert nem tesz meg mindent a polgári áldozatok számának minimalizálása érdekében, ahogyan ezt a háború nemzetközi normái és a jó erkölcs megkövetelik. A The Guardian januárban szemtanúkra hivatkozva azt állította, hogy az izraeli hadsereg fehér zászlóval menekülő civileket is támadott.
Michael Walzer, tekintélyes amerikai politikai filozófus, az igazságos háború kérdésének szaktekintélye még január elején, a harcok közepette kifejtette, hogy a katonák még a legitim célból indított háborúban is kötelesek a hadviselés normáinak betartására. Walzer az Igazságos és igazságtalan háborúk című könyvében megfogalmazott alapelvre utalt, amely különbséget tesz az igazságos okból indított és az igazságos eszközökkel vívott háborúk között. A nemzetközi jogi és erkölcsi szempontból egyaránt igazságos okból indított katonai csapás sem legitimálhatja az aránytalan erő alkalmazását és a polgári áldozatokkal szembeni kegyetlenséget. Az amerikai politikai filozófus a gázai háború kapcsán megerősítette, hogy bár a polgári áldozatok száma nem csökkenthető nullára - már csak azért sem, mert a Hamász előszeretettel telepített rakétaállomásokat lakóházak és mecsetek szomszédságába -, az izraeli katonáknak akár biztonságuk kockáztatása árán is törekednie kell a civilekkel szembeni kíméletre.
Mint arról a The Economist beszámolt, az izraeli haderő következetesen kitartott mellette, hogy mindent elkövetnek a civilek megóvása érdekében, és a Hamászt hibáztatták a polgári áldozatokért.
Az izraeli védelmi erők válasza azonban nem mindenkit elégített ki. Az Arab Liga és a Nemzetközi Vöröskereszt a háború vége óta szeretné elérni, hogy Izrael ellen a hágai Nemzetközi Büntetőbíróság vádat emeljen emberiség elleni bűncselekmények elkövetése miatt - írta március elején a The Guardian.
A héten ismét fellángoltak a gázai hadművelet során alkalmazott izraeli erő arányossága körüli viták, miután a Háárec nyilvánosságra hozta az offenzívában résztvevő katonák nyilatkozatát. A tivoni Orani Egyetem egyik katonai előkészítő kurzusán a hadműveletek során besorozott fiatalok élménybeszámolójából eddig nem ismert részletekre derült fény. „Az Öntött Ólom hadművelet során a laza előírások lehetővé tették, hogy az izraeli erők palesztin civileket gyilkoljanak és házakat romboljanak le" - írta szerdán az izraeli napilap, és egyúttal részleteket közölt a nyilatkozatokból. A hadműveletben résztvevő katonák arról számoltak be, hogy a hadsereg vezetése utasításba adta, hogy a felszólítás ellenére a házaikban maradt palesztinokat automatikusan terroristának tekintsék és lőjék agyon. „A palesztinok élete sokkal, sokkal kevesebbet ért, mint a katonáinké" - mesélte az egyik szemtanú. Egy másik fiatal katona arról számolt be, hogy a parancsnoka a teljesen ártalmatlannak tűnő, minden bizonnyal eltévedt, az izraeli csapatoktól 100 méterre tartózkodó palesztin idős asszony lelövésére utasította a mesterlövészeket. „A beszámolók ellentmondani látszanak az Izraeli Védelmi Erők azon állításának, hogy a katonák mindent elkövettek a hadviselés erkölcsi szabályainak betartása érdekében."
A Háárec másnap, csütörtökön közölte az izraeli katonák beszámolóinak teljes szövegét. Az újabb beszámolókból kiderül, hogy több katona is kifogásolta, hogy automatikusan terroristának kellene tekinteni, és le kellene mészárolni azokat a palesztinokat, akik a felszólítás ellenére sem hagyták el házaikat. „Tényleg nem tudtam mire vélni a dolgot. Nekünk azt mondták a feletteseink, hogy a házaikban maradt palesztinok saját felelősségükre döntöttek úgy, hogy nem távoznak. Pedig valójában csak nem volt hova menniük" - mesélte az egyik fiatal.
Egy másikuk azt hozta fel az izraeli védelmi erők mentségére, hogy a harctéren a katonáknak gyors döntéseket kell hozniuk, és a helyszínen gyakran nem lehet megkülönböztetni az ártatlan, a tiltott zónába véletlenül keveredett civileket és a Hamász szélsőségeseit. A kurzusvezető erre azt kérdezte, hogy kivizsgálták-e a hasonló eseteket. A katonák azt mondták, hogy nincs tudomásuk arról, hogy vizsgálat indult volna az említett esetek miatt. Az egyik fiatal szerint a hadseregnek nem érdeke, hogy kiderítse, pontosan mi történt a harctéren.
A beszélgetés teljes anyagból az is kiderül, hogy az Izraeli Védelmi Erők rabbinátusa „az Ígéret Földjének elfoglalását akadályozó idegenek" elleni harcként állította be a gázai hadműveletet. „A rabbinátus üzenetének lényege ez volt, és a katonák közül sokan vallásháborúnak tekintették a küldetést" - mesélte az egyik gázai veterán.
A The International Herald Tribune által megkérdezett szakértők felhívták rá a figyelmet, hogy a civilekkel szembeni fellépés megítélést nagyon megnehezíti, hogy a Hamász a múltban többször civilnek álcázott öngyilkos merénylőkkel, esetenként nőkkel hajtatott végre terrorcselekményeket és támadásokat. Akadt olyan katonai szakértő is, aki kétségbe vonta a beszámolók hitelességét arra hivatkozva, hogy évtizedes szolgálati ideje alatt mindvégig azt tapasztalta, hogy a hadsereg mindent elkövet a civilek védelmében. Yaron Ezrahi, a jeruzsálemi Héber Egyetem professzora szerint viszont elképzelhető, hogy Gázában az izraeli erők az elrettentésre törekedtek, és meg akarták mutatni, hogy a kegyetlenségtől sem riadnak vissza. Ami Ayalon nyugalmazott izraeli tábornok a Time magazinnak úgy nyilatkozott, hogy az Izraeli Védelmi Erők Gázában félretették az erkölcsöt, és kizárólag a katonai erőfölény érvényesítését tartották szem előtt. Jeffrey Goldberg, a The Atlantic tekintélyes publicistája arra hívta fel a figyelmet, hogy az izraeli hadsereg által elkövetett brutális cselekmények miatt nem csak a katonákat, hanem Izrael államot fogják hibáztatni.
Az Izraeli Védelmi Erők parancsnoksága a résztvevők beszámolóinak nyilvánosságra kerülése után vizsgálatot rendelt el - adta hírül a Háárec pénteken. „Az Izraeli Védelmi Erők vezetésének nem volt tudomása a katonák által említett eseményekről" - nyilatkozta a hadsereg szóvivője. A katonaság jelezte, hogy mindenki segítségére számít, aki az ügy kivizsgálásával kapcsolatos információval rendelkezik. Ehud Barak védelmi miniszter ígértet tett rá, hogy alaposan utánajárnak mindennek. Utalt arra is, hogy bármi történt is, a hadsereg vezetése nem adott parancsot olyan cselekedetekre, amelyek ellentétesek a hadviselés erkölcsével.
Sokan azt akarják, ha az izraeli hadsereg helyett nemzetközi vizsgálat indulna a történtek tisztázása érdekében. Az Amnesty International és a hágai Nemzetközi Bíróság több bírája azt szeretné, ha az ENSZ vizsgálná ki, hogy történt-e emberiség elleni bűncselekmény. Richard Falk, az ENSZ emberi jogi megbízottja, aki korábban is hevesen bírálta Izraelt úgy vélte, hogy a nyilatkozatok bizonyítják, hogy Izrael emberiség elleni bűncselekményeket követett el.
Eyal Benvenisti, a Háárec kolumnistája már februárban is úgy érvelt, hogy Izraelnek elemi érdeke a háborús cselekmények és a polgári áldozatokkal szembeni fellépés alapos és elfogulatlan kivizsgálása. Így például tisztázni lehetne, hogy ha történtek is hibák, azok nem feltétlenül minősülnek emberiség elleni bűncselekménynek. „És a vizsgálattal Izrael azt is kifejezésre juttatná, hogy komolyan veszi és igyekszik betartani a hadviselés szabályait."
Hasonló szellemben érvelt a brit The Telegraph is az újabb információk nyilvánosságra kerülése után. Azzal, hogy Izrael kivizsgálja a történteket bizonyíthatja, hogy az izraeli társadalom elutasítja az embertelenséget. „Izrael ereje nem csak a hadsereg katonai erejében rejlik, hanem a nyílt társadalomban és annak értékeiben. Ha Izrael nem számolja fel az embertelenséget a hadseregben, akkor sokkal súlyosabb veszteséget okoz saját magának, mint amekkorát a Hamász és a Hezbollah képes lenne."
A Neue Zürcher Zeitung sorkatonák és alacsonyabb beosztású tisztek beszámolóira hivatkozik, akik elmondták, hogy lazítottak a fegyverhasználatra vonatkozó szabályokon, esetenként pedig teljes mértékben figyelmen kívül hagyták őket. Ha az állítások igaznak bizonyulnak, ez a háborús játékszabályok semmibe vételével jelentene egyet, ráadásul szöges ellentétben állna az izraeli hadsereg önképével is. A hadsereg jogi részlege azt közölte, hogy utánajár a Hááretzben  részletesen közölt beszámolóknak.
Annyi mindenképpen tény, írta a zürichi napilap, hogy Izraelben az utóbbi években sokat sötétedett az ellenségkép, és ez a hadseregen belül az emberi élet értékének alábecsüléséhez vezetett. Ugyanakkor örvendetesnek tartja, hogy a katonák  tanúvallomásait komolyan veszik és nyilvánosan mérlegelik.
Egy izraeli terror-elhárítási intézet eheti közlése szerint nem felelnek meg a valóságnak a Palesztin Emberi Jogi Központ (PEJK) adatai, melyek szerint a gázai harcok 1434 palesztin halálos áldozata közül 960-an polgári személyek voltak - számol be egy kapcsolódó hírről a zürichi napilap. Az intézet munkatársai összevetették a PEJK listáját és a Hamasz illetve más szervezetek honlapjain említett áldozatok nevét, és megállapították, hogy az állítólagos polgári áldozatok közül többeket harcban elesett hősökként dicsőítenek. Az izraeli hadsereg szóvivői hangsúlyozzák, hogy a halottak többségét nem a lakóterületek ellen végrehajtott támadások során, hanem harcban, illetve fegyveresek üldözése során lőtték le.

Gigászok méregetik egymást

Mit vár Ázsia az új amerikai adminisztrációtól?
1972-ben Mao Ce-tung elnök azzal fogadta az amerikai geopolitikát átformáló Richard Nixont Pekingben, hogy: „Én önre szavaztam." És még hozzátette azt is: „Szeretem a jobboldaliakat." Nos, ezt az álláspontot ma nem sokan osztják sem Kínában, sem pedig Ázsiában - állapítja meg a neves Kelet-Ázsia szakértő, Rosemary Foot a Harvard International Review által publikált elemzésében. A múlt év november 4-ét megelőzően a közvélemény-kutató cégek azt állapították meg, hogy nem csak a kínai nagyvárosokban, de még vidéken is legalább két és fél, háromszor annyian kívánták Barack Obama győzelmét, mint ahányan George W. Bush elnöki tevékenységével szimpatizáltak. És ez nem csak Kínában volt így, hanem egész Ázsiában.
Más kérdés, hogy hogyan vélekedik az átlag kínai - még inkább a nem-kormányzati elitek tagja - arról, milyen változást is hozhat a washingtoni demokrata győzelem az amerikai-kínai kapcsolatokban. Sokan úgy vélik, hosszabb távlatból szemlélve a két ország viszonyát mindig is egyfajta periodikusság jellemezte, hol javultak a viszonyok, hol pedig bel vagy épp globális okok miatt a két vezetés szembekerült egymással. Minthogy a lehetséges konfliktusforrások megmaradtak, ma sem zárható ki az időnként elhidegülés lehetősége. Ugyanakkor a legtöbben egyetértenek azzal, hogy a bilaterális kapcsolatokban mégis megfigyelhető egyfajta stabilizálódás. Ma sokkal kiszámíthatóbb mindkét ország egymásra reflektáló politikája, mint korábban, a kínai belpolitikai viszonyokban pedig - és a vezetés területén is - komoly „felnőtté válás" tapasztalható, ami bátorítja a bizalmat és csökkenti a gyanakvást.
A folyamatok stabillá válása nem egy új keletű jelenség, évtizedek alatt alakult ki, és gyakorlatilag mindig túlsegítette a két vezetést a holtpontokon. Emlékezetes, milyen heves indulatok kísérték Bill Clinton azon szándékát, hogy 1994-ben a Legnagyobb Gazdasági Kedvezményt (MFN) a kínai emberi jogi helyzethez kösse, de 1997-1998-ban a legfelsőbb szintű találkozások alkalmával erre a feszültségre már nem emlékezett senki. Hasonlóképpen kevéssé ígéretesnek tűnt George W. Bush belépője a világpolitikába. Elnökségének legelején Bush Kínát Amerika legnagyobb kihívójának nevezte, ahol lehangolóak az emberi jogi állapotok. Ráadásul komoly krízis alakult ki a két ország között, amikor kínai vadászgépek - nemzetközi vizek felett - arra kényszerítettek egy amerikai felderítőgépet, hogy az Hainan szigetén szálljon le.
2001. szeptember 11-e azonban gyorsan megváltoztatott mindent. Amerika számára hírtelen a terrorizmus elleni háború vált prioritássá, s e tekintetben Peking és Washington érdekei messzemenően egybeestek. Így mindkét fél megtalálta a módját, hogy kezelje - vagyis félretegye - a vitás kérdéseket (mint amilyen Tajvan ügye), és hogy kiépítsen egyfajta intézményesített együttműködést olyan ügyekben, amelyek nemzetközi megoldást igényelnek (Észak-Korea, Irán). Mindez komoly fejlődéshez vezetett olyan részterületeken is, ahol addig elképzelhetetlen volt a normális kooperáció; létrejött például stratégiai gazdasági dialógus az amerikai és a kínai államkincstárak között, melynek keretében, 2008-ban a két fél tíz éves együttműködési megállapodást írt alá a környezetvédelem területén.
Hasonló konstruktív dialógus indult meg a két külügyminisztérium között a konfliktusok nemzetközi kezelése területén, mely aztán konkrét együttműködéssé vált Észak-Korea, Irán, Szudán, Burma, sőt az ENSZ-reform ügyében is. A kölcsönös megértést az is erősítette, hogy minden más vitás kérdésben is megszűnt az addig tapasztalható idegenkedés. Nem csoda tehát, hogy a pekingi kormányzat láthatóan mégsem örült oly nagyon Bush, illetve a republikánusok totális vereségének.
Mindazonáltal a jelenlegi globális gazdasági válság a két ország együttműködését továbbra is nélkülözhetetlenné teszi, így minden bizonnyal meg fogja erősíteni azokat a kapcsolatokat, amelyek ennek jegyében korábban megszülettek. Pekinget és Washingtont ma sokkal több dolog köti össze, mint amennyi elválasztja. Köztudomású, hogy Kína finanszírozza az Egyesült Államok költségvetési deficitjét, míg Amerika az olcsó kínai áruk legnagyobb felvevőpiaca (az amerikai kormány szemében: túlságosan is). E lehetőség Kínát komoly bevételekhez segítette és segíti, valutatartalékainak javát ebből halmozta fel. A kínai gazdagodás, a lakosság relatív, mégis érzékelhető és növekvő jólétének záloga ez a kapcsolat, mely, ha megszűnne, a pekingi vezetés politikai stabilitása kerülne veszélyben, aminek az érintettek nagyon is tudatában vannak.
Mindennek fényében eléggé kiszámítható jövő elé néznek az amerikai-kínai kapcsolatok, ugyanakkor persze mindenki tisztában van azzal, hogy bizonyos érdek- és politikai ellentétek azért megmaradtak. Elsősorban Tajvan és Tibet ügye. Ugyanakkor - bár Obama prioritásai között komoly helyet foglal el mindkét terület -, bebizonyosodott az évtizedek során, hogy Peking jól tudja kezelni saját, az „egy Kína" elv által tüzelt indulatait, illetve azokat a kihívásokat, amelyeket a tajvani rezsim önállósodási törekvései, illetve a rezsimnek eladott amerikai védelmi fegyverek jelentenek. Hasonló a helyzet Tibet ügyében, mely problémának azért komoly aktualitást ad az egykori helyi, a kínai hadsereg által vérbefojtott felkelés (1949) félévszázados évfordulója.
Hasonló konfliktusforrást képvisel Peking valutapolitikája is. A mesterségesen alulértékelt kínai valuta ugyanis megkönnyíti a kínai áruk exportját Amerikába, viszont megnehezíti az amerikaiakét Kínába. Pekingnek is van gazdasági jellegű követelése Washingtonnal szemben, mely utóbbi még mindig akadályozza magas technológiát képviselő ipari cikkek exportját az ázsiai országba, illetve bizonyos megszorításokat tart még mindig életben arra hivatkozva, hogy a kínai gazdasági nem nyitott, ott nem érvényesülnek a szabadpiaci viszonyok.
De a gazdasági világhelyzet és az egymásra utaltság nagy úr - állapítja meg Rosemary Foot -, és a közös tervezés jelei minden téren, különösen a gazdaságban nyilvánvalóak. Nemrég a kínai Államtanács jóváhagyott egy 586 milliárd dolláros keretet infrastrukturális és jóléti beruházásokra, melyekkel az ország lassuló gazdasági növekedését próbálják ellensúlyozni, s amely mindegy válaszként is felfogható Obama elnök azon követelésére, hogy Kína erősítse meg, illetve nyissa még inkább ki saját belső piacát.

Importálható-e a demokrácia?

Amerika realista idealizmusa
Sokan úgy vélik, hogy az Egyesült Államoknak külpolitikai fordulatra van szüksége: az iraki és az afganisztáni háborúk során beigazolódott, hogy a demokrácia nem importálható. Gideon Rachman külpolitikai szakértő és publicista a The Washington Quarterly-ben megjelent esszéjében kifejti, hogy Amerikának erkölcsi kötelessége és elemi érdeke a szabadság és a demokrácia eszméinek képviselete, ezért az Obama-kormány sem mondhat le a demokrácia terjesztéséről. De - ellentétben elődjével - ügyelnie kell rá, hogy az idealista célokat realista helyzetértékeléssel párosítsa, és csak akkor támogassa a demokratikus átalakulást, ha adottak a szabad intézmények stabilitásának társadalmi és gazdasági feltételei.
„Szabadságunk jövője egyre inkább más országok szabadságának függvénye. Világunk békéjének elsődleges záloga a szabadság elterjedése a világban" - emlékeztet Rachman George W. Bush 2005 januári beiktatási beszédére, amelyben az amerikai elnök újra megerősítette, hogy második ciklusában is prioritásként kezeli a demokráciaterjesztést. Az évek során azonban egyre inkább kétségessé vált, hogy importálható-e a nyugati demokrácia. Az afganisztáni és az iraki háború során egyre inkább világossá vált, hogy a demokratikus intézményeket nem lehet csak úgy bárhol bevezetni. Ahogyan a brit külügyminisztérium egyik vezetője fogalmazott, naivnak bizonyult a feltételezés, hogy a megfelelő intézményes keretek biztosítása Afganisztánt Svájchoz teszi hasonlóvá.
Fontos tanulságokkal szolgáltak az iraki és a palesztin választások is. Az Egyesült Államok mindkét választástól a demokratikus intézmények erősödését várta, az eredményeket azonban kiábrándítónak tartotta az iszlámista pártok és szervezetek előretörése miatt. Az amerikai külpolitikát sokan hibáztatták a választások erőltetéséért, azt állítva, hogy jobb egy szövetséges kiszámítható diktatúra, mint egy Amerika-ellenes és a térség stabilitását veszélyeztető iszlámista demokrácia.
Lassan a Bush-kormány is felismerte a problémát, amit az is jelez, hogy retorikájában a demokratizálás helyett a terrorizmus elleni harc került előtérbe. A kezdeti intervencionista idealizmust a pragmatikus realizmus kezdte felváltani. Bár az emberi jogok kikényszerítése továbbra is fontos célként szerepelt, a kormány jelentős engedményeket tett: a demokráciaterjesztést már csak azokban az országokban erőltette, amelyekkel nem tudott szót érteni. Egyiptom és Szaúd-Arábia esetében a Bush-kormány egyre inkább csak kiszámítható partnerségi viszonyt akart kialakítani, és nem ragaszkodott a demokratikus fordulathoz. A kormányt ezért képmutatással és kettős mérce alkalmazásával vádolták kritikusai.
Barack Obama idén januárban hivatalba lépett elnök nehéz döntés előtt áll - véli Rachman. Vajon folytassa az emberi jogok kikényszerítésének és a demokrácia terjesztésének idealista külpolitikáját, vagy inkább mondjon le a nemes erkölcsi célokról, és realista irányt kövessen?
Sokan úgy vélik, hogy a demokrácia terjedésének időszaka lezárult. Rachman emlékeztet Timothy Garton Ash egy tavaly nyáron megjelent cikkére, amelyben a tekintélyes brit történész azt igyekszik bizonyítani, hogy a kínai egypártrendszer stabilitása és az orosz-oszét háború a demokratizálódás korának lezárultát jelenti. Rachman hozzáteszi, hogy arra sincs garancia, hogy az elmúlt évtizedekben kialakult demokráciák hosszú távon is képesek lesznek fennmaradni. Oroszországra utalva megjegyzi, hogy az elmúlt években jelentősen gyengültek a szabad intézmények. Zimbabwében még nyilvánvalóbb a demokrácia ingatagsága.
Barack Obama az elnökválasztási kampányban határozottan kiállt a szabadság és a demokrácia eszméi mellett. Elnökké választása után azonban nem hagyhatja figyelmen kívül a Bush-kormány tapasztalatait, hacsak nem akar elődje hibájába esni. „A legfontosabb tanulság az, hogy az országon belülről kezdeményezett demokratikus átalakulások a leginkább sikeresek. Az importált demokrácia általában gyenge - a katonai beavatkozás és a nemzetközi támogatást élvező békefolyamat által kikényszerített demokratizálódás egyaránt instabil. Kelet-Európában viszont ugyan a külső körülmények megváltozása tette lehetővé a szabadságot, de azért mégiscsak a berlini falat lebontó kelet-németek, a Szolidaritás mellett kiálló lengyelek és a prágai Vencel-téren gyülekező tömegek kényszerítették ki a demokratikus fordulatot. Ráadásul ezekben az országokban voltak hagyományai a demokráciának, és a szabad intézmények stabilitásához szükséges jólét is adott volt."
Azokban az afrikai és ázsiai országokban, ahol nem voltak meg az anyagi feltételek, és ahol a demokratikus átmenetet nem a helyiek, hanem külső nyomás kényszerítette ki, a szabad intézmények rendszerint nem tudtak meggyökeresedni. „A Bush-kormány naiv volt. Értelmetlen, sőt gyakran kifejezetten káros a demokratizálódás erőltetése az olyan államokban, amelyek nem készültek fel a szabad intézményekre. A demokráciához mindenekelőtt stabilitás és a gazdasági növekedés kell." Amiből viszont nem következik, hogy a gazdasági növekedés szükségképpen demokráciához vezet - utal Rachman Kína, Oroszország, Kenya, Pakisztán és az olajexportőr arab államok példájára. Általában azonban továbbra is érvényesnek tartja Seymour Martin Lipset amerikai szociológus 1959-ben felállított tételét, amely szerint a demokratikus intézményrendszer stabilitása arányban áll a prosperitással. Az Adam Przeworski és Fernando Limogi által felállított 6000 dolláros szabály is jól alkalmazható néhány kivételtől eltekintve: a demokrácia csak azokban az államokban gyökeresedhet meg, amelyek egy főre jutó GDP-je legalább 6000 dollár.
„Bár tény, hogy a tartós demokráciák belső kezdeményezésre, fokozatosan, egy történelmi folyamat részeként alakulnak ki, mindez nem jelenti hogy a külföldnek ne kellene fontos döntéseket hoznia. Amikor a szabadságot követelők - a Tienanmen téri tüntetők, a burmai szerzetesek, Nelson Mandela vagy Ayman Nour követői - színre lépnek, akkor a külföldnek kötelessége támogatnia őket" - teszi hosszá Rachman. Túl az erkölcsi kötelességen, az Egyesült Államoknak elemi érdeke is, hogy támogassa a demokratizálódást. Az elmúlt évtizedekben kiderült, hogy hosszú távon sok kárt okoznak Amerikának azok a diktatúrák, amelyekkel rövid távú érdekeit szem előtt tartva stratégiai szövetségre lép.
Rachman ezért azt javasolja az amerikai kormánynak, hogy továbbra is tartson ki a demokrácia és a szabadság terjesztésének eszméje mellett, de az idealista célok elérhetőségét realista szemmel mérje fel. „Az Egyesült Államok és a Nyugat politikusainak a történelmi tapasztalatok számbavételével kell eldöntenie, hogy mely országokban szorgalmaznak demokratikus átalakulást."
„Az Obama-kormánynak opportunista idealista külpolitikát kell folytatnia. A szabadság és a demokrácia továbbra is a külpolitika irányelve kell hogy maradjon, de a kormánynak pragmatikusan kell eljárnia. A demokrácia stabilitását nem a katonai intervenció garantálja, hanem a belső társadalmi és gazdasági átalakulás. Ez az elmúlt harminc év nagy tanulsága."

Kadarkúti Hétfői üzenetek-16- Az Úr Jézus szavai az Oltáriszentségről

2009. február 2. Az 5 Szent Seb rózsafüzér előtt

Én: Ezt az „5 Szent Seb rózsafüzért"szeretném felajánlani Csabáért, egy kaposvári súlyos beteg fiatal családapáért, aki szklerózis multiplexben szenved, előrehaladott csontritkulásban. Názáreti Jézus, betegek gyógyítója Hozzád fordulok segítségért a Te Édesanyád Szeplőtelen Szívén keresztül. Ha megegyezik akaratoddal és lelke javát szolgálja, gyógyítsd meg őt.

Drága Szűzanyánk! Ma délután ünnepelünk Téged, mert Gyertyaszentelő Boldogasszony van és a Szeretetláng ünnepe. Ezzel a rózsafüzérrel köszöntünk fel és most gondolatban készítek Neked egy rózsakoszorút. Csupa piros rózsa van benne, az itt ülő engesztelő testvéreim jelképe. Azért piros a rózsa, mert áldozatot fejez ki. Minél messzebbről érkezik valaki, annál nagyobb áldozatot hoz. Egy bimbót is közéjük teszek, ez engem szimbolizál. Nem bimbózó ifjúságomat jelenti, hiszen én vagyok itt a legöregebb, hanem azt, hogy lélekben én vagyok a legkisebb valamennyiük között. Szűzanyám! Imádkozz velünk, segíts nekünk lelkeket menteni!

Szűzanya: Drága, engesztelő Gyermekeim! Ne féljetek, Én vagyok, Mennyei Édesanyátok, Éván keresztül szólok hozzátok. Tudom, úgy volt, hogy ma nem lesz égi beszéd, de ilyen szép ajándékot nem lehet köszönet nélkül hagyni. A szép koszorút elfogadom és míg tart a lurdes-i kilenced homlokomon fogom hordani. De előbb még lefújom a port róla, így ni: phü, phü.

Én: Drága Jézusom, ezt a mai „5 Szent Seb rózsafüzért" felajánlom Mihályért egy súlyos érszükületben szenvedő beteg testvérünkért, akit sajnos nem lehet műteni, mert a szíve nem bírná ki. Kérlek, Uram segíts neki, isteni erőddel gyógyítsd meg, ha úgy akarod, mert különben hosszú, nagy szenvedés vár rá!

Azonkívül ezzel a szép rózsafüzérrel vigasztalni szeretnénk Téged azokért a fájdalmakért, melyeket az Oltáriszentségben érzel bűneink miatt.

Jézus: Mihállyal kapcsolatban annyit mondok, hogy a Nagy Figyelmeztetéskor sok beteg meg fog gyógyulni. Ha a Mennyei Atya akaratával megegyezik, ő is köztük lesz.

Kedves Gyermekeim! Hogy most vigasztalni fogtok az Oltáriszentségben átélt szenvedéseimért, annyi, mintha balzsammal kenegetnétek, csókolgatnátok, simogatnátok Szent Szívemet. Az emberek szeretetlensége után ezek a szenvedések fájnak Nekem a legjobban.

1. Nagyon rosszul esik a visszautasítás, mikor nagy szeretettel kínálom a jelenlévőknek Szent Testemet és Véremet és alig van néhány áldozó.
2. A méltatlan áldozás is fájdalmat okoz. Ahogy vizsgálom az áldozók lelkét, sokan meg nem bánt bűnökkel állnak oda: az ítélkezés, a harag, a gyűlölet, az irigység bűnével. Mások még az 1 órás böjtöt se tartják be. Elfogadom Egyházam újításait: az állva és kézből áldozást, de elszomorít. Nem engednek letérdelni benneteket, mert így gyorsabban megy. Közületek még sokan emlékeznek a szép fehér csipketerítővel letakart áldoztató rácsokra, amelyekhez odatérdeltetek nagy tisztelettel és hódolattal, hogy így vegyétek magatokhoz az Ég és Föld Urát. A kézből áldozást sem szeretem. Jó lenne, ha csak a felszentelt kezű papok és a püspök engedélyével áldoztatók vehetnék kezükbe az Oltáriszentséget. Tudjátok milyen szörnyűségekre ad ez a lazaság alkalmat? Az áldozók sorába sokszor gonosz, bosszúálló emberek is beállnak, különösen nagyobb városokban, ahol nem ismerik őket. Ezek a tenyerükbe helyezett Szentostyát nem teszik a szájukba, hanem zsebrevágják, hazaviszik. Valamiért dühösek Rám: pl. nem nyertek a lottón, fájdalmas betegségük van, vagy elvesztették az állásukat. Engem hibáztatnak érte és kegyetlenül bosszút állnak. Láttam az egyiket, aki bedobott a lángok közé a kazánba, egy másikat, aki gonosz, kéjes kárörömmel egy éles késsel apró miszlikre vágott és közben káromkodott. Volt, aki földre dobott és két lábbal taposott Rajtam, a másik meg lehúzott a Wc-én. Ha bocsánatot kérnének megbocsátanék, de nem teszik.
   És most jön a még szörnyűbb. A sátánista szektáknak megvannak a megbízottjai, akik beosonnak a szentmisére, beállnak az áldoztatósorba, a markukba rejtve kiviszik a Szentostyát és jó pénzért eladják a sátánistáknak. Ott a legkegyetlenebb és leggonoszabb megaláztatásoknak van kitéve Szent Testem és Vérem. Oltárukra, a Sátán áldozati oltárára helyezik, leköpdösik, levizelik, elégetik. Nem is sorolom tovább, mert elborzadnátok iszonyatos liturgikus szokásaikon, melynek keretében feláldoznak Engem ellenségemnek. Néhányszor előfordul, hogy nem konszekrált ostyát ad el nekik valamelyik aljas áruló. Ilyenkor a Gonosz haragra gerjed és közli híveivel, hogy ez „nem jó ostya". Jaj az ilyen árulónak, mert könnyen megbüntetik érte.

Drága Gyermekeim! Még ezeket a kegyetlen nagy szentségtöréseket is elviselem, csak azért, hogy köztetek maradhassak, de kimondhatatlanul szenvedek misztikus Testemben. Köszönöm, hogy legalább ti, akik szerettek és együttéreztek Velem, vigasztaltok ezekért az oltáriszentségi sérelmeimért. Szentáldozásaitok után legalább ti imádjatok, szeressetek, dédelgessetek, hogy egyensúlyozzátok e sok gonoszságot. Köszönöm a szép rózsafüzért, amit most elmondotok. Ámen