Húsvét hétfő-öntöző hétfő

A víz tisztító, termékenységvarázsló erejébe vetett hit az alapja a húsvéti locsolásnak is. Valamikor vízbevető, vízbehányó hétfőnek nevezték húsvét hétfőjét, ami utal a locsolás egykori módjára, tudniillik gyakran erőszakkal a kúthoz, vályúhoz hurcolták a lányokat, és vödörszám hordták rájuk a vizet. A szagos vízzel, kölnivel való locsolás és a locsolóversike újabb keletű szokás városon és falun egyaránt.

Helyileg kialakított hagyományos formái voltak a húsvéti locsolásnak. Például az Ipoly vidékén már előző este jártak a legények, ez volt az ún. tojáshajtás. Lányos házanként 8–10 tojást szedtek össze. Előre megbeszélt háznál szalonnát kaptak, ott a tojásrántottát elkészítették és megették. A héjat annak a lánynak a háza elé szórták, akire valamilyen oknál fogva haragudtak. Ezután indultak el locsolni. Külön jártak locsolni a még legényszámba nem vett fiúk a keresztanyjukhoz és a rokon lányokhoz (Manga 1968a: 149). Galgamácsán az öntözés után volt a maskurázó tojásszedés. A gyűjtött tojást a legények eladták, a húsvéti táncmulatság költségeire használták fel.

Erdélyben zászlós felvonulást rendeztek. A házigazdával folytatott vőfélyversszerű párbeszédeket jegyeztek fel a hatvanas években is (Molnár I. 1962).

Országszerte azonban nem a köszöntő volt a szokás lényege, hanem az öntözködés. Néhány rítusszöveget is találunk a közismert, újabb keletű locsolóversek mellett, mint például az alábbi Békés megyei jókívánságmondás: „Egészségére váljon, haja nagyra nőjön!” Versbe foglalt változata esőindító gyermekmondókára emlékeztet:
Szépen kérem az anyját,
Adja elő a lányát,
Hadd locsolom a haját,
Hadd nőjjön nagyra,
Mint a csíkó farka,
Még annál is nagyobbra,
Mint a Duna hossza!
Szabad-e locsolni?
(Orosháza, Békés m.; Ortutay–Katona 1975: II. 125)

A háromszéki köszöntővers tréfás fenyegetés:
Ajtó megett állok
Piros tojást várok,
Ha nem adtok lányok
Mind a kútba hánylak.
(Konsza 1957: 449)

Tápiószentmártonban a napot öntöző hétfőnek nevezik. Csak a két világháború között vált fokozatosan általánossá a szagos vízzel történő locsolás. Tápióságon, Tápiószentmártonban az alábbi locsolóverset is mondják:
Én kis kertész legény vagyok,
rózsavízzel locsolkodok,
szépen kérem az anyját,
de még jobban a lányát,
hagy locsoljam meg a göndör haját.
(Barna 1985b: 786)

Turán is vödör vízzel öntözte a legény a szeretőjét, majd a lány átöltözött, és szagos vízzel is meglocsolta. Az 1940-es évek óta „szelídült” meg a szokás, és a legények a szokványos locsolóverssel állítanak be a lányokhoz:
Zöld erdőben jártam,
Piros rózsát láttam,
Meg szabad öntözni?
(Schram 1972: 71)

Lányos házhoz mentek locsolni, de a fiatal menyecskéket is meglocsolták. Sonkával, kocsonyával, kaláccsal, borral kínálták őket.

A hajdúhadházi református húsvétköszöntők egész sorát jegyezték le, 32 változatot. Ezek a népies, félnépi alkotások részint az ünnepre emlékeztetnek, részint a locsolkodást emlegetik, és a jutalomként adott piros vagy hímes tojásra emlékeztetik a háziakat.

Adjon a jó isten,
Boldog ünnepeket!
Mindenféle jókkal
Lásson el titeket.
Az öreg nagyapám
Ily köszöntőt hagyott,
Örvendjetek vígan,
Jézus feltámadott.
Öröm ez tinéktek,
Énnekem és másnak,
{7-161.} De én is örülök
A hímes tojásnak.
Adjanak hát nékem,
Néhány piros tojást,
Hogy jó kedvvel menjek
Az utamra tovább.
(Enyedi 1988: 38)

Húsvét másodnapján
Mi jutott eszembe,
Üveg rózsavizet
Vettem a kezembe.
Elindultam vele
Piros tojást szedni.
Adjatok hát lányok,
Ha nem sajnáljátok,
Nagyon megbánjátok,
Licskes, lucskos lesz
az ünneplő ruhátok.
(Enyedi 1988: 41)

Az andrásfalviak nem locsolkodtak. Csak az első világháború után kezdett divatba jönni ez a szokás, de nem vált általánossá, s csak az utcán locsolkodtak. „Ha az utcán ment egy leján, a legények háturról odaoroszkodtak, s egy kandér, vaj cseber vizet a nyakába lottyantottak” (Sebestyén Á. 1972: 146). A református gyerekek jártak köszöntőt mondani a házakhoz korán reggel:

Én kis morzsa,
Gyenge rózsa,
Gyenge dejákocska,
Én most jöttem hírmondani,
Krisztus kirájt hirdetni.
Váccsák meg lejánnyikot
Egy szép piros tojásval,
Mind Krisztus urunk megvátotta
Széjes e világot vérivel.
(Sebestyén Á. 1972: 146)

A locsolással egyenértékű vesszőzés volt néhol szokásban húsvétkor. Az Észak-Dunántúl szlovák telepítésű falvaiban ma is élő népszokás. 4–6–8 vagy 9 fűzfavesszőszálból készült, sibának nevezett korbáccsal vesszőznek. Magyarul és szlovákul is mondják a rigmust Tordason:

Keléses ne légy
Bolhásos ne légy
Esztendőre még frissebb légy!
(Lukács 1981a: 379)

Ezekben a falvakban ma már többnyire locsolnak is a korbácsolás után.

Mind a locsolás, mind pedig a vesszőzés jutalma országszerte az étellel-itallal kínáláson felül a piros vagy hímes tojás. A tojás ősi termékenységszimbólum, a keresztény egyházi szimbolikában pedig a feltámadás jelképe és a 12. század óta szentelmény. A húsvéti tojások festésére a kémiai festékek elterjedése előtt természetes anyagokat {7-163.} használtak. Leggyakrabban hagymalével festettek, de nyerhettek sárga színt a vadalmafa héjából, a bürökből zöldet, a lencse levéből kéket. A zempléni falvakban zöld vetést és hagymahajat használtak a színezésre.

A tojásdíszítés, tojáshímzés módja a viaszolás és a karcolás. Az írószerszám üveg, bádog- vagy cserépedény, amihez tollcsévét erősítenek. Ebből engedik a meleg, folyékony viaszt a tojásra. A tojás festése során a viasszal megrajzolt mintákat a festék nem fogja meg. Végül a viaszt letörlik, majd zsíros ruhával, szalonnahéjjal átdörgölik a tojást, hogy fényes legyen. A díszítés másik módja a karcolás. Ilyenkor a megfestett tojásra karcolják a díszítményt. A díszítőmotívumok lehetnek kerámia- és hímzésminta utánzatai, geometrikus díszek, sőt életképek, feliratok is. A nyugati határszélek mentén ismert a savval való tojásírás, amit a barokk kor fejleményének tartanak. Vannak egyszerűbb díszítési módok, például a festett tojásra nedvesen levelet tapasztanak, és a levél erezete adja a mintát. Ügyes kovácsmesterek ún.patkolttojást is készítenek lágy fémdíszekkel. Ma már kereskedelmi forgalomban kapható színezőkkel és matricákkal díszítik a tojásokat. A népművészeti boltok hagyományos technikával készített tojásokat is árulnak.

A húsvéti tojások a gyerekek kezén játékszerré lettek. Ilyen tojásjáték a kókányozás, ticselés, türkölés, csokkantás néven emlegetett játék. Hajdúdorogon cucázásnak nevezték. A két szemben álló játékos összekoccantja a tojásokat, akié sértetlen marad, elnyeri {7-164.} a másiktól a törött tojást. A játék más változatában pénzzel igyekeznek betörni a tojást. Akinek sikerül, azé a tojás, akinek nem, elveszíti a tojást is, a pénzét is. A kókányozás elnevezésben a húsvéti eledelek régi neve él. Egyébként a húsvéti szentelt piros tojást a Csallóközben, Szeged vidékén kokannyának nevezik.
A húsvéti tojás a locsolás viszonzásaként szerelmi ajándék, ugyanakkor számos példa bizonyítja, hogy mint a feltámadt Krisztus jelképe a keresztszülők hagyományos ajándéka is volt ezen a napon. Ezt az ajándékot a keresztszülők vitték el, vagy a gyerekek mentek érte (Bálint S. 1976: 304–305).

A húsvéti ajándékozásnak ezen túl is voltak hagyományai. A múlt századi szokásgyűjteményben ezt olvashatjuk: „A fiatal menyecskének, leány vagy legénynek, egész évre elrontaná férje, vagy illetőleg anyja munkakedvét, ha neki húsvétra új, leánynak többnyire piros vagy sárga csizmát nem venne. Ha tán egész évben semmi új ruhadarabot nem szerezne neki, csak húsvétkor legyen meg az új csizma, úgy a vágyak kielégítvék. E csizmákat a nőszemélyek húsvétkor, vagy egy ideig azután is vasárnapokon, ha sár van, a templomig, hogy tiszták maradjanak, kezeikben viszik, s ott húzzák fel sártól megtisztított lábaikra, hogy istentisztelet után ismét lehúzzák, s miként jöttek mezítláb menjenek haza” (Réső Ensel 1867: 25).
Az ajándékot hozó húsvéti nyúl képzete azonban újabb keletű hagyomány, feltehetően német nyelvterületről terjedt el a városi polgárság, majd a falusi lakosság körében. Mindenesetre a szapora nyúl – a tojás mellett – ugyancsak a termékenységet szimbolizálja. A kereskedelem, az édesipar és a propaganda hatására ma már országszerte elterjedt a gyermekek húsvéti megajándékozása. Például Topolyán az 1920–1930-as években kezdődött el a gyerekek húsvéti megajándékozása. Fészekbe „tojik” a nyuszi piros tojást, tojáscukrot, csokoládé nyuszikat. A fészket a gyerekek csinálják friss tavaszi fűből.

Húsvétvasárnap és -hétfőn már ismét lehetett táncolni, bálokat rendezni. A húsvéti báloknak is megvolt a helyileg kialakult szokásrendjük. Ajakon a bál költségeit a legények viselték, a lányok a húsvéti bálba fehér ruhában, hajadonfőtt mentek. Beregdarócon a legények mentek a lányért, aki szépen felöltözött, kosarába süteményt és bort tett, kivarrott kendővel letakarta. Elöl mentek a fiatalok, utánuk az anya a kosárral. A húsvét, akárcsak a karácsony, Kalotaszegen háromnapos ünnep volt. Húsvétvasárnap délután kezdődött a tánc. Húsvéttal megkezdődött a lakodalmak ideje is.
Húsvétkedd a visszalocsolás ideje volt. „Nem mertek a legények a falun végigmenni dolgozni, a kerten szöktek el a mezőre. Végigállták a lányok az utat két oldalról. Ahogy jött a kocsival a férfi vagy a legény az ráfizetett” (Vankóné 1976: 121).

Várhegyi Kálmán gyűjtése