Egy korszerű társadalom tartóoszlopai

Magyarország és a magyar nép ebben az időszakban minden szempontból történelme eddigi legnagyobb vészkorszakát éli meg. Szánt szándékkal lesz ez a korszak vészkorszaknak nevezve, mert nem engedhetjük meg egy tartalommal teli magyar szó kisajátítását egy olyan kisebbség számára, ami minden helyzetben a szavaink kiüresítésén munkálkodik. Vészkorszak a mai, és ennek a vészkorszaknak sajátossága, hogy éles határvonal húzható a történelem eddigi folyása és a most zajló események kibontakozó következményei közt. A történelem olyan vészterhes időszakai, mint az ország többszörös szétszakadása, összes honvédő háborúink, népirtások és a polgárosodás velejárói mind sajátos következménnyel bírtak - ezek a történések mind lenyomatot hagytak a magyarság lelki alkatán és elsődleges társadalmi jellemzőin, következményeiket ma is megfigyelhetjük a mindennapokban. Ami most zajlik, mégis elkülöníthető valamennyi, a magyarság által megélt történelmi traumától. Egy olyan folyamat kibontakozásának vagyunk ma szemtanúi, amikor a történelem folyamán eddig létrejött traumákat újra, egyetlen eseményláncolatba sűrítve egyszerre éli meg a magyarság, miközben végleg felbomlani látszik az a lelki-szellemi talapzat, ami a magyarság megújulását a történelem folyamán mindeddig lehetővé tette. A helyzet groteszk voltát az adja, hogy feledésbe merül minden, ami a magyar kultúrát és népi sajátosságaink külső megjelenését adja, feledésbe merül minden külsőség, ami alapján egy a világ távoli részén élő ember egy adott személyről megállapíthatja nemzeti hovatartozását, és mindeközben azok az erők, melyek azt állítják, a nemzeti érdeket képviselik, a végsőkig elmennek olyan, tágabb értelemben vett lényegtelen külsőségek védelmezésében, melyeknek kialakulása csak és kizárólag annak a szellemi talapzatnak köszönhető, amiről viszont tudomást sem vesznek.

Szavakkal leírni nem lehet, mégis a magyar ember minden megnyilvánulásából, minden cselekedetéből magától értetődően árad. Magyarokban tiszteletet és ösztönös közösség-vállalást ébreszt, idegenekben félelmet, távolságtartást, de mindenféleképpen figyelmet vált ki. Ez a szellemi talapzat az az összetartó erő, amire az olvasó természetes reakciója, hogy a cikkíró a sovinizmust korbácsolja fel, valamiféle magyar felsőbbrendűségről beszél, miközben a magyar emberben nincsen semmi, ami más népektől megkülönböztetné. "Mi sem vagyunk különbek". Az olvasónak igaza van. És éppen ez az igazságtartalom jelzi, hogy a magyar nép végóráit éljük meg. A magyar társadalom mára oda jutott, hogy nem magyar. Idegen szokások, idegen életforma, idegen gondolkodásmód, ami ismeretlen dologként tekint minden olyan tulajdonságra, ami a magyar társadalom összetartó ereje kellene, hogy legyen. Minden kulturális, faji vagy gazdasági tényező másodlagos ebből a szempontból, mert ez az az állapot, ami a magyarság végleges feloldódása felé mutat, miközben a magyarság önjelölt megmentői csak a kulturális, faji, vagy gazdasági tényezőkkel foglalkoznak.

Minden társadalom akkor egészséges, ha elsődleges jellemzője a kiegyensúlyozottság. Társadalmon belüli egyensúly, és a társadalom egyensúlya környezetével, erőforrásaival. Belső és külső egyensúly, miközben jelen van az a szellemi talapzat, ami harmadik erőként a kettő közt is egyensúlyt teremt. Ahogy akármilyen élőlénynek, a társadalom egészének és megvannak azok a működései, melyek a szervezetet egészben tartják, melyek a szervezet egészét élővé teszik. Ma a társadalom teljességgel kiegyensúlyozatlan - nincs se belső, se külső egyensúlytartás, se szellemi talapzat. Olyan "élőlény" ez, ami csak felbomlóban lévő, élettelen hús. Kár a szavakat pazarolni erre: mindenki meg tudja állapítani egy holt tetemről, hogy nem élő, hanem holt, még akkor is, ha csak nemrég pusztult el. Hiányzik belőle az, amire nincsenek szavak, és ugyanez hiányzik most a társadalom egészéből. Ennek a hiánynak egyenes következménye a teljes felbomlás. Sokan nem értik, miért beszélünk társadalmi összeomlásról, mert a társadalomra mint élő, működő egészre gondolnak. De a társadalom inkább mint a holt tetem, felbomlása csak idő és környezeti hatások kérdése. Fagyban a végsőkig egy darabban ülhet, de amint jön a felmelegedés, bűze elviselhetetlenné válik.

Rothadása láttán pedig sokakban felmerül a kérdés, milyennek kellett volna lennie az élő egésznek első ránézésre, de ebben a helyzetben se a "kellett volna", se az "első ránézésre" már nem megfelelő egy következő élő egész számára. Ami elmúlt, azt semmi nem hozza vissza, és a magyarságnak nem a külső keretek őrizgetésével, a tetem fagyasztva tartásával kell most foglalkoznia, hanem vissza kell térni ahhoz, ami az egészet élővé tette, ami az egészet létre hozta. Ezt semmilyen külső, kulturális forma megtartása, semmilyen gazdasági vagy társadalmi forma kierőszakolása nem fogja visszahozni. Se a Trianon gyásznap, se a rovásírásos táblák, de még a gyilkos személy felkutatása és indokainak alapos megmagyarázása sem változtat azon a helyzeten, hogy a tetem továbbra is rothad.

El lehet mondani más, használt terminológiában is, miközben a lényeget kerülgetjük. Ha valaha a magyarság kultúrateremtő volt, hát most a külsőségek "hagyományőrzésével" is csak azért küzd, hogy egy kultúrahordozó nép szintjén megmaradjon. Egy kultúra hordozó külső megjelenése pedig csak ráhatás kérdése, ideális befogadó közeggé válik olyan nemzetek számára, melyek tudnak még kultúrát teremteni. Ezen munkálkodik mindenki, aki a keretek őrizgetését tartja fontosnak, miközben a leglényegesebb tartalomról megfeledkezik.

Kultúrát teremteni csak azok a nemzetek tudnak, melyen Istenhez közel állók. Az a nemzet, ami elhagyja istenét, elpusztul, mert azt taszítja ki magából, ami az élettelen húst élővé teszi. A magyar nemzet haldoklása, pusztulása az istentelenség terjedésének köszönhető.

Meg kell érteni mindezeket, mert tekintettel a jelenlegi helyzetre, úgy tűnik, egyetlen és utolsó lehetőséget kaptunk az életre. Az új társadalmi szerveződésnek már egészen másnak kell lennie. A múltat nem ültethetjük a gyakorlatba, mert már egyértelművé vált, hová vezet, így azokhoz a gyökerekhez kell visszatérni, ami saját csendes erejével magát a magyar nemzetet hozta létre. Az isteni rendet kell megvalósítani a társadalomban, mert enélkül csak újabb halva született társadalmi képlet jöhet létre.

Elsősorban rendnek kell lennie. A rend mindenhez szükséges - bár a rendetlen ember ezt nem érti. Ezért lesznek, akik a rend ellen harcolnak majd - mert a rend hiánya rendtelen embereket termelt ki magából, akik a rend hiányát mint teremtőjüket fogják a végsőkig védelmezni. Aki a rendet megtagadja, a halálért, a rothadásért, a felbomlásért harcol. A bomlasztó erőkkel pedig le kell számolni, mert egy társadalom akkor életképes, akkor egészséges, ha fenn tudja tartani a belső egyensúlyt. Egyensúlyról nem beszélhetünk, ha nem működik ez a társadalmi immunrendszer. Minden élni akaró szervezet állandó harcot folytat a fennmaradásért. A nemzetet pedig élni akaró szervezetté kell tenni. Vannak olyan kórok, melyek meg sem jelennek, mert a belső környezet nem megfelelő - másokat a láz pusztít el. Egyesek bizonyára érezni fogják, hogy egyre forróbb a talaj, és elhagyják az országot. A határ akkor még nyitva lesz. A láz elbír a vírusokkal, de vannak olyan betegségek, melyeket az immunrendszer egyesével célba vesz és megsemmisít. Ezek azok a kórokozók, melyek a végsőkig kitartanak, maradni akarnak és élősködni - a szervezet kárára vannak, és ha megfelelő a táptalaj, még szaporodnak is. Ha egy szervezet nem bír el ezekkel a kórokozókkal, ellehetetlenítik a működését, és a szervezet elpusztul. A rend fenntartása tehát elsődleges. A magyarságnak most minden eddiginél erősebb immunrendszerre van szüksége, és egy kiadós, hosszan tartó lázra.

A rend a társadalom alapja, és enélkül nem is beszélhetünk társadalomról. Enélkül nincs szervezettség, nincs hatékonyság, nincs alkalmazkodóképesség. Hierarchiáról is beszélnek még, de aki magyarul nem érti, annak kár máshogy mondani. Rendnek kell lenni, és ennek a rendnek olyannak kell lenni, ami az isteni rendet szolgálja. Ami a társadalomnak rend, hatékonyság, szervezettség - megtartó erő, az az egyénnek tisztelet, hűség, fegyelem - belső tartás. A társadalmi vérkeringésnek ezt kell továbbvinnie, és a romokon olyan kultúrát kell felépíteni, amit a társadalom tagjai tisztelni tudnak - nem azért, mert valami külső kényszer okán tisztelni kell, hanem mert önnön lényegénél fogva tiszteletre méltó -, hűségükkel védelmezik, mert tartalommal bír, és az életet szervező erővel hatja át.

Egy élő társadalom élő szervezetként működik - és így el kell különülnie környezetétől. Elkülönülés híján csak bomlóban lévő társadalomról beszélhetünk. A rend elsődleges, és az elkülönülés a rend megtartását könnyíti meg. Az elkülönülés jó feltételeket teremt a saját források megismerésére és szervezett felhasználására. A globalizációt szervező erők egy része most lokalizációról beszél, de nem azon felismerés miatt, hogy ez így szükségszerű, hanem mert kezdik felismerni, hogy a sok elkülönülő társadalomból nem egy nagy társadalmat csináltak, hanem külön-külön kivégezték a működő egészeket, és a méreg lassú pusztítása után nem marad semmi, amin élősködhetnének. Nekünk viszont nem ezzel a lokalizációs habókossággal kell foglalkozni, hanem az így szükségszerű felismerésével. A lokalizáció maradjon meg az üres kereteket őrizgetőknek, a magyar nép számára az elkülönülés nem csak valamiféle önellátást, hanem a gyökerekhez visszatérést kell hozza. Visszatérést azokhoz a gyökerekhez, ami nélkül nincs élő társadalom.

Az elkülönülés nekünk nem csak valamiféle önfenntartást, hanem életképességet adó stabilitást fog jelenteni. Másodlagos kérdés a gazdasági önfenntartás ahhoz a tényhez képest, hogy a magyar nemzet önnön formáló erejét nem tudja és nem is akarja megtartani. Ha utóbbi megvalósul, a gazdaság már nem kérdés. Stabil formáló erővel gazdasági nyitottság is elképzelhető. A magyarságnak nem valamiféle önellátó gazdaságra, hanem a szó szoros értelmében vett belső megszilárdulásra van szüksége, az isteni rend fenntartására, a többi mind másodlagos. Ha az isteni rend meg nem valósul, önellátás esetén is csak a sötétség egy ledönthetetlen bástyájáról beszélhetünk.

Az egyénnek ehhez változnia kell. A társadalom vérkeringésnek is változnia kell. A magyarságnak "kultúra teremtővé" kell lennie, ha fenn akar maradni: a nemzet felépítése kövezi ki azt az utat, amit a nemzet majd követni fog. Az a formáló akarat, hősi létszemlélet, az a céltudatosság, ami a magyar nemzetet ebből a mocsárból kihúzza, fog az új társadalom meghatározó létszemléletévé válni. A globális társadalom pedig ha létre is jön, azon nyomban bomlani kezd - mert a bomlasztó szándék hozta létre, és a társadalom követni fogja a mintát, ami mentén létrehozzák. Nem lehet mesterséges értékeket adni olyanok helyébe, amik saját maguk megteremtésével bizonyítják létjogosultságukat.

Egy ilyen létszemlélettel az egyén nem a társadalom kizsákmányolt rabszolgája lesz, hanem a társadalom tartópillére, egy ledönthetetlen bástya a nemzet védelmében - egy olyan nemzetében, ami új és egyben utolsó lehetőséget kapott, hogy önmagát az isteni rend mentén megszervezze. Isten lelke a vizek fölött lebeg - az ember pedig csak a felszín felé törekszik. De a lehetőség megadatott.

Olyan társadalmat kell felépíteni, aminek minden rezdüléséből az alapvető, éltető étékek áradnak. Lehetőségünk pedig egy van - de az egyensúlyra törekvés, a belső megszilárdulás olyan erőkkel ruházhatják fel a társadalom egészét, ami lehetővé teszi az alkalmazkodást bármilyen körülmények közt.

Nem csak az erkölcstelenség terjedése, a családok széthullása, a káosz kulturális befolyása ami a rend helyreállításáért kiállt, hanem az a kóros rövidlátás, ami a társadalom egészére nézve veszélyeket hordoz. Legszembeötlőbbek a gazdasági és politikai rendszer viszontagságai, de mindig a kiváltó okot kell keresni a szükséges immunreakció beindításához. Az önzés pusztítása, a céltalanság pusztítása milliók életét nyomorítja meg, és néhány éven belül újabb milliók fognak éhezni, mert túl nagy teret nyertek olyan életellenes befolyások, melyek a nemzet teljes elöregedéséhez, a nemzet végzetes és gyors megfogyatkozásához vezetnek. Mihez kezdene egy ötmillió, egyik napról a másikra tengődő nyugdíjasból és négymillió, jobb híján potenciális rablógyilkosból álló társadalom a saját fennmaradása érdekében? A rend igénye és megfelelő szellemi talapzat nélkül nincs megoldás egy ilyen helyzetre - marad a teljes káosz, és a káoszban még agresszívabban terjeszkedő önérdek. Könnyedén belátható, hogy célszerűen, hosszú távra kidolgozott társadalmi program nélkül nincs menekvés - egy program, ami elkülönülésben születik, és a rend egy tiszta köre von köré védgyűrűt, hogy a sötét ne érinthesse. Mert a káosz által kinevelt, rend nélküli ember a végsőkig védelmezni fogja a rend nélküliséget.

Ezek egy korszerű társadalom tartóoszlopai: rend, elkülönülés, hosszú távú tervezés. Ezek a kapuk, melyek türelemmel, hittel, megértéssel megnyitják az utat az alkalmazkodáshoz. És azok a társadalmak, melyek képtelenek alkalmazkodni a korszak kihívásaihoz, nem fognak fennmaradni.

Nógrádi Tamás