Nem létezik „új, morális kapitalizmus”
Vezető francia értelmiségieket szólaltatott meg minapi összeállításában a párizsi Le Monde „A
válság pszichoanalízise" összefoglaló címmel, kiemelve, hogy „a
jelenlegi felfordulás nem csupán pénzügyi és gazdasági, hanem egyben
társadalmi, etikai és mentális jellegű is".
Jean-Paul Fitoussi
közgazdász, egyetemi tanár, a lap meghívott vezércikkírója bevezető
elemzésében abból indult ki, hogy az „etika" elöntötte a kommunikáció
terét. Szüntelenül „etikus kereskedelemről", „etikus pénzpolitikáról"
lehet olvasni, a cégek „etikai chartákat" fogadnak el, mindez akkor,
amikor a kapitalizmus éppen mélypontra kerül: a leggazdagabbak abszurd
magasságú jövedelmei, csalóka teljesítmények, a nyomor obszcenitása, az
egyenlőtlenségek robbanás-szerű növekedése, a környezet leromlása jár
vele. Lehetséges, hogy az etika előtérbe kerülése nem más, mint
reagálás az etikátlanná vált gazdasági világ erkölcsi és szociális
következményeinek lesújtó látványára?
Nem lehet
kézlegyintéssel elintézni azt a feltevést, hogy a rendszer azért
jutott válságba, mert mind a múltban, mind a jelenben megfeledkezett az
etikáról - véli Fitoussi, aki Keynes-től a következőt idézi: „A mai
gazdasági két markáns vétke az, hogy nem biztosítja a teljes
foglalkoztatottságot, s hogy a vagyon és a jövedelem megoszlása
önkényes és igazságtalan". A piacgazdaságot a történelmi és intézményes
környezettől függetlennek tekintették, pedig, mint Marx mondta, a
kapitalizmus történelmi alakulat, egy termelési mód: sorsát nem vésték
márványba. A kapitalizmus egységét a jogállam és a gazdasági
tevékenység kölcsönös függősége teremtette meg. A gazdaság autonómiája
ugyanolyan illúzió, mint az, hogy a gazdaság képes az önszabályozásra.
A mai gátszakadásra azért került sor, mert a mérleg nyelve túlságosan
ennek az illúziónak az oldalára billent.
Ezzel párhuzamosan
felcserélődtek az értékek. Azt gondolták, etikusabb lenne jobban
megregulázni az államok működését és ugyanakkor fokozni a piacok
deregulációját. A többit megtette a pénzpiacok találékonysága, majd
elvakultsága.
A mai kapitalizmus etikai botránya a szegénység
globalizálása, kiterjesztése még a leggazdagabb országokra is. Még
felháborítóbb az egyenlőtlenségek elviselhetetlen mértékének tudomásul
vétele a demokratikus országokban is. A rendszer ugyanis két elv
közötti feszültség alapján működik: az egyik a piac és az
egyenlőtlenség elve (egy euró, egy voks), a másik a demokrácia és az
egyenlőség elve (egy ember, egy szavazat). A kettő között állandóan
keresni kell a kompromisszumot. Ez teszi lehetővé a rendszer számára az
alkalmazkodást, míg a csupán egyetlen szervezési elvet követő (szovjet)
rendszer végül összeomlott.
Ma viszont a könnyű pénzszerzés
perspektívája összezavarja a horizontokat. Az abnormálisan magas
pénzügyi hozamok látványa hozzájárul a jövő elértéktelenedéséhez, a
jelennel kapcsolatos türelmetlenséghez, a munkából való
kiábránduláshoz. Fitoussi a megoldást a demokráciák szabályainak
megfordításában (deréguler les démocraties) keresi, ami az ő
értelmezésében azt jelentené, hogy nagyobb helyet a politikai akaratnak
és jobban szabályozzák a piacot, ebben nagy szerepe lenne a parlamentek
állásfoglalásának azt illetően, hogy milyen mértékű egyenlőtlenség az,
ami a társadalom számára még elviselhető.
Robert Castel
szociológus „a vadliberalizmus órája befellegzett" címmel fejtette ki:
a válság világossá tette, hogy a piac, ha magára hagyják, katasztrófára
vezet. Az „önszabályozó" piac Nyugat-Európa demokráciáiban sokáig nem
tudta kikényszeríteni hegemóniáját, mert elég erős ellensúlyok épültek
ki az ipari kapitalizmus „szociális kompromisszuma" keretében. Az állam
a szolidaritás és a társadalmi béke nevében korlátozta a piac törvényét
a munkára és a szociális védelemre vonatkozó jogok révén. Mintegy három
évtizede azonban a világ belépett egy olyan kapitalizmusba, amely
fittyet hány a szabadpiac minden eddigi korlátozására. A társadalom
nagy szektorait bocsátják ismét áruba, tömegessé válik a
munkanélküliség, mert ez a kapitalizmus képtelen biztosítani a teljes
foglalkoztatottságot, új rétegek helyzete válik bizonytalanná
(részmunka, szegénység, mind többen élnek „napról napra"). Ebben a
helyzetben ugyanazok, akik nemrég még túlzottnak tartották az állam
súlyát, most éppenséggel fokoznák szerepét és „új, morális
kapitalizmust" hirdetnek meg - ami a szerző szerint képtelenség, mivel
a kapitalizmus természetéből következően amorális: nem törődik sem az
etikával, sem a szolidaritással, csak a versenyképességgel. Mivel
forradalom nélkül (de ki csináljon forradalmat?) a piacot nem lehet
kiiktatni, a probléma immár a következő: „miként éljünk együtt a
kapitalizmussal úgy, hogy nem fal fel?" A mostani válság megmutatta,
hogy a piac miként képes felfalni a társadalmat, ha szabadjára engedik,
a feladat most az, hogy megszelidítsék és a tőke profitját a társadalmi
igazságosság és a szolidaritás követelményeivel egyensúlyozzák ki.
Zygmunt Bauman,
a leedsi egyetem szociológia professzora cikkében arról ír, hogy a
kapitalizmus többé nem a nadrágszíj meghúzását igényli a megtakarítások
érdekében, hanem azt, hogy az emberek éljenek hitelből. A szerző Rosa
Luxemburg téziséből indult, ki amely szerint a kapitalizmus csak addig
életképes, amíg új szűz területeket képes meghódítani, de ezzel éppen
ezek fogynak el és így saját farkába harapó kígyóra emlékeztet. A
gyarmati korban Rosa Luxemburg nem láthatta, hogy a kapitalizmus új
szűz területet lesz képes meghódítani a hitelkártyák révén. A
hitelrendszer akkor igazán jövedelmező, ha az adósság olyan aktívummá
válik, amely állandó profitot generál. A bankok ezért készek új
hiteleket nyújtani a korábbi hitel visszafizetéséhez. De nem abban
érdekeltek, hogy az adósok visszafizessék adósságaikat, hanem abban,
hogy azok vég nélkül törlesszenek, a profit az adósság kezeléséből
ered. A hitelező szervezetek az adósság határidő előtti visszafizetését
megnehezítik, súlyos teherrel sújtják, viszont örömest nyújtanak újabb
hiteleket a visszafizetésre képtelen adósoknak. A hitelválság nem a
bankok csődjét bizonyítja, hanem sikerük eklatáns bizonyítéka: sikerült
az emberek elsöprő többségét krónikus kölcsönigénylővé változtatni,
akik számára az egyedüli kiút a túladósodás. Most azonban ismét
érvényesül Rosa Luxemburg gondolata: a hiteliparnak szüksége lenne
újabb olyan új ügyfelekre, akik még nem adósodtak el, csak már
nincsenek, Rosa Luxemburgnak igaza volt.
Henry Sztulman
pszichoanalitikus a pénzügyi depresszió és a lelki rosszullét
összefüggéseiről szóló írásában abból indul ki, hogy a mai világot a
válság eltávolítja az emberi értékektől. Irányított gondolatok,
természetellenes érzelmek, meghamisított cserearányok, a fejlődés
kizárólag mennyiségi szemlélete, civilizációs betegségek terjedése, a
külföldiek politikai kiközösítése, a fizikai vagy lelki betegségekben
szenvedők társadalmi elkülönítése, a konfliktusok exportálása a
legszegényebbekhez, a demokratikus eszme manipulálása a pénz
hatalmasságai által formált közvéleményben - mindez egyszerre jellemzi
a helyzetet. A fogódzóitól megfosztott anonim, felcserélhető és
magányos posztmodern ember nem rendelkezik erőteljes és tartós belső
szervezettséggel: megfelelő identifikációk hiányában nem építhet fel
időtálló önazonosságot. Nem marad számára más, mint a gyönyör, a
„mindent azonnal" illuzórikus és veszélyes élvezete, amelyet oly
sikeresen aknáz ki a sokféle kereskedelmi technika valamint a
tranzakciók virtualizálása. Az a társadalom, amely az eszmét anyaggá, a
vágyat szükségletté redukálja, mindenkit lényének homályos és titkolt
részébe taszít, a negatívumba, amely ott lakozik mindenkiben. A
hatalmasok szempontjából ez a mozgás mély regressziós érzések
eredményének tekinthető: ilyen a fékezhetetlen kapzsiság, a
kielégíthetetlen ragadozó ösztön, a mindent megtartani, semmit
visszaadni makacssága, az arra való késztetés, hogy az így felhalmozott
gazdagságot és hatalmat birtokosaik kizárólag maguk használják fel, s
hogy ellenőrizzék a világot, a másikat. Ez a rendszercsőd a népek
számára előbb regressziót hoz, majd mind depresszívebb, agresszívebb
létezési módokra vezethet, az aggódó világ szenved és nem tud véget
vetni szenvedésének. Nincs veszélyesebb robbanóanyag, mint az
igazságtalanság és a vele szembeni tehetetlenség érzésének ötvözete -
írja Sztulman, aki végül azt hangsúlyozza, hogy a válság nemcsak
pusztulást hozhat, hanem egyedülálló alkalmat is jelenthet arra, hogy
az ember visszatérjen alapvető értékeihez és egy új világot építsen fel.
Pascal Bruckner
író és esszéista mintegy e pszichológiai megközelítés kiegészítéseként
„az autó libidódefektjéről" ír. Az Európa és Amerika tárolóhelyein
ezrével sorakozó és vevőre váró „gyári új autóroncsok" jelzik, hogy
véget ért a 20. század egyik fétisének számító gépkocsi karrierje.
Három ok magyarázza ezt. Az autó hosszú időn egy szabadságálmot
testesített meg, azt, hogy az ember korlátlanul közlekedhet. A hosszú
ideig falusi életmódba kényszerült világban csodának tűnt napokon át
gurulni, keresztül szelni országokat, nem függni senkitől, stb. Ez az
álom lassan omlott össze a városok és az utak zsúfolttá válásával. Ha
ma minden francia, belga vagy amerikai rendelkezik autóval, boldog
tulajdonosa lehet ugyan, de közlekedni vele nem tud többé. Az autó,
amely egy kisebbség számára csodálatos eszköz volt, rémálommá vált,
amikor mindenki számára elérhetővé vált és minden vezetőt saját
kocsijának foglyává változtatott. Vége a száguldásnak, eljött a dugók
ás a balesetek kora. Roberto Calasso olasz író a demokráciát úgy
határozta meg, hogy abban „mindenki számára elérhetővé válnak azok a
javak, amelyek már nem léteznek." A gépkocsi a felszabadulás jelképéből
az elidegenedés és a tehetetlenség jelképévé vált, a csoda tragaccsá
vált, olyan zajos hulladékká, amelytől borzadva fordulnak el. Persze a
jövőben is fognak autót gyártani, de ökoelvek alapján: elektromos
meghajtásút, kicsit, amely nem bocsát ki szén-dioxidot, és az emberek
tömegközlekedési eszközöket fognak használni, nem fognak
kőolajéhségükben véreskezű diktátorokat és elnyomó rendszereket
pénzelni - reméli Bruckner. Az autó, amely nem lesz pompázatos,
szennyező és zajos, már nem lesz a vágy tárgya, csak egy közlekedési
eszköz. De nem lehet megölni egy szenvedélyt, ha nem állítanak helyébe
egy másikat. A rozsdásodó autók helyét máris elfoglalták a laptopok, a
hordozható számítógépek, amelyek megfelelnek a függetlenség és a
mozgékonyság kettős követelményének, már egy lépést sem teszünk
nélkülük. Az energiafaló szörnyek helyébe a sokfunkciós lapos képernyők
lépnek, amelyek az egyént a mobilitás és az önállóság új korába
röpítik. Nem a piac haldoklik, hanem a kapitalizmus egy túlhaladott
formája, amely azért tűnik el, mert már nem kívánatos.
http://www.lemonde.fr/cgi-bin/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése