Ki kell mondanunk: Európában és
Magyarországon szellemi értelemben a fő törésvonal nem párthovatartozás,
hanem egy bizonyos szellemiséghez való viszonyulás mentén határozható
meg. Ezt a szellemiséget a „kettősmérce” szellemiségének is nevezhetjük.
A kettősmérce (ami nálam mostantól egybeírandó fogalom) az, ami az
európai közgondolkozást ma leginkább meghatározza, politikai, gazdasági
és társadalmi értelemben egyaránt. Szinte az összes közéletben
tapasztalható képmutatás és hamisság mögött e szellemiségnek az ilyen
vagy olyan érdekből történő kiszolgálása rejlik.
A
közéletben jórészt felesleges, figyelemelterelő közvitákat folytatunk,
miközben a magyar társadalom életereje egyre csökken. A „csatákat” pedig
rendre a kettősmérce szellemének pályáján és szabályai szerint vívjuk.
Olyan ez, mintha egy világhírű bűvészt mi is bűvészkedéssel akarnánk
leleplezni, de közben ő mondja meg, hogyan bűvészkedjünk. Észre sem
vesszük és máris az ő mutatványának a részévé válunk. Minél többen
csatlakozunk ehhez a játékhoz, az előadás annál hatalmasabb és
kápráztatóbb lesz. A „politikailag korrekt” képmutatással nem
működhetünk együtt! A magyarságnak azonban újra harcossá kell lennie
ahhoz, hogy felismerje: a kettősmérce zsarnokságával kettősmérce
tudatban nem küzdhet.
De mi is az a kettősmérce?
Ennek
a szellemiségnek a sajátos logikája abból indul ki, hogy egyenlőséget
hirdet kifelé, miközben a saját érdekeit szolgáló események és emberek
egy részét a tabu pozíciójába helyezi. Önmaga „érinthetetlenségét” a
fizikai tiltás eszközével kívánja biztosítani. Ennek érdekében
létrehozza saját „bálványait”, dogmáit. Legyen szó liberális, vagy egyéb
világnézetről és történelmi tényekről. A kettősmérce szellemisége
ugyanis a bálványos gondolkodás éltetője. A képmutatás rejtett, rafinált
bálványimádása ez, melynek lényege, hogy csak a saját, zárt fogalmi
építményében hajlandó megvitatni a kérdéseket. A kettősmérce
szellemisége ezért egy kényszerű diskurzussal bír, mely mindent a saját
maga által jól uralt játéktérbe kényszerít. A „meccset” másokkal
játszatja le, önmagát azonban kivonja a küzdelemből, mintha őreá nem
vonatkozna az általa felállított szabályrendszer. Leginkább úgy
ismerhető fel a bálványos szemlélet, hogy bálványokkal riogat: nácizmus,
rasszizmus, sovinizmus, terrorizmus, kirekesztés, relativista,
antiglobalista, ilyen ellenes, olyan ellenes.
A
kettősmérce szellemisége a játékosokat a bűn- és félelemkeltés
érzelmeivel ajzza fel. Ehhez azonban bálványos tudatú emberekre van
szükség, amihez a fogyasztói társadalom biztosítja a tökéletes
alanyokat, hisz ott minden bálvánnyá válhat. A kettősbeszéd a fogyasztói
társadalom közbeszédébe paneleket gyárt le, hogy azokkal imádatot, vagy
gyűlöletet keltsen. A bűntudatkeltéssel való riogatást ugyanis
bálványokkal hajtja végre, az ellenőrzés fenntartása érdekében. Az uralt
hírközlési médiumokkal pedig a hipnózist idézi elő. A kettősmérce
rettegett bálványokat helyez el a „politikai korrektség” környezetébe és
a befolyásolt emberek lelkébe. Egyes embercsoportok tragédiájából is
bálványkultuszt hoz létre – mint például a holokauszt –, amelyhez való
viszonyulást erkölcsi mérceként, a lelki haszonszerzés eszközeként
használja.
A
legfontosabb azonban, hogy a kettősmércével élők szavakban mindig
dogma- és bálványellenesek, hisz ezzel tudják leplezni valódi arcukat.
Uszítókra mutogatnak, miközben ők a valódi uszítók. Bűnbakképzőkre
mutogatnak, miközben ők a valódi bűnbakképzők. Bálványokkal riogatnak,
miközben ők a legnagyobb bálványosítók. „Óz birodalmában” a legnagyobb
vetítő maga Óz. A nagy mutatványos, aki a kettősmérce szellemében a
világmegváltó humánum szellemében tetszeleg. Közben az uralma alatt élők
lelkét hamisságával emészti. Amikor pedig veszélyben érzi hatalmát
akkor uszít a leginkább, s játszatja le a sehova sem vezető
gladiátorjátékait. A cél, hogy a társadalom egyes csoportjait egymásnak
ugrassza így kivéreztetve őket, míg a jámborabbaknak cirkuszt
szolgáltatva tovább kábítani. Nem lehet nem észre venni, hogy a
magyarországi cigánykérdés, az antiszemitizmus kérdése, és a példátlan
nemzetközi szintű lázításra való felhívás mögött a kettősmérce terrorja
áll. Immáron egyre nyíltabb és vadabb formában. A társadalom azonban,
mintha vak lenne.
Ma
Európában Németország lelkülete van leginkább megmérgezve a kettősmérce
szellemiségével. A bűntudat politikája olyan szintet ért el, amely az
komoly visszahatással járhat a bűntudatkeltőkre. Hisz az emberség
nevében az egyetemes ember eszményét alázzák meg. A természet rendje
ellen való cselekvés nem „isteni bosszú” miatt üt vissza, hanem az
egyensúly-fennmaradás törvénye miatt. A bűntudatkeltők jó ha ezzel
tisztában vannak. A természeti törvények megsértésének tipikus példája
ismerhető fel abban, hogy a bűntudatkeltő kettősmérce mára a politikai
pedofília szintjére jutott. Példaként említve a gyermekek politikai
nevelésére szánt német televízió műsort, ami elsősorban nem azért
felháborító, mert egy úgymond „South parkos” kritikával élt
Magyarországról, hanem mert mindezt gyerekek nevelésére szánták.
Az
Egyesült Államokban készülő South Park című rajzfilmben sokkal erősebb
társadalom és politika kritikát is láthatunk sajátos stílusban.
Románokról, lengyelekről nem épp hízelgőn beszélő jelenetekkel,
zsidókról, melegekről, volt amerikai elnökről nem épp kedves pózokban.
Ennek ellenére nem háborodunk fel, hisz a mögött nincs az a direkt lelki
manipulatív – főleg nem célzatosan gyerekeknek szóló – nevelő szándék,
mint a jelzett német televízió-műsorban. A South Park nem gyerekeknek
szól célzatosan, így azt „megrontással” a maga extrémitása ellenére
vádolni nem lehet. Németországban azonban más a helyzet, ott szó
szerint egy olyan beteg bűnkeltő szemlélet uralja ma a „politikailag
korrektnek” nevezett közállapotokat, amely ellen minden szinten, minden
fronton megálljt kellene inteni. A német közállapotokat jellemzi, hogy
ez ellen hivatalosan senki nem mer lázadni! Annál is inkább figyelemre
méltó ez az eset, mivel tudomásunk szerint a magyar közoktatásba is kezd
beszüremkedni ez a bálványokkal riogató, lélekpusztító terror. Amikor
például volt Wehrmacht katonák unokái kérnek nyilvánosan bocsánatot
gyerekek előtt nagyapjuk vélt vagy valós tetteiért, a lelki
terrorizmusnak és pszichés megtörésnek egy iskolapéldáját láthatjuk a
kettősmérce szellemében. A szomorú azonban ebben a példaszerű
történetben az, hogy meghajolva a „trend” előtt, még a szülők is
belemennek ebbe az aljas játékba így asszisztálva a kettősmérce
szellemiségének pedofil hajlamaihoz.
Ha
a kettősmérce lassan ölő mérgével szemben nem lépünk fel, a magyar
lakosság teljesen a tetszhalott állapotába kerül. Annál is inkább, mivel
sajnálatos módon gyakran nemzeti köntösben is abban a hitben vagyunk,
hogy a kettősmérce szellemiségével csak kettősmércével győzhetünk.
Gazdaságilag, politikailag, és kulturálisan egyaránt. Folyamatos
engedményekre kényszerülünk, s közben a potenciális magyarok életereje
egyre fogy. Új generációk szívják magukba akár már az anyatejjel, az
óvodákban és iskolákban azonban immáron kötelezően a kettősmérce
szellemét. Egyre kevesebben vagyunk, de nemcsak demográfiailag nézve. A
kettősmérce „élőhalott” áldozatainak számáról ugyanis jobb nem is
beszélni.
Fel
kell ismernünk: az emberiség és a magyarság háborúban áll a
lélekpusztító szellemiségével. Ez a harc nem most kezdődött. És az
emberiség vesztésre áll. Mert az ember megvezetettségében versenyt fut a
kettősmérce kegyeiért. Észre nem véve, hogy „Óz birodalmában” belőle
csak bűvészinas lehet. A „nagy varázslót” éltető szellemiség ugyanis
tudja, hogyan tartsa fenn hatalmát. A magyarságnak is ildomos lenne
végre felismerni: nem küzdhetünk valamivel úgy, hogy hasonulunk hozzá.
Hisz ezzel lényegében azt erősítjük, amivel látszólagosan küzdünk. „Légy
olyan, mint az ellenfeled és akkor legyőzöd őt”. Ez az egyik legnagyobb
megtévesztés. De rámutat arra a szolgai lelkületre, aminek kódjaival
sokan élünk. Úgy akarunk a kiszolgáltatottság ellen küzdeni, hogy közben
magunk is kiszolgáltatókká válunk. Úgy akarunk az ámítás ellen küzdeni,
és azt leleplezni, hogy közben mi is ámítókká válunk? Ki a lopás ellen
küzd, annak nem lehet tolvaj szemlélete. Máskülönben ő is azzá válik. Az
egyik rabló legyőzheti ugyan a másikat, azonban lényegében mindketten a
rablás szellemét szolgálják.
Ugyanez
a jelenség észlelhető a kettősmérce vonatkozásában is. A kettősmérce
szellemével szemben nem lehet kettősmércével küzdeni. Hisz ezzel azt
szolgáljuk – a látszólagos ellentétek és cirkuszi játékok ellenére. A
kettősmérce elleni küzdelemhez a magyarságnak önismeretre van szüksége.
Az önazonosság egyik nagy megtévesztője azonban a kétség. A
kárpát-medencei ember már csak a földrajzi meghatározottságból adódóan
is hajlamos, hogy a kétségek foglyának tűnjön. A kettősség nem helyén
kezelése – kelet-nyugat, jobb-bal, fent-lent stb. – a bálványt
bálvánnyal szembeállító pártoskodást erősíti. Az ellenbálványok
kényszeres ellentmondásai pedig a kettősmércét éltetik. (Képletesen
szólva: ahhoz, hogy a kettősmércén felülemelkedjünk, sólyomként és nem
pusztán kígyóként ildomos tekinteni önmagunkra és a világra.)
A
kettősmércével tehát meg nem alkudhatunk semmilyen szinten – főleg nem
úgy, hogy szavakban jobboldalinak mondjuk magunkat! Máskülönben továbbra
is a kettősmérce szolgái maradunk. A szellemi honvédelem elsődleges
feladata tehát az elkövetkező időszakban rámutatni a kettősmérce
szellemével való kollaborálásra - párthovatartozástól függetlenül. Míg
ugyanis nem tudatosul a magyar társadalomban, hogy mivel áll szemben,
bárminemű hathatós tenni akarás hiú ábránd. A szellemi honvédelem
kettősmércére irányuló koncentrált támadása a társadalom tudatának
mélyére kell, hogy hatoljon! Ugyanis minden embernek valamilyen
formában, de tisztában kell lennie azzal, hogy mivel áll szemben.
A
nemzeti érzelmű és a fent leírt szimbolikus gondolkodásra nyitott civil
kezdeményezők feladata, hogy a társadalom legmélyebb rétegeiben minden
szinten, minden „fronton” tudatosuljon, mi az a szellemiség, ami
fogságban tart minket.
polgarportal.hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése