Törökország – az iszlám forradalom előestéje

Mi maradt Atatürk államából?
Asia Times

Az Asia Times terjedelmes elemzést szentel a törökországi iszlámizmus veszélyének. Az írás aggodalmait egyre többen osztják, legyenek azok diplomaták vagy vezető publicisták. A szekulárisnak egyre kevésbé nevezhető kormányzat múlt héten 82 egyént tartoztatott le, többségük a katonai elithez tartozott, de szép számmal akad közöttük vezető értelmiségi is. A vádakat egy 2445 oldalas titkos irat összesíti. A kormányhű sajtó káprázatos és ugyanennyire képtelen bűnök özönét sejteti, mely cselekményekben a letartóztatottak érintettek lennének, az al-Kaidához kapcsolódó Ergenekon-összesküvéstől, a betiltott kurd munkáspárti aktivitásig bezárólag

Számos vezető publicista az esettel kapcsolatban már meg is kongatta a vészharangot, bár valódi tények a szóban forgó vádak megalapozottságáról – sőt magáról a vádanyagról és a vaskos titkos dokumentumról – egyelőre nem láttak napvilágot. Michael Rubin, az American Enterprise Instituttól határozottan állítja: olyasféle iszlamista puccs van készülőben, mint amilyen Ruhollah Khomeini ajatollah hajtott végre 1979-ben, Iránban. Az első, indokolt kérdés az üggyel kapcsolatban mindazonáltal nem úgy hangzik, hogy összeegyeztethető-e a tömeges letartóztatás a Törökországról bennünk élő demokratikus és európai képpel – írja az elemzés –, hanem az, hogy a mérvadó világsajtó gyakorlatilag soha nem közölt egyetlen komoly bírálatot sem Recep Tayyip Erdoğan miniszterelnök egész eddigi működéséről.

Ezzel szemben számtalan vád fogalmazott meg az egész demokratikus világban azon szekuláris török erők ellen, akik hosszú évtizedek óta egyetlen támaszai, sőt garanciái az országban a demokráciának, s akik ennek következtében külföldi támogatók nélkül maradtak. Ez a tragikus helyzet könnyen lerombolhatja mindazt, amit Kemal Atatürk, a mai Törökország megteremtője, az első világháború után intézményekben, stabilitásban, értékekben megvalósított. Ám az is igaz, hogy a hadsereg és a titkosszolgálat – a szekularizáció két garanciájának – visszaélései is sokat erodáltak a demokrácia képén, bátorítást adva az iszlamistáknak.

Az Egyesül Államok kormánya pedig úgy tűnik, szeretne megteremteni valamiféle, a moderált iszlámizmust képviselő modellt, melynek megjelenítésében – és világi képviseletében –Törökország játszaná a legfőbb szerepet, s amely rövid távon csillapítólag hatna az iraki helyzetre, hosszú távon pedig kialakíthatna egy szunnita egységet Irán azon ambícióival szemben, ami síita forradalom kirobbantására törekszik a Közel-Keleten.

Az, hogy Franciaország és Németország megakadályozta Törökország gyors uniós csatlakozását, szintén megtette a maga hatását: aláásta azon világi erők hitelét, amelyek az integrációs folyamat legfőbb támogatói voltak. A következmények e téren is világosak: Törökország liberális értelmisége, mely kénytelen volt elszenvedni a szekuláris katonai rendszer időnkénti, de annál brutálisabb fellépéseit, a mai iszlamista kormányzatban saját ellenségeinek ellenségét látja, s az sincs kizárva, hogy olykor közelebb érzi magához e kormányzatot, mint az eszközökben nem válogató hadsereget.

Erdoğan a ’90-es évek elején kezdte karrierjét erőteljes és kevéssé világi iszlamista nézetekre alapozva azt, s minden olyan jelzés, hogy feladta volna e nézeteket, egyelőre nem bizonyítható. Viszont tény, hogy pártja, az Igazság és Fejlődés (AKP) elsöprő sikerrel gyűri maga alá a török vidéket; a falvakban az AKP hasonló missziót teljesít, mint az elmúlt két évtizedben Szaúdi Arábia a pakisztáni medresszék támogatásával, melyeknek vahabita hite eltörölte az ottani világi szemléletet, és mindmáig alkalmas hétteret biztosít az al-Kaida számára.

A kemali szekularizáció és a muszlin törvénykezés (a sárija) nem egyszerűen két politikai tábor – ahogy az Erdoğan és társai szemében tűnik, s melyeknek harcában ők ez utóbbi mellett szállnak síkra –, hanem a török társadalom két, teljesen különböző konfigurációja. Az iszlám az anatóliai vidéket és az Isztambul-környéki slum-ok bevándorló lakóit jelenti, a szekuláris Törökországot viszont a hadsereg, a civil társadalom, az egyetemek népe, a nyugatos műveltségű isztambuliak képviselik.

A modern Törökország egy konstrukció, nem egy hagyományos ország – állapítja meg az elemzés. Vegyes etnikai csoportok roncsain épült fel ez a konstrukció az első világháborúban összeomló oszmán birodalomból számos nyelvvel, szokással, értékkel rendelkező csoportjaiból, melyeknek közös létét kizárólag a felvilágosult hadsereg vezetése tudta – egyébként kegyetlen erőszakkal – összetartani. Az ebből származó bajokat már az alapító, Kemal Atatürk is felismerte. Hatalma és hódításai csúcspontján, a 17. században, az Ottomán Birodalomnak több keresztény alattvalója volt, mint muzulmán; ez utóbbiak pedig nem töröknek, hanem számos más etnikumnak tekintették magukat. Atatürk számára világos volt, hogy Törökországban nincs elég török, így aztán megpróbált valamilyen türk nemzeti identitást felépíteni, mely képes túllépni az etnikai határokon. Az első világháború előtti 20 milliós ország, a vesztett háború után 7 milliósra zsugorodott; a születés kínjait fokozta több millió „idegen” polgár (örmények, görögök) lemészárlása, majd a határozott atatürki nemzetépítést. De a török társadalom 30 százaléka mindmáig kurd, akiknek az integrációja a társadalomba több, mint kérdéses. Már csak azért is, mert ők legalább tudják, hogy kinek is tekintsék magukat: nem töröknek. De a lakosság fennmaradó 70 százaléka nem tudja, hogy tulajdonképpen ki is ő.

Az iszlamista opciónak ez a legfőbb magyarázata – állapítja meg az elemzés, és hozzáteszi – a belső tudatválság vámszedői nem ugrásra várnak, hanem már rég, csendben tevékenykednek, hogy kihasználják ezt a válságot. A hitterjesztő Szaúdi Arábia érdekei most határozottan találkoznak Washington érdekeivel. Erdoğant nagy respektussal fogadták a nemzetközi erők által megszállt Irakban az elmúlt hetekben; a bagdadi kormány szóvivője, Ali al-Dabbagh, sietett kijelenteni: „Törökország Irak kapuja Európa felé. A biztonság és a politikai dimenzió még nagyobb szerepet játszik kapcsolatainkban, hisz mindkét ország a demokrácia útjára lépett…”

Fontos körülmény az is, hogy a múlt heti tömeges letartóztatásokat megelőzően az Alkotmánybíróság megkísérelte betiltani a kormányzó pártot, mert „az aláássa a szekuláris állam biztonságát”. Alighanem Erdoğan biztosította be önmagát így, eltávolítva az útból azokat, akik az Alkotmánybíróság döntésének érvényt tudtak volna szerezni.

De az események formálásában egy másik bíróságnak, a Legfelsőnek is szerepe lehet, mely szintén most hozott egy beszédes döntést. Megsemmisített minden olyan korábbi vádat, melyet egy bizonyos Fetullah Gulen nevű hitszónok ellen korábban emeltek, s aki mindmáig az Egyesült Államokban él száműzetésben. A Legfelső Bíróság döntésének kihirdetése után viszont Ankarában sokan kijelentették: Gulan hazaérkezése minden pillanatban várható.

A történet így kezdődött Iránban is, Khomeini érkezésével.

http://www.atimes.com/atimes/Middle_East/JG22Ak02.html

Csodagyümölcsös: 57 fán 300 gyümölcsfajta

Béla gyümölcsöket gyűjt: 57 fáján már több mint 300 fajta alma, körte, barack, szilva, ringló fejlődik. Ilyet még az édenkert.hu sem látott, úgyhogy interjút kértünk a kertészzsenitől.

Édenkert.hu: 57 gyümölcsfán több mint 300 fajta gyümölcs nő a kertjében. Hol tanult meg ilyen profin oltani, szemezni?

Juhász Béla: Mohácsy Mátyás: Gyümölcstermesztés című könyvéből tanultam meg. Hét évvel ezelőtt ültettem két szilvát, amelyek azonban egyáltalán nem olyan termést hoztak, mint amilyet én szerettem, vártam volna. A kudarcélmény hatására elkezdtem alaposabban utánanézni a gyümölcsfák gondozásának és kísérletezésbe fogtam.

Édenkert.hu: Mennyi időbe telt, amíg megtanulta a fogásokat? Mennyit gyakorolt?

J.B.: Az első évben egy régi öreg almafára próbáltam meg ismerősöktől összegyűjteni az almafajtákat. Az első évben nem sok sikerrel jártam, összesen egy Idared fajtát sikerült szemeznem alvószemzéssel. Ez azt jelenti, hogy negyven szemzésből összesen csak egy maradt meg. Ennek sikerén felbuzdulva 2004-ben már több fajtával is próbálkoztam: tavasszal kipróbáltam az oltást, akkor egy Granny Smith zöldalmával gazdagodtam, ami még nagyobb lökést adott ahhoz, hogy új és különleges fajtákat szerezzek be.

Katt: Még több gyümölcsös-Bélás kép

Édenkert.hu: Ön szerint mi a sikeres oltás/szemzés titka?

J.B.: Gyakorlás és elszántság. Már a szemzés előtt egy hónappal elkezdem az alany öntözését (amire szemezni fogok), mert elengedhetetlen az alanynál a jó nedvkeringés. Lehetőleg fiatal, jól begyökeresedett fát válasszunk. Lényeges, hogy az alany igazoltan vírusmentes, egészséges legyen. A szerszám (én szikét használok, nem szemzőkést) steril legyen és nagyon éles. Nem szabad kézzel sem a héj alatti, sem a szem vágott részéhez érni. Fontos még az is, hogy a szemet jól rögzítsük, amihez a rafia vagy spárga tökéletes, és csak akkor távolítsuk el a kötést, ha a szem már kihajtott tavasszal. (Én csak augusztus 10-től szeptember elejéig csinálom.)

Édenkert.hu: Szemzés és oltás után hány év kell, hogy termés érleljen a fa?

J.B.: Almánál kb. 3 év, körte esetén kb. 4 év, a csonthéjasoknál pedig általában 2 év.

Almatermésű a csonthéjasokkal nem kombinálható!

Édenkert.hu: Melyik a legkülönlegesebb fája? Hányféle gyümölcs faj/fajta terem rajta?

J.B.: Legbüszkébb egy régi Jonathán almafára vagyok, ami már akkor is nagy fa volt, amikor 1984-ben ideköltöztünk (alanya sajnos ismeretlen). Ezt a fát én ifjítottam: minden évben néhány ágát lefűrészeltem egészen az első elágazásig, ami a törzs közelében volt. Aztán az ebből kinövő vadhajtásokat átválogattam és a jobbakra következő évben ráoltottam vagy alvó szemzéssel rászemeztem. (A szemzési eljárásokat jobban szeretem, mert szerintem egyszerűbb.)

Bemutatom ezt a fát: Jonathan alma (természetesen ilyet is terem).
2004. évi szemzéseim: Freedom, Florina, Gloster, Nyári Fontos alma, Éva, Húsvéti rozmaring, McIntosh, Summerred, Rewena, Batul (Mátyás korabeli ősi almafajta), Julyred, Close, Ozark Gold
2005. évi oltás: Gála alma, Diel vajkörte
2005. évi szemzés: New Gold, Gold Star, Gold Rush, Ingol, Téli banán, Arlet, Delcorf, Red Delicius, Simonffy Piros, Téli Fehér Kálvil, Samba, Vérbélű alma, Sny Gold, Charden, Mollie"s Delicious, Asztraháni piros, Fuji, Braeburn nevű almákat és Fétel Apát, Vérbélű körtéket.
2006-ban szemeztem rá: Aromata de Bistrica, Deboe Vivo, Júliusi selymes, Aurora2, Santa Maria, Zöld Magdolna nevű körtéket.

Idén kb. 10 alma és két körte (Diel vajkörte és Júliusi selymes) terem. Talán jövőre ez is teremni fog annyi fajtát, mint a másik Jonathánom, ami kb. 30 almát termett idén. Bár ezen csak 38 fajta van mégis ez számomra a legkülönlegesebb, mert én még soha nem olvastam olyan fáról, ami almát és körtét is terem. Szerintem ez egy kis csoda!

Soha nem olvastam olyan fáról, ami almát és körtét is terem

De persze a csonthéjasok jobban kombinálhatók, van olyan, amiről már 4 fajta sárgabarackot leszedtem, és még lesz rajta két szilva és egy mandula.

Édenkert.hu: Van különbség a gyümölcsök között, hogy melyik szemezhető/oltható könnyebben?

J.B.: Szerintem nincs nagyon különbség. Bár a japán szilváknál - melyeknél túl kicsik a szemek, jobban oda kell figyelni, míg a cseresznyénél - ahol a legnagyobbak a szemek (rügyek) - könnyű kimetszeni a szempajzsot.

Édenkert.hu: Mit javasol kezdő kertészeknek, ha saját kertjükben szeretnének ilyen gazdag gyümölcsöst kialakítani?

J.B.: Vegyenek egy jó könyvet és kezdjenek el gyakorolni pl. orgonabokron. Ősszel ültessenek el egy fát és jövő augusztusban profiként elkezdhetik. De sose feledjék: almatermésű a csonthéjasokkal nem kombinálható. Fajtaválasztáshoz pedig a Soltész Miklós: Gyümölcsfajta ismeret és használat című könyvet ajánlom.

édenkert.hu

Amerikai rakétavédelmi rendszer Európában

Miért nem működik?
Ethics & International Affairs

Az amerikai katonai gondolkodásban hosszú ideje kiemelt szerep jut a ballisztikus rakéták elleni védelmi rendszer kiépítésének, mint azt a nemrég aláírt lengyel-amerikai rakétavédelmi megállapodás is jelzi. Philip Coyle és Victoria Samson az Ethics & International Affairs című folyairatban alaposan bonckés alá veszi a rendszerrel kapcsolatos nézeteket.

Ronald Reagan elnök 1983-as elhíresült csillagháborús beszéde óta az Egyesült Államok több mint 110 milliárd (!) dollárt költött ezekre a fejlesztésekre, mind ez ideig azonban nem sikerült megbízhatóan működő rendszert kiépíteni.

Az amerikai célkitűzés szerint olyan védelmi rendszert kellene létrehozni, amely nemcsak az Egyesült Államok saját területét és külföldön állomásozó csapatait, hanem a szövetséges államok területét is képes megvédeni egy korlátozott méretű (bővebben lásd később) ballisztikus rakétákkal végrehajtott támadással szemben. Amerikai érvelés szerint a ballisztikus rakéták elleni védelem ugyanis a tömegpusztító fegyverek jelentette fenyegetés elhárításának legfőbb eszköze. Hiába birtokolna a feltételezett ellenség tömegpusztító fegyvereket, legyen szó akár nukleáris, vegyi vagy biológiai fegyverekről, ha a célba juttatás legfőbb eszközének tekintett rakétákkal szemben megbízható védelmet sikerül kiépíteni, akkor az a tömegpusztító fegyverektől is megoltalmaz.

Technikai nehézségek

Az elképzelés megvalósításának legfőbb akadályát a technikai nehézségek okozzák. A ballisztikus rakéták ugyanis rendkívül nagy sebességgel, rendkívül nagy magasságban haladnak, és a védekező félnek igen kevés idő áll csak a rendelkezésre. A ballisztikus rakéták útjának három szakaszát szokás megkülöböztetni. Az első az indítási fázis, ekkor gyorsul fel a rakéta és éri el a ballisztikus pályát. Ebben az igen rövid, mintegy öt perces időszakban a védekező fél legfontosabb feladata az indítás minél korábbi érzékelése, és a rakéta pályájának meghatározása, amire elsősorban nagy hatótávolságú radarok és műholdak révén van lehetősége. Jelenleg fejlesztés alatt állnak olyan fegyverrendszerek is, amelyekkel a rakéta már az indítási fázisban támadható volna, például repülőgépre telepített lézerek, ezek azonban még nem működőképesek.

A rakéta útjának második, középső fázisa a leghosszabb, akár 20-25 perces is lehet. Ekkor már a gyorsítást végző rakétarészek leváltak, csak a tényleges harci fej halad a világűrben a célpont felé. Elvileg ez a legideálisabb időszak az ellentámadásra, a középső szakaszban azonban a fejlettebb rakéták akár tucatnyi megtévesztő célpontot is képesek magukból kibocsátani, ami nagyon megnehezíti a védekezést.

A harmadik, célba érési fázis akkor kezdődik, amikor a harci fej visszatér a légkörbe, és addig tart, amíg eléri a célpontot. Ez az időszak a legrövidebb, körülbelül egy perces. Ekkor a harci fej már óriási sebességgel halad - ráadásul még ha a védekező fél el is tudja találni, a lehulló roncsok valószínűleg a saját területén okoznak kárt.

A tervezett amerikai védelmi rendszer több lépcsőből áll majd, és a szándékok szerint képes lesz az elleséges rakétákat az indítástól kezdve folyamatosan figyelemmel kísérni, s azokat mindhárom fázisban hatékonyan támadni. Mindezt azonban csak akkor, ha az elhárítani szándékozott támadás korlátozott méretű, azaz egyidejűleg legfeljebb 5-7 rakétát indít az ellenség. A rendszert nem is kívánják tömeges csapás elhárítására alkalmassá tenni, különösen mivel a jelenlegi korlátozott célok megvalósítása is komoly nehézségeket okoz.

Szemléletes példával élve egy ballisztikus rakéta lelövése körülbelül annak felel meg, mintha egy 28 000 km/h sebességgel mozgó lyukba szeretnénk beletalálni egy golflabdával. Ha az ellenség megtévesztő célpontokat és más ellenintézkedéseket is alkalmaz, akkor a feladat annyival válik bonyolultabbá, hogy a pázsit tele lesz a megcélzott lyukhoz hasonló színű és átmérőjű, ugyancsak 28 000 km/h sebességgel mozgó körökkel. Mindezen nehézségek fényében nem meglepő, hogy a 25 éve zajló fejlesztés és a rakétavédelemre fordított óriási összegek ellenére is az eddigi tizenhárom kísérleti lövészetből csak hétben skerült eltalálni a célpontot - és ezekben az esetekben is csak egyetlen célpontra kellett lőni, ellenőrzött körülmények között!

Ki az ellenfél?

A rakétavédelmi rendszer szükségességét hagyományosan azzal szokták indokolni, hogy a világban egyre több állam birtokol ballisztikus rakétákat, ezek pedig veszélyt jelenthetnek az Egyesült Államokra és szövetségeseire, így Európára is. A hivatalos amerikai közlemények 20-27 olyan államról szoktak beszélni, amelyik ballisztikus rakétákkal rendelkezik, „és ezek között olyan ellenséges államok is vannak, amelyek terroristákkal tartanak fenn kapcsolatot" - amint azt a Fehér Ház egy 2007. októberi közleménye állítja. A retorika tendenciózusan figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy az említett államok nagy része az Egyesült Államok szövetségese, és a többi sem jelent valódi veszélyt, többnyire azért, mert nincsenek tömegpusztító fegyvereik.

Az említett ballisztikus rakétákkal rendelkező országok közül is ki szokták emelni Iránt és Észak-Koreát, mint a két leginkább fenyegető rezsimet, amelyek nemcsak ballisztikus rakétákkal, de tömegpusztító fegyverekkel is rendelkeznek, így tehát elsődleges veszélyforrást jelentenek. Észak-Korea ugyan 2006 októberében valóban végrehajtott egy sikeres nukleáris robbantást, és rendelkezik nagy hatótávolságú ballisztikus rakétákkal is, azonban a Christopher Hill nevével fémjelzett, jelenleg zajló hatoldalú tárgyalások abba az irányba mutatnak, hogy Phenjan hajlandó lesz leállítani nemcsak nukleáris, de rakétafejlesztési programját is. Ha ez sikerül, az észak-koreai fenyegetés megszűnésével okafogyottá válnak a rakétavédelmi rendszer Alaszkába, Kaliforniába és Japánba telepített elemei. (Nem mellesleg egyébként annak hatására, hogy noha a Clinton-adminisztráció idején William Perry volt védelmi miniszter 1999-ben meggyőzte Phenjant a rakétakísérletek felfüggesztéséről, a Bush-kormányzat nem ösztönözte Észak-Koreát a megegyezés betartására, hanem folyanatosan fenyegette a rendszert, elég itt Bush elnök emlékezetes, „a Gonosz tengelyéről" szóló beszédére utalni.)

 

Kétséges az iráni fenyegetés valódisága is. A titkosítás alól 2007 decemberében feloldott NIE-jelentés szerint Teherán már 2003-ban leállította az atomfegyver megszerzésre irányuló kutatásokat, a polgári atomprogram pedig nagy valószínűséggel 2015 előtt nem lesz képes atomfegyverhez elegendő mennyiségű dúsított uránium előállítására. Ráadásul Irán legfejlettebb rakétái is csak mintegy 2000 km hatótávolságúak, így tehát nem jelentenek érdemi fenyetetést Európa számára. Emellett sem Irán, sem Észak-Korea nem kockáztatna meg egy ballisztikus rakétákkal végrehajtott támadást, hiszen tisztában vannak a szükségszerű amerikai válaszcsapás kockázatával.

Azonban amíg a tényleges fenyegetés léte legalábbis kérdéses, nem kerülhető meg a tervezett amerikai rakétavédelmi rendszer hatása a másik két globális hatalomra, Oroszországra és Kínára. Éppen az elemzett technikai nehézségek miatt azt természetesen senki sem ambicionálja, hogy a kiépítendő rendszernek védelmet kellene nyújtania Oroszroszág nukleáris potenciáljával szemben - a tömeges csapás elhárítása nem is szerepel a deklarált célok között. Ennek ellenére Moszkva komoly aggodalommal szemléli a rakétavédelmi rendszer kiépítésére irányuló amerikai lépéseket, különösen pedig azokat, amelyek Oroszország határainak közvetlen közelében szándékoznának telepíteni a rendszer egyes elemeit. Ráadásul Washington elutasította Moszkva kompromisszumos - és az iráni fenyegetés szempontjából igen racionális - ajánlatát, amely az azerbajdzsáni Gabalában működő, korai előrejelző orosz radarállomás közös használatát javasolta. Alapvetően ennek a merev amerikai magatartásnak tudható be, hogy az orosz-amerikai viszony a hidegháború óta nem tapasztalt mélypontra süllyedt.

Kína jelenleg körülbelül két tucat olyan ballisztikus rakétával rendelkezik, amely elérné az Egyesült Államok területét. A kínai vezetés egyelőre nem kezeli prioritásként az interkontinentális ballisztikus rakéták fejlesztését. Nem zárható ki azonban, hogy ha Peking úgy érzékeli, hogy a folytatódó amerikai fejlesztések veszélyt jelentenek rá nézve, akkor ez a helyzet megváltozik, és Kína rövid idő alatt az oroszhoz hasonló nukleáris potenciált épít ki. Ha ez bekövetkezik, akkor az amerikai rakétavédelmi rendszer végső soron a rakétafenyegetettség növekedéséhez járulna hozzá, annak csökkentése helyett.

A rakétavédelmi rendszer létrehozására irányuló amerikai lépések már eddig is sokat ártottak a nemzetközi biztonság egyik alappillérnek tartott non-proliferációs [GL1] szerződéseknek. Az Egyesült Államok 2001-ben hat hónapos határidővel felmondta az 1972-es ABM-szerződést, éppen a rakétavédelmi rendszerre való hivatkozással. Oroszország pedig éppen a rakétavédelmi rendszer egyes elemeinek Európába való telepítésével indokolta, hogy 2007. december 12-én felmondta a CFE-szerződést - amivel egyben megszabadult a Grúziából és Moldovából való kivonulásra szóló kötelezettségeitől is, amelyeket még 1999-ben vállalt.

Európa szerepe és kilátásai

Éppen az iráni fenyegetésre hivatkozva szándékozik az Egyesült Államok a meglévő két nagy bázis, az alaszkai Fort Greely és a kaliforniai Vandenberg légitámaszpont mellé harmadikként Kelet-Európába telepíteni a rendszer egyes elemeit. A tervek szerint a csehországi Brydybe nagyhatótávolságú radarállomás, míg a lengyelországi Koszalinba ellenrakéták kerülnének.

Mind a cseh, mind a lengyel vezetés nehéz helyzetben van. A lakosság álláspontja mindkét országban alapvetően elutasító. A cseh kormány a rakétavédelmi rendszer kérdését az Egyesült Államokhoz fűződő viszony elmélyítésére próbálja felhasználni - a nemrégiben garantált vízummegállapodás e stratégia komoly sikerének tekinthető. Prága azonban ragaszkodik a cseh lakosság támogatásának megnyeréséhez is, ez azonban egyre kevésbé tűnik kivitelezhetőnek. A Donald Tusk vezette új lengyel kormány, elődjével ellentétben már sokkal kevésbé elutasító, viszont Varsó - a vízummentesség mellett - közvetlen biztonsági garanciákat szeretne kapni Washingtontól, cserébe a bázis befogadásáért.

A szándék érthető, hiszen noha korábban sem Lengyelország, sem Csehország nem tekintette magát semmiféle terrorista fenyegetés célpontjának, ez a helyzet az amerikai bázisok befogadásával megváltozhat. Mindkét helység elsődleges célpontjává válhat ugyanis azoknak, akik az Egyesült Államok ellen kívánnának rakétatámadást indítani - jelentsen ez akár terrorista csoportokat, akár egy bármilyen okból kiszámíthatatlanná váló Oroszországot. Tágabban értelmezve tehát a rakétavédelmi rendszer Európába való telepítése paradox módon éppenhogy növelné Európa fenyegetettségét.

Az is kétséges továbbá, hogy kire hárulna a cseh és lengyel területen létrehozandó bázisok építési költsége, az amerikai vezetés ugyanis érzékelhetően szívesen venné, ha európai szövetségesei átvállalnák legalább a költségek egy részét.

Összességében tehát Európa számára a rakétavédelmi rendszer sokkal inkább jelentené a fenyegetettség növekedését, mintsem tényleges védelmet vagy akár biztonsági garanciát. Egyrészt azért, mert a fenyegetettség pontos természete sem tisztázott, a hagyományos, Iránra és Észak-Koreára történő hivatkozások egyre kevésbé tűnnek megalapozottnak. Másrészt a rendszer műszakilag nem megbízható, ugyanakkor rendkívül drága. Harmadrészt pedig már az európai telepítés szándéka is meggyengítette a nemzetközi atomcsend- [GL2] és fegyverzetkorlátozási szerződéseket, és jelentősen rontotta a viszonyt Oroszországgal. Az amerikai rakétavédelmi rendszer európai befogadása tehát olyan kötelezettségek és kockázatok vállalását jelentené, amelyek jelenleg semmiféle módon nem látszanak megtérülni.

http://www.cceia.org/resources/journal/22_1/special_report/001.html

Kennedy óta szövetségesek

Az izraeli–amerikai stratégiai kapcsolatok története

Az Egyesült Államok és Izrael szövetségesek, de - mutat rá Gérard Claude francia történész a Revue historique des armées legfrissebb számában - ez nem volt mindig így. A két ország közeledését a nemzetközi környezet fejleményei, a hidegháború, az enyhülés, a közel-keleti válságok tették lehetővé.

Amikor 1948. május 15-én az amerikai kormány elismerte Izraelt, akkor Washington legfeljebb „potenciális" szövetségest látott a zsidó államban. Közel húsz év telt el, mire az amerikaiak stratégiát váltottak. Az elismerés nem jelentett stratégiai döntést, Truman elnök egyéni kezdeményezése volt és elsősorban belpolitikai okok játszottak benne szerepet. A vezető kormánykörök eközben egyáltalán nem osztották az elnök cionistabarát álláspontját. Úgy látták, hogy ezáltal kárt szenvedhet az amerikai befolyás az arab országokban. Roosevelt annak idején kényesen ügyelt az egyensúlyra, s kijelentette, semmi sem történhet Palesztinában Szaúd-Arábia és Szíria beleegyezése nélkül. Washingtonban attól tartottak, hogy az Izraelhez való közeledés a hidegháború logikájából következően az arab államokat a Szovjetunió karjai közé löki, ami ellentétes a Truman-doktrína kommunizmust „feltartóztató" elméletével.

Ez megmagyarázza, miért maradt hűvös a viszony a két fél között 1948 után. Egészen az 50-es évek végéig az amerikaiak nem voltak hajlandók semmilyen fegyvert sem szállítani Tel-Aviv számára. Eisenhower a „feltartóztatás" politikáját folytatta a térségben, igyekezett minél több arab állammal szoros kapcsolatokat kialakítani, hogy a szovjet térhódítást megakadályozza (Bagdadi Paktum, 1955).

Eisenhower második elnöki mandátumának kezdete, 1958 fordulópontot jelentett. Izraelt ettől kezdve nem a közel-keleti amerikai térhódítás akadályának tekintették, hanem éppen ellenkezőleg, „segítőjének", potenciális szövetségesnek. E fordulatot több esemény tette lehetővé. Az első az 1956-os szuezi válság utáni geopolitikai változás volt: a franciák és az angolok befolyása megszűnt. „Politikai vákuum" jött létre. A szuezi háború rámutatott az izraeli katonai potenciál nagyságára is. 1958-ban a pánarab eszme terjedése nyomán létrejött Egyiptom és Szíria uniója (EAK), vagyis már nem a kommunizmus volt az egyetlen fenyegető erő a térségben, hanem az arab nacionalizmus is, amelynek az útjában Izrael jelenthette a legfőbb akadályt. A térségbeli feszültségek (libanoni, jordániai válság, iraki forradalom) megerősítették Washingtont abbéli meggyőződésében, hogy Izrael hatékony partner lehet a közel-keleti fenyegetések elhárításában. Az USA új politikát kezdett folytatni a zsidó állammal szemben. Megteremtették a katonai és stratégiai együttműködés alapjait.

Kennedy volt az első, aki Izraelt az Egyesült Államok valódi szövetségeseként tartotta számon és Hawk rakéták képében fegyvert is szállított neki. A cél a katonai erőegyensúly megteremtése lett. Az 1967-i hatnapos háború konszolidálta az együttműködést. A villámháború Izrael hatalmas győzelmét és az arab nacionalizmus vereségét hozta magával. Új szerepet, a békeközvetítő szerepét kínálta az USA számára a Közel-Keleten. A háború ugyanakkor Izraelt a nyugati érdekek egyetlen védelmezőjévé tette a térségben: hozzájuthatott a szinte korlátlan amerikai katonai és pénzügyi segítséghez. Nixon idején (1968-1974) az amerikai segélyek ömlöttek a zsidó államba.

A hetvenes években az amerikai külügyek élén Henry Kissinger állt, aki „kis lépésekkel" és tárgyalásokkal akarta megteremteni a térség államai között a tartós béke feltételeit. Az amerikai cél Izrael biztonságának garantálása volt, aminek két akadálya mutatkozott: az ellenséges arab országok és a hazátlan palesztinok. Az amerikaiak a palesztinokat és az izraelieket 1977 októberében Genfben megpróbálták tárgyalóasztalhoz ültetni, sikertelenül. Egyiptom esetében viszont az amerikai diplomácia sikerrel járt: 1979-ben Szadat és Begin különbékét kötött egymással.

1979-ben a geopolitikai helyzet a feje tetejére állt: győzött az iráni forradalom, a Szovjetunió pedig bevonult Afganisztánba: Izrael Washington számára még inkább felértékelődött. Az Egyesült Államok vállalta a zsidó állam (és a Perzsa-öböl) biztonságának katonai garantálását a szovjet fenyegetéssel szemben (Carter-doktrína).

Reagan elnöksége döntő szakaszt jelentett a kapcsolatok történetében, Izrael helyét ugyanis intézményesítették az amerikai doktrínában. Reagan szembe kívánt szállni Brezsnyev Szovjetuniójával, a Közel-Kelet pedig potenciális hadszíntérnek számított. Izrael ebben a tekintetben kiemelkedő szövetséges lehetett. 1981 végén memorandumot írtak alá a két ország stratégiai partnerségéről, mely együttműködést írt elő a szovjet fenyegetéssel szemben, ami meghatározta Washington magatartását az 1982-i libanoni invázió alatt. Az invázió céljaival (a PFSZ megsemmisítése, stabil Libanon létrehozása) egyetértett, a civil lakosság veszteségei azonban kényes helyzetbe hozta az amerikai adminisztrációt. Tel-Avivot hadműveletei „korlátozására" szólította fel és a konfliktus diplomáciai megoldását kezdte erőltetni. Ennek ellenére a Reagan-éra az együttműködés legszorosabb időszaka volt a két fél között. Az 1983-i 111. Nemzetbiztonsági Döntés lehetővé tette Izraelben amerikai felszerelés és katonai eszközök állomásoztatását, közös katonai feladatok előkészítését. Aktív és szoros stratégiai együttműködés jött létre. A két hadügyminiszter 1983-ban kutatás-fejlesztési kooperációról is megállapodott, minek következtében az Egyesült Államok logisztikai segítséget nyújthatott Izraelnek. 1987-ben Reagan Izraelt az Egyesült Államok legfontosabb NATO-n kívüli „szövetségesének" nevezte.

A 80-as évek vége változást eredményezett a kapcsolatokban. A hidegháború véget ért. A „feltartóztatás" politikája értelmét vesztette. Izrael tehát elvesztette a stratégiai szerepét. Ezenkívül az 1991-i öbölháború a zsidó államot marginalizálta. A konfliktus megerősítette Amerika jelenlétét az arab országokban. Az 1987-ben kitört első palesztin intifáda nemzetközi visszhangot kapott és az amerikai közvéleményt szembefordította a zsidó állammal. A PFSZ és Arafat presztízse megnőtt, aki elismerte Izraelt és elvetette a terrorizmust. Az új Clinton-adminisztráció a térség békéjének megteremtése érdekében a palesztin kérdés megoldását elengedhetetlennek tartotta s ilyen irányba befolyásolta Tel-Avivot is.

A következőkben a békefolyamat határozta meg az amerikai-izraeli kapcsolatok jellegét. Clinton elkötelezte magát a békefolyamat sikeressége mellett. Az Egyesült Államok már az 1991-i madridi konferenciát követően sürgette a kétoldalú tárgyalások megkezdését. Az oslói megbeszélések 1993. szeptemberében elvezettek a washingtoni kézfogáshoz Arafat és Rabin között. A kezdeti remények a végső rendezésre azonban hiábavalónak bizonyultak. Az amerikaiak lépésről lépésre kívántak haladni, ami Claude szerint stratégiai hiba volt, mert 1996-tól a problémák annyira elmélyültek, hogy a bizalom csökkent, az erőszak pedig ismét teret nyert. Netanjahu 1996-i hatalomra kerülése is megnehezítette a tárgyalásokat, mert ellenezte a Palesztin Állam létrejöttét. Nyílt ellentétbe került a békefolyamat iránt elkötelezett Clintonnal. Az amerikai elnök ezért örömmel fogadta Barak megválasztását 1999 tavaszán. Barak ismét meg akarta erősíteni az amerikaiakkal fenntartott kapcsolatokat, s hajlott az amerikai követelések teljesítésére. Úgy vélte, a terrorizmus ellen szükség van az USA segítségére. Ez sem vezetett el azonban 2000 nyarán a Camp David-i tárgyalások sikeres befejezéséhez.

A Bush-adminisztráció eleinte visszafogott volt a Közel-Kelettel. A palesztin-izraeli konfliktus háttérbe szorult. A 2000-ben elindult második intifáda megerősítette az amerikaiak azon szándékát, hogy kimaradjanak ebből a „darázsfészekből". A szeptember 11-i merényletek azonban ismét új helyzetet teremtettek a bilaterális viszonyban. A neokonzervatívok terrorizmus elleni harca és az amerikai liberális demokratikus modell exportja Izrael nélkül nem volt lehetséges a térségben. A zsidó állam a „gonosz tengelye" (Irán, Irak, Szíria, Líbia) elleni küzdelemben újfent stratégiai szövetséges lett. Ezért a Bush-adminisztráció érdekeltté vált az Izraellel való szövetség újjáépítésében.

2004-ben Bush a palesztin kérdés rendezését prioritásává tette. Még 2003-ban „útitervet" tett közzé a kérdés megoldására, mely demokratikus Palesztin Állam megteremtését tűzte ki célul. A tervből azóta se lett semmi, javarészt azért, mert Saron kormánya ellenezte. Claude úgy véli, Washington „hallgatólagos" támogatása is kellett a konok izraeli állásponthoz.

http://rha.revues.org/index3343.html

Az agresszivitás jegyében

Új orosz külpolitikai koncepció
Kommerszant

Július közepén, zárt ajtók mögött rendezték meg Moszkvában az Orosz Föderáció nagyköveteinek éves értekezletét. A rendezvény jelentőségét emelte, hogy azon beszédet mondott Dmitrij Medvegyev államfő, és ismertette az ország új külpolitikai koncepcióját. A Kommerszant hosszú elemzést szentelt a ténynek, és – név nélkül – megszólaltatott olyanokat is, akik jelen voltak az értekezleten. Valamennyien egybehangzóan állították, hogy az elnöki beszéd nem Medvegyev korábbi stílusát tükrözte, hanem inkább “kifejezetten Putyin stílusában” fogalmazódott. És az is feltűnést keltett, hogy a vezető politikus a nagykövetektől több „aktivizmust”, sőt egyenesen az orosz érdekek agresszív képviseletét követelte.

Oroszország visszanyerte erejét – indította beszédét Medvegyev –, így ma már képes válaszolni azokra a kihívásokra, amelyek mind globális, mind pedig regionális szinten érik. Sőt, a világnak olyan vidékei, melyek eddig tudomást sem vettek Moszkváról, most várakozással tekintetnek az itt születő döntések elé. Épp ezért változtatni kell az eddigi orosz stíluson a diplomáciában, határozottabban kell fellépni a nemzetközi jogot sértő lépések ellen, mint amilyen – egyebek mellett – Koszovó függetlenségének kikiáltása volt. Könnyebben tudták volna kommunikálni a világgal az orosz álláspontot, ha idejekorán nevén nevezik a problémát, azaz, hogy Koszovó ugyanaz az Európai Unió számára, mint Irak az Egyesült Államoknak.

Nevek említése nélkül Medvegyev hosszan ostorozta azokat az országokat, amelyek „könnyedén megfeledkeznek a történelemről, ha rövidtávú érdekeik úgy kívánják”, és azokat amelyek „civilizációs és felszabadító missziókról beszélnek”, épp úgy, mint egykoron a fasiszta hatalmak és csatlósaik.

Ezt követően a külügyi koncepció ismertetésére került sor, mely – állapítja meg a Kommerszant – csak első ránézésre hasonlít ahhoz a stratégiához, melyet nyolc évvel korábban, még Putyin elnöksége idején dolgoztak ki. Ezek alatt az évek alatt az ország helyzete, céljai és lehetőségei drámaian megváltoztak. Jól jelzi ezt, hogy míg a korábbi dokumentum hevesen kritizálta az unipoláris világot, és kilátásba helyezte, hogy „Oroszország egy többpólusú világért fog küzdeni a nemzetközi kapcsolatokban”, addig az új koncepció már elégedetten konstatálja, hogy a nyolc évvel korábban megfogalmazott célok teljesültek, „a Nyugat elveszítette monopolhelyzetét a globális folyamatokban”.

A mostani koncepció elmozdulást tükröz a regionális politikában is. Míg a korábbi dokumentum megszövegezői úgy fogalmaztak, hogy „szorosabbá kell tenni a kapcsolatokat Oroszország és Fehéroroszország (Belarusz) között”, és ezt tekintették a fő feladatnak, addig a mostani koncepció mintha már elkönyvelte volna ennek lehetetlenségét, s megelégszik annyival, hogy a kapcsolatokban „a fokozatosan át kell térni a piacgazdaságra”. Általában is megfigyelhető, hogy a „közelkülföld” veszített jelentőségéből a globális folyamatok, illetve kapcsolatok előtérbe kerülése miatt, említésre méltónak már csak a közép-ázsiai volt szovjet tagköztársaságok bizonyultak, azok is inkább csak az Eurázsiai Gazdasági Közösség (EurAsEC) – nyilvánvalóan gazdasági érdekeket előtérbe állító – fontossága okán. Ugyanakkor Medvegyev a „közelkülföld” vonatkozásában is több agresszivitást, az orosz érdekek hangsúlyosabb védelmét követelte. A Kommerszant úgy értesült: új ügynökség alakul a külügyminisztérium keretében, mely a jövőben összefogja a volt szovjet térség kapcsolatainak intézését.

Míg a putyini érában Moszkva abban volt érdekelt, hogy az EBESZ kiegyensúlyozott fejlődést mutasson, addig ma már az orosz diplomácia temeti a szervezetet, és kifejezetten állást foglal amellett, hogy „a következő európai csúcson új biztonsági megállapodásra kell törekedni”, amihez nyilvánvalóan egy új – Moszkvának inkább tetsző – intézmény társulna.

Míg nyolc évvel korábban az akkori koncepció Moszkva legfontosabb európai partnereiként Nagy-Britanniát, Németországot, Olaszországot és Franciaországot említette, addig a mostaniból már hiányzik Nagy-Britannia, ugyanakkor a sor kiegészül Spanyolországgal, Finnországgal, Görögországgal és Hollandiával, nagyjából tehát azokkal – jegyzi meg a Kommerszant –, amelyek Oroszország partnerei a gázüzletben.

A dokumentumban viszont szokatlanul nagy hangsúlyt kap az úgynevezett stratégiai partnerekkel történő kapcsolatépítés, mint India, Kína és Brazília. Igen érdekes módon a mostani dokumentumban Iránt csak mellékesen érintik, olyan államok között, mint Törökország, Egyiptom, Algéria, Szaúdi-Arábia, Szíria, Líbia és Pakisztán, vagyis azok az államok, melyek törzsvásárlói az orosz fegyveriparnak.

Érdekes különbség az egykori, Putyin elnök által szignált, valamint a mostani koncepció között, hogy ez utóbbi megállapítja: „az Orosz Föderáció kormánya alakítja és valósítja meg az ország külpolitikáját”, a korábbi viszont a külügyek intézését az akkori elnök, azaz Putyin kezében hagyta. Ma, amikor Putyin már nem az állam, hanem a kormány élén áll, a jelek szerint a szálak megint csak nála futnak össze.

A lap több diplomata véleményét kérdezte a nagyköveti értekezlettel, s ezen belül főként a koncepcióval kapcsolatban. Legtöbben név nélkül nyilatkoztak, és eléggé kiábrándultan vették tudomásul, hogy a hibákért a felelőséget Medvegyev „egyedül a diplomáciai karra tolja”, hisz a meghirdetett „profilváltás” annak egyértelmű beismerése, hogy a nagykövetek nem végezték elég jól munkájukat.

Nem így Dmitrij Rogozin, Oroszország Nyugat-ellenességéről hírhedt NATO-nagykövete, aki nagyon is helyeselte az „agresszív” stílusváltást: „Medvegyev modern ember – mondta –, mindig is jó menedzser volt és hatékonyságot követel, illetve a hatékonyság érdekében fellépő agresszív diplomatákat akar látni”. A Kommerszant kérdésére, hogy vajon változások fognak-e bekövetkezni a külügy struktúrájában, Rogozin ezt felelte: „Ó igen, ebben egészen biztos vagyok.”

http://www.kommersant.ru/doc.aspx?fromsearch=0103abb1-63c1-40b3-8d97-9ea750b72586&docsid=912790

Mit tehet a fejlett világ a fejlődőkért?

Ahol valóban globális a válság

  Az amerikai Yale egyetem globalizációelemző központjának internetes kiadványa, a YaleGlobal cikksorozatot indított, amelyben a fejlődő országok támogatásának jelenlegi elveit és gyakorlatát, valamint a szükséges változtatásokat járják körbe. Az első két részben Gustav Ranis közgazdász és Edward Friedman politológus fejti ki véleményét.

A pénzügyi világválság közepette - mutatja be Ranis - a segélyező államok vezetése és közgazdászai egyre többet vitatkoznak arról, hogy - nemcsak humanitárius szempontokat, hanem az egyes országok jól felfogott érdekét is figyelembe véve - hogyan kellene fellépni a globális szegénység ellen. Néhányan már jó ideje megkérdőjelezik a segélyezés hatékonyságát, ráadásul a 2001. szeptemberi terrortámadások a szegénység és a biztonság összefüggéseire is felhívták a figyelmet. Az Egyesült Államok 2002-ben elfogadott biztonságpolitikai stratégiájában az amerikai külpolitika három pillérének egyike a terrorizmus elleni fellépés fontos eszköze, a fejlődő országok támogatása.

A segélyezés hatékonyságát ma több okból is kétségbe vonják. Ezek egyike az, hogy bár a segélynyújtás feltétele általában a strukturális átalakítás, a segélyezők végül akkor sem tagadják meg a támogatást, ha a feltételek nem teljesülnek, amit a segélyezettek ki is használnak. Másrészt a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap 1999 óta közösen bevezetett szegénységenyhítő programjai nem igazodnak az egyes segélyezett országok szükségleteihez, helyzetéhez. Harmadrészt hiába határozzák meg a teljesítendő kritériumokat a segélyező szervezetek, ha a változtatási szándékot nem, csak a már végrehajtott intézkedéseket díjazzák támogatással. A fejlesztési támogatásokért felelős amerikai kormányzati szervezetnek a külügyminisztériumba olvasztása pedig azt sugallja, hogy a rövid távú külpolitikai érdekek fontosabbá válnak, mint a szegénységenyhítés. A segélyezés úgynevezett „holland kórt" okozhat: egyfelől felértékelődik a segélyezett ország valutája, ami rontja az exportlehetőségeket, másfelől hozzájárulhat a hibás politika fennmaradásához, elejét veheti a reformoknak. Az is baj, hogy a segélyezési folyamat bonyolult, sokszereplős, és kézen-közön elfolynak a támogatások.

Az új amerikai adminisztrációnak jelentős változtatásokat kell majd végrehajtania a fejlesztési célú segélyezésben, de nem szakíthat teljesen a jelenlegi gyakorlattal. Ezért a Világbank és az Európai Unió kínálhatna új támogatásokat, de ezeket számos feltételhez kell kötni: 1. a szegénységenyhítő program a támogatott ország egészének kedvezzen, annak növekedését segítse; 2. a programot a helyi szereplőkkel közösen készítsék; 3. a reformcsomag kidolgozását, a támogatások folyósítását célszerű alapítványokra, nem kormányzati szervezetekre bízni; 4. a segélykérő országok maguk határozzák meg, hogy milyen feltételeket tudnak teljesíteni három-öt éven belül, de a támogatók se kényszerüljenek passzív szerepbe, hanem a bankokhoz hasonlóan egyezzenek meg a támogatottakkal a feltételekről, és függesszék fel a támogatást, ha a közösen meghatározott kritériumok nem teljesülnek.

Következésképp változás szükséges a segélyezés és a segélyfelhasználás kultúrájában egyaránt. Egyrészt az OECD-tagoknak engedményeket kell tenniük az átalakítási programok terén, és a támogatók ne rövid távú politikai érdekeiket igyekezzenek érvényesíteni a segélyezésben, másrészt a támogatottaknak is el kell fogadniuk, hogy a támogatás nem a változtatások elodázását segíti, hanem az elkerülhetetlen reformokkal járó nehézségek enyhítésére szolgál.

Az afrikai államok segélyezésében - erről már  Edward Friedman ír -  Amerikánál nagyobb szerepet vállalnak az európai államok, amelyek korábbi gyarmataikat segítik. Az 1990-es években az eladósodottság felett szemet hunyva újabb támogatásokat kínáltak, de ezek feltételéül szabták a korrupció visszaszorítását, a különböző társadalmi csoportok érdekeinek és az emberi jogoknak a tiszteletben tartását. 2006-ban azonban az egyik jelentős olajexportőr, Angola a feltételekhez kötött európai segélyek helyett a feltétel nélküli kínai támogatást választotta. Ugyanakkor a Kínával szemben növekvő kereskedelmi deficit megrendítette Európa jóléti államait, és az európaiak azzal vádolták Kínát, hogy a diktatórikus kormányzást erősíti az afrikai országokban, ezért egyre több afrikai menekül Európába.

Kína gyors gazdasági növekedésével, a pazarló termelési módszerek miatt megnőtt az ország energia- és erőforrás-szükséglete, ugyanakkor az állami vállalatok kamatmentes hitelből az európaiaknál kedvezőbb szerződési feltételeket tudtak ajánlani az afrikai országoknak. A szudáni, kongói, zimbabwei és nigériai autoritárius rezsimek kapva kaptak a kínaiak ajánlatán, akik a befektetést nem kötötték az emberi jogok tiszteletben tartásához. Európa kezdeményezte, hogy közösen próbáljanak politikai-kormányzati változásokat kikényszeríteni, Kína azonban elutasította ezt. Az európaiak ezért mondják, hogy ami most zajlik, az a kizsákmányoló gyarmatosítás új szakasza, és csöppet sem kedvez az afrikaiaknak.

Egyfelől sokaknak épp az nem tetszik, hogy Európa feltételeket szab és beleszólna az afrikai országok irányításába, másfelől a kínaiak valóban nem ismernek határt az erőforrások kiaknázásában. Bár Kínát újfajta gyarmatosítással vádolják, mégis segíthet Afrikának kiemelkedni a szegénységből. A kínai vezetés szerint befektetőik most ugyanúgy „felhúzhatják" a szegény afrikai országokat, ahogyan a második világháború után a kelet- és délkelet-ázsiai országok fejlődhettek Japánt követve. Ezért nekik készítik elő a terepet Afrikában: kialakítanak öt vállalkozástámogató-munkahelyteremtő gazdasági övezetet, amelyekből indulva felpezsdülhet a gazdasági élet. A kínai vállalkozók tömegével települnek Afrikába, hogy az ottani alacsonyabb béreket kihasználva megőrizzék versenyképességüket. Az európaiakhoz hasonlítva jobban meg tudják ragadni a lehetőségeket, kevesebb profittal is megelégszenek, és nagyobb a munkabírásuk.

Mindent összevetve igaz ugyan, hogy Kína kihasználja Afrika természeti kincseit és segíti a korrupt elitek fennmaradását, az afrikaiak azonban úgy érzik, hogy Európa nem tudott rajtuk segíteni, és bíznak abban, hogy kínai támogatással náluk is végbemegy az a fejlődési folyamat, amely mára Ázsiát a világ leggyorsabban növekvő részévé tette.

Akadémikusok mozgalma a történetírás szabadságáért

Francia polémia az emlékezeti törvényekről

 

Számos európai történész emelte fel szavát az utóbbi időben a történelemfelfogás törvényben történő előírása és az azt vitató vélemények büntethetőségére vonatkozó törvények ellen, amelyeknek a megalkotása ma európai szinten is napirendre került. A Le Figaro hasábjain két francia akadémikus, Pierre Nora történész és Françoise Chandernagor írónő fejti ki érveit a vitában, amelyhez a lapban számos történész és közíró szólt hozzá.

A Pierre Nora által létrehozott Liberté pour l'histoire (Szabadság a történelemnek) társaság tiltakozó felhívását már több mint száz történész írta alá. A mozgalomnak kivált lendületet adott egy olyan európai keretegyezmény tervezete, amely kifejezetten a történelemírásra vonatkozna. A javaslat elfogadása egyes vélemények szerint egész Európában megnyitná az utat bizonyos szabályok meghozatalához, amelyek a francia megemlékezési törvények (lois mémorielles) -  például a még a szocialista Jospin-kormány kezdeményezésére létrejött Taubira-törvény - mintáját követnék, amely viszont a korábbi Gayssot törvényhez nyúl vissza.

        Ez utóbbi egyike a Holokauszt-tagadást szankcionáló európai törvényeknek. Az 1881-es francia sajtótörvényt Jean-Claude Gayssot kommunista képviselő javaslatára 1990. július 13-án módosította a francia nemzetgyűlés, bűncselekménynek minősítve a nürnbergi per jogi alapjául szolgáló 1945-ös Londoni Chartában definiált emberiség elleni bűntettek tagadását. A Gayssot-törvény első cikke leszögezi, hogy tiltott minden olyan diszkrimináció, amely egy etnikai csoporthoz, nemzethez, fajhoz vagy valláshoz való tartozásra - vagy nem tartozásra - alapozódik.

        Robert Faurisson francia történészt, aki tagadta a náci gázkamrák létezését, a Gayssot-törvény alapján francia ellenállási szervezetek feljelentése nyomán 1991-ben komoly pénzbüntetésre ítélték és eltávolították egyetemi katedrájáról. Faurisson az ENSZ Emberjogi Bizottságához fellebbezett arra hivatkozva, hogy a Gayssot-törvény a véleménynyilvánítási szabadságát sérti. Keresetét 1996-ban a testület elutasította, rámutatva egyebek között arra, hogy Faurisson tudományos kutatás címén közzétett véleménye valójában a zsidóság elleni alaptalan vád, alkalmas gyűlölet keltésére, viszont az állam kötelessége az ilyen nézetek, így az antiszemitizmus terjesztése ellen fellépni.

        A francia nemzetgyűlés 2001. május 21-én fogadta el a Taubira-törvényt, amely hasonló elven a rabszolgatartást és a transzatlanti rabszolga-kereskedelmet (traite négrière) minősítette emberiség elleni bűntettnek, s ezzel tagadását is büntethetővé tette.

        A Taubira-törvény alapján jelentette fel egy antillai szervezet az emberiség elleni bűntett tagadása címén Olivier Pétré-Grenouilleau történészt, a rabszolga-kereskedelem elismert szakértőjét, mert egy sajtóinterjúban kifejtette, hogy a rabszolga-kereskedelmet nem lehet egy nevezőre hozni a Holokauszttal: az előbbi emberiség elleni bűntett volt ugyan, de nem a mai értelemben vett népirtás. Az ügy széles körű polémiát váltott ki, az antillai szervezet végül 2006-ban visszavonta a feljelentését.

        Mivel érvelnek a történelemfelfogás jogi szankcionálásának ellenzői? Pierre Nora elismeri: első megközelítésben mi sem természetesebb, mint igazságot szolgáltatni az emberi szenvedésnek, és dicséretes az olyan gesztus, mint egy jelképes törvényes szankció, amely azt a minősítést adja meg valamely kollektív bűntettnek, amelyet az megérdemel. Semmi sem tűnhet igazságosabbnak, mint az áldozatokat a törvény védelme alá helyezni, ami az esetleges törvénysértőkre kiszabott büntetéssel és kártérítéssel párosul. Ez adja e törvényeknek a legitimációt a közvélemény és az azokat megszavazó képviselők szemében, így jött létre az újfajta törvényes arzenál, amellyel Franciaország az utóbbi másfél évtizedben vértezte fel magát számos vitathatatlan kollektív bűntettel kapcsolatban, minden esetben azzal a céllal, hogy az ilyen szabályozást igénylő csoportoknak megadják ugyanazokat a biztosítékokat, amelyeket 1990-ben a Gayssot-törvény nyújtott a zsidóknak.

        Csakhogy - érvel Nora - meg kell különböztetni az egyes intézkedések konkrét logikáját attól a folyamattól, amelyre reagálnak és attól a következménytől, amelyre vezetnek. A kezdeményezők nemes szándékai mögött a leggyakrabban választási demagógia és politikai gyávaság húzódik meg, a következmény pedig a múltfelfogás általános büntethetősége lesz. Bár maga az államfő jelentette ki, hogy „nem a törvénynek kell írnia a történelmet", a nemzetgyűlésben újra és újra többséget kaptak ilyen értelmű törvények. Így megnyílhat az út az emberiség elleni bűntettek fogalmának és vitatóik büntethetőségének kiterjesztése előtt a nemzeti, sőt az egyetemes történelem minden áldozata tekintetében - hiszen például az 1915 évi örmény népirtáshoz Franciaországnak semmi köze nem volt. (A francia nemzetgyűlés 2001 januárjában egyhangú szavazással népirtásnak minősítette az ottomán birodalom csapatai által 1915-ben az örmények ellen elkövetett mészárlást, válaszul Törökország akkor visszahívta franciaországi nagykövetét.)

 

        Az emberiség elleni bűntett fogalmát olyan modern kori cselekményekre alakították ki, amelyek szörnyűsége túllépett minden elfogadható határon és semmiféle jogi kategóriába nem volt foglalható, valamint  a közvetlen jelenre, s nem az emlékre, az emlékezetre vagy a múltra vonatkozott. A Gayssot-törvény a Faurisson-féle revizionizmus konkrét esetének összefüggésében nem a történészek ellen irányult, hanem a történelmi hazugságok militáns terjesztői ellen.

        Az emberiség elleni bűntett kategóriájának erre a mintára való általános alkalmazása azonban kétszeres torzulás, nevezetesen a visszamenőleges értékítélet határtalan kiterjesztése és a múltfelfogás általános büntethetőségének irányában - írja Pierre Nora.  

A kezdeményezés célja ugyan az, hogy megakadályozza a történelem olyan émelyítő hazug revízióit, mint amilyen a Holokauszt tagadása volt, ez azonban megnyitja az utat az okvetetlenkedő történész utáni hajsza, a kutató elleni büntetőjogi nyomás és megfélemlítés előtt.

        Az emberiség elleni bűntettek elévülhetetlensége, amelyeket a nürnbergi per kimondott, s amelyből a rá hivatkozó Gayssot-törvény kiindul, a náci bűntettek időszakára korlátozódott. Nem ment vissza a múltba öt-hat évszázaddal. A Toubira-törvénnyel néhány év alatt ötévi visszamenőleges hatályról ötszáz-hatszáz évre nőtt az elévülhetetlenség!

        Nincs ok arra, hogy a francia történelem legkülönbözőbb áldozatainak leszármazottai miért ne követelhetnék ugyanazt, amit a rabszolgák leszármazottai kivívtak. Elismerésére vár a vendée-i „népirtás", az orosz fehéreknek is bőven vannak érvei arra, hogy miért kell népirtásnak minősíteni az orosz vörösök tetteit, s a lengyeleknek is vannak tényeik Katyn esetére. Cáfolhatatlan érvekkel következnének a Szent Bertalan-éj során lemészárolt francia protestánsok, vagy a francia forradalomban lefejezett arisztokraták utódai. És egyetemes elvei jegyében Franciaország miért ne terjesztené ki emlékezeti illetékességét az egész földgolyóra, vádat emelve a spanyolok és az amerikaiak ellen az indiánok kiirtása miatt, amit Dél-, illetve Észak-Amerikában vittek végbe? És mi a helyzet a kínaiakkal Tibetben? Úgy hírlik, hogy a nemzetgyűlés irodájában már vagy húsz ilyen értelmű javaslat vár elbírálásra. És miért ne mennénk vissza a keresztes hadjáratokig? - kérdi Pierre Nora. A muszlimok szemében ez a nyugati bűnök első példája, és bennük Franciaországé a vezető szerep.

        Minden ország találhat rendezni való számlákat történelmében. Egyetlen más ország sem tekint olyan rossz érzéssel a történelmére, mint éppen Franciaország, ez „a francia baj" (le mal français) egyik legnyilvánvalóbb jele és egyik legmélyebb oka. Részben azért, mert Franciaország igen erőteljes képet teremtett  magáról, mint feddhetetlen országról, a szembenézés pedig az e képpel ellentétes történelmi realitásokkal kínos, elkésett és vonakodó volt. Ám az állami hazugságok felváltása állami igazságokkal, a hivatalos igazság jogi igazsággá való változtatása semmi haszonnal nem jár - mutat rá a szerző.

        Françoise Chandernagor írónő a törvényi szabályozás ellentmondásaira hívja fel a figyelmet - kezdve attól, hogy a rabszolga-kereskedelem a Toubira-törvény előtt is emberiség elleni bűntettnek számított, de csak a jelenre és a jövőre vonatkoztatva. A 2001-es újítás a múltra vonatkozik. Ráadásul az általánosnak hangzó cím ellenére a Toubira törvény csak a transzatlanti, a 15. századtól a feketékkel folytatott rabszolga-kereskedelemre vonatkozik, és nem terjed ki sem a „belső"  arab és afrikai rabszolga-kereskedelemre, amely nemcsak jelentős méretű, hanem például Nigerben és Maliban a múlt század 80-as éveiig tartott, Mauritániában pedig csak 2007-ben tiltották be. Ez azt tükrözi - mondják a törvény védelmezői -, hogy a franciák saját múltjukért kívánták vállalni a felelősséget, ezért az európaiak által folytatott rabszolga-kereskedelmet kívánták elítélni - de figyelmen kívül hagyva, hogy Franciaország csak a 18. században vett részt ebben a gyakorlatban. Vagyis a francia törvényben elismert bűntett már azelőtt kezdődött, hogy a franciák elkövették volna, Párizs az angolok, a hollandok, a portugálok bűneit ismerte el, sőt a 15. századot említve a transzatlanti rabszolga-kereskedelmet már Amerika felfedezése előtt megbélyegzi.

        Az írónő rámutat, hogy az emlékezeti törvények özöne a bírókat is zavarba hozza, egyrészt az általuk érvényesítendő törvények - a fentiekben jelzett - jogi középszerűsége, másrészt saját történelmi ismereteik hiányosságai miatt. A jogi egyetemek tanrendjében nem szerepel történelmi tárgy, így a bírák többsége nem tud többet a történelemről, mint egy mai érettségiző. Az is gondot okoz, hogy egy magán feljelentés esetében az ügyész dönti el, helyt ad-e az eljárásnak, viszont az emlékezeti törvények esetében a szövetségek tesznek feljelentést, és az ügyész csak azt vizsgálhatja, hogy eltelt-e öt év az alapításuk óta, de utat kell adnia az eljárásnak. A történész tehát akkor is bíróság elé kerülhet, ha a feljelentésnek semmi alapja nincs,  és hiába mentik fel végül, ha közben teljesen lejáratják a médiában (az „emberiség elleni bűntettben való cinkosság" fölöttébb súlyos vád) és elzárják egyetemi pályájában az előmeneteltől.

        Franciaország az egyedüli olyan ország, amely ilyen emlékezeti törvényeket mért az állampolgáraira, amit egyes képviselők még újakkal akarnak kiegészíteni. Egyikük azzal érvelt, hogy „ha az orvoslás ügye nem bízható az orvosokra, miért kellene a történelmet a történészekre hagyni?" Françoise Chandernagor szerint ez hamis logika: tény, hogy a hatóságok döntik el a gyógyító tevékenység kereteit, de még sohasem volt példa arra, hogy az orvosok helyett a parlament írja a recepteket. Márpedig ezt teszik most a képviselők a múlt tekintetében. Ezzel a kutatókat a bírók gyámsága alá helyezik, méghozzá egyre távolibb időszakok és térségek eseményeinek minősítése tekintetében. 

A Liberté pour l'histoire e szempontokra alapozódó felhívását, amely a Le Monde október 11-i keltezésű számában olvasható, a Blois-ban megrendezett történésztalálkozón számos neves történész biztosította támogatásáról.

        A felhívás egyebek között leszögezi: „A történelem nem lehet az aktualitás szolgája és nem íródhat versengő emlékezetek diktálására. Egy szabad országban semmiféle politikai szervnek nem lehet felhatalmazása a történelmi igazság meghatározására és arra, hogy a történész szabadságát büntetőjogi szankciók kilátásba helyezésével korlátozza... A politikai felelősöket annak felismerésére kérjük, hogy miközben feladatuk a kollektív emlékezet fenntartása, nem szabad törvénnyel és a múltra vonatkozólag olyan állami igazságokat teremteniük, amelyek jogi érvényesítése súlyos következményekkel járhat a történész szakmára és általában a szellemi szabadságra nézve."

http://www.wikio.fr/news/Fran%C3%A7oise+Chandernagor