Az
1789 évi és a 2009 évi helyzet között vont párhuzamot a Le Point című
francia hetilapnak nyilatkozva Max Gallo francia író-történész, a
francia forradalomról szóló új könyv szerzője. Max Gallo, aki a
kommunista mozgalomban kezdte, majd a szocialistákhoz csatlakozott és
az 1980-as évek kezdetén Pierre Mauroy kormányának szóvivője volt,
legutóbb Sarkozyre szavazott, mert a válságra szerinte ma nem
baloldalon kell keresni a megoldást. Ugyanakkor az interjúban
kifejtette: a pártpolitikában már nem tekinti magát baloldalinak, de
abban az értelemben igen, hogy hisz az ember alkotóerejében és abban,
hogy meg kell adni számára az eszközöket a kiteljesedéshez.
Legutóbbi
könyvének témájáról szólva kifejtette: sohasem értett egyet François
Furet történész értékelésével, amely szerint a francia forradalom
parazsa 1989-re, a bicentenárium idejére, kialudt volna. Véleménye
szerint a két évszázaddal korábbi eseménysorozatból olyan új világ
született, amely radikalizmusával és brutalitásával mélyen beleivódott
a nemzettudatba. Olyannyira, hogy a franciák politikai és emberi
magatartását sokban ennek a múltnak az ereje határozza meg.
Arra
a kérdésre, hogy magát ama marxista és szocialista szerzők egyikének
tekinti-e, akik szerint a Forradalom nem ért véget, a szerző
kifejtette: egy ilyen nagyságrendű esemény sohasem befejezett, ő másra
helyezi a hangsúlyt. A forradalmat elemezve kiderül, hogy mennyire
törékeny egy szervezett társadalomban az emberek közötti együttélés
(sociabilité). Elég ahhoz néhány nap, egyes esetekben akár néhány óra
is, hogy az emberi magatartásokból ismét felszínre törjön a barbárság.
A
mai társadalmakat fenyegető egyik fő veszély az erőszak és a barbárság.
A francia forradalom olyan antimodell, amely ma is érezteti súlyát. A
francia nép képes néhány óra alatt elsöpörni egy olyan ezeréves
intézményt, mint a monarchia. Mindig készen áll egy kormány
megdöntésére. Nincs eleve biztosított legitimitás, mivel a politikusok
gyanúsak. A forradalmi időszak megmutatta, hogy képtelenek megoldani a
problémákat. 1798-ban a tíz évi erőszak után is ugyanúgy éhínség
sújtotta az országot, mint 1788-ban. A háború és a zűrzavar nem old meg
egyetlen problémát sem. Az emberek rájöttek, hogy a politikusok
szélkakasok. Azok, akik „Éljen a király!"-t kiáltottak, később
Robespierre mögött vonultak fel és királygyilkosként végezték.
Max
Gallo szerint a két évszázaddal ezelőtti „üres hasúaknak" (ventres
creux) vannak mai megfelelői, azok, akik nehéz körülmények között
élnek. 1789. augusztus 26. óta legalább formailag szabadnak és egyenlő
jogúaknak születnek. De nem ez volt a helyzet azok számára, akik a
forradalom idején éhen haltak és akik egy cipókenyérért tüntettek.
Szociálisan
robbanékony keverék, ha valaki a francia kultúra örököse és üres a
hasa. A nemzeti jellegzetességek egyike, hogy a francia rendkívül
érzékenyek az egyenlőtlenségre... Minden emberben van valami szent. Az
értékeke között szerepel az egyenlőtlenség elutasítása. Az alacsonyabb
rendűség érzete nehezen elfogadható. Az egész francia világban
ugyanazok a tiltakozó szavak hallhatók: „Lenéznek bennünket!"
„Megbecsülést követelünk!". Ez az érzékenység kifejezi az egyenlőségre
irányuló elvárást, ami a nemzeti jelmondat - Szabadság, egyenlőség,
testvériség - sarkköve is.
A mai politikai szóhasználata is
az üres és az aranyozott vagy éppen rothadt hasak szembeállítására
játszik. Amikor elhangzik, hogy milliárdokat adtak a bankoknak, egyesek
azt felelik: „És semmit a többieknek!". Minden bináris
szembeállításokra egyszerűsödik. A főnökök részvény-opciói, a
tőzsdeügynökök prémiuma, a Total energiacég profitja.. mindez sokak
szemében elfogadhatatlan. Mindenről az a Mária Antoinette jut az
emberek eszébe, aki a monarchista tisztek előtt a tüntető tömegre
utalva állítólag megvetően kijelentette: „Ha nincs kenyerük, egyenek
kalácsot!"
Arra a kérdésre válaszolva, hogy az Egyesült
Államokban, ahol ugyancsak léteznek egyenlőtlenségek, elképzelhető-e
egy nagy forradalom, Max Gallo arra hívta fel a figyelmet, hogy ott a
feketék amerikaiaknak tekintik magukat - nincs az a szétdaraboltság,
mint Franciaországban. Mindenki az amerikai zászlót tűzi ki a házára, a
gomblyukába, az embereket összefogja a vallásos érzés, s az a kötelék,
hogy a nemzet egy gyarmatosító elleni harcban született meg. A nemzeti
egység kevésbé törékeny, mint Franciaországban.
Az
író-történész szerint a történelem az egyedüli laboratórium, amelynek
segítségével az emberek a társadalom működését megérthetik. Minden
reform bevezetésénél szem előtt kell tartani az egyenlőtlenség iránti
erős ellenérzést. 2006-ban azért váltott ki erős tiltakozást a CPE
rövidítésű, a fiatalok foglalkoztatását célzó „első munkaszerződésről"
szóló törvény, mert az ellenzők szerint egyenlőtlenséget teremtett a
különböző korosztályok között. A tervezet szerzői nem mérték fel, hogy
az a többséget ellenük fordíthatja.
Max Gallo bírálja a
politikusokat, köztük név szerint említve Nicolas Sarkozy elnököt, mert
nem veszik eléggé figyelembe a történelmet, pusztán tükrözik a
globalizáció, illetve a nemzeti fogódzók elvesztése által jellemezhető
helyzetet. Súlyosbító tényező, hogy kialakult az imázs társadalma, a
kép az események egyidejűségét vitte be a társadalomba. A képnek nincs
emlékezete, addig hat, amíg jelen van.
Ez a médianyomás, a
közvéleményével párosulva nagyon bonyolulttá teszi a hatalom
gyakorlását - holott a kormányzás hosszú távon valósul meg. Egy
Franciaországhoz hasonló öreg ország sohasem áll készen a reformra. Az
1981-től egymást követő elnökök (Sarkozy előtt 14 éven át a szocialista
François Mitterrand és 12 éven át a középjobb Jacques Chirac - globusz.net)
azt választották, hogy nem reformálják meg a társadalmat és nem néznek
szembe annak bonyolult problematikájával. 1774-től 15 éven át a francia
politikai elit, a király és a reformer miniszterek támogatásával
tudatában volt a reform szükségességének. Megvalósítására azonban
képtelen volt. Ezért arra kényszerült, hogy összehívja a rendeket, hogy
mindenki kifejthesse véleményét, panaszait. A követelés és a
felszólamlás akkor vált a francia történelem jellemzőjévé.
Max
Gallo szerint a nemzet eszméjére ezután is szükség van. A
globalizációnak megvan a maga fontossága. A kommunikáció eszközei, az
azonnaliság elavulttá teszik a klasszikus nemzeti határokat. Ez a
globalizáció azonban szükségessé teszi a gyökerek megőrzését. Miközben
az embereknek megvan a maguk Facebook azonosítójuk és interneten
vásárolják könyveiket, gyökeret vernek a falvakban. Jelenleg a
demokratikus működés legkiegyensúlyozottabb keretét a nemzeti
hagyományok biztosítják. A Szovjetunió összeomlása, a berlini fal
ledőlése óta újból előtérbe kerültek a nemzetek. Erre a legújabb
bizonyíték Európa kudarca a válságkezelő programok összehangolásában -
minden terv nemzeti.
Mindennek ellenére az író-történész Európa hívének nevezi magát, egy olyan Európáénak, amely nem a nemzetek halálára épül.
http://www.lepoint.fr/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése