Katar miniszterelnöke az Arab Liga március 10-én tartott Miniszteri Tanácsán azt mondta, "eljött az idő, hogy az arab nemzetközi erők Szíriába küldése végre ne csak javaslat legyen". Katarnak nem rendelkezik elég függetlenséggel ahhoz, hogy kulcsszerepet töltsön be a beavatkozásban, de vezetői rendszeresen felszólalnak ez ügyben.
Katar igyekszik fenntartani egyfajta elismertséget a nemzetközi színtéren. 2011 májusában a Brookings Doha Center igazgatója kiemelte, hogy az ország közvetítésével jött létre egy megállapodás Darfurban, ahol a kormányerők és a felkelők közt már rendszeressé váltak az összeütközések. 2008 májusában pedig Doha játszotta a kulcsszerepet Libanonban az elnökválasztás előkészítésében. Katar ehhez hasonlóan a Jemenben, Szomáliában és Csádban is egyfajta közvetítőként igyekezett fellépni. Ennek ellenére egy sor akadály áll az elé, hogy Doha érvényesíteni tudja geopolitikai törekvéseit:
1. Katarnak rohamszerűen nőnek a gázexport bevételei (az 1990-es évek eleje óta több mint 500%-al)
2. Az Al Jazeera, Katar globális műsorszolgáltatója erőteljes propaganda támogatást nyújt a katari külpolitikának.
3. Katarban két amerikai katonai bázis üzemel, és összességében erős politikai partnerségre törekszik Washingtonnal.
Katar gazdasági növekedését jelenleg a világ élvonalában jegyzik. Az Earnst&Young szerint 2000-2012 között Katar GDP növekedése átlagosan 13% volt, és a globális gazdasági válság kellős közepén is csak 9,5%-os növekedésre esett vissza. Katar globális szinten első helyen van az egy főre eső jövedelem és az egy főre jutó befektetések terén. Az ország gazdasági növekedése többnyire a rohamosan növekvő gázexportnak köszönhető. Annak érdekében, hogy az ország a térség geopolitikai központjává válhasson, az energetikai miniszter, Abdullah al-Attiyah a nemzeti energiaszektor nagy részét a cseppfolyósított földgáz használatára állította át, és mára már Katar rendelkezik a világ legnagyobb tartályhajó-flottájával. 2003-tól a cseppfolyósított földgáz éves exportja 13 millióról 75 millió tonnára nőtt, ami lehetővé tette, hogy Katar befolyást gyakoroljon a térség gázimporttól függő országaira.
A földgázkészletek mellett a tömegmédia Katar térségi befolyásának alapja. Az emírség az otthona az Al Jazeera csatornának, ami megközelítőleg 50 milliós nézettséggel bír. A médiaszolgáltatót David és Jean Friedman alapította 1995-ben, kezdetben a később hatalomra jutó Hamad bin Thamir sejk támogatásával. Al Thani több mint 150 millió dollárt fektetett be az Al Jazeera indulásakor, és az amerikai támogatásnak köszönhetően megkaphatta a korábbi arab nyelvű BBC TV-állomását, aminek akkor nézeteltérései támadtak a szaúdi állami hírszolgáltatóval. A térség államaiban az Al Jazeera elismertségét az alapozta meg, hogy élő közvetítéssel jelentkezett Irakból és Afganisztánból.
Később az Al Jazeera lett az alapja az arab tavasz során már kézzel foghatóvá váló információs hadviselésnek. A korábbi vezető lemondásával Ahmad bin Jasem bin Muhammad Al-Thani sejk (üzletember, ill. a királyi család tagja) került a szolgáltató élére, így az uralkodó család nem csak anyagi vonatkozású, hanem közvetlen irányítást kapott a szolgáltató felett. 2000 elején Katar nyílt kapcsolatfelvételt kezdett a térség ellenzéki csoportosulásaival, illetve "politikai menekülteket" fogadott. A NATO terjeszkedését a katari vezetés saját térségi befolyásának növelésére használja fel, ennek köszönhetően Líbia megszállása előtt is Katar "exportálta" a lázadókat az országba. Doha jelenleg a jemeni helyzet alakulását kívánja saját céljaira felhasználni, a felszínen segítséget nyújt a kormányerőknek, miközben anyagi támogatással fűti a kibontakozó tiltakozó mozgalmakat.
Jelenleg Katar tisztviselői (többnyire a térségi terjeszkedés során a nem baráti rendszerek aláásása végett) a demokrácia és a liberalizáció mellett szólalnak fel, ami főleg a nyugati támogatás miatti idomulásnak tudható be, ugyanis emellett az ország megtartja az abszolút monarchiát mint politikai rendszert, és az iszlám vahhabita irányzata a hivatalosan elfogadott, akárcsak Szaúd-Arábiában és Afganisztánban.
A Líbiában kirobbantott polgárháború a katari térségi terjeszkedési politikára alapozott, ugyanis az emírség anyagilag támogatta a belső ellenzéket, fedezte a NATO légi támadásai költségeinek egy részét, ugyanis a katari külpolitika érdeke is volt, hogy a NATO bombázások intenzitása változatlan legyen. A későbbiekben Katar saját fegyveres erőit küldte az országba, mikor a belső ellenzék támogatása meddő próbálkozásnak bizonyult, ami jól mutatja, hogy Katar számára elsődleges fontosságú a térségi befolyás növelése.
Ezt többnyire az úgynevezett "mérsékelt iszlám" támogatásával teszi. A Líbia élére erőltetett Átmeneti Nemzeti Tanácsban több személy is működik, akinek a katari uralkodó dinasztia köreiben általános elismertsége van, egyik ilyen például Mahmud Dzsibril korábbi líbiai belügyér, aki a Jtrack cégen és az Al Jazeerán keresztül kötődik a katari vezetéshez.
Katar elsősorban a szomszédos államok köreiben épít politikai befolyást. A tunéziai parlamentben 80%-ot szerző Iszlám Igazság Párt, az Egyiptomban hatalomra jutó Muszlim Testvériség és az Al-Núr, a szalafista párt mind Katar támogatását élvezi. A katari dinasztia ezzel a nyugati hatalmak érdekei szerint cselekszik, mivel hathatósan közreműködik a térség destabilizálásában. Hogy a későbbiekben ez a viszony hogyan alakul, az más kérdés, de egyelőre a két törekvés kiegészíti egymást.
2011 októberében Sarkozy titokban találkozott a katari emírrel, hogy megkérdezze, hajlandó-e szorosabb együttműködést kötni a NATO-val a líbiai Átmeneti Nemzeti Tanács hatalomra juttatásában. Doha nem utasította el a kezdeményezést, mivel jelenleg az USA a katari rendszer stabilitásának támogatója, ami egyben katonai függést is jelent (a Katarban működő amerikai katonai létesítményekben szolgáló amerikai haderő létszámban a saját katari haderő kétharmada). A nyugat ellenőrzi a katari rendszert, de támogatja is a katari uralkodó dinasztiát, mert az európai cseppfolyósított földgáz piac 43%-a katari forrásból származik. Mivel ez mindkét fél számára jövedelmező, így se a nyugati rendszer, se Katar nem engedheti meg magának, hogy nézeteltéréseik legyenek Líbia vagy Szíria kérdésében.
Katar ezen a téren éles versenyben van Washington másik vahhabita szövetségesével, Szaúd-Arábiával. A két rendszer közötti különbség az, hogy míg a katari elit hajlandó nyíltan kapcsolatba lépni bármely erővel (akár ellenzéki csoporttal) ideológiai hovatartozásától függetlenül, addig Szaúd-Arábia csak azokkal a (többnyire rendszerellenes) csoportokkal hajlandó elköteleződni, melyek osztoznak a szaúdi elit ideológiájában. Például Doha nyílt kapcsolatot ápol Algériával, egy Szíriához hasonló politikai rendszerrel bíró állammal. A katari emír rendszeresen látogatja Algériát a legkülönbözőbb katari befektetési ajánlatokkal. Ez a viszony átmenetileg biztosítja Algéria politikai stabilitását, mivel a nyugati fél nem akar nyílt érdekellentétek kialakítani a számára hasznos katari elittel.
Összességében: a katari politika arra a tervezetre épül, hogy Katar a nyugati rendszerek támogatásával növeli térségi befolyását. Ez a stratégia a katari földgázexportból származó bevételekre alapozó pénzügyi erőforrásokra épül, melyeket sikeresen kihasználva Katar ideológiai hátterével, pán-arab törekvéseivel hatékonyan alakít ki kapcsolatot a térség kormányaival vagy ellenzéki csoportosulásaival. Miközben a terjeszkedési politika a nyugati támogatásra, így általános nyugatbarát politikára épül, a katari elit ragaszkodik saját hagyományaihoz, amit a térség iszlám csoportosulásaival való kapcsolatépítésre használ fel. Ez az irányvonal az emírség számára mindeddig jövedelmező volt, így a katari elit engedélyével az ország főbb befektetői az arab és afrikai gazdaságok terén is elkezdték bevásárolni magukat, ami megalapozza az ország további gazdasági terjeszkedését.
Juhász Pál
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése