Pontosan mit is ünneplünk
Március 15-én? Ezt a kérdést már sokan, sokszor feltették maguknak
hazafias körökben. A magunk részéről nyugodtan kijelenthetjük: Március
15. egy szimbolikus dátum, szimbolikus kezdete valaminek, egy
folyamatnak, amely végül a dicsőséges szabadságharcba torkollott. Tehát:
mi – amikor 1848. március 15-ről van szó – nem önmagára az 1848.
március 15-i eseményekre gondolunk, hanem az azt követő szabadságharcra,
amelynek során (1849 tavaszára) móresre tanítottuk Európa – és az
akkori világ – egyik legerősebb hadseregét, az osztrák császári
hadsereget. Gyakorlatilag teljesen önerőből, a semmiből hoztunk létre
egy ütőképes honvédsereget, majd vívtuk ki szabadságunkat. Szomorú tény
azonban, hogy az akkori illegitim uralkodó, Ferenc Jóska végső
elkeseredésében segítséget kért és kapott I. Miklós orosz cártól (ezért
minden megalázkodásra képes volt, még kezet is csókolt neki). Az oroszok
Paszkievics és Rüdiger vezette 200 ezres haderejével szemben pedig már
esélyünk sem volt, mint ahogyan a korabeli Európa más hadseregének sem
lett volna esélye (lásd Napóleon vereségeit 1812-1813-ban).
Megállapítottuk
tehát, hogy Március 15. pusztán egy szimbolikus dátum. De miért is?
Azért, mert azon a napon, 1848. március 15-én nem történt semmi
érdemleges Pesten és Budán sem. Forradalom pedig végképp nem volt. Nem
dördült el még egy puskalövés sem. A vér nélküli forradalmak esetében
pedig mindig bűzlik valami. 1848-ban a Habsburgoknak úgy kellett már a
pesti megmozdulás, mint egy falat kenyér. Ennek ürügyén lehetett
belevinni ugyanis a magyarokat a fegyveres ellenállásba és csak így
nyílott lehetőség a Széchenyi vezette reformkor végleges megakasztására.
Tudvalévő ugyanis, hogy a magyar gazdaság és a nemzet magára találása
Széchenyi alatt egyáltalán nem tetszett a Habsburgoknak. Ennek
mindenképpen véget akartak vetni valamiképp. És ha nem ment az 1830-as,
1840-es években bevetett törvényes és törvénytelen eszközökkel, akkor
egy kiprovokált „rebellis fegyveres zendülés” ürügyén végre meg lehetett
tenni a szükséges lépéseket. Az, hogy 1848 kora tavaszán mi történt a
Pilvax kávéházban, igazán azért nem lényeges, mert ott a császári
titkosrendőrség tudta és elgondolása szerint történt minden, még ha
erről a lánglelkű, fiatal Petőfiék nem is tudhattak. Csak halkan
jegyezzük meg, hogy a korabeli Pest és Buda 1848-ban még német többségű
városok voltak, ügynökök beszervezése nem okozhatott különösebb gondot a
császáriaknak. A vidékről felkerülő, radikális változásokban gondolkodó
magyar fiatalok megfigyelése így nem volt probléma (akárcsak
napjainkban).
A
gyanús momentumok a pesti események kapcsán: az összeverődött valóban
nagy, ám fegyvertelen tömegtől mi félnivalója lehetett a Budán székelő
Helytartótanácsnak? Akiknek a Budai Várban a kor legmodernebb
tüzérségével ellátott nagy létszámú, jól kiképzett fegyveres erő állt a
rendelkezésére? Na ne vicceljünk már, hogy ezek megijedtek a
fegyvertelen, esernyős tömegtől (amely ráadásul tele volt a császáriak
profi ügynökeivel, akárcsak az elmúlt évek „rendszerváltó” utcai
eseményei során). Ez egyszerűen nem logikus. Az akkori Helytartótanács
szépen eljátszotta az előre megírt forgatókönyv alapján a maga kis
megijedős színjátékát, sőt, még az első baloldali gondolkodót,
Táncsicsot is kiadták a börtönből, hogy hihetőbb legyen a darab (ezzel
semmilyen veszteség nem érte őket). Természetesen a szintén császári
ügynök Landerer, a híres nyomdász is ki kellett, hogy nyomtassa a 12
pontot és közben úgy kellett tennie, mint aki nagyon fél. Amennyiben a
császáriak nem így látták volna helyesnek az események folyását, a
várbeli tüzérséggel bármikor rommá lövethették volna Pestet (mint
ahogyan később, a szabadságharc alatt Hentzi meg is tette). A
sorezredeknek a fegyvertelen emberek elleni esetleges szuronyrohamáról
pedig itt most ne is beszéljünk.
Március
15. azért sem lehetett forradalom, mert nem történt semmiféle
hatalomváltás. Az akkori császár és király, a félkegyelmű V. Ferdinánd
is a helyén maradt. A Habsburgoknak már csak azért főhetett a feje, mert
a magyarok részéről sehogyan sem akartak előkerülni a fegyverek
(ügyeltek a törvényességre). Igaz ugyan, hogy a Habsburg dinasztia ekkor
Bécsben és Itáliában is harcban állt az ottani felkelőkkel, de amikor
Nyugaton úrrá lettek a helyzeten, máris a magyar fegyveres ellenállás
kiprovokálásán munkálkodtak. 1848 késő tavaszától először a szerbeket,
aztán a horvátokat (Jellasics) és a románokat is sikeresen uszították az
uralkodó által elfogadott törvényes Batthyány-kormány ellen. A
sárga-fekete császári lobogók alatt érkező horvátok pákozdi veresége
után aztán kibújt a szög a zsákból: immár császári sorezredek indultak
Magyarország teljesen jogellenes leigázására (Windisch-Graetz). Ekkor a
magyarok felvették a harcot, a semmiből hadsereget, tüzérséget
teremtettek és 1849 tavaszán megindulhatott hadtörténelmünk párját
ritkítóan dicső hadjárata, a tavaszi hadjárat, amelynek végén, 1849.
május 21-én Buda várát is sikerült visszavennünk Hentzitől, aki ekkor
már hosszú idő óta lövette Pestet, sőt a Láchidat is fel akarta
robbantani.
Arra,
hogy a háttérben ekkor milyen nemzetközi erők munkálkodtak, most
részletesen nem térünk ki (gondolunk itt az 1848. februárjában,
Párizsban kiadott Kommunista Kiáltványra vagy az egyéb francia
behatásokra, mint pl. a trikolóros kokárdák megjelenése). És azzal sem
foglalkozunk, hogy a szabadságharc esetleges győzelme után hogyan vitte
volna kenyértörésre a dolgot az ultraliberális miniszterelnök, Szemere
Bertalan és köre, valamint a hadsereg vezérkara, élén Görgeivel.
Mit
jelent tehát nekünk Március Tizenötödike? A nagyszerű szabadságharc
szimbolikus kezdetét, tehát magát a mindenkori magyar szabadságharcot.
Berényi Sebestyén
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése