Ez vagyok én, 600. Eleinte szégyelltem, hogy csak egy szám vagyok a
világban, mert mindig egy rendíthetetlen, győzhetetlen, rettenetes
harcosnak tartottam magamat, hisz nyolc éves korom óta igazából egy
harcos ellen készítettek fel, mondván, lehet szükség lesz tudásomra
Allah, a szultán, és a haza védelmében. Nagyon nagy becsben
részesültem, ilyen komoly szolgálatot csakis a legjobbak érdemeltek ki.
Nem is igazán értettem mikor kis hegyi falunkban a szultán tisztjei
katonákat toboroztak, de nem a felnőtteket keresték, hanem engem, a
pásztorfiút. A szüleim szívesen útba bocsátottak, miután a tisztek
elmondták milyen küldetés céljából keresnek különleges gyerekeket, az
egész falu összegyűlt és közös imádsággal és áldással búcsúztattak, és
amit furcsálltam a szüleim örültek, és azt mondták: fiam, Allah keze
megérintett. Én mindig is így gondoltam, hogy többre vagyok hivatott,
mint birkák és kecskékkel való birkózás a hegyen nagy unalmamban,
ugyanis a faluban a gyerekek nem igazán játszottak velem, hiszen
ötöt-hatot is lebirkóztam egyszerre közülük, hiszen két fejjel magasabb
és erősebb voltam tőlük, így nem maradt más mint a kosokkal való
birkózás és az imádság, amit legalább olyan sűrűn elkövettem. Ezért
kellett a tisztekkel mennem, ezt később megtudtam.
Négy hét utazás és gyűjtés után, két tucat magammal egy hatalmas erdő
közepére vittek minket, ahol egy hodzsa, vallási vezető és három vitéz
formájú öreg sebhelyes képű férfi lett a tanítónk. Körülbelül egy év
telt el, mire mi nyolc-tíz éves gyerekek a felnőttek segítségével
kétkezi munkával felépítettük szállásunkat és az istállót, rengeteg fát
kivágtunk napi tíz órát dolgoztunk, vadásztunk és rengeteget mesélt a
hodzsa, őseinkről, Allah tanításiról, a nagyvilágról, szultánunkról és
még rengeteg mindent, nagyon szerettük az öreget. Imádkoznunk mindig a
szabad ég alatt kellett, a házba amit építettünk csak aludni mehettünk,
mikor este nem kellett a tűzre vigyáznunk, amit a farkasok miatt mindig
égettünk. Betöltöttem a tizennégy évet és kész harcosokká nőttünk,
napi hét mérföldet futottunk, úsztunk, lovagoltunk, fát vágtunk,
birkóztunk, és elsajátítottuk a fegyverek használatát. Lassan eljött a
próba ideje, de nem a tudásunkat mérték fel, hanem a hitünket. A hit
próbája volt ez, a legnehezebb próba egy fiatal harcosnak.
A farkasvadászat. Úgy tanított minket a hodzsa, farkast csak az
ölhet, aki Allah kegyeiben van. Kiképzőink minden héten megsebesítettek
íjjal egy farkast, de csak a lábán, hogy leszakadjon a falkától, így
éhes lesz, ingerült, és egyből ösztönszerűen támad. A huszonhárom fiú
közül én voltam az utolsó a próbatételből, nem féltem, pedig már négy
társam távozott a földi megpróbáltatásokból, remélem jó helyen vannak
most, én bíztam hitem erejében.
A falkavezér bundájával a hátamon tértem vissza, a fekete farkas nem
egyedül volt, mikor megtaláltam nagyjából azon a helyen, ahol a kiképzőm
megsebesítette. Négy társa oldalgott körülötte, de mikor megláttak, a
szemembe néztek mereven, acsarogtak, folyt a nyáluk és lassan kezdtek
körbejárni, odaugrottam a sebzett falkavezér elé, és amikor rám vetette
magát, még reptében torkon szúrtam kardommal, vinnyogva a földre zuhant a
többi farkas pedig a farkát behúzva az oldalukat mutatták, a lelkét még
nem kilehelő falkavezért felkaptam, a fejem fölé emeltem és azt
kiabáltam, Allah hatalmas, Allah hatalmas, és ezután a térdemen eltörtem
a gerincét. Ekkora a többi farkas már futva távozott. Így sikerült a
hitem próbája.
Visszatérésem a táborba nagyon felemelő volt, mindenki tudta, ez a
fiú közel van Allah-hoz, még a hodzsa is kezet csókolt amit én éreztem
kínosnak. Lassan a táborunkat elhagyva a szultán egyik palotájába
kerültünk, itt folytatódott kiképzésünk, ahol már legalább nyolcvan
harcos táborozott a birodalom minden részéről.
Új kiképzőink elmondták, egy oroszlánnal kell majd megküzdenünk, erre
akarnak felkészíteni. Eléggé meglepődtem, hiszen én nem erre
számítottam, de ha Allah így kívánja, akkor én kivágom a szívét. Azt is
elmondták, ez az oroszlán hat láb magas...
Mély döbbenet ült ki a harcosok arcára, úgy gondoltuk a sátán
kutyájával kell küzdenünk, később megtudtuk az oroszlán csak másfél
cantar* körüli, ennek örültem, mert tizenöt évesen közel hét láb és
másfél cantar voltam. Idővel megtudtuk, magyar oroszlánról van szó, nagy
bajszú, és lóháton él. Na, itt már végképp nem tudtuk mivel kell majd
szembenéznünk, elmondták, hogy már eddig 421 török vitézzel végzett,
most már valakinek közületek meg kell állítani, és akkor biztos hogy
Allah rózsakertjébe kerül.
Folytak a gyakorlatok szüntelenül és mindig az oroszlán ellen
készültünk, aki nem más volt mint valami dunántúli végvári vitéz, Thury
György, és közben az eszem azon járt, hogy az ő hite erősebb Istenéhez
vagy az enyém Allah-hoz.
Telt múlt az idő, idősebb tapasztaltabb harcosaink sorra hagyták el a
tábort, hogy megmérkőzzenek az oroszlánnal, de csak a számok jöttek
vissza 450, 470, 500, 590, de ettől egy cseppet sem ijedtem meg, mert
bíztam hitemben és tudásomban.
Betöltöttem a huszadik évemet és rám került a tisztek választása öt
társammal egyetemben, hogy elinduljak az oroszlán barlangjába, bízva
abban, én leszek az, aki legyőzi, hisz kicsivel több mint hét láb és két
cantar voltam, majd kicsattantam az erőtől, hitemben töretlen és a
bajvívásban is a legügyesebbek közé tartoztam.
Hosszú és fárasztó utazás után meseszép vidékre érkeztünk, itt az
oroszlán az úr, mondják a karaván vezetői. Pár nap pihenő után én
lehettem társaim közül az első, aki bajvívásra kihívhatta Thury
Györgyöt Nagy tisztelettel írattam meg a bajvívásra felkérő levelet, nem
sértegettem, hiszen úgy gondoltam, aki ilyen erős hitében, az hiába a
birodalmunk ellensége, attól még biztos kiérdemelte azt a kegyet, amit
kapott az ő Istenétől. A futárunk elvitte levelemet és egy díszes tört,
amit tiszteletem jeléül ajándékba küldtem. Már estére itt volt a
válasz, ami a következő volt, "Mennyei anyánk közbenjárásával az Úr
Isten engedelmével, elfogadom a kihívást és az ajándékodat. Fogadd
tőlem, Török barátom azt az ajándékot, amit harcos valaha a földi élete
során kaphat, méltó halálod lesz, hősi halált fogsz halni, és így
közelebb kerülhetsz Istenedhez. Ha kiérdemled, én mindent megteszek a
sikered érdekében. Áldás legyen rajtad." THURY GYÖRGY
Eljött az én időm, másnap mikor a nap a legmagasabban járt az égen,
én voltam a 600. kihívó egy legelő közepén állva. Rengeteg lélek volt a
réten, elődeim, ez volt az oroszlán játszótere. Sok vér és szenvedés
maradt meg a levegőben, a lovak is idegesek, mintha éreznék az oroszlán
szagát, vagy figyelő szempárjait, nyomasztó hely volt számomra.
Egyszer csak megláttam közeledni segédjeivel. Apró emberek voltak,
nagy toll a sisakjuk csúcsán, csillogó vértek és fegyverek, a lovak is
pompás büszke járású mének voltak, szinte sugárzott róluk a harmónia és
az egység. A vitézek, hangosan nevetgéltek, jó kedvük volt, mintha
vendégségbe érkeznének. Megálltak előttünk egyből tudtam melyikük Thury,
az arca tele mély hosszú hegekkel, nagy bajusz, húzott szem, egyik füle
is hiányzott, ha jól láttam, és akkor belenéztem a szemébe. Gyalogos
harcban egyeztünk meg, ekkor egy kicsit biztosabb lettem a győzelmemben,
hiszen sokkal erősebb, fiatalabb, és két fejjel nagyobb, hosszabb karú
vagyok. Az igazlátók megvizsgálták fegyvereink élét, aztán magamhoz
vettem pajzsomat, kardomat és egy tört raktam csizmaszáramba. Thury
kezébe vette fegyvereit, két csákányfokost, amit úgy megforgatott, hogy
szinte attól elszédültem, ahogy szemem követte. Mind a ketten
nekikezdtünk az imádságainknak, én hosszabban tovább imádkoztam, lássa
Allah az én hitem erősebb, Thury addig türelmesen csendben várt.
Egymással szembe álltunk és mélyen belenéztünk egymás szemébe. Síri
csend. Azt hiszem itt minden eldőlt, láttam az oroszlán szemén: neki
feladata, küldetése van. Semmi esélyem ellene, rám mosolygott és azt
mondta: Uram Istenem, Szent László.
Így lettem 600., amit már nem szégyellek mert fentről nézve a világot
minden érthető és egyszerű, engem nem akárki győzött le. Isten akarata
hagyta el az oroszlán száját, miután fokosai beszakították mellkasom és
koponyám.
Mi, Thury Györgyöt legyőzni sosem fogjuk, hiszen ő nem dicsőségért,
vagyonért, rangért harcol, ő alázattal szolgál, küldetése Istentől való,
nem mi döntünk ki milyen sorsot érdemel, mi is az Isteni terv részesei
vagyunk. Sok török harcos végzete lett még megpecsételve az oroszlán
keze által. Valamire rá kellett jönnie népemnek, vezetőimnek: nem mi
döntjük el ki a hitetlen kutya, és ki nem az. Hát, a magyarokra nem
mondhatjuk többet, hogy hitetlenek, mert nem a mi Istenünkhöz
imádkoznak. Sok leckét kapott tőlük népünk, amiért csak hálásak
lehetünk, mert így közelebb kerülhettünk Allah-hoz.
Isten áldja Thury Györgyöt, Isten áldja a Magyart!
*cantar: régi török mértékegység~55kg
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése