Kovács György

"Román határon. Amikor a románok is megkezdték a háborúskodást azonnal elfoglaltuk az erdélyi határokat, hogy a románok át ne törjenek Magyarországra. Többek közt egy főhadnagy vezetése alatt tizenötöd magammal járőrbe mentünk, hogy kikémleljük hát merre is vannak azok a román katonák. Gyönyörű fenyves erdő szélén haladtunk, amikor egy kis házikót pillantottunk meg az erdőszélén.
A főhadnagy megállított bennünket és azt mondta, hogy húzódjunk el a bokrok közé, majd ő maga megy megnézni azt a házikót.
Amint a főhadnagy közel ért a házhoz egy kisfiúcska jött ki a házból vele szembe. A fiúcska síró hangon kezdett könyörögni a tisztnek, hogy az édesanyja igen beteg, ott fekszik a szobában az ágyon. - Az apám nagyon megverte az édesanyámat.
- Dehát miért verte meg az apád az édesanyádat ? - kérdezte tőle a tiszt úr.
- Hát majd elmondom, hogy miért verte meg, mert máskor is megverte, de még ilyen nagyon soha sem mint ma reggel.
-Hát a te apád nem katona kisfiam, hogy ide haza verekszik ? - kérdezte a kisfiút a tiszt.
- De igen katona - felelte a kisfiú -, csak hogy mindig itthon lóg, hiába hajtották vissza a csendőrök a frontra, amikor alkalma volt a szökésre akkor már itthon volt. Haza szökik mindig, mert az édesanyám magyar asszony, ő meg román ember. Nekem mostohaapám, és én sem szeretem, mert mindig gyalázza a magyarokat és mindig szidja a magyar honvédeket. Mindig azt mondja, hogy ő nem harcol ennek a kutya magyarnak, és most hogy kitört a román háború, hát most átment a románokhoz.
- Mikor ment át a románokhoz ? - kérdezte a tiszt.
- Ma reggel. Még a puskáját is átvitte, meg sok töltényt, amit a magyaroktól ellopott. És ma hajnalban még néhány román katona is volt itt nálunk és úgy értettem tőlük, amint beszélgettek az apámmal, hogy a mai napot egy zászlóaljra való csapat, ott ni, az között a hegy között töltik és majd éjjel akarnak támadni a magyarokra.
-Hát hány éves vagy fiam ? - kérdezte a tiszt a fiútól.
- Tíz éves vagyok. - felelte a kisfiú
-Hát az édesapád hova lett ? Mert hát azt mondtad, hogy ez a román ember neked csak mostohaapád.
-Igen. Az édesapám bányász volt, és meghalt a bányában amikor én még csak nyolcéves voltam.
- Így van fiam, hát akkor az édesapád igen derék magyar ember lehetett. Csak te is az legyél! - És ezzel egy kis pénzt adott a fiúnak, amire a beteg anyja is kivánszorgott a házból, és azzal is néhány szót váltott a tisztünk, azzal ott hagyta őket.
A főhadnagy visszajött hozzánk és egész jókedvvel mesélte, hogy mit beszélgetett a kisfiúval.
- Ha nem tudjátok fiúk - mondja a főhadnagy-, itt kellene most valamit csinálni, hogy mégis megtudjuk, hogy csakugyan vannak-e románok ott ezen a kis hegy közötti erdőben. - És azonnal magához hivatott egy altisztet, hogy vegyen magához 3 embert és menjenek kémleljék ki valahogy azt a hegyközt.
Az altiszt egy szakaszvezető volt, és azonnal névről szólította azokat az embereket, akiket magával akart vinni. A harmadik név az enyém volt.
Azonnal útra keltünk és csakhamar eltűntünk a sűrűségben a fenyvesek között.
Körülbelül egy kilométer távolságra lehettünk már a csapatunktól benn az erdőben, amikor valami neszt hallottunk. Azonnal lehúztuk magunkat a bokrok között, és csak hallgatóztunk, hogy honnan is jön a hang, de csakhamar észrevettük, hogy a románoknak a tábori őrsével találkoztunk. Egy nagy fenyőfa alatt feküdtek, egy meg közülük őrszemet állt.
A szakaszvezető intett nekünk, hogy egyetlen ág se törjön meg a lábunk alatt, olyan csendben vonuljunk vissza, hogy a románok észre ne vegyenek bennünket.
Csakhamar visszaértünk a csapatunkhoz és jelentést tettünk, hogy csakugyan ott vannak a románok a hegy között.
Azalatt míg oda jártunk, egy szakaszra való erőt kért hátúról a főhadnagy, és azok is odaértek, amire mi visszaértünk. És most nem sokat gondolkozott a főhadnagy hanem egy-kettőre kétfelé osztott bennünket. 35 ember egy-egy csoportba. Amikor kétfelé osztotta a szakaszt akkor kiadta a parancsot, hogy most mindenki harciasan viselje magát, mert most bekerítjük a románokat. Egyik csoportot egy őrmesterre bízta, a másikat meg ő vezette, és úgy adta ki a parancsot, hogy egyik csapat az egyik, másik csapat a másik irányból indul és jó nagy körben bekerítjük őket, és mihelyt valamelyik csapat olyan helyzetben lesz, hogy hátba támadhatja őket, azonnal tüzelni kell rájuk. Úgy is történt minden, ahogyan a főhadnagy kiadta a parancsot. Én a főhadnagy csoportjába estem beosztáskor, tehát én vele mentem. Elosztott bennünket úgy, mintha egy egész ezred lett volna a keze alatt. Előőrsöt, oldalvédett, mindent csinált belőlünk. Ellenben az őrmester nem csinált ekkora ceremóniát és sokkal előbb odaért a csapatával a helyszínre mint mi. Még nem voltunk a helyen mikor az őrmester csapata megkezdte a támadást és a lövöldözést.
Mi előttünk még egy tátongó mélység volt két hegy között, azon kellett átmásznunk és akkor mi is helyen vagyunk. Tehát megerőltetéssel iparkodtunk átmenni a mély völgyön, hogy mi a románok háta mögé kerülhessünk.
A románok is tüzelni kezdtek az őrmester csapatára, de ahogy mi is hamar elkezdtük a tüzelést, akkor a románok azonnal megijedtek és abbahagyták a lövöldözést és mindjárt le is rakták a fegyvereket és megadták magukat. A főhadnagy sorba állította őket, hogy olvassuk meg hányan vannak. Tehát 270-en voltak és csak hamar megismertük a még mindig magyar katona ruhában lévő románt is, az asszonynak az urát, és a fegyverek között is megtaláltuk a magyar puskát is. A főhadnagy felvette a magyar puskát és vitte a sorba állított románok előtt és kérdezgette, hogy kié ez a magyar fegyver. Már pedig a gazdáját is elkerülte, még sem szólt senki sem. Amikor végig ért a soron és nem akadt gazdája a fegyvernek, akkor visszament a sorba addig, ahol a fegyver gazdája volt. Minden szó nélkül mellbe taszította vele és elkiáltotta magát a főhadnagy:
-Hát mit keresel itt te gyalázatos hazaáruló ?
Az ember remegett mint a nyárfa levél, az arca ezerféle szint játszott. Gondolta, hogy most valami nagy baj lesz ebből, hogy ő így cselekedett. A főhadnagy össze-vissza rugdosta, mint a kutyát.
Azonban kiadta a tisztünk, hogy foglyuk elénk a románokat és hajtsuk őket hátra felé, és arra hajtsuk őket, ahol ennek az áruló katonának a háza van és majd ott számolni fog ezzel a szökött áruló gazemberrel.
Amikor odaértünk a kis fehér házhoz, a főhadnagy megállította a csapatot és két erős román katonát kiállított a sorból és ezt a hazaáruló szökött katonát és 15 embert, akik vele voltunk mint járőrök. A többi katonával meg elkísértette a foglyul ejtett román katonákat, hogy adják át őket a főcsapatnak.
Tehát, hogy ezek elmentek csak mi maradtunk ott és még mi sem tudtuk elgondolni, hogy mit is akarhat a főhadnagy ezzel a szökött áruló katonával, és miért fogta itt ezt a két erős románt.
Az udvaron álltunk. Idébb-odább le is ült némelyik közülünk csak a hazaáruló katonának nem volt nyugta: látszott rajta, hogy szökni szeretne közülünk. A főhadnagy ez alatt egy göcsön ült és valami kis füzetet vett elő a zsebéből, abból böngészett ki valamit, biztosan valami törvénycikket olvasott belőle, hogy milyen büntetés vár olyan egyénre, aki a hazáját más nemzetnek elárulja.
Azonban egyszer csak zsebre vágta a főhadnagy a könyvecskét és felállt az ülőhelyéről, és odaszólt annak a kisfiúnak, akivel szintén nem rég beszélgetett itt ennél a kis házikónál, aki elárulta az apját a főhadnagynak.
- Tehát hol van az édesanyád fiacskám ? - kérdé a tiszt a fiútól.
- Oda van kérem a kukoricaföldre babot szedni.
- Hát mikor jön haza a babszedésből ? - kérdé a tiszt.
- Majdcsak este felé... - felelte a fiú.
- Hát akkor bizony későn jön, mert most még csak fél három van, délután. Tehát én nem várom az édesanyádat fiam, mert nekem sietős a dolgom. Hanem ha szereted az apádat, akkor gyere ide hozzá és búcsúzz el tőle, mert bizony édes fiam most fel lesz akasztva az apád erre a fára, ni. - a ház előtt lévő szederfára mutatott.
Ennél sem kellett többet mondani a fiúnak, uccuberek nád a kert úgy eltűnt mintha ott sem lett volna a háznál. Elfutott biztosan az anyja után.
A főhadnagy felküldött egy embert a padlásra, hogy keressen ott valami kötél félét. Csakhamar egy egész szál ruhaszárító kötelet kerítettek elő a padlásról. A főhadnagy átadta a kötelet annak a két erős román katonának, akiket ott fogott és erősen rájuk parancsolt:
- Ti ketten, akasszátok fel ezt a hazaárulót, mert ha nem akkor félóra múlva már ti ketten fogtok lógni ezen a fán !
A két román összenézett és neki álltak tanakodni. A főhadnagy újból figyelmeztette őket, hogy fogjanak munkához, meg ne várják, hogy harmadszor is figyelmeztesse őket... A hazaáruló katona kétségbeesetten könyörgött a tisztnek, de az mind hiábavaló volt.
Egyszer csak elkáromkodta magát az egyik román katona, hogy ő bizony nem akasztatja fel magát senki miatt sem, és azzal megfogta a kötél végét keresztüldobta fenn egy faágon és az egyik vége visszaesett le a földre. És akkor odahúzták ezt az áruló katonát és rákapcsolták a nyakára a kötelet. Szegény ördög jajgatott, sírt, még soha nem láttam úgy könyörögni, olyan esdeklő hangon embert, mint ahogyan az az ember rimánkodott, de nem sokáig tartott. Közben hátrakötözték a kezét és amikor ezzel készen voltak a románok, a főhadnagy intett felfelé a kezével. És az a két román katona mindjárt tudta mit jelent az a felfelé való intés, és akkor meghúzták a kötelet és egy-kettőre már fenn is lógott a fán: a szemei kifordultak az üregeikből és a nyelvét is hosszan kivetette, és egy kevés rángatózás után el is szállt belőle az élet.
Amikor készen volt minden a két fogoly románt két katona közülünk szintén lekísérte az ezredhez és itt átadták őket, mint foglyokat szokás. Mi pedig akik ott maradtunk ott hagytuk a házat az akasztott emberrel együtt és eloszlottunk a határon a fenyvesekben őrsöt állni. Én nem messze estem a kis házikótól és igen jól odaláttam amint a fán ingatta a szél az embert.
Egyszer csak látom, hogy jön haza az asszony a fején valami terhet hozott, amint az udvarra befordultak, mert a kisfiú is vele jött, az asszony ledobta a fejéről a terhet és oda állt a kert mellé és onnan nézte az urát. Lehetett hozzám vagy 500 lépésnyire. Nem hallottam, hogy jajszóval siratta volna, csak azt láttam, hogy sokáig törölgette a szemeit a kötényével. A fiúcska pedig odaült a ház végénél lévő kis padocskára és ott sírdogált szegényke.
Így vette el jutalmát az olyan ember a háborúban, aki a hazáját az ellenség kezére akarta szolgáltatni."
1916. szeptember havában. Kovács György