„A palesztinok két lábon járó állatok. Alig emberek, én mondom!”
Amikor 1982. június 25-én Menahem Begin ezekre a szavakra ragadtatta
magát a Kneszetben, képviselőtársai lelkesen megtapsolták ítéletének
helytállóságát. Távolról sem ő volt azonban az első izraeli vezető, aki
ilyen drasztikus formában adott hangot a meghódított ország őslakosai
iránti megvetésének.
Chaim Weizmann, a szentföldi latorállam első elnöke például
kijelentette: „A britek azt mondták nekünk, hogy néhány százezer néger
van itt, és nincs semmi értékük” (idézi Arthur Ruppin, The Central
Zionist Archives in Jerusalem, Office of Arthur Ruppin, S55, személyes
iratok A107). Zsidó telepesekhez intézve szavait, Jichak Samir
miniszterelnök ugyancsak eklatáns bizonyítékát adta a „másság” iránti
averziójának: „A palesztinokat eltapossuk, mint a sáskákat..., a
fejüket sziklákon és falakon zúzzuk szét” (The New York Times, 1988.
április 1.). Ehud Barak miniszterelnökként már több mint egy évtizede
arra figyelmeztette az izraeli lakosságot, hogy „a palesztinok olyanok
mint a krokodilok, minél több húst adunk nekik, annál többet akarnak”
(Jerusalem Post, 2000. augusztus 30.). Úgy tűnik, Ovadia Joszef szefárd
főrabbi sem zavartatta magát emberiességi megfontolásoktól, amikor
Ábrahámban rokon testvéreiről kijelentette: „Az Isteni Név sújtson le
büntetéssel az arabok fejére, térítse el a magjukat (sic) és pusztítsa
el őket! Nem szabad megszánni őket! Örömmel kell rakétákat lőnünk
rájuk, és ki kell irtanunk őket. Gonosztevők és átkozottak ők! (2001.
április 12.). Jahve egy másik szolgálója, Jichak Ginsburg a maga
részéről azt állítja, hogy „a zsidó vér és a gojok vére nem ugyanaz”,
és hogy „ölni nem bűn, ha az áldozatok nem zsidók” (Jerusalem Post,
1989. június 19.). Avigdor Lieberman külügyminiszter 2009-ben egyenesen
azt javasolta, hogy Gázával ugyanazt kell tenni, mint „amit az USA tett
Japánban a második világháború végén”, más szóval atombombát kell
ledobni rá. Ami pedig Eli Jisai jelenlegi belügyminisztert illeti, aki
valóságos hajtóvadászatot folytat „az Ígéret földjére” bevándorolt
afrikaiakra, ő egyáltalán nem rejti véka alá, hogy „minden eszközt fel
fog használni az idegenek kiűzésére, mert Izrael a fehér embereké!”
(Maariv, 2012. június 3.). A fajtisztaság követelménye nem emlékeztet
valamire?
Illuzórikus lenne azt hinni, hogy Izraelben az idegengyűlölet csak
néhány politikai vezetőre vagy vallási fanatikusra korlátozódik. Amint
azt a Ha’aretz napilap által októberben közzétett (és lapunkban is
ismertetett) egyik felmérés is megerősíti, a zsidó állam minden
szintjén elterjedt ez a jelenség. Az izraeli zsidók 42 százaléka nem
hajlandó egyazon épületben lakni arabokkal, és azt sem akarja, hogy
gyermekeinek arab iskolatársai legyenek. 33 százalékuk a szavazati
joguktól is megfosztaná arab polgártársait, 74 százalékuk egyetért
azzal, hogy Ciszjordániában az arabok és a zsidók külön utakon
közlekedjenek, 58 százalékuk pedig tudatában van ugyan annak, hogy az
arabokkal szemben apartheid rendszer van érvényben, de mégis támogatja
azt (Ha’aretz, 2012. október 23.).
Az Izrael kapcsán USrael által erőltetett eddigi struccpolitika
ellenére világosan látható, hogy ami ott történik, az egyáltalán nem
egy alkalmi vagy egy kisebbségre korlátozott rasszizmus, mint a nyugati
országok esetében, hanem a cionista vezetők által propagált ideológia
módszeres alkalmazása, és mint ilyen, az egész politikai és oktatási
rendszer lényege. Az izraeli oktatási rendszer már gyermekkortól a
szegregációt favorizálja, és arról igyekszik meggyőzni a zsidó
nebulókat (a jelek szerint sikerrel), hogy ők a „kiválasztott néphez”
tartoznak és az antiszemitizmus örökös áldozatai, de a „világ
legerkölcsösebb hadserege” vigyáz rájuk.
Nurit Peled-Elhanan, aki összehasonlító irodalmat oktat a
jeruzsálemi Héber Egyetemen, az ideológia és a propaganda oktatásban
betöltött szerepét vizsgálva megállapította, hogy „az izraeli
tankönyvek megfelelnek a rasszista diskurzus egyszerre verbális és
vizuális összes kategóriájának”. Eklatánsan példázza ezt a fajta
szemléletmódot a Derekh Erekh (Az értékek útja) nevet viselő új
egyetemi oktatási program, amely kertelés nélkül deklarálja, hogy „az
arab fiatalemberek és a zsidó fiatal nők közötti kapcsolatok
fenyegetést jelentenek az ország zsidó többségére nézve”. Hamisítatlan
rasszista agymosás folyik az izraeli iskolákban, amelyekben egyrészt a
palesztinokat nem emberi lényekként, hanem kezelendő „problémaként”
ábrázolják (magát a „palesztin” szót sohasem használják), és archaikus,
törzsi szokásokat követő primitív lényeknek állítják be őket, akik
mindig „ellenségesek”, „agresszorok” vagy „terroristák”, másrészt a
rezsimet „ostromlott várként” dicsőítik, amelyre éppen ezért nem
érvényesek a nemzetközi jog szabályai.
Eva Illouz szociológus szerint még az igazságügyi szervek sem
mentesek az fajgyűlölettől: „Az izraeli arabok persze állampolgárok, de
az állampolgárságuk csak egyszerű adminisztratív tény, nem pedig egy
aktív részvételi forma Izrael kultúrájában, politikájában és
gazdaságában (Le Monde, 2012. november 4.). Izrael „alaptörvénye” - az
ország területi határát rögzítő alkotmány híján - proklamálja, hogy
zsidó államról van szó. Az új törvény, amelyet Netanjahu és Lieberman
akar elfogadtatni, arra fog kötelezni minden izraeli állampolgárt,
legyen bár keresztény, muzulmán vagy ateista, hogy kitoloncolás terhe
mellett tegyen hűségesküt az állam zsidó jellegére.
Valójában ez a teokrácia és a demokrácia vadházassága,
szalonképesnek aligha mondható „zabigyerekekkel”: az izraeli személyi
igazolványban feltüntetik, hogy a birtokosa zsidó vagy arab; egyedül a
zsidó vallásos házasságnak van anyakönyvi értéke, a más vallási rítus
szerinti házasság csak „elismert”; az igazságszolgáltatás diszkriminál
az elkövető faji/etnikai jellege alapján, vagyis egy izraeli palesztin
rendszerint súlyosabb büntetést kap, mint egy zsidó; a földterület alig
két százaléka van izraeli palesztinok kezében, mert egy törvény
felhatalmazza a Zsidó Ügynökséget, hogy megakadályozza a földek
eladását nem zsidóknak stb.
Ahogyan Amnon Be’eri Sulitzeanu, az izraeli arabok és zsidók
egyenlőségéért küzdő egyik szervezet társigazgatója írja, „2010-ben
majdnem teljes a zsidók és arabok közötti szegregáció Izraelben.
Számunkra, akik itt élünk, ez magától értetődő dolog” (Ha’aretz, 2010.
október 29.). A Human Rights Watch 2010. decemberi jelentése ismételten
megerősíti, hogy „a palesztinok szisztematikus diszkrimináció áldozatai
fajuk, etnikai és nemzeti eredetük miatt, amelynek következtében
megfosztják őket villamosságtól, víztől, utaktól és iskoláktól,
miközben a szomszédos zsidó telepesek élvezik mindezeket a
közszolgáltatásokat”. A 2011 novemberében Fokvárosban összeült Russel
Bíróság Palesztináért - amely eminens nemzetközi jogászokat tömörített
abból a célból, hogy megítéljék, Izraelben apartheid rendszer van vagy
sem - arra a következtetésre jutott, hogy „Izrael a palesztin népet egy
intézményesített uralmi rendszernek veti alá, amely a nemzetközi jog
értelmében apartheidnek minősül. Ez a diszkriminációs rezsim változó
formákkal és intenzitással nyilvánul meg a palesztinok eltérő
kategóriáival szemben, a lakóhelyüktől függően. Izrael palesztin
állampolgárai, noha szavazati joguk van, az izraeli jog szerint nem
képezik a zsidó nemzet részét, következésképpen meg vannak fosztva a
zsidó nemzetiségből eredő előnyöktől, és az elismert emberi jogok
széles skáláját érintő szisztematikus megkülönböztetésnek vannak
alávetve.”
Vége-hossza sincs a palesztin őslakosokat hátrányosan
megkülönböztető izraeli intézkedések sorának. Egyes utak használatát
megtiltották a nem zsidók számára, ugyanakkor megalázó közúti
ellenőrzésekkel is korlátozzák a forgalmat. A B’Tselem békeközpont
2008-ban 459 útakadályt és 66 ellenőrző pontot tartott számon
Ciszjordániában. Az ún. Távollét törvénye lehetővé teszi az elüldözött
arabok házainak kisajátítását. A palesztin területeket megfosztják az
ivóvíztől, amelyből napi 70 liter jár egy palesztinnak, 300 liter egy
zsidónak. Az izraeli belső elhárítás (Sahak) „megszűri” az arab
diákokat, hogy kizárhatók legyenek az egyetemekről. A nemzetközi (és az
izraeli) jog szerint törvénytelen módon bebörtönöznek kiskorúakat
kődobálás vádjával, miközben a 2011-ben életbe léptetett, sztálinista
ihletésű „bojkottellenes” törvény megtiltja az izraeli politika
bírálatát, és így tovább ...
Izraelben „az idén huszonöt rasszista törvénytervezetet nyújtottak
be, és tíznél többet meg is szavaztak, de alig egy maréknyi zsidó
állampolgár ment ki tüntetni az utcára. Több mint háromszáz
jogellenesen bebörtönzött személy folytatott teljes éhségsztrájkot két
hónapon keresztül, és alig egy maréknyi zsidó állampolgár tüntetett.
Gyermekek ezrei nem járnak iskolába Kelet-Jeruzsálemben, mert a zsidó
oktatási miniszter nem nyitja meg az osztályokat előttük, és mert a
rasszista állampolgársági törvény sehonnai állampolgárokká változtatta
őket, és senki nem megy ki tüntetni. Családokat választanak szét,
lakosokat toloncolnak ki, földeket sajátítanak ki, gyermekeket ágyukból
rángatnak ki és kegyetlen vallatásnak vetnek alá, családokat dobnak ki
házaikból az utcára, farmereket kínoznak meg kipát viselő vadállatok a
hadsereg védelme alatt és a kormány parancsára - és alig néhányan
mennek ki tüntetni az utcára. Íme a cionista mozgalom sikerének csúcsa.
Izrael Állam, amelyet hivatalosan apartheid államnak nyilvánítottak,
azáltal különbözteti meg magát, ami mindig is a rasszizmus
legtipikusabb módszere volt: az emberi lények osztályozásával.” Mindezt
nem egy megrögzött antiszemita mondja, hanem a már említett Nurit
Peled-Elhanan (részlet 2012. június 9-i beszédéből), akinek a 14 éves
lánya egy palesztin öngyilkos merénylet során vesztette életét.
Miközben tehát Izrael zsidó lakosait - az előbbiek szerint -
többnyire hidegen hagyja a palesztin honfitársaikat sújtó mindennapos
államhatalmi atrocitások és vegzatúrák ténye, addig nálunk egy teljesen
félreértett és szándékosan félremagyarázott mondat - tehát puszta
szavak, nem pedig konkrét tettek - hatására tízezrek mozdulnak meg, sőt
létrejön az ad hoc politikai nagykoalíció a „szélsőségesek” karanténba
zárása végett és egyes paranoiás agyakban vizionált nácizmus/fasizmus
rémképe ellen. Ha az alkalomra teljes létszámban összekolompolt
hitfelekezet valóban a fasizmus ellen akart volna tüntetni, akkor a
Kossuth tér helyett inkább a Fullánk utcába kellett volna menniük.
Valódi fasizmus ugyanis már csak Izraelben létezik, hiszen három fő
jellegzetessége: a nacionalizmus, az autoritarizmus és az
etnocentrizmus tökéletesen passzol a cionista rezsimre, amely
külügyminisztere, Avigdor Lieberman szerint egy „etnikailag homogén”
állam létrehozására törekszik (Le Monde, 2010. szeptember 19.)
1948. december 4-én az USA-ba látogató Menahem Begin személye elleni
tiltakozásul 26 amerikai zsidó személyiség (köztük Albert Einstein)
levelet küld a New York Timesnak. Ebben Begin pártját úgy mutatják be,
mint amely „nagyon közel áll a náci és fasiszta pártokhoz ... tagságát
a volt Irgun Cvai Leumi palesztinai szélsőjobboldali soviniszta
terrorszervezet adja ... a zsidó közösségen belül az
ultranacionalizmus, a vallási miszticizmus és a faji felsőbbrendűség
keverékét prédikálják ... terroruralmat honosítottak meg ... egy
’vezérállam’ (Leader State) létrehozása céljából. (...) A múltbéli
tetteikből megítélhetjük, hogy mit lehet várni tőlük a jövőben.”
2001. december 14-én Németh Sándor, a Hit Gyülekezete guruja imigyen
hirdet igét Hetek c. lapjukban: „Minden túlzás nélkül állíthatjuk, hogy
Izraelnek az állami, politikai jelentősége mellett teológiai és
szellemi jelentősége is egyedülálló. (...) Mi - sokakkal együtt -
Izraelt a jövő kulcsának tartjuk. Azok, akik az isteni és jó oldalra
akarnak állni, azoknak a sötétség idejében Izrael és a zsidó nép mellé
kell állniuk.”
2012. december 2-án valójában egy keresztény cionista
erődemonstráció zajlott Budapesten az Einstein és társai által anno
megjósolt, Begin és követői által pedig időközben létrehozott
„vezérállam” melletti szimpátia kinyilvánítására. Potenciális hazai
kollaboránsainak tömege és fanatizmusa láttán minden okunk megvan
aggódni, felháborodni vagy akár rettegni.
MD 2013. I. 9-16.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése