Divat

Az 1950-es évek divatja.

Az 1950-es években a legtöbb gyereknek csak kevés zsebpénze van. Ugyanolyan ruhákat hordanak, mint a szüleik, zenei ízlésük viszont a rock and roll betörésével gyökeresen megváltozik.

Később, főleg a fiúknál, megjelenik a farmer, míg a lányok még mindig szoknyát és bokazoknit viselnek. A kor legdivatosabb hóbortja a hulahoppkarika.

Az 1960-es évek divatja.

Az 1960-as években a fiatalok erősítik azonosságtudatukat. Elgondolásaik gyakran eltérnek a felnőttekétől, önálló ifjúsági kultúra alakul ki. Virágzik a popipar, amit elősegít a televízió, a tranzisztoros rádió és a mikrobarázdás hanglemez terjedése. A tinédzserek saját divatot teremtenek: a lányoknál a miniszoknya és a hosszú szárú csizma, a fiúknál a hosszú haj és a hegyes orrú cipő a jellemző. Ez az az időszak, a boldog hatvanas évek, amikor az EU-tagországokban gazdasági növekedés és fokozódó jólét tapasztalható.

Az 1970-es évek divatja

Az 1970-es évek elején még extravagánsabb lesz a fiatalok divatja. Rendkívüli hatással vannak egyre fiatalabb korú közönségükre a popsztárok. A fiatal lányok a miniszoknyáról a még rövidebb forrónadrágra váltanak, de a legtöbb tinédzser trapéznadrágot hord. Gyakori a vastag, telitalpú csizmaviselet is. A legszélsőségesebb külsejük a punkoknak van: tüskés, időnként narancssárgára festett haj és test-piercing minden mennyiségben.

Az 1980-es évek divatja.

A gyerekek körében tombol a görkorcsolya divatja. Bátyjuk és nővérük hordozható magnót (walkmant) és CD-ket hallgat, szappanoperákat néz, és előszeretettel fogyaszt ázsiai ételeket. A tinédzserek óriási rave-partikon szórakoznak. Egyre ritkábban látni szoknyát, és a kisfiúk viseletéből szinte teljesen eltűnt a rövidnadrág.

Az 1990-es évek divatja.

Csaknem mindenki sportcipőben jár. Még mindig dívik a farmer- és a pólóviselet. A tinédzser lányoknál divat a kivillanó köldök, és megint népszerű a fekete. Az 1990-es évek végén kapcsolattartási szokásainkat megváltoztatják a mobiltelefonok és az internet, mindkettő eredetileg európai technológiára épült. A fiatalok egyre többet utaznak; gyakori, hogy a diákok kihagynak egy évet, hogy világot lássanak, miközben e-mailen tartják a kapcsolatot az otthoniakkal.

Az évezredforduló divatja

Jobb nem is beszélni róla, az erkölcs mint olyan már nem nagyon létezik, viszont minden olyan ami már a másik oldalt szolgálja sajnos igen. A divat már nem más mint kalandkeresés, flört és hazárdírozás. Az embereket már nem érdekli az hogy az unkojának is kell ahol él, máról holnapra élnek, és semmi nem tartja vissza őket, hogy valamiben talán erkölcsös lenne. Egyre butábbak az emberek, a média mindent szinte lefölözött, csak annak hisznek. A templomba is lényegében már sajnos sokan csak megszokásból és pletykálkodásból járnak. A szeretet mint olyan sokak szemében már mese, nem létezik, ha mégis megtörténik vele, inkább magukba fordulnak, és megvédik az örök kincset. Igen sokan közösségi portálokon ismerkednek össze, de akik megismerkednek ottan a hiénák, vérszopó piócák, viperák nem hagyják hogy ott legyenek, így ők továbbállnak, és minden portált otthagynak, naplóírást maximum csinálnak. Rosszabb esetben még a honlapjaikat is megszüntetik, így védik magukat mindenkor mindenki ellen.

Szegények és gazdagok

Süddeutsche Zeitung

A liberális napilap ismerteti a német Szövetségi Statisztikai Hivatal, a berlini Tudományos Központ és más intézmények által szerdán nyilvánosságra hozott jelentést, amely a német lakosság szociális helyzetét elemzi, és megállapítja: a „gazdagok és szegények” közötti jövedelmi olló egyre inkább szétnyílik. A zárójelentés igazolja más tudományos vizsgálatok eredményét: kétségtelen, hogy a lakosság különböző rétegei között mélyül a szociális szakadék.

A tanulmány szerint 2001 és 2006 között csak csekély mértékben nőtt a reáljövedelem Németországban. Míg 2001-ben egy háztartásra 1392 euró jutott, addig ugyanez 2006-ra csupán 1413 euró lett. Természetesen az adat semmit nem árul el arról, hogy a jövedelmek hogyan oszlanak meg az átlagot tekintve. Itt is megfigyelhető a „gazdagok” javára való eltolódás: 1997-ben a lakosság legszegényebb 20 %-a még a magánháztartások havi jövedelmeinek 10,1 %-ával rendelkezett; ugyanez az adat 2006-ban már csak 9,3 % volt. Ezzel egyidejűleg megfigyelhető, hogy a legtehetősebbek részesedése az összjövedelemből kilenc év alatt 20 %-kal nőtt.

A tanulmány a középrétegek zsugorodásáról beszél, és megállapítja, hogy a növekvő egyenlőtlenség az utóbbi években nem „az állami elosztás szerkezetéből” adódott. Az a kockázat, hogy a legalsó rétegekben szociálisan végleg megragadjon valaki, nőtt, viszont új szegénység létrejöttéről még nem lehet beszélni.

Nyugtalanító adat viszont, hogy a jövedelem-eloszlásban is érvényesül a növekvő kelet-nyugati diszkrepancia. 2001-ben a kelet-német lakosságnak még csak 15,1 %-a élt a létminimumon, míg 2006-ra ez a szám 22,7 %-ra ugrott. Ezek a tendenciák kihatnak a lakosságnak a demokrácia szociális szabályzó- funkciójával kapcsolatos bizalmára is. A cikk figyelmeztet: az adatok tükrében nyilvánvaló, hogy a társadalomban mindinkább felhalmozódó konfliktusanyag, kilátástalanság és lemaradásérzet egyre nagyobb veszélybe sodorhatja a demokrácia intézményrendszerét.

http://www.sueddeutsche.de/politik/945/344785/text/

Az új Izrael és a régi

Miért támogatják Izraelt a nem-zsidó amerikaiak?
Foreign Affairs

Walter Russell Mead, a Council on Foreign Relations munkatársa a Foreign Affairs folyóirat legutóbbi számában elemzést közöl Amerika és Izrael különleges kapcsolatiról. Általános vélekedés szerint – állapítja meg a szerző – Amerika Izrael-szimpátiáját az amerikai zsidó lobbi tevékenysége garantálja. Még olyanoknak is ez a vélemények, akik egyébként maguk is osztják ezt a szimpátiát. Szó se róla, az USA-ban elég erőteljes zsidó lobbi működik, melynek kiemelkedő befolyása van a kultúrában, a médiában és a politikában is, de a tények mégis azt igazolják, hogy Amerika és az amerikaiak elkötelezettsége a zsidó állam iránt mélyebb; annak gyökereit elsősorban az amerikai történelemben és az amerikai kultúra értékeiben kell keresni.

Mindennek bizonyítására Mead számokat idéz. Egy felmérés azt mutatja, hogy az Izrael-támogatók kevesebb mint 10 százaléka zsidó származású, vagyis 90 százalékuk nem zsidó. Mindez egyértelműen utalhat arra, hogy nem egy szűk lobbi tevékenysége az, ami döntő befolyást gyakorol a külpolitika alakítóira. Épp ellenkezőleg: a közvélemény egy sokkal nagyobb tömeget megjelenítő része érzi úgy: a Közel-Keleten Washington igazi szövetségese – illetve értékeinek megtestesítője – Izrael.

Minden bizonnyal meglepő lehet – jegyzi meg a szerző –, hogy már, az alapító atyák közül sokan milyen egyértelműen fogalmazták meg szolidaritásukat a zsidósággal. Johns Adams, Amerika első elnöke, megválasztása után kijelentette: „Mélységesen kívánom, hogy a zsidóság nemzeti hazára leljen Judeában.” Az akkori legbefolyásosabb amerikai lap, a Niles’ Weekly Register éveken át cikkeiben egy zsidó állam létrehozását propagálta, mely egyként szolgálná a zsidók nemzeti, illetve Amerika külpolitikai érdekeit. Mindezt Mead „nem-zsidó cionizmusnak” nevezi, amely ideológiájában az ígéret földjének látomását hordozza. Ezt formálta vagy egészítette ki politikai programmá aztán az a mozgalom, mely a 19. század végén indult meg, azt követően, hogy zsidók milliói vándoroltak be Amerikába Kelet-Európából, főként Oroszországból. E mozgalom már – teológiai értelemben – egyértelműen az „országalapítás” ótestamentumi üzenetét tűzte zászlajára, máig tartó hatását pedig mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy egy felmérés szerint kétszer annyian tartják ezt saját hitvallásuk szerves részének, mint ahány zsidó él Amerikában.

Izrael – és a zsidóság ügyének – legbefolyásosabb támogatói azonban valaha azon keresztény cionisták köréből kerültek ki, akik az újprotestáns mozgalmakban a kereszténység – értsd katolicizmus –, sok esetben leginkább a zsidóságot sújtó középkori vétkeit próbálták kompenzálni a zsidóággal szembeni kiemelt szimpátiával. E mozgalmak nyomatékosan morális fellépését még az az eszmei következetlenség sem árnyékolta be, ami a protestantizmus atyjához, Lutherhez kapcsolta őket, akinek antiszemitizmusa közismert tény volt. Sőt eszméiket és mozgalmuk hatékonyságát máig élteti az a küldetéstudat, amely a kereszténységet meg kívánja tisztítani „a középkori bűnöktől, előítéletektől, bigottságtól és antiszemitizmustól”.

E hitbeli és mozgalmi elemek még inkább elmélyítették az amerikaiak szemében azt a hasonlóságot, ami őket és a zsidóságot összefűzte. Számukra Amerika épp úgy a meghódítandó ígéret földje volt és maradt – többé-kevésbé a mai napig –, miként a zsidók számára Izrael. Herman Melville ezt egyértelműen meg is fogalmazta: „Mi, amerikaiak vagyunk a tulajdonképpeni kiválasztott nép – korunk Izraelje, a világ szabadságának letéteményese.” És a puritán korszak után is aktuális maradt ez az önszemlélet, amely az egykori héber iratokból is egy olyan, a saját és a világ sorsát jobbító, szabad nép történetét olvassa ki, amilyenek egykor Izrael törzsei lehettek, s amilyen ma az amerikai nép.

Az amerikai önszemlélet más közös elemeket is talált Izrael és Amerika között, olyanokat, amelyek már nem mitikus időkre, hanem a 20. századra jellemzők. Amerika és Izrael is a telepesek országa, melyben az országalapítás egyéni módon, sajátos eszközökkel zajlott. Számos amerikait ejtett rabul a múlt század elején meghonosodó kibuc-rendszer, amely civilizációt teremtett a barbárok földjén, hatékony kultúrát teremtett ott, ahol előtte évezredekig csak az egyéni és közösségi lét puszta reprodukciója volt jellemző.

A szerző megvonva ennek az ideológiai fejlődésnek a mérlegét, kijelenti: az egész amerikai elitre jellemző e szolidaritásélmény, mégis – a protestáns szabadságeszme dominanciája miatt – a zsidóság és Amerika, illetve a hatvan évvel ezelőtt alapított Izrael legfőbb támogatói az új világban a liberális mozgalmak és eszmeáramlatok exponensei voltak. Míg a konzervatívok csak sodródtak az eseményekkel, addig a liberálisok általánosan elfogadható tartalommal töltötték meg újra és újra az Izrael iránti szimpátiát. Így volt ez egészen 1967-ig, az úgynevezett hatnapos háborúig. A háborúból abszolút győztesként kikerült Izrael ezt követően már nem számíthatott feltétlen liberális támogatásra; sokan azon fehér liberális amerikaiak közül, akik zsidó-szimpátiáját nagyban motiválta a holokauszt, ezután a földjeiről elüldözött arabok felé fordultak. Sok olyan afró-amerikai, aki a ’30-as években a zsidóüldözésekben saját üldöztetését-diszkriminációját látta viszont, 1967 után igyekezett egykori – jobbára feltételezett – afrikai gyökereikben az iszlamista hagyományt fellelni.

A konzervatívok és általában a jobboldaliak viszont a megerősödő és győztes Izraelben saját erőteljes nacionalizmusukra ismertek, illetve a háború végkimenetele visszaigazolta alapvető vágyuk jogosságát a hatékony állam és a hatékony erő iránt. Még inkább erősítette álláspontjukat mindaz, ami a hidegháborúból következett, azaz az arab országok némelyikének gyors felzárkózása Moszkvához.

Mindennek dacára az amerikai külpolitika továbbra is Izraelre fog koncentrálni, mert fenntartásaik dacára, a liberálisok többsége is sokkal közelebb érzi magához a Közel-Kelet egyetlen hatékony demokráciáját, mint azokat az államokat, amelyek körülveszik, s amelyekben az emberi jogok érvényesülése épp oly kétséges, miként a gazdasági prosperitás.

De – szögezi le Walter Russell Mead – az USA közel-keleti percepciója mégsem monolitikus; több arab állammal alapvetően javult Washington kapcsolata, és ha sikerülne a világnak leküzdenie a terrorizmust, az e kapcsolatokat zavaró egyéb tényezők hosszú sora szintén megszűnne. Ám az amerikai és a zsidó állam viszonyát sokkal több minden köti össze, mint ami elválasztaná, amivel az amerikai választópolgárok túlnyomó többsége nagyon is tisztában van. És az ő – szavazatokban kifejeződő – véleményük fogja kimondani a politikai végkövetkeztetéseket, nem pedig egy – akármilyen befolyásos – kisebbség.

http://www.foreignaffairs.com/articles/64446/walter-russell-mead/the-new-israel-and-the-old

Már történelem a „történelmi zűrzavar”

Memoárok a német 68-ról
Literaturen

A negyvenedik évforduló számos egykori résztvevőt késztetett arra, hogy újra felelevenítse a legendás 1968-at, s szembesítse mai önmagát akkori énjével; szemben a történészekkel, akik inkább arra törekszenek, hogy a ’68-képeket megtisztítsák az aktuálpolitikától. René Aguigah ezekből az írásokból szemezgetett a német Literaturen hasábjain.

Negyven év múltán a ’68-asok újra vitáznak egymással, és a később születettek nemigen értik, miről is. Úgy tűnik, ahány visszaemlékező „veterán”, annyiféle ’68 volt és van ma is. Götz Aly, Peter Schneider, Rainer Langhans és sokan mások megjelentették a maguk szubjektív változatát a „rebellió és az őrület" (egy találó alcím) diák és ifjúsági mozgalmára visszatekintve.

A kiadványokon kívül természetesen szaporodnak az egykori aktivisták találkozói, gyűlései, és megjelennek e találkozók jegyzőkönyvei is. Illusztrációként a ma már hatvanas éveik derekát taposó és idősebb szerzők előszeretettel csatolják saját korabeli fotóikat – csupa Beatles-frizurás fiatal – a kor hangulatát megidézendő.

Az egyik legkonzekvensebb munka Rainer Langhansé, aki memoárjának egyszerű, de magvas címet adott: „Én vagyok az” (Ich bin's.). Jogi majd pszichológiai tanulmányokat folytatott akkor, és kapcsolatba került a Szocialista Német Diákszövetséggel (SDS), bekerült a híres-hírhedt I. Kommunába, részt vett politikai demonstrációk szervezésében, többek között Hubert Humphrey amerikai alelnök tésztával és liszttel való megdobálásában. Ő volt a ’68-asok egomán típusának megtestesítője. Állítása szerint a Dieter Kunzelmannak tulajdonított és szállóigévé vált mondás is: „Mit nekem vietnami háború, ha egyszer orgazmusproblémáim vannak”, valójában tőle származik.

Könyvének értéke, hogy irodalmiaskodással sem akarja megzavarni a rálátást a korra, hanem megmutatja: a híres-hírhedt Parlamenten Kívüli Ellenzék (APO) lényege mára egyszerűen szertefoszlik a rengeteg kisebb nagyobb „emlékező én" felületes fecsegésében.

A visszaemlékezők írásaiban a magán és a politikai szféra meglehetősen „sima emulzióvá" elegyedik, a személyes élményekből mintegy történelmi tanulságokat igyekezvén levonni. Központi gondolat a saját magával való szembenézés.

Götz Aly nem titkolja, hányingere támad a „falhoz állítandó disznóknak" bélyegzett professzorok hatalma ellen fogalmazott egykori kiáltványukat olvasva.

Peter Schneider 360 oldalon 58 fejezetet szentel gyermek s ifjúkorának és szerelmeinek. Elmondja, hogyan sodródott a ’68-asok vezető köreibe, beszámol „őrületéről”, lelkiismeret-furdalásairól egészen addig, míg ezektől, egy külföldi csoportterápia segítségével sikerült elszakadnia. Korabeli naplójegyzeteit pásztázva mintegy párbeszédet folytat a radikálisokkal, vagyis akkori saját magával. Végül levonja a tanulságot: „A gyerekeimnek megmondom, hogy igenis fel kell lázadni a világ önjelölt urai ellen, fel kell lázadni a gőgös felsőbbség ellen. De ennél is sokkal több bátorság kelletik ahhoz, hogy az ember – amikor kell – a saját csoportjában felálljon, és odavágja: ›Miket beszéltek?! Megőrültetek!‹”

A sok-sok emlékező, Schneider, Aly és Langhans is végső soron egy és ugyanazt a könyvet írja, vademecumot a mai ifjúságnak. (A nagypapa háborús élményeit meséli – hol büszkén, hol kicsit szégyenkezve az elkövetett szörnyűségek miatt...)

Történelmi távlatból 1968 maga volt a plurális Nagy Esemény. A történészek írásai, például Wolfgang Kraushaar munkája, a „Mérleg" („Bilanz") az ötvenes évek idézésével indít, a háború utáni első nagy németországi generációs konfliktussal, amikor a felnövekvő nemzedék először kezdte firtatni az apák és nagyapák bűneit, még egy olyan időszakban, amikor a politikában, az igazságszolgáltatásban, a közigazgatásban ott ültek szép számmal az öreg nácik is.

Az ötvenes évek végén kezdett kibontakozni az Új Baloldal. Horkheimer, Adorno, Marx, Freud és Lukács írásait habzsolták a fiatalok – szocialisták és nem szocialisták egyaránt. A ’68-as feltételek kialakulásának nélkülözhetetlen előfeltétele volt a haladó filozófiai, szociológiai, pszichoanalitikai irodalom olvasása. A kor lázadó ifjúsága innen merítette a többségi társadalomtól eltérő életformák és vágyak artikulációját. Az 1964-ben született Thomas Hecken „A szenvedélyes bírálat időszakának szövegei és teóriái" címmel kiváló esszét szentel a kor illegális kiadványainak, röplapjainak, underground folyóiratainak.

Az ötvenes évek végétől felhalmozódó feszültségek és indulatok többször is a felszínre törtek. Például 1966 szeptemberében az SDS küldöttgyűlésén az akkor 26 éves Rudi Dutschke felszólalásában, 1967-ben, amikor 10 SDS-tag megalakította az I. Kommunát, mintegy szakítva a szűk kispolgári családi kötelékekkel. Jelentős mérföldkő volt a perzsa sah 1967. júniusi látogatása ellen tüntetőkkel szembeni erőszakos karhatalmi fellépés, amikor rendőrgolyó vetett véget egy bölcsészhallgató, Benno Ohnesorg életének. Innentől kezdve feltartóztathatatlanul megindult a radikalizálódás, egyszerre három-négy „’68” is megindult.

A Springer-sajtó, a rendőrség, a szükségállapot-törvények, a szövetségi kormány, Kiesinger kancellár és az amerikai „imperializmus", a vietnami háború elleni lázadásban, röviden mindenféle felsőbbség elutasításában öltött testet az egyre szélesedő mozgalom, amely mindig is két véglet, az anarchia és a fegyelmezett szervezettség között ingadozott.

A következő mérföldkő a Rudi Dutschke elleni 1968. április 11-i merénylet volt. „A történelem csinálható! – hirdette Dutschke. – Vegyétek a kezetekbe a dolgokat!” Negyven év távolából visszatekintve látszik, hogy az események ellenőrzése, irányítása akkor minden tényező kezéből kicsúszott. „’68” több volt alkotóelemeinél és több volt azok összességénél is, de forradalom nem volt. Történelmileg néhány pillanatra úgy tűnhetett fel, hogy megtehető az elképzelhetetlen is. Más szavakkal: „1968 nem mindent megváltoztató esztendő volt, ehhez túl sok mindent hozott mozgásba egyidejűleg. De azért ›’68‹ után már semmi sem volt a régi” – vonja le konklúzióját a történész.

Götz Aly, Peter Schneider és Rainer Langhans azon igyekszik, hogy hitelessé tegye saját útját, ezért az ő memoárjaikból nem bontakozik ki az események egyidejű volta. Ennek feltárásához az 1955-ben született Norbert Frei madártávlatból készített felvételére van szükség. Szerinte 1968 lényege az események pluralitása volt – 1968 a globális tiltakozás éve. A szerző ezeket tekinti át a párizsi májustól a Berkeley-i Speech Movementen, a San Francisco-i hippiken át egészen a németországi eseményekig. Érdeme, hogy külön fejezetet szentel a keleti tömb eseményeinek, élén a Prágai Tavasznak, a cenzúra eltörlését követelő lengyel ifjúságnak, az NDK-t meghódító beatzenének.

Az áramlatok és törekvések egyidejű kavalkádjában egyaránt jelen voltak individualista és kollektivista áramlatok, nézetek és törekvések.

Albrecht Lucke, aki 1967-ben született, munkájában kifejti, hogy „’68 mind máig elevenbe hatoló tüske az újpolgári antiszocialitással és aszocialitással szemben – a társadalmi politizálás szimbóluma, messze túlmutat a ’68-asok generációján”. Két egykori francia ’68-as, Félix Guattari pszichoanalitikus és Gilles Deleuze filozófus ezt írja a Párizsi májusra visszatekintve: „Maga az esemény talán valóban régen történt, de lebírni nem lehet: a lehetőségek nyíltak meg akkor.”

Íme a ’68-as gondolat és a négy évtized múltán regnáló valóság kiáltó ellentéte, egy olyan jelenkoré, amelyben a történelmet már nem csinálják, inkább csak igazgatják.

http://literaturen.partituren.org/de/Home/archiv/2008/ausgabe_0508/index.html?inhalt=20080421115932#20080421115932

Mindenki imája

Add jóságos Uram teremtő Atyánk,
Aki értünk adta egyetlen fiát,
A kereszten büneik bocsánatáért,
Mutasd kérlek nekünk az igaz utat,
Mely elvezet hozzád és fiadhoz,
A mi nevünk és szeretteink neve,
Benne legyenek az Élet könyvében!
A szeretteink neve és a mi nevünk,
Benne legyenek az Élet könyvében!

2008.05.07. 21:34

Kuthy Lajos 168 évvel ezelőtti jövendölése Magyarország rabszolgaságáról

Kuthy Lajos(1813-1864), akinek nevét ma már az iskolákban sem tanítják, pedig a 19. századnegyvenes éveiben a legsikeresebb, legkeresettebb íróink közé tartozott, akinek stílusa nagy hatással volt kortársaira, köztük a fiatal Jókaira is.

Elfelejtettékmunkáit, híres novelláit, regényeit, és őt magát is. Utolérte a magyartehetségek sorsa, és szegényen, mindenkitől elhagyatva halt meg. Diószegiszőlőjében lévő sírján már csak gaz és dudva terem, és intelmei olyanok voltak,mint a vízre írott betű. Az irodalmi lexikonok - ha egyáltalán megemlítik -egyformán azt tanítják a balliberális szalmán kérődzőknek, hogy unalmas,zavaros könyveket írt, munkái tele vannak szertelenségekkel, és gyenge jelleműember volt, mert állást vállalt a Bach-korszak alatt.

Talán jobban megértjük, hogy miért volt szükség erre az irodalmi fémjelzésre,ha röviden ide írjuk, hogy Kuthy Lajos volt az a magyar író, aki már 1846-banmegjelent, prófétai látással írott regényében, a "Hazairejtelmek"-ben megjósolta, hogy miként fogja Magyarországot száz év alattmeghódítani a zsidóság. Ezért, és csakis ezért kellett eltűnnie nyomtalanul amagyar irodalomból, hogy helyet adjon a molnárferencek, hunyadisándorok,szépernők, birólajosok nevével fémjelzett országhódító siserehadnak, akik amagyar tehetségek helyett arathatták le az irodalmi babérokat. Ezért kellettmeghalnia - még Kuthy emlékének is. Utoljára 1906-ban adta ki a Franklin Társulat"Hazai rejtelmek" című, annak idején - 1847-ben - óriási sikertaratott regényét, melyhez az előszót nem kisebb személyiség, mint MikszáthKálmán jegyezte. Azóta nem akadt kiadó, aki vállalta volna, hogy újranyilvánosságot adjon ennek a nagy magyar Kasszandrának. Mintha államisegédlettel irtanák a magyar tehetségeket, és mintha bűn volna Magyarországon amagyar élet égető problémáival foglalkozni... Operett, szerelmi háromszögettárgyaló színdarab, hejehujás cigánytörténetek: ez, ami manapság a honkebleketderíti. Faji kérdés... társadalmi korrajz... - szélsőséges feleslegek.

Ebben a könyvben Kuthy Lajos előre megmondott mindent, ami azóta százszázalékban beteljesedett. Olyan tisztán, olyan világos bizonyossággal láttameg a mai Magyarország sorsát, hogy százhatvankét esztendővel ezelőtt írtsorait olvasva kétségbeesetten kell azokon megdöbbenni, megállapítva azt is,hogy Kuthy próféciája 2008-ra az utolsó betűig beteljesedett (2014-re azuzsora-hitel és a magyar föld szabaddá tétele is e jóslat beteljesedésétigazolja).

A "Hazai rejtelmek" második kötetében (XXIV. fejezet) Löbl Simonuzsorás ajkaira adja Kuthy ezt a jóslatot. Löbl heves beszélgetést folytatSzalárdy György gróf főispánnal, a tönkre jutott, karmai között vergődő magyarúrral, akinek nyíltan, leplezetlenül elmondja a zsidóság céljait, terveit,feltárja azokat az eszközöket, melyekkel a zsidóság meg fogja hódítaniMagyarországot. Ma, 2008-ban szinte hátborzongató dolog olvasni ezt aszázhatvankét év előtti próféciát:

EZ A MI ZSEBEINKNEK VALÓ HÍZODA

"A kevés részvény - mondja Löbl - mi magyar köröm között van, apránkéntidegen kézbe vándorol. Itt siettetve lesz a jövendő, hogy a magyar föld idegenországok technika-provinciájává váljék. Nekünk erre törekednünk kell. Csak ígyleend az, hogy a folytonos szegényülésben, mi és utódaink, bővebb és könnyebbalkalmat nyerünk excellenciátok megtört és megfogyott fajában nemzetietlenpénzarisztokráciát alapítani.... Különösen mi, zsidó magyarok, vagy magyarzsidók, kik jövő uraságunkat akarjuk megépíteni, nem rakhatjuk az alap közé azidegenek kövét, nem segélyhetjük társunkká a bukott telektulajdonost, hogymidőn a ház felépül, salonjainkat elfoglalja és minket kiszorítson. Nekünktörni, nyomni, eltapodni kell minden csirázó versenyt és vetélyt, elzárni ésbetemetni minden felfakadó forrást, mely a pénzt, hatalmunk eszközeit anemességhez szivárogtatná s új uralgást adna kezébe."

Magyarországról szólva ekként folytatja elmélkedését Löbl Simon:

"Ez a mi bőrünknek való hely, a mi zsebeinknek való hizoda. Igenalkalmatos héber konzervatórium, amelyben a jeruzsálemi fény megnő ésfelmagzik. Soha egy státus sem engedett a spekulánsoknak olyan bő és könnyűnyereséget, anélkül, hogy emberi vagy országos célnak általuk hasznot neszerezne. A helybeli és jellem viszonyok egészen a malmunkra dolgoznak.Akármilyen politikai színű egyén legyen a nemzet élén, rögtön támad párt, melymielőtt magát úgy mutatná, hazaárulónak kiáltja ki, népszerűségét, hitelétaláássa, furkálja, szárnyát megnyírja s mikor se ti se tova nem tud mozdulni,saját pártja is odább áll tőle, hogy új zászló alá csapja magát, melynektartója egy másik csoport által ismét le fog rántatni. Azért sok jellem, soktehetség kényelmei közé vagy szegény zugába vonja be magát, és elpipázza erejét,mert nem akar taps közt kezdett szerepet füttyön végezni, hogy végre mit sehasználjon, aminek itt a legnagyobb művész is ki van téve. Látja excellenciád,hogyne örülne ennek a zsidó. Nekünk olyan nép kell, amely jeleseit becsülni nemtudja, mely egymással veszekszik."

JÓSLÁS A NUMERUS CLAUSUS ELTÖRLÉSÉRŐL

Mikor a könyv íródott, persze még sehol sem volt numerus clausus, de Löbl Simonmég azt is megjósolta, hogy a magyar törvényhozás, miként fogja derekát beadniaz idegen fajta érdekeinek.

"Mi és feleink - mondja az uzsorás - ezer és ezer úton körmeinkbe tartjuka pénzpiacot, az ipart idegen gyülevész nép űzendi s a magyar gazdatisztjeinkkélesz saját földjén. Ő vezeti a címet és zsellérkedik, mi pedig szolgáknaklátszva országlunk. Mily mulatságos lesz majd az, ha a magyar urak, hidegkőszobákba gyülöngve, vagy elszigetelve értünk dolgoznak, ha díszparkjainkbahozzánk küldenek ki, megkérdeztetni, hogy mi és miként történjék. Ha miigazgatjuk a törvényhozó szavát, s mondva rendeljük, hogy töröljenek elcikkeket a mi érdekeink szerint. Miénk lesz fény, divat, kitüntetés.Elfoglaljuk a közhelyeket, színházakat, sétányt, termeket, ünnep- ésnéztereket. Persze a magyarokéit, mert mi közcélból mit sem teszünk sajátzsebünkre, hanem kezünkre csaklizzuk, vagy becsempészkedünk a készérdekekbe."

ÖTSZÁZ CSALÁD ZSAROLJA A MAGYARHONT

Megdöbbentően beteljesedett Kuthy jóslata a magyarság szellemi és gazdaságileigázásáról ötszáz családnak mindenekfölött való hatalmáról, melyről eképpenjövendöl a továbbiakban Löbl Simon:

"Csak nézzen szét excellenciád, hová vittük pár év alatt a közerkölcsöt.Író és művész fut, fárad, éjjelez s Szilveszter estélyén nem marad fillérje,mit újév napon koldusnak adjon. A közhivatalnok teng, nyomorog, nélkülöz,özvegye mégis kéregetni jár, a földbirtokos kétezer holdból nem képes családjátellátni s az igavonó nép éjt napot eggyé tesz, mégsem lakik jól egész évhosszában. Minden munkásosztály sínylik s érzi a pénz szűkét, és csak a korhelyuzsorás viheti véghez, hogy hatezer forint kamatjából a fővárosban keresetágnélkül, kényelemmel éljen s négy év alatt mégis tizenkétezer pengő tőkét tegyenfélre. II. Endre korában nem sanyargatták jobban excellenciátok őseit őseink.Pedig, ha az üzéreket kútfejökre vissza visszük s kit-kit helyére sorozunk, nemtöbb, mint ötszáz család zsarolja Magyarhont. Ennek van alárendelve 14 millióember sorsa, jövője, erkölcse. Ennek adózik az ország hallatlanabb kulcsszerint, mint valaha a legzsarolóbb hódítónak... Mindez tagadhatatlan tény smindez közönyösen foly, mintha úgy kellene folynia."

A ZSIDÓSÁG ADÓSAI ÜLNEK A KÉPVISELŐHÁZBAN

Jósol ezután Löbl Simon, az idegen érdekek szolgálatába szegődő képviselőházrólis, ekképpen:

"... Magok a sivalkodó honfiak, kik mint sirály minden vészt megkiáltanak,mellőzik szerepünket törvényhozás utján megtámadni. Egy-egy bűntettnél, melyezrek közül napfényre vonaték, elszörnyednek, aztán a phrasisnak vége, s mibékén maradunk a gyakorlatban. Persze adósaink s ezeknek rokonai ülnek azöldasztalok körül, kik nincsenek arra nevelve, hogy mint a rómaiak egykor,saját érdeküket veszélyezzék a t. c. hazáért s romlását gátolnák, ha fejükforogna is szóban. Sőt eszélyesen óvakodnak érdekeinkkel köztárgyalás utjánsúrlódásba jönni, úgy hogy hatalmunkról alig vétetik más tudomás, mint abetáblázások nyugton hallgatott kötetei... No már, ha most, midőn még kevesenvalánk, befolyásunk a kezdet nehézségei között, oly hirtelenül el tudotthatalmosulni, ha minden elemet érdekébe tudott hálózni s a köz értelmét ésérzését hallagató rendszerbe nyűgözé, hiheti-e excellenciád, hogy rabjaink éseszközünk szaporodtával az ország emancipálni tudja magát a pénzszolgaságból,mely csak egy vonallal jobb az ököljognál."

A BENNSZÜLÖTT ŐSVÉR MINDEN ÉRDEMLÉSI MÓDBÓL KI VAN ZÁRVA

És ezután következik a jóslat legmegrázóbban bekövetkezett, legteljesebbenvalóra vált része. Így mondja Löbl Simon:

"A népet félig már kivettük excellenciátok kezéből, kiveendjük egészen.Miénk lesz földje, szorgalma, saját személye. Aratunk vetésén, szűrünkszöllejében, leszedjük fája gyümölcseit s végre elsőszülöttjét adandja zálogba,hogy eleget tehessen. A magyar nép még jobban elfogy, szegényedik s szerteszétfalvakra pusztuland. A fővárosban ismeretlen gyülevész nép fog kóvályogni,közöttük egy-két vagyontalan magyar, aki másokért dolgozik. A nemzeti ifjúságivadékról ivadékra felnövend, nyomor közt, kilátás nélkül. Először láz és undorkapja meg s bőszen kérdezi: hát haza ez, mely kevés lakóinak tápot nem tudadni? Haza ez, mely szorgalmam, képzettségem után nem tart el? Haza ez, melybena bennszülött ősvér minden útról, minden alkalmazásból, minden érdemlési módbólki van zárva, hogy idegen csavargóknak legyen mit falniok? Érdemli-e ily hon,ily polgárzat, hogy vakon áldozatja legyek s emberi jogaimat erőszakkal visszane vívjam? De ezt csak az első kiábránduláskor fogja mondani, aztán megtöri anyomor s az uralgó erő igájába térnek, azaz érdekeink alá. Egymást fogják marnikegyelmeinkért, szolgáinkká lesznek s nőiket, leányaikat adják el pénzünkért.Valóban, mi szobrot emelhetnénk a törvényhozói észnek, mely országát ily bölcsenkezünkre ada. S még csak képmutatás sem szükséges már. Nem kell rejtve,lopódzva, utálat között járnunk, nem kell elbújni élvezeteinkkel. Az utcákonhunyászkodott, vagy üdvözlő arcok fogadnak, a középosztály iránt gőgösek,nagyok ellenében gorombák lehetünk, kiönthetjük gyűlöleteinket. Kitárhatjuktitkainkat, leálorcázhatjuk jellemünket, elárulhatjuk osztályunk gyengéit:feleim biztosítvák, hogy nyíltság s dacoló erőszak nem árt, nem ingereltorlást, nem idézhet gyógyszert, mert rabszolgáink egyet nem értenek."

Ennyi talán elég az idézetekből. Utoljára még csak azt hangsúlyozzuk, hogymindezt 162 évvel ezelőtt - 1846-ban - írta szegény Kuthy Lajos. Vajon mit írnama, 2008-ban, midőn a jóslat beteljesedvén, a saját bőrén és lelkén érzi egypusztuló nemzet, hogy utolsó betűig valóra vált nagy írójának próféciája,amelyet Löblék rabszolga magyarságának már olvasni sem szabad. Vagy - UramIsten -, talán már nem is akarja olvasni!

Dobszay Károly

„Az ideológiák meghalnak, ha megjelenik a valóság”

A pénzügyi válság államosítása

 

Igencsak fel kell tűrni az ingujjat, amikor érvényét veszti az, ami tegnap még dogmának számított. Amerika most ezermilliárd dollárt áldoz az adófizetők pénzéből, hogy megmentse azokat a bankokat és biztosítókat, amelyek elszámították magukat. Vagyis a megrémült kormány államosítja - szocializálja - milliárdos veszteségeiket - foglalja össze az amerikai helyzetet Werner A. Perger  a hamburgi Die Zeit című hetilapban.

Az elemzés rámutat, hogy az amerikai vezetés részben maga is felelős a pénzügyi összeomlásért, hiszen nyolc éven át ideológiai okokból elutasította a spekulánsok szigorúbb ellenőrzését, de erről most nem folyik vita. A pénzügyminiszter és a jegybank elnöke azt szeretné, hogy a törvényhozás mindenféle késleltető vita és ellenállás nélkül fogadja el a szanálási tervet az adófizetők következő nemzedékeinek a terhére. Aki akadékoskodik, az lesz a hibás, ha kudarcba fullad a mentőakció - hangzik a jelszó.

A hamburgi hetilap elemzője szerint megint „a legértelmesebb európai kormányfő", a luxemburgi Jean-Claude Juncker foglalta össze a legpontosabban a helyzetet, amikor kijelentette: „Az ideológiák meghalnak, ha megjelenik a valóság.". Juncker arra utalt, hogy a konzervatív amerikai vezetés habozás nélkül kivonult neoliberális szellemi erődítményéből, és az államszocialista válságkezeléstől várja a megoldást.

Természetesen a máról holnapra ideológiájukat vesztett érintettek nem fogják rögtön beismerni, hogy tévedtek. Aki éveken át a reagani mondást hajtogatta, miszerint válság esetén az állam nem a megoldást, hanem a problémát jelenti, aligha fog a mostani gátszakadás idején a saját felelősségéről beszélni.

De vajon mi most a teendő? Ütött a baloldali populisták, a marxisták, az ó- és újkommunisták órája? Igazolva érezhetik magukat azok a megkeseredett német szociáldemokraták, akik a Balpárthoz csatlakoztak? Perger szerint legfeljebb elégedettek lehetnek, hogy igazuk lett. Csakhogy közhelyes igazságaikon kívül semmit sem tudnak felajánlani. Senki sem várja tőlük, hogy komoly javaslatokat tegyenek a károk mérséklésére, a szükséges változtatásokról nem is beszélve.

Most ugyanis egy hatalmas, nemzetek feletti programra van szükség, egy globális, a világ pénzügyi rendszerét átalakító Agenda 2008-ra, amelyhez képest kismiska a német Agenda 2010 (a német szociáldemokrata kormányzat által 2003-ban jóváhagyott megszorító reformcsomag - globusz.net). És ehhez az erőfeszítéshez ortodoxiától mentes reformpolitikusok kellenek, amilyeneket a megújult európai középpártokban lehet találni. Közéjük tartoznak az „új konzervatívok", amennyiben komolyan gondolják szociális elkötelezettségüket. Némelyikük, így például Angela Merkel már korábban felvetette a pénzügyi reform kérdését, de Washingtonban ezt nem vették komolyan. Ugyanígy ide tartoznak a balközép pártok, amelyek ugyanilyen sikertelenül propagáltak egyfajta harmadik utat.

Ez az álláspont politikailag mindeddig nem feltétlenül volt kifizetődő, miként ezt az egész európai szociáldemokrácia válsága mutatja. Most viszont, a bal- és a jobbszél populista ígérgetéseivel szemben érvényesülhet a szociáldemokraták néhány előnye: a kormányzati tapasztalat, a nemzetközi összefonódás és az erősen megterhelt, de fölélénkíthető kapcsolatok a szakszervezetekkel.

Az ideológiákon túllépő európai szociál- és kereszténydemokraták együtt képviselhetnék a legjobban az európai „modellt" a várható neoliberális restaurációs próbálkozásokkal szemben - nyilvános politikai vitákban is. E modellt Werner A. Perger szerint a következők jellemzik: a munkavállalók beleszólási joga a munkaadói döntésekbe, a szociális állam, valamint az az elv, hogy a magántulajdon nem használható fel a közjó ellenében.

Egyfajta nagykoalícióra kell tehát lépniük azoknak, akik már eddig is szkeptikusan figyelték a tőzsdei történéseket, de javaslataik süket fülekre találtak. Amennyiben az amerikai elnökválasztáson a változás jelöltje, Barack Obama győz, Washingtonban máris tárgyalópartnerre találnak, aki hozzájuk hasonlóan gondolkodik - reménykedik a Die Zeit munkatársa.

http://www.zeit.de/online/2008/39/finanzkrise-ideologie-europa