Az atlantizmus korunk európai
társadalmainak uralkodó ideológiája, és noha kétségtelenül a legnagyobb
hatással van közös sorsunk alakulására, mégis alig beszélnek róla
nyíltan. Talán nem véletlenül, hiszen azok, akik a kiszolgálóivá
szegődtek, egyáltalán nem lehetnek büszkék önmagukra. Röviden
atlantistának nevezhetjük az Egyesült Államok világuralmi törekvéseinek
valamennyi kollaboránsát. Más szóval az atlantizmus az amerikai
imperialista ideológia szervilis végrehajtóinak eszmerendszere, vagyis
az alárendeltek gondolati mankója a domináns ideológián belül, és mint
ilyen, egyszerre szégyenletes és hódító. Szégyenletes, mert mindig csak
mellékszerepet játszik, de ugyanakkor hódító is, mert tengerentúli
mintaképétől kölcsönveszi annak összes deliráns uralmi vízióját és
totalitárius jellegzetességét.
Valójában
ez egy totalitarizmus a totalitarizmusban, a lakájmentalitás non plus
ultrája, az alávetettségüket tökélyre fejlesztő rabszolgák
imperializmusa. Az európai atlantizmusról beszélni ugyanaz, mint az
amerikai imperialista tervről beszélni, és fordítva: csupán a
totalitárius hierarchiában elfoglalt helyük különbözteti meg őket. Az
előbbi csak az utóbbi következménye, csak általa definiálható,
megelégszik annak utánzásával és mindenben neki engedelmeskedik, viszont
semmiben sem egyenlő vele.
Minden
földrészen megtalálhatók az amerikai imperializmus kollaboránsai, és ez
utóbbi minden befolyási övezetének megvan a maga sajátos atlantizmusa,
tehát az atlantizmus megértéséhez elég lenne sorra venni az amerikai
imperializmus totalitárius jellegzetességeit. Az a csatlósszerep
azonban, amelyre Európa az USA-val szemben kárhoztatja önmagát,
valójában az európai elitek tudatos választásának az eredménye, márpedig
ezzel közvetlenül kell szembesülnünk ahelyett, hogy minden felelősséget
az amerikai oligarchiára hárítanánk át. Ennek az ideológiának is
éppúgy, mint a többinek, számos eltérő fontosságú kritériuma van, de
mindezek nagyon világosan hangsúlyozzák a totalitárius mivoltát anélkül,
hogy szükségképpen megtalálhatók lennének a totalitarizmus korábbi,
„klasszikus” formáiban. Egyáltalán nem szükséges azonban az atlantizmust
történelmi előképeihez hasonlítani, mert teljes értékű totalitarizmus
lehet akkor is, ha nem osztozik azok valamennyi jellegzetességében.
Totalitárius
jellegének megállapításához az atlantizmust összességében kell
vizsgálni anélkül, hogy figyelmen kívül hagynánk elnyomó és tömeggyilkos
aktivitását a Földgolyó bármely részén. Nem számít, hogy elviselhető
lehet egész népek (az USA vazallusai) számára, ha ugyanakkor kegyetlen
és rettenetes az emberiség maradékával szemben. Noha egyesekkel
kíméletes, ez még nem teszi jobbá vagy kevésbé bűnössé. Az általa
mutatott Janus-arc annak függvénye, hogy milyen pozícióból szemléljük:
haszonélvezőként vagy áldozatként.
Az
atlantista totalitarizmusnak több fokozata van, ahogyan elviselni is
különbözőképpen lehet aszerint, hogy hol élünk: a harmadik világban vagy
az USA európai hátországában, és hogy melyik mentális kategóriához
tartozunk: a gondolati disszidensekhez vagy a kollaboráns elithez és
protezsáltjaihoz (hűbéresek, plebsz). Ha globálisan pusztító is,
lokálisan hasznos lehet egy kisebbség számára. Más szóval az atlantista
totalitarizmus változó geometriájú: egyesekkel kegyetlen és brutális,
azokkal viszont, akik meghajolnak az akarata előtt, még akár
jótékonykodó is lehet.
Mindazonáltal
mindenhol jelen van, és sehol sem engedi meg uralmának kétségbe
vonását. Mert ha bizonyos tekintetben teljesen szabadon is bírálható,
legkevésbé sem tűri, hogy támadás érje az alappilléreit: 1) a gazdasági
liberalizmust és a fináncoligarchia hatalmát, 2) a dollár domináns
szerepét a nemzetközi árucserében, 3) a katonai-ipari komplexum hódító
háborúit a periférikus országok nyersanyagkészletének megszerzéséért, 4)
az USA totális hegemóniáját katonai, gazdasági és kulturális téren, 5) a
cionizmus töretlen támogatását.
Az
atlantizmus egyfajta „lágy” (soft) totalitarizmus, és mint ilyen, a
rendszer lényegi elemeit nem veszélyeztető, korlátozott szabadságot
engedélyez, amely tehát nagyon is viszonylagos, a rendszergazdákra nézve
következmények nélküli, mondhatni tehetetlen. Teljes szabadságot csupán
a fogyasztásnak biztosít, és miközben egyre nagyobb teret enged az
életmódbeli szabadosságnak, az egykor „társadalmi devianciák” névvel
illetett hedonista kilengéseknek, folyamatosan szűkíti a
rendszerkritikus gondolkodás, véleménynyilvánítás és cselekvés
lehetőségét (a „holokauszttagadás” és a „gyűlöletbeszéd”
kriminalizálása, a terrorizmus elleni globális hadjárat ürügyén az
alapvető szabadságjogokat korlátozó törvénykezés és kvázi-statáriális
bíráskodás stb.).
Az
atlantizmus a hidegháború kezdetén született, az ’50-es években, amikor
egy átfogó tömegmanipulációs program (az ún. Mockingbird-művelet)
keretében a CIA gyakorlatilag beépült a nyugati médiumokba, hogy az
amerikai érdekeknek kedvező irányba befolyásolja a tartalmukat.
Lényegében arról volt szó, hogy az amerikai hírszerző ügynökség saját
gyártmányú információs anyaggal látta el a manipuláció tudatos
résztvevőiként vagy öntudatlan eszközeiként szolgáló újságírókat, akik
aztán a fősodratú médián keresztül a közvéleménybe sulykolták ezeket a
„preparált” információkat. Kétségtelenül megkönnyítette persze a
befogadásukat az a körülmény, hogy az európaiak a második világháború
után pszichésen is függő helyzetbe kerültek az amerikaiakkal szemben,
egészen máig tartó hatállyal. Azzal az ürüggyel ugyanis, hogy 70 évvel
ezelőtt „felszabadította”, az USA továbbra is elvárja, sőt megköveteli
Európától, hogy engedelmes csatlósa legyen világuralmi ábrándjai
hajszolásában. Az újságírók kollaborálása nélkül azonban az atlantizmus
nem tudta volna ráerőltetni szellemiségét a közvéleményre: valójában a
média az atlantista hadigépezet integráns részét képezi.
Az
atlantizmus mint ideológia az Egyesült Államok, a történelem
legmilitaristább államának érdekeit szolgálja, amelynek a katonai
költségvetése annyi, mint a világ maradékának együttvéve, a lényegében
egységes blokknak tekinthető USraeli-angolszász kondomíniumnak (USA,
Izrael, Egyesült Királyság, Kanada, Ausztrália, Új-Zéland) pedig még
nagyobb a túlsúlya. Annak érdekében, hogy az egész Földet alávesse
ultraliberális gazdasági látomásának, és hogy megszerezze az uralmához
szükséges természeti kincseket, megfélemlítéshez (preventív háborúk,
emberrablások, deportálások, kínzótáborok, célzott likvidálások),
félelemkeltéshez (a terrorizmus instrumentalizálása a saját népesség
körében) és fenyegetéshez (gazdasági retorziók, agresszív háborúk,
államcsínyek a renitens rezsimek ellen) folyamodik.
Az
amerikai imperializmus nyíltan felvállalja hegemón törekvéseit (i)
ideológiai téren bármely, az USA egyeduralmát fenyegető hatalom
felemelkedésének megakadályozását hirdető neokon „agytrösztjein” és
sajtóorgánumain keresztül; (ii) katonai téren a Teljes Spektrumú Uralom
(Full Spectrum Dominance) névvel illetett katonai doktrínájának
megvalósításával; (iii) gazdasági-pénzügyi téren – egyebek mellett – a
dollár nemzetközi árucserében betöltött vezető pozíciójának
fenntartásával; (iv) kulturális téren a nyugati elitek amerikai
kormányzati intézmények, magánalapítványok és CIA-fedőszervek (USAID,
NED, CIPE stb.) révén történő korrumpálásával.
Az
atlantizmus teljes mértékben közreműködik az USA túlméretezett egója
nevében elkövetett háborús és emberiségellenes bűncselekményekben, akár
közvetlenül (NATO), akár igazolva, sőt „humanitárius misszióknak”
állítva be azokat a nemzetközi közvélemény előtt. Az olaszországi
„ólomévek” merényleteitől az afganisztáni konfliktusig, a koszovói
háborútól a Líbia elleni agresszióig, Szíria destabilizálásától az Irán
elleni háborús fenyegetésig céljai eléréséhez az atlantizmus gyakran
alkalmazza a terrorizmus módszerét. Ma már nyílt titok, hogy a
hidegháborús Európában nem habozott ún. hamis zászlós (false flag)
merényleteket végrehajtani, például Olaszországban a haladó (vagyis
adott esetben a NATO-ellenes) erők választási győzelmének
megakadályozására hivatott „feszültségstratégia” keretében, majd
média-metasztázisai segítségével szélsőséges csoportokat vádolva meg az
elkövetésükkel. Általánosságban is a terrorizmus vált a nyugati
demokráciák és különösen az USA katonai doktrínájának központi elemévé
(Shock and Awe) a NATO-val, mint gyakorlati kivitelezővel. Jól látható
módon az atlantizmus engedelmesen átvette az amerikai imperializmus
összes koncepcióját (terrorizmus elleni háború, civilizációk
összecsapása) és stratégiáját (az iszlamista terrorizmus
instrumentalizálása).
A
New York-ot és Washingtont sújtó 2001. szeptemberi (valószínűleg hamis
zászlós) diverzánsakció óta Európa a saját földjén sem volt képes
megvédeni az emberi jogokat, és a „terrorizmus elleni háború” cégére
alatt cinkosságot vállalt a nemzetközi jog súlyos megsértésében. Európai
területen európai és külföldi állampolgárokat raboltak el és hurcoltak –
többek között romániai – titkos CIA-börtönökbe az amerikai
titkosszolgálatok („extraordinary renditions”). Mindezt a demokratikus
csalhatatlanság dogmájára hivatkozva, amely szerint a nyugatiak nem
cselekedhetnek rosszat, és nem követhetnek el emberiségellenes bűnöket,
mert úgymond demokratikus és nyílt társadalmakat képviselnek. Ezen az
alapon aztán jogot vindikálnak maguknak arra, hogy gazdasági célpontokat
bombázzanak, civileket gyilkoljanak és renitens rezsimeket
destabilizáljanak világszerte. Az atlantisták katonailag, gazdaságilag,
diplomáciailag és médiailag közreműködtek az Egyesült Államok valamennyi
emberellenes hadműveletében: csak a legutóbbi példáknál maradva
megemlíthető a guantanamói kínzótábor, az iraki Abu Ghraib börtön, a
pilóta nélküli robotrepülőgépekkel végrehajtott orvgyilkosságok, az
afganisztáni légicsapások „járulékos veszteségei” stb.
Ha
az atlantizmus fegyveres karja a NATO, akkor gazdasági karját az IMF
képezi, amelyet az USA és nyugati vazallusai mozgatnak azzal a céllal,
hogy a fejlődő országokat a Nyugat függőségében tartsák, főleg az alábbi
módszerekkel: (i) az államok és népek eladósítása, (ii) gazdaságaik és
állami monopóliumaik privatizálása a nemzetközi multik javára, (iii)
belső piacaik megnyitása a szabad kereskedelem és a globális konkurencia
előtt. Az atlantizmus szánt szándékkal tömeges gazdasági
bűncselekményeket követ el egy belterjes globalista kaszt hasznára,
ezzel bizonyítva csatlakozását a vezető világhatalom által prédikált
ultraliberalizmus elveihez, amelyek az emberi értékeket alárendelik a
piaci fundamentalizmusnak.
Az
atlantizmus közvetlenül és mélységében támadja az európai népek
demokratikus alapjait, elvárva tőlük, hogy vakon kövessenek egy
rejtőzködő (mert szégyenletes) ideológiát, amely megfosztja őket
szuverenitásuktól és döntési szabadságuktól. Maga az európai építkezés
folyamata is mindenekelőtt egy atlantista terv. Más módon is meg
lehetett volna valósítani Európa egységét, az atlantizmus azonban az
európai gyöngeséget választotta, hogy ne kontrázza az Egyesült Államok
hegemón törekvéseit. Az európai atlantizmus fokozatosan szétporlasztja
azokat a szuverenitási tengelyeket, amelyekkel a nemzetállamok
rendelkeztek, így (i) a választási szuverenitást – az EU legfőbb
szervét, a Bizottságot nem választják; a népszavazásokon elutasított
szerződéseket különböző jogi trükkökkel hatályosítják; a részvételi
demokrácia érvényesülését szisztematikusan szűkítik a képviseleti
demokrácia javára; (ii) a monetáris szuverenitást – a népektől és
választott képviselőiktől független Európai Központi Bank közvetlenül
nem ad kölcsönt a tagállamoknak; (iii) a költségvetési szuverenitást –
egy kinevezett technokraták alkotta szerv ellenőrzi a nemzeti
költségvetéseket; (iv) a katonai szuverenitást – az EU összes tagállamát
bekényszerítették a NATO-ba. Mindennek eredményeként ma az USA totális
ellenőrzést gyakorol az EU fölött, amelyhez a kollaboránsai által
kiötlött atlantizmus mint totalitárius ideológia szolgáltat elméleti
alapot.
MD 2013. IV. 3-10.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése