Aki a haladás és az evolúció mára szinte minden
ponton megcáfolt mítoszát elutasítja és helyette a legújabb kori
történelem magyarázatában a történelem igazi értelmeként egy, a magasabb
értékekkel kapcsolatos involúciót állapít meg, szembekerül a hanyatlás
problémájával. Amennyiben az evolúció egy logikai ellentmondáson alapul,
mivel több nem eredhet kevesebből és magasabb rendű alacsonyabb
rendűből (hacsak nem pusztán a létezés előtti, rejtett lehetőség
kibontakozását értjük alatta), úgy látszólag hasonló nehézség lép fel,
amidőn valaki az involúciót akarja magyarázni. Hogyan lehetséges
ugyanis, hogy ami magasabb rendű, lehanyatlik, vagy – és főként ez az
érdekes –, hogy egy adott spirituális és civilizációs nívó elvész?
A feleletet nem lenne nehéz megadni, ha egy hasonlattal
megelégednénk: egy egészséges ember is megbetegedhet (noha ebben az
esetben is gyakran külső tényezőket és hatóokokat kell feltételezni);
egy megszokott természeti törvény eredménye, hogy minden organizmus
miután megszületett, kibontakozott és életében kiteljesedett,
megöregszik, elgyengül, s végül meghal. Ez azonban egy megállapítás, nem
pedig magyarázat, továbbá azt is feltételezi, hogy a két rend között
teljes hasonlóság áll fenn: amikor azonban civilizációkról és
politikai–társadalmi szerveződésekről van szó, mindez kétséges,
mivelhogy ezekbe a természeti jelenségekhez képest teljesen más
szerepben az emberi akarat és szabadság is belejátszik.
Ez az ellenvetés természetesen Oswald Spengler elméletére is
vonatkozik, amely teljességgel az organikus létezők nyújtotta tényeket
veszi hasonlítási alapul, elfogadva azt, hogy az élő szervezetekhez
hasonlóan a civilizációk összessége is rendelkezik hajnali fázissal, egy
virágzó szakasszal, amit az őszi elöregedés követ, majd egy
elmeszesedés, végül pedig halál és feloszlás.
A ciklus a kezdeti organikus, szellemi, heroikus, Spengler által
Kulturnak hívott formáktól a materializálódott, inorganikus,
eltömegesedett és lehanyatlott, a szerző által Zivilisationnak nevezett
alakzatok felé halad. Ez az elmélet kétségtelenül visszaad valamit az
úgynevezett „ciklus-törvényekből” , illetve abból, aminek ezek által
tradicionális jellege van, s amely törvények mellesleg nagyon széles
körre, akár még metafizikai területre is vonatkoznak. Mindez a jelen
probléma elmélyült tanulmányozásában kissé előrevihet bennünket. Ez az
elmélet valóban a magyarázat kiindulópontját adhatja, mivel tényleg
valamifajta lépésről-lépésre kimerülő erőről van szó – ami egyszerű, de
érzékletes képpel élve, olyasmi, mint amikor egy táguló mozgást előidéző
erőt bocsátanak egy dugattyúhengerbe, amiben a dugattyú a hajtóerő
kimerültével fokozatosan lelassul és megáll, hacsak nem történik új
erőbebocsátás (ami jelen esetben egy új ciklust indítana útjára). A
szóban forgó erőt az emberi világ szintjén lényegében egy felsőbb,
organizáló erőként kell felfogni, ami az alsóbb erőkkel kapcsolatba lép,
mégpedig egy formát nyomva ezekbe. Amikor az eredeti feszültség
meggyengül, az alsóbb erők elszabadulnak és fokozatosan uralomra jutnak,
feloldódási tüneteket produkálva.
Ez a felfogás alkalmazhatónak látszik abban a sajátos keretben is,
ahol a hanyatlás problémáját akarjuk körülhatároltan megvizsgálni. A
Spengleréhez csak felszínileg hasonló kiindulási pont: a civilizációk –
egyszersmind tehát az államtípusok – dualizmusa. Egyrészt léteznek a
kizárólag alakilag és esetleges tényezők vonatkozásában eltérő, de
principiálisan mindenkor egységes tradicionális civilizációk: tehát
azok, amelyekben az általános szerveződés, az alárendelt valóságok
összességének kialakítása és igazolása vonalán szellemi,
szupraindividuális erők és értékek alkotják a hivatkozások tengelyét és
legvégső pontját.
Másrészt létezik az antitradícióval azonos modern civilizáció, amely
kizárólag földi, emberi, individuális és kollektív tényezők munkájára
épül, egy olyan típusú élet teljes térnyeréseként, amely teljesen
elszakad mindattól, ami több, mint élet. A hanyatlás a történelem
alapvető jellegzetességeként nyilatkozik meg, hiszen a hanyatlásban a
„tradicionális” típusú civilizáció meggyengül és egy „modern”, új és
globális civilizáció egyre határozottabb, általánosabb és áthatóbb
eljövetelének ad helyet.
De a különös probléma nem is ez, hanem hogy mindez miként lehetséges.
Szűkítsük le most a kutatás területét és vizsgáljuk meg azt, ami egy
hierarchikus [vagyis egy szent uralmi rendben megnyilatkozó]
struktúrával és a tekintély princípiumával megfelelő kapcsolatban áll,
tekintve, hogy a problémához ez adja meg a kulcsot. A ciklus-törvények
alapján a tradicionális hierarchiák és akciójuk kapcsán rögtön vissza
kell utasítani azt az elképzelést, miszerint ezek alapvető és
kizárólagos jellegzetessége a magasabb rendűnek az alacsonyrendű feletti
kényszere, elnyomó és erőszakos uralma lenne. Amikor ugyanis létezik s
kellőképpen hosszan fennmarad egy hierarchia, különös nyomatékot kap a
spirituális akció. Tradicionálisan ezért „cselekvés nélküli
cselekvésről” lehet beszélni (kínaiul: wei-wu-wei), de használatos a
„mozdulatlan mozgató” (egy olyan princípium arisztotelészi megjelölése,
amely anélkül, hogy maga mozogna, minden mozgás fenntartója) és a
„pólus” vagy tengely szimbolikája is, amely körül az alsóbb erők minden
rendezett mozgása zajlik; különösen fontos elem az igazi tekintély és
egy „olümposzi” minőségű uralkodóiság megléte és közvetlen
megszilárdítása, nem erőszak segítségével, hanem a puszta jelenléttel;
végül olykor a mágnes hasonlatát is használják, ami miként alább látni
fogjuk, a tárgyalt probléma megértésében döntő jelentőségű. Ugyanakkor
minden hierarchikus és állami rendszer erőszakos eredetének az elmélete –
ami oly kedves témája a baloldali történetírásnak és ideológiának –
végletes egyoldalúsága, sőt igénytelen és torz volta okán teljesen
elutasítandó.
Általánosságban szólva, miféle képtelenség lehet azt hinni, hogy egy
valódi szellemi tekintély és tradíció képviselői emberek után
futkosnának, hogy azokat megragadhassák és a nekik megfelelő helyre őket
leköthessék, s érdeklődést tanúsítsanak aziránt, hogy létrehozzanak és
fenntartsanak olyan viszonylatokat, amelyek révén ők mint látható
vezetők tűnhetnének fel. Minden normális és tradicionális hierarchia
lényegi alapja nem a puszta alávetés, hanem az alacsonyabb rendűek
részéről történő elismerés és beleegyezés. Nem a felsőbbrendű az, akinek
az alacsonyabb rendűre szüksége van, hanem éppen ellenkezőleg, amire
már Platón is rávilágított; nem a vezető az, akinek követőkre van
szüksége, hanem a követők azok, akik vezetőt igényelnek, különösen a
kritikus helyzetekben.
Az igazi hierarchia lényege abban áll, hogy egyes létezőkben
tényleges jelenlét és valóság formájában él az, ami másokban csak mint
előérzet, tendencia vagy gondolat van jelen, ezért az előbbiek ezeket
elkerülhetetlenül vonzzák és nekik az utóbbiak természetes módon
alárendelődnek, mégpedig kevésbé egy külsőlegességnek, mint inkább az ő
igazibb „Énjüknek”. Az ősi hierarchiák világában ebben rejlik az
áldozatra való készség, minden fényes hősiesség, minden szabad és
férfias odaadás rejtélye – és másrészről a tekintély, a nyugodt erő és
befolyás titka, amit a legfelfegyverzettebb és legrettegettebb zsarnok
sem lehet képes magának kivívni.
Mindennek belátása egyúttal azt is jelenti, hogy az ember más
megvilágításban látja nemcsak a hanyatlás problémáját, hanem általában
minden felforgató változtatás lehetőségét is.
Ki ne halotta volna már azt, hogy ha egy forradalom győzedelmes,
akkor ez annak a jele, hogy a régi vezetők elerőtlenedtek, az uralkodó
osztályok lehanyatlottak? Alkalmasint ez igaz lehet, a rátekintés
azonban egyoldalú. Ez olyasmi eset lenne, mint amikor valakinek láncon
tartott, hamis vérebei vannak, amik végül őt magát is megharapják:
mindez nyilván azt bizonyítaná, hogy az állatok gazdája többé nem elég
erős. Más viszont a helyzet, amidőn elvetjük az Állam kizárólagosan
erőszakos eredetét és kiindulási pontként a hierarchiát vesszük, aminek
az imént jeleztük a leglényegesebb alapját. Az igazi hierarchia csak egy
módon dőlhet meg: amikor maga az egyén kezd hanyatlani, s elemi
szabadságát arra használja, hogy saját életét minden magasabb
perspektívától megfossza, s mint afféle csonkra pusztán önmagára építse.
Ekkor a kapcsolatok óhatatlanul megszakadnak és meggyengül az a
feszültség, ami a tradicionális organizmust egyesítette és ami a
politikai folyamatokat az egyén felemelkedésével és integrációjával, a
rejtett magasabb lehetőségek megvalósításával hozta párhuzamba. Ekkor
minden erő meginog a pályáján és végül – miután az elveszett tradíció
racionális vagy haszonelvű konstrukciókkal való helyettesítési kísérlete
kudarcba fúl – erről elszabadul. A csúcsok fent akár tiszták és
sérthetetlenek is maradhatnak, viszont minden más, ami normálisan
úgymond ezeken függött, elveszítve stabilitását, olyan lavinához lesz
hasonlatos, amely először érzékelhetetlen, aztán egyre gyorsuló
mozgással zuhan le a mélybe egészen a völgyig; a politikai uralomban az
ennek megfelelő egymást követő fokozatok: liberalizmus, szocializmus, a
tömeg kollektivizmusa, a kommunizmus.
Ez a hanyatlás misztériuma ama korlátozott közegben, amelyre
vizsgálódásaink e helyütt irányultak; ez minden felforgató forradalom
titka és belső vonatkozása. A forradalmár azzal kezdi, hogy a
hierarchiát önmagában megöli, megcsonkítva így a később általa külsőleg
is ledöntött rend alapjául szolgáló lehetőségeket. Nem lehetséges – a
hierarchiaellenes és antitradicionális felforgatás értelmében vett –
forradalom egy előzetes benső pusztítás nélkül. S miután ez az előzetes
szakasz a csak „tényeket” látó és értékelő rövidlátók tekintetét
elkerüli, elterjedhet a nézet, hogy a forradalmakat irracionális és
szenvedélyes jelenségekként kezeljék, vagy kizárólag olyan materiális és
társadalmi tényezőkkel magyarázzák, amelyek minden normális
civilizációban csak másodlagos és alárendelt szereppel, valamint a csak
mellékes okok funkciójával bírnak.
Amikor a katholikus theológia a primordiális ember romlására mint
magára az angyalok szabad akaratú „lázadására” hivatkozik, alapjában
ugyanarra a magyarázó elvre utal vissza. Egy szörnyű, az emberrel vele
született hatalomról van szó, amit az ember szabadsága folytán egy
spirituális pusztítás értelmében használ, mindazt visszautasítva
ezáltal, ami magasabb méltóságát megalapozhatná. Ez egy metafizikai
döntés, és a történelmen végigterjedő, antitradicionális, forradalmi,
egyénieskedő, humanisztikus, laikus s végtére is „modern” szellem
különféle formáiban megjelenő egész áramlat e döntés manifesztációja és
úgymond fenomenológiája. Ez a döntés az első aktív és meghatározó ok a
hanyatlás, a tradicionális formák feloldódásának misztériumában.
Miután az ember ezt megérti, nem lesz nehéz felfognia az ősi
tradíciók ama meglehetősen rejtélyes utalását sem, ami a bizonyos
szempontból mindig létező vezetőkkel kapcsolatos, akik (maguk, vagy
„pozícióik”) mivelhogy nem szűnnek meg soha létezni, különféle
szimbolikus jellegű akciók révén felkutathatók: az ő keresésük valójában
egy reintegrációval egyenértékű, egy különleges hozzáállás
megteremtésével, s ez ahhoz az alaptulajdonsághoz hasonló, amely a vasat
jellemzi, amikor úgymond megérzi vagy felfedezi a mágnest és feléje
ellenállhatatlanul vonzódik. Most csupán e megjegyzésre kell
korlátoznunk magunkat, amit ha valaki akar, adott összefüggésben
továbbgombolyíthat.
A mai kort tekintve, nincs értelme, hogy egy mély pesszimizmus
uralkodjon el. Most is vannak igazi vezérek, noha a jelen körülmények
közepette nem lehet őket felismerni, vezéri kvalitásukat el kell
titkolniuk, hiszen csak a társadalmi mítoszok demagógjaiként,
agitátoraiként léphetnének fel. A monarchiák korszaka ennélfogva
lezárult, hiszen korábban a rend fenntartása érdekében jórészt elég volt
akár egy szimbólum puszta jelenléte is és még arra sem volt szükség,
hogy aki mindezt emberként megtestesítette, a feladatra a legalkalmasabb
legyen.
Fordította: Németh Norbert(tradicio.org)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése