Botrány,
felesleges tiszteletkörök, bukott TV riport. Feltevődik a kérdés, minek
kellett Putyinnak elmennie erre a kiállításra, mivel nem volt az akkora
jelentőségű, ahol fontos megjelennie. De valamiért mégis mennie
kellett. Meg kellett mutatnia, ki az úr a háznál.
Maga
a kiállítás nem volt nagy jelentőségű, a kiállított dolgokra a kutya
sem figyelt. Mindazonáltal árgus szemekkel figyelte a sajtó a
nyilatkozatokat. Merkel kancellár folyamatosan utalásokat tett az orosz
jogrendszerre, a külföldről támogatott alapítványok elleni fellépésekre,
a nyugati mértékkel mért szabadosság elleni fellépésekre. De nyíltan
kimondani semmit sem mert. Valószínűleg minden mondat előtt a szinte
teljesen kiürült gáztározóikra kellett gondolnia, mielőtt valami
bolondságot művelne. Putyin pedig rendre hárított. Nem ment át
támadásba, pedig lett volna elegendő muníciója hozzá, de nem tette.
Egyszerűen hagyta, hogy lássa a világ, a nyugatiak már saját térfelükön
sem olyan bátrak.
Aztán
jött a fő attrakció, az egész utazás valódi oka. Az esti TV műsor, ahol
egy helyi riporter Putyint akarta sarokba szorítani. A riportert nem
véletlenül választották, ő az ügyeletes választási „kicsináló” riporter.
Ám most meglehetősen emberére akadt. Putyin szorította sarokba a
kérdezőt, aki végül csak hebegni habogni tudott. Példákat hozott fel az
orosz jogrendszer megfelelő működésére, és párhuzamokat állított fel a
nyugati társadalmak vonatkozásában. Majd jött a feketeleves. Putyin
kezdte sarokba szorítani a riportert. Az orosz sajtó hasát fogja a
röhögéstől, olyan szalagcímekkel, mint: „ezek után már csak két vodkát
kérünk”. A riporter felkészületlen volt, éppen úgy, mint a politikai
házigazdák. Amint ingoványos talajra merészkedtek, azonnal végük volt.
Mindeközben Putyin kifejtette minden lépésének hátterét, elmondott
mindent Ciprussal kapcsolatban, minden olyan információt közölt, amelyet
a Nyugat egyébként semmilyen körülmények között nem tudott volna meg.
Zseniális húzás volt mondhatnánk. Bemerészkedett az ellenség
legaljasabban előkészített csapdájába is, és győzött.
Az
egész most folyó átalakulásnak pedig igen nagy tétje van. Nem véletlen
tette mindezt Putyin. Az egész Kelet és közép-európai térség. Ennek
pedig két súlypontja van, Lengyelország és Magyarország. Lengyelország a
kisebb balti államok, és az északi tengerek miatt, Magyarország pedig a
déli régió, Szerbia, Bulgária, és a többi déli állam kapuja. Hogy mi
történt Hannoverben, ennek a két országnak a polgárainak kellene
leginkább figyelni, mert a térség sorsa most alakul. Az persze
egyértelmű, hogy a két országban a jelenlegi politikai felállás repülni
fog, teljesen mindegy ki kerül ki győztesen az erőpróbából. Csak
számunkra nem mindegy.
Magyar
vonatkozásban jobb a helyzet némileg, Orbán felmérte a hanyatlást, és
elsőként menekül a süllyedő hajóról. Általában az ilyet sehol sem
díjazzák, inkább jutalmazni szokták nem pozitív értelemben. Előkészíti a
lehetőséget az ország számára. Lengyelország némileg elvetemültebben
áll a dologhoz még.... Ott a vezetés jobban kitart gazdái mellett. E
miatt ott sokkal véresebb átmenettel kell számolni, amennyiben a Nyugat
köti az ebet a karóhoz. Érdekes, hogy mindkét ország sorsában sok
hasonlatosságot lehet felfedezni, ez pedig fekvéséből, elhelyezkedéséből
adódik. Folyamatos érdekütközés helyszíne kelet és nyugat, a keleti és a
nyugati vallások között. A második világháború után némileg egyensúly
alakult ki a régióban. Nem a legjobb, nem a legmegfelelőbb, de
mindenképpen némi egyensúly. A '90-es évek elején ez az egyensúly
teljességgel felborult, és a hatásait egyre inkább érezzük. Most, ezzel a
bemutatkozással, amit Putyin művelt Hannoverben, bemutatta, hogy mások a
játékszabályok, és az új világ lassan elkezdődik. Bemutatta az új orosz
retorikát. Nem bekopogott, hanem berúgta az ajtót tokostul. Az
összetört érvek morzsáit pedig fel lehet szedegetni a földről. Mostantól
új, keleti divat van érvényben.
Kemény Gábor
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése