Miután nem kevesebb, mint 17 hónapig nyálazták, végre közreadták a 2011-es népszámlálási adatokat. A KSH adatsora számtalan grafikont, táblázatot és kimutatást tartalmaz.
Essünk
túl gyorsan a rettenetes számokon, amelyeket ma vezető hírként közölt
az összes hírportál. Magyarország lakossága 2001-hez képest több, mint
negyedmillió fővel csökkent. A fogyási tendencia már lassan három
évtizedes, ebben igazából semmi új nincs. Hacsak nem pusztulásunk már
ezerszer megjósolt stációja, miszerint már nem érjük el a lélektani
tízmilliós határt. Az igazi rettenet a részletekben bújik meg.
Az
ember zavarba jön, hogy a rengeteg statisztikai arculcsapásból hirtelen
melyiket említse. Hogy soha ennyire kevés házasságban élő ember nem
volt? Hogy a magyar otthonok már alig felében élnek hagyományos
értelemben vett (papa-mama-gyerekek) családok? Hogy minden harmadikban
magányosan él valaki? Hogy a családoknak csak a felében van
gyerekzsivaj? Hogy negyedmillióval csökkent a gyermekek száma?
Hogy
irgalmatlan arányban megugrott a negyven év alatti egyedülállók száma,
hogy minden nyolcadik magyart nem vár otthon senki? Hogy történelmi
keresztény egyházaink tíz év alatt egymillió-hétszázezer (!!!) hívőt
vesztettek? Hogy az össznépesség drasztikus fogyása mellett
megduplázódott a magukat valamelyik kisebbséghez sorolók száma?
Hogy
egymillió-négyszázezer honfitársunk titkolja - ki tudja mi okból - hogy
milyen nemzetiséghez tartozik? Ez utóbbit különben nehéz rátolni a
"szélsőjobboldali veszélyre", hiszen ennyi cigány összesen nem él az
országban. Ám az elmúlt tíz évben sokan, nagyon sokan érkezhettek
olyanok, akik talán egyelőre még nem látják jónak, hogy felfedjék, hogy
hová is tartoznak. Aki járt mostanában a Király utca-Dohány utca-
Károly körút-Erzsébet-körút négyszögben, és látta a három-négy gyermeket
sétáltató, magyarul alig, vagy egyáltalán nem tudó keleties arcvonású
családokat, annak eszébe juthat: ők vajon mit válaszoltak?
Évtizedek
óta int, figyelmeztet, dühöng, és vádol az értelmiségnek az a része,
amelyiket még egyáltalán érdekli, mi lesz ezzel a nemzettel. Keressük,
kutatjuk, és elemezzük: mi az a titkos féreg, amely belülről rágja a
magyart? Mindenki tudni véli, ki a felelős: a rendszerváltás, vagy éppen
az, hogy nem volt. A tolvaj Fidesz, a hazaáruló MSZP, az árkokat ásó
szélsőjobb. Az, hogy a multik kizsákmányolják az embereket, vagy épp az,
hogy túl kevés multi jön az országba. Nincs munka, nincs jövőkép, nincs
otthon, ezért nincs gyerek se. Az IMF tehet róla, a Világbank tehet
róla, az összes bank tehet róla. Mindez persze igaz – sokszor még így,
ezekben a bizarr ellentmondásokban is. Csakhogy ez a válság ennél sokkal
mélyebb. Ez a válság: mi vagyunk.
Én,
Te, a monitor előtt, a kollégád vagy a párod melletted, a szemben ülő
nő a villamoson – mindannyian. A szüleink, akik a Kádár-rendszer
viszonylagos létbiztonságában is csak két gyereket vállaltak, s a
harmadik tesónk helyett megvették a Ladát. Mi, akik végigbuliztuk a
húszas éveinket, s nagyjából abban a korban vágtunk bele az első komoly
kapcsolatunkba, amikor a fater már kétgyerekes apa volt. S persze
bebuktuk azt is, mert „még nem voltunk érettek arra, hogy lekössük
magunkat". Mi, akik végül a negyedik-ötödik párunk mellett végre
megmaradunk, de akkor sem vállalunk gyereket még 5-6 évig, mert „még
szeretnénk kicsit élni". S aztán, mikor nagy nehezen rászánjuk magunkat,
megállunk az első után, mert „ennek az egynek mindent meg akarunk
adni". S aztán persze nem adunk meg semmit: se testvéreket, se elegendő
törődést, esti mesét és ölelést. És így majd nálunk is hitványabb
felnőtt lesz belőle.
A
Halál a mindennapjaink részévé vált. Ott van az agyonhajszolt fiatal
férfiak heti két-három lerészegedésében, ami néhány órára feledteti,
hogy otthon úgyse vár senki. Ott kíséri a partyhordákban diszkóról
diszkóra járó szingli csajokat, akik minden hétvégén felszántják a
Nagymező utcát – hátha a hatodik Bacardikóla után valakinek elhiszik,
hogy szépek, okosak és értékesek. És ott van a fejfájós, gyomorforgós
reggelekben, amikor ők ketten bambán motyognak valamit egymásnak a gyors
búcsú előtt – amit soha nem követ viszontlátás. Ott van az ezernyi
elpazarolt csókunkban és ölelésünkben, amelyekből soha nem lesz
boldogság, nem lesz biztonság, nem lesz család és gyermekáldás. Ott van a
hitelre vett laptévék önzésében, a harmincöt éves korig tartó mamahotel
kényelmében, a „gyerek előtt karrier" vakságában, a „rosszkor érkező"
magzatok lemészárlásának iszonyatában.
A
magyarokat közismerten utáló Ferenc Ferdinánd trónörökös jó száz
esztendővel ezelőtt azt mondta: meg fogom találni azt a radírt, amellyel
eltüntetem a térképről Magyarországot. Neki már nem volt ideje rá –
helyette megleltük mi magunk. Itt van a kezünkben és évtizedek óta
vérfagyasztó szorgalommal dolgozunk saját eltüntetésünkön. Ideje lenne
már eldobni azt a rohadt radírt, mert már alig látszunk...
Balogh Gáborhttp://jobbegyenes.blog.hu/2013/03/28/az_orszag_neve_halal
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése