Visszaemlékezések az Olasz Kommunista Párt múltjára
Amióta 2007 júliusában az avignoni fesztiválon bemutatták Jean-Pierre Vincent A kommunisták hallgatása
című darabját, a művet nagy érdeklődés kíséri. Ebben a szezonban több
színház is műsorra tűzi Franciaországban, nevezetesen Párizs
külvárosaiban. A szerző különleges szöveget dolgozott fel: az olasz
baloldal három veteránjának a 2000-es évek elején folytatott
levelezését. A 98 éves Vittorio Foa a szocialista párthoz közel álló
volt szakszervezeti vezető, a 82 éves Miriam Mafaï újságíró és
kommunista aktivista, a 83 éves Alfredo Reichlin pedig az Olasz
Kommunista Párt (OKP) egyik vezetője volt, ma a Demokrata Párt tagja.
Levelezésükben azt a kérdést feszegetik, hogy mit takar az olasz
kommunisták „hallgatása" a baloldal kudarcáról és a lehetséges
újraalapozásáról (rifondazione). Marc Lazar történész, aki a párizsi
Siences Po és a római LUISS (a társadalomtudományok nemzetközi
szabadegyeteme) tanára, az olasz baloldal kiváló ismerője, a darabot a Le Monde munkatársával együtt nézte meg, majd válaszolt a lap kérdéseire.
A történész emlékeztetett arra, hogy az OKP a második világháború
után az olasz baloldal vezető ereje volt, 1991-ben viszont egyik napról
a másikra harakirit követett el, lemondva a kommunista identitásról,
hogy létrehozza a Demokrata Pártot, és ettől fogva kommunista múltját
tehernek tekinti. Azért hallgat róla, mert az olasz baloldalnak nincs
többé neven arculata, identitása és szinte nincs már múltja.
Ezt a csendet törte meg a három veterán értelmiségi levelezése, amely
azonban nem takarhatja el a munkások világának elfelejtett kontinensét
- azt, amely hitt a kapitalizmus megdöntésében, és kétszeresen is
vereséget szenvedett. Ideálja nem valósult meg és a munka világa
szétesett. Ennek a világnak a hallgatása még fájdalmasabb.
Az OKP történetének eredetiségét az adta, hogy identitását a
Szovjetunióval és a többi kommunista párttal kapcsolatos
„különbözőségére" építette. Főtitkára, Togliatti azt mondta, hogy az
OKP kissé olyan, mint az állatok között a zsiráf: semmihez sem
hasonlítható. Valójában ez a különbség igen viszonylagos volt. 1956-ig
több hasonlóság mutatkozik közte és a Francia KP között, mint
különbözőség: mindkét esetben sztálinista pártról volt szó. Az 1960-as
évektől az OKP megfogalmazott bizonyos bírálatot a Szovjetunió
irányában, de nem szakadt el Moszkvától még Enrico Berlinguer 1972-től
1984-ig tartó főtitkári tevékenysége idején sem, bár sokszor
tekintették őt a Moszkvától leginkább független kommunista vezetőnek.
Marc Lazar nem vitatja, hogy a darab - illetve a levelezés, amelyet
feldolgoz - kissé könnyen siklik át az OKP sztálinizmusának problémája
fölött, de megjegyzi, hogy az OKP sztálinizmusa belső jellegű is volt,
az úgynevezett demokratikus centralizmus nagyon szűk teret hagyott a
vitának. Az OKP totalitárius struktúra volt, amelyet lassacskán átjárt
a demokrácia kultúrája - és végül elsüllyesztette magát.
Foa, Mafaï és Reichlin a szükséges újraalapozáson töprengenek. A darab
is felveti, hogy lehetséges-e ez anélkül, hogy a múlt bírálatát
következetesen végigvinnék, de ez ugyanakkor alapkérdés a baloldal
egésze számára is. Az olasz baloldal intellektuálisan ragyogó, de
politikailag tehetetlen - ezt jól mutatja a darab, amelyben lelkesítő
eszmefuttatások vannak ugyan, de megkerüli a legkonkrétabb kérdéseket.
Ha mégis sikert arat, az éppen a baloldal jövőjével kapcsolatos nyitott
kérdésekkel magyarázható.
A kommunista múlt ugyanis nagy hatást gyakorolt és igazi örökséget
hagyott Olaszországra és Franciaországra, nevezetesen kulturális téren,
és a darab részét alkotja annak a fájdalmas vitának, amely az olasz és
a francia társadalomban a kommunizmus mérlegéről folyik.
http://www.lemonde.fr/cgi-bin/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése