Évezredek pusztulása

Aprópénzért széthordják Irak műkincseit
The New York Review of Books

A The New York Review of Books szerkesztője, Hugh Eakin, aki korábban az illegálisan szerzett és az országból kicsempészett olasz műkincsek útját próbálta nyomon követni, ezúttal a háború dúlta Irak kulturális örökségét ért károkat igyekszik feltárni számos régészeti tanulmány és újságcikk, valamint az iraki tisztviselőkkel folytatott beszélgetései alapján.

Abdul-Amir Hamdani, a dél-iraki Dzí Kár tartomány régészeti igazgatója már néhány héttel az amerikai invázió kezdete után, 2003 májusában a tekintélyes vallási vezetőhöz, Alí Szisztání nagy ajatollahhoz fordult, hogy segítségével véget vessen a régészeti lelőhelyek fosztogatásának. Az időszámítás előtti 3. évezredben e tartomány területén épültek Sumer legnagyobb városai - Ur, Lagas, Girszu, Larsza és Umma -, de az Eufrátesz medrének változása és Szaddám Huszein nagyszabású lecsapolási programja miatt földje mára nagyrészt terméketlenné vált, lakói elszegényedtek. A baaszista rendszer bukásakor ezek a falusiak - gyakran fegyveres milíciák támogatásával - a földből kiásott tárgyakat tették pénzzé, és ma már Fadzsr város a régiségek egyik legnagyobb feketepiaca.

Az ajatollah Hamdani kérésére állásfoglalást, fetvát bocsátott ki, amelyben leszögezte, hogy az engedély nélküli feltárás törvénybe ütközik, akár az iszlámhoz, akár korábbi időszakhoz köthetők a leletek, ezért a talált tárgyakat át kell adni Bagdad vagy a tartományi főváros, Násziríja múzeumának. Hamdani figyelmeztet, hogy a hajdani Mezopotámia területén található sumer, akkád, babilóniai és asszír emlékek, az ékírásos agyagtáblák, a féldrágakövekből készült, díszes vésetű pecséthengerek széthordásával az egész emberiség kulturális öröksége semmisülhet meg. Ezek a tárgyak a föld alá süllyedt városokban több viharos évszázadot is átvészeltek Kürosz időszámítás előtti 6. századi érkezésétől az 1258-as tatárjárásig, 2003 óta azonban több fontos régészeti lelőhely szenvedett jóvátehetetlen károkat. A University of Chicago Orientalisztikai Intézetének vészharangokat kongató, a bagdadi Nemzeti Múzeum kifosztásának ötödik évfordulóján, április 10-én nyílt kiállítása és kapcsolódó kiadványa rámutat, hogy ezt a dúlást nem lehet a brit-amerikai koalíciós csapatok nyakába varrni.

Hugh Eakin felveti a kérdést, vajon miért nem tud a világ a pusztításról. A szervezett régiség-kitermelés (amely néhol a helyi gazdaság 80 százalékát teszi ki) gyakran az első Öböl-háború óta folyamatosan erősödő törzsi vezetők, sejkek irányításával zajlik, akik mindent megtesznek, hogy ténykedésükre ne derüljön fény: Hamdanit koholt vádakkal három hónapra bebörtönözték, egy újságírópárost pedig úgy próbáltak elriasztani, hogy túszként napokig fogva tartották őket. A lelőhelyek pusztulása miatt hol az al-Káida iraki csoportját, hol a kincsvadász katonákat okolták. Csakhogy a műtárgyak nem bukkantak fel a piacon. A rejtélynek a British Museum közel-keleti gyűjteményének kurátora, John Curtis próbált a végére járni idén júniusban, amikor a Bászrában állomásozó brit erők segítségével több régész társaságában bejárhatott nyolc lelőhelyet. Beszámolójukból kiderül, hogy a pusztítás nem mindenütt azonos mértékű: néhol épp a helybéliek vetettek gátat a fosztogatásnak. A régészcsoport egyik tagja, Elizabeth Stone az invázió előtt, felderítési céllal készült műholdas felvételekkel bizonyította, hogy az első nagy fosztogatási hullám megelőzte a koalíciós erők érkezését, és nagyrészt arra a területre korlátozódott, ahol a legélénkebb a „régiségkereskedés", majd Bagdad végigdúlása után felgyorsult, szervezetettebbé vált - ekkor semmisült meg számos nagy lelőhely, köztük az iszini és az ummai. A képekből az is kiderült, hogy a fosztogatók többnyire az akkád időszak (i. e. 2335-2100) pecséthengerei, az óbabiloni kor (i. e. 2000-1600) ékírásos táblái és a perzsa-hellén hatást mutató (az i. e. 538 - i. sz. 637 időszakból származó) üvegtárgyak és pénzérmék után kutattak.

A régészek egybehangzó véleménye, hogy a pusztítás főként Dzí Kár és a szomszédos tartományok egyes törzseihez köthető. Az első Öböl-háborúig az állam elnyomta a törzsi rendszert, de az 1990-es évek ENSZ-embargójával ez a hierarchia újra erősödni kezdett, és a törzsfők a 2003 óta kialakult hatalmi vákuumban vezető szerephez jutottak. A régiségek „rablógazdálkodása" csakis a sejkek támogatásával válhatott bűncselekményből törvényes jövedelemtermelő tevékenységgé. (A helyiek egyetlen pecséthengerért - amely a nemzetközi piacon akár milliókat is érhet - annyi pénzt kaphattak, amennyi egy iraki köztisztviselő havi fizetésének a fele.) Ez abból fakadhat, hogy Szaddám Huszein diktatúrájában kiemelt helyet kapott a régészeti örökség: az állami örökségvédelmi hivatal bőséges keretből gazdálkodott, az iraki régészek az ország különböző lelőhelyein nyugati szakemberekkel dolgoztak együtt, virágzott a múzeumi intézményrendszer, és illegális feltárás gyakorlatilag nem létezett, mert halálbüntetéssel sújtották. Magnus T. Bernhardsson történész az 1920-as évek brit fennhatóságához köti a mezopotámiai történelem jelentőssé válását: a britek megosztották a leleteket az éppen formálódó iraki állammal, és az iszlám előtti múlt egy olyan arab nacionalista ideológia alapjául szolgált, amely az erőszakkal elfojtott belső viszályokkal szemben látszategységet teremtett. A növekvő olajbevételből bőven jutott a sumer és babilóniai lelőhelyek gondozására, amelyeket a helybéliek is nagy becsben tartottak.

Az első Öböl-háború idején a déli síiták (és az északi kurdok) számos állami múzeumot megtámadtak és kifosztottak, mert ezeket a rezsim jelképének tekintették. Szaddám azzal is büntette a lecsapolással már tönkretett mezőgazdaságú déli területeket, hogy megszűnt a lelőhelyek állami támogatása (egyben védelme is). Az elszegényedett gazdák ekkor a föld alól próbálták előteremteni a megélhetésüket. Egy idén megjelent tanulmánygyűjteményből az is kiderül, hogy az ENSZ-szankciók szintén a helyieknek kedveztek: a Dél-Irakban bevezetett repülési tilalom miatt az állam többé nem tudta ellenőrizni ezt a területet. Ezrével jelentek meg az iraki műtárgyak az európai és amerikai aukciós házak kínálatában. Az iraki állam épp a 2003-as inváziót megelőző években próbálta helyreállítani a lelőhelyeket: az ENSZ „olajért élelmiszert" programja segítségével a helybélieket képezték és felvették az ásatásokra, hogy megfékezzék az illegális feltárást. De amint 2002 végén megkezdődött a háborús készülődés, a mentőásatások megszűntek, és az immár képzett fosztogatók folytathatták a föld kirablását - ráadásul a lövészárkok kialakításakor a honi hadsereg sem kímélte, ami az útjába került.

Az invázió kezdetén az amerikai sajtó arról tudósított, hogy a rendszer összeomlását követő zűrzavart kihasználva az irakiak kifosztják, amit csak érnek. Joanne Farchakh Bajjaly libanoni régész, az említett tanulmánygyűjtemény egyik szerkesztője azonban figyelmeztet, hogy amikor 2003 májusában több lelőhelyet felkeresett, a helyi törzsekben nagyon is szervezetten folyt a műtárgyak kitermelése és kicsempészése, miközben a régészeket nem engedték az ásatások közelébe. Az állami intézményeket főként fiatal síiták, Muktada asz-Szadr követői támadták (felgyújtották a Nemzeti Könyvtárat is), vagyis a pusztítás a vallási vezetők jóváhagyásával történt: a fosztogatók megtarthatták a rablott (az iszlámhoz nem köthető) javakat, ha azok ötödét átadták a helyi szadrista hivatalnak vagy fegyvert vásároltak, mecsetet építettek az eladásukból származó pénzből. Ezért döntött a régészeti igazgató Hamdani úgy, hogy Szisztání nagy ajatollahtól kér segítséget. Az ajatollah fetváját néhányan megfogadták, Hamdaninak akadtak helyi informátorai, így a délen állomásozó olasz erők segítségével több tucat orvrégészt letartóztattak és több száz műtárgyat megmentettek. Az olaszok azonban 2006-ban kivonultak, és sokáig azt sem sikerült felderíteni, hová kerül a kicsempészett leletek többsége.

A háború kezdete óta sok iraki menekült Jordániába, ők is számtalan olyan műtárgyat (vagy hamisítványt) vittek át a határon, amelyek értékét nem ismerték. Jordánia és Szíria igyekszik visszajuttatni Irakba a kicsempészett tárgyakat, ezért feltehető, hogy a csempészet fő útvonala inkább Irán, a Perzsa-öböl menti államok és Izrael felé vezet, ahol néha évekre „elraktározzák" a tárgyakat. A 2003-as invázió óta az Iránból Nedzsefbe, Kerbelába és más síita szent helyekre utazó zarándokok is közreműködnek a csempészésben. Nagy-Britannia és az Egyesült Államok igyekezett visszaszorítani az iraki műtárgyak forgalmát az aukciós házakban és a világhálón egyaránt. Régészek, kulturális örökségvédelmi szakértők és nem kormányzati szervezetek is arra figyelmeztetnek egy szintén friss cikkválogatásban, hogy örökre elveszhet Irak múltja, ha a szövetséges erők nem gondoskodnak a lelőhelyek védelméről, sőt, kiveszik a részüket a pusztításból azzal, hogy a korábban védett helyeket szó szerint porrá zúzzák járműveikkel. De az új iraki kormány sem tesz eleget a kulturális javak megmentéséért: az állami örökségvédelmi hivatal megsínylette a belső hatalmi harcokat, mert beolvasztották a turizmust felügyelő minisztériumba, amelyet a parlament szadrista frakciója irányít. Ez még annyit sem törődik a lelőhelyekkel, hogy feltankolná a magánadományozóktól és az UNESCO-tól kapott autókat, amelyekkel folyamatosan járőrözhetnének a szóban forgó területen.

Bizakodásra csak az adhat okot, hogy mára mintha alábbhagyott volna a régiség-rablógazdálkodás, mert telítődött a feketepiac, ezért csökken az iraki műtárgyak értéke. David Damrosch Gilgames-eposzról szóló könyvéből megtudhatjuk, hogy az ősi hősköltemény Gilgames királyt városvédőként, a sumer örökség oltalmazójaként ábrázolja, aki „a rejtett írást fölkutatta ... emlékek rönkjét emelé ki a hajdankor özönvizéből" és „úti kalandját időtálló táblákra véste" (Rákos Sándor fordítása). 2003-ban megfeledkeztek erről a példáról, ezért nem tudhatjuk ma, hány „rejtett írás" veszhetett oda - összegzi Eakin az utóbbi időkben megjelent véleményeket.

http://www.nybooks.com/articles/21671

A Balkán: a múlt jövője

Meddig lesz Európa beteg embere?

A Klubrádió, a Le Monde diplomatique és a Republikon Külpolitikai Elemző Központ kerekasztal-beszélgetésének témája a Balkán és mindenekelőtt a koszovói helyzet, valamint az új állam elismerésével kapcsolatos - mint a vitából is kiderült - számos váratlan elemet hordozó európai politika volt. A vitavezető, Papp Gábor vendége volt Ara-Kovács Attila, a Republikon igazgatója, Dérer Miklós külpolitikai elemző és Juhász József történész, az ELTE docense volt.

Papp Gábor: A Balkánról beszélgetve Murphy törvénye jut az eszembe: ami elromolhat, az el is romlik. Ennek nyomán kérdezem: egyáltalán megoldható-e a balkáni helyzet? Az a helyzet, amit „Európa beteg emberétől", a Török Birodalomból örököltünk a 19. század végén? Időnként elcsendesednek, elhalkulnak azok a viharok, amelyek ebben a térségben már jóval a Török Birodalom bomlása előtti időszakban kezdődtek, de számíthatunk-e arra, hogy valamikor véglege elülnek majd ezek a feszültségek? Ami most Koszovóban és Koszovó kapcsán zajlik, az európai politika, világpolitika, vagy esetleg világtörténelem-e? A kérdést az indokolhatja, hogy Koszovóban most olyan fejleményeknek vagyunk a tanúi, amelyek a második világháború utáni történelemben precedenst teremtettek.

Juhász József: Ott kezdeném, hogy megoldhatók-e ezek a problémák? Persze ha kellő történelmi távlatban nézzük: olyan általános értelemben, hogy ezek majd egyszer egy egységes Európában feloldódhatnak...

P. G: ... a 22. századról beszélünk?

J.J.: ...ha például a francia-német megbékélés előre haladhatott, akkor ezt miért ne tudnánk elképzelni a szerb-albánról, vagy bármely más délkelet-európai szembenállásról. De ez valóban hosszú távú történelmi perspektívát igényel. Amit ma, rövidebb távon lehet és kell tenni, a politikailag belátható időben, az inkább az, hogy a problémát kezelni kell: meg kell akadályozni, hogy ezek a konfliktusok fegyveres összecsapásokban kulminálódjanak, és meg kell kezdeni az új struktúrák kiépítését. Amit ma próbál csinálni az úgynevezett nemzetközi közösség, az leginkább ezzel a válságkezelő attitűddel fedhető le. És azt gondolom, hogy ha megint egy kicsit nagyobb távlatból nézzük, mondjuk az 1990-es évek kemény háborús periódusával vetjük össze napjainkat, nem is konkrétan Koszovót, hanem a térség egészének az 1999-ig, 2000-ig terjedő periódusát és az azóta eltelt éveket, akkor azt láthatjuk, hogy ez a válságkezelés nem is volt teljesen eredménytelen. Ebben az értelemben azt mondhatnánk, hogy a mai helyzet - bár nem válságmentes, különösen a koszovói kérdést illetően - inkább az alacsonyabb intenzitású és ellenőrzés alatt tartható konfliktusokkal írható le, s valószínűleg nem is lehet jobbat tenni, mint folytatni ezt a válságkezelést, s nem kell belefogni valamiféle „végső megoldás" görcsös keresésébe. Most persze nagy kérdés, hogy Koszovó hogyan illeszthető be ebbe a válságkezelő folyamatba? Mert Koszovó kapcsán olyan „új típusú" határváltozásnak vagyunk a tanúi, amely az egész 1945 utáni világrenddel és a ma érvényes nemzetközi jogi normákkal aligha egyeztethető össze. S függetlenül attól, hogy szerintem a koszovói válságra ma már nincsen más, gyakorlatilag végrehajtható megoldás, csak a tartomány függetlenítése, kétségtelen, hogy ez a - helyi viszonyokat tekintve talán helyes - függetlenítés olyan kérdések sorát is felveti, amelyek messze túlmutatnak a régió problémáin.

P. G: Tehát lehetséges, hogy itt világtörténelem zajlik?

Ara-Kovács Attila: Mélységesen egyetértek azzal, amit Jóska mondott, különösen az intonációval, vagyis, hogy ezt nem kell feltétlenül negatív folyamatként szemlélnünk. Mindennek megvannak a nagyon fontos pozitív, ráadásul világtörténelmi jelentőségű vonatkozásai. Kicsit elemelkednék ettől a konkrét balkáni szituációtól, és az egészet európai perspektívába szeretném helyezni. Nagyon fontos következményi, és rendkívül érdekes politológiai tanulságai vannak e folyamatnak. Ennek lényege, hogy az eddigi értékválasztások, amelyben a szuverenitás mindig lényegesen megelőzte a függetlenséget, az autonómiát, vagy akár a regionális identitásokat...

Dérer Miklós:... a nemzeti önrendelkezést...

A-K. A.: ...így van, tehát mindez megváltozóban van, ez az Európai Unió magatartásából, állásfoglalásából egyértelműen kikövetkezethető. A szuverenitás mint olyan, áttestálódni látszik az egész Unióra, mely elkezd valamilyen módon végre egyetlen és szuverén államként működni; ugyanakkor e nagy, kontinentális állam befelé a szuverenitás helyett inkább a helyi, a regionális identitások, autonómiák kialakulását preferálja. Az Unió perspektívájából szemlélve e folyamat nem mostani keletű. Mindez ott volt, afféle embrionális állapotban a cseh és szlovák szétválásnál és a mostani skóciai függetlenedési eredmények is ezt türközik. Mindazonáltal a legtöbb ilyen kontinentális folyamat elsősorban regionális, és csak egy részük etnikai jellegű. Hangsúlyosan ilyen a mostani koszovói függetlenedési nyilatkozat, de hát a Balkánon vagyunk, nyilvánvalóan itt az etnikai szempont dominált. Így azon sem lehet csodálkozni, ahogy az eseményekre Belgrád reagált. Nekünk is volt Trianonunk, ha valakinek, akkor ezt épp nekünk meg kell érteni. Mindemellett - egy másik szempontot említve - azt is látnunk kell, hogy végső soron az új helyzet Szerbia számára nagyon nagy lehetőségekkel bír. Ha megtartanák belső problémaként ezt az állandó albán-szerb konfliktust, akkor semmi esély sem nyílna arra, hogy beindítsák azokat a modernizációs folyamatokat, amelyek feltétlenül szükségesek az uniós integrációjukhoz. Fogalmazhatnánk úgy is: ebben az esetben uniós perspektívájuk garantáltan a nullával lenne egyenlő. Visszautalok Juhász József kiváló könyvére, A délszláv háborúkra. Számomra e mű több fejezete igen tanulságosan azt bizonyítja: ha megmaradt volna a régi jugoszláv hatalmi intézményrendszer, egyszerűen nem lehetett volna demokratizálni az utódállamokat, mert érintetlenül maradtak volna a konfliktusforrások, így maguk az etnikai jellegű konfliktusok is. Ez a lehetőség most - a szerbek számára nyilvánvalóan rendkívül sérelmes módon -, de kiiktatódik, és valamilyen hosszabb, nem máról-holnapra zajló fejlődési folyamat indulhat el, melyet egyesek, így az EU és Amerika támogathat, mások - elsősorban Oroszország - fékezhet. Mindazonáltal - és az ellentmondások dacára - ez a térség, valamint az érintettek számára nagyon nagy esély.

P.G.: Nagyon kerek volt, amit Ara-Kovács Attila elmondott az Európai Unió politikájáról, bennem azért fölmerül a kérdés, hogy milyen mértékben az uniós politika hatott a koszovói, folyamatra, és milyen mértékben az ellenkezőjéről lehet szó, mert én sokkal nagyobb súlyt tennék ara, hogy a koszovói események és az Egyesült Államok Balkán-politikája - azaz Koszovó függetlenedésének igen-igen határozott támogatása - jelentősen befolyásolta az Unió politikáját. Én nem mondom azt, hogy kész tények elé állította az Uniót, de mindenesetre erősen lekorlátozta az Európai Unió mozgásterét.

D. M.: Két  dologról van szó. Van egy strukturális sajátossága és fejlődése ennek az egész ügynek, és van egy aktuálpolitikai vonatkozása is. A kettő nyilván összefonódik ebben az egész ügyletben. Azonban picit szeretnék az első körhöz visszamenni és egy kissé földhöz ragadtabb módon, de mégis ugyanezt az optimizmust kifejezni. A 90-es években, ha emlékeztek, valahogy az volt az elképzelésünk, hogy ha elvesszük a balkáni harcoló felektől a kalasnyikovot, akkor kimennek a kert végébe, leásnak, és előveszik a második világháborús Schmeisert. Ha azt elveszik tőlük, akkor újra kimennek a kertbe, tovább ásnak és előveszik az első világháborús Mannlichert. Ezt is elveszik tőlük, akkor tovább mennek a kovás puskáig, a jatagánig, talán egészen a kőbaltáig... Ez a helyzet azért sokat változott mára abban a értelemben, hogy például Szerbia kijelentette, hogy nem alkalmaz erőszakot a koszovói függetlenség megakadályozására. Általában is, az erőszak, a fegyver kultusza, ami egy tipikus balkáni kulturális politikai konfliktusmegoldó módszert volt, úgy tűnik, kiiktatódott, vagy legalább is folyamatosan visszaszorul. Kiiktatódott a nemzetközi közösség hatására, azoknak a tapasztalatoknak a hatására, amelyek a 90-es években olyan szörnyű módon józanították ki ezeket a helyi közösségeket és még a politikai elitjüket is, amely utóbbiak talán - lehet, hogy ezzel vitatkoztok- még „elmaradottabbak" is bizonyos vonatkozásban, mint a saját közvéleményük abban, hogy hogyan oldják meg ezeket a problémákat.

J. J.: Egyetértek, ezek valóban lényeges változások, amiket más példákkal is alátámaszthatunk: ki hitte volna például még nem is olyan régen, hogy Horvátországot manapság egy olyan koalíciós kormány vezetheti, amelynek egyik alelnöke a horvátországi szerb párt egyik vezetője? Vagy valóban igaz, hogy a szerb politika élesen és látványosan tiltakozik Koszovó elszakadása miatt, de többször - még Koštunica is, nemcsak Tadić, bár ő többször persze - elmondták, erőszakhoz nem nyúlnak. Bizonyos értelemben tényleg azt mondhatjuk, hogy az, ami az elmúlt héten történt Belgrádban, a legkevesebb volt ami történhetett, hiszen - ahogyan azt Ara-Kovács Attila is elmondta - ez a Koszovó-ügy egy Trianon-szindróma a szerbek számára, és fájdalom nélkül nem lehet tudomásul venni.

A-K. A.: Visszatérnék néhány szó erejéig arra, hogy mennyiben tekinthető ez az egész kérdés egy Amerika által az Európai Unióba oktrojált ügynek. Szerintem ezt így interpretálni téves. A szerb-albán konfliktus nem egy amerikai geopolitikai övezetben, nem az Egyesült Államok határtérségében, hanem az EU határán zajlott, ennélfogva az Uniónak ezt mindenképpen kezelnie kellett, és kezelnie kell majd még egy jó ideig. És hogyan kezelje? Óvatosságot és kívülállást demonstrálva vonuljon ki, vagy álljon Belgrád oldalára? Ez már csak azért is történelmietlen megközelítés, mert nem szakíthatjuk ki az elmúlt évtized balkáni konfliktussorozatának egészéből Koszovót. Hol kezdődött a dolog? Daytonnal kezdődött, illetve azzal, hogy Amerikának végül is bombáznia kellett - hangsúlyozom: kellett - Szerbiát, le kellett állítania az etnikai tisztogatást, mert ezt az Európai Unió nem tudta vagy nem merte megtenni. Az amerikai szerepvállalást tehát nem geopolitikai érdek, hanem értékelvűség szülte.

D. M.: Meg hát kardunk sem nagyon van...

A-K. A.: Azt a politikát, amit Amerika Irakban visz, és azt a katonapolitikai csődtömeget, amit az ottani második beavatkozás okozott, nem kell feltétlenül minden amerikai vállalkozásra automatikusan rávetíteni. Washington balkáni beavatkozása kifejezetten egy értékmentő - bizonyos értelemben értékteremtő - folyamatnak bizonyul. Itt azért hadd tegyek egy kitérőt. Azt hittük a függetlenség kihirdetésének előestéjén, hogy az Unión belül gyorsan kialakul majd valamiféle konszenzus ezzel kapcsolatban, két-három-lépcsős elismerési fordulók lesznek, és valamilyen úton-módon ez a történet hamarosan lecseng. Jelen pillanatban nem ennek vagyunk a tanúi. Létezik néhány ország, melynek elemi érdeke lenne, hogy ne precedensként tekintsem Koszovóra, hanem olyan folyamatként, amihez nekik gyakorlatilag semmilyen közük sincs. Egy ilyen magatartás logikus lett volna ezen országok részéről, mert összhangban állt volna belső stabilitási és biztonságpolitikai érdekeikkel. De nem ezt teszik. Románia főként nem, de akár Szlovákiát is említhetném... Kormányszintű nyilatkozatok árulkodnak arról, hogy nyilvánvalóan precedenssé kívánják tenni ezt az ügyet, és szembe fordulnak nemcsak kiemelt szövetségesükkel, Amerikával, de az Európai Unióval is.

P. G: Tisztázzunk egy fogalmat: itt precedens megtörtént. A kérdés csak az, hogy ki fogja ezt precedensre való hivatkozásként más célokra is felhasználni. Tudniillik most fordult elő először, hogy egy etnikai közösség függetlenedni akart, és függetlenedett is.

D. M.: Itt azért vannak az eltolódásnál és a hangsúlykülönbségeknél nagyobb problémák is. Nem beszélek arról, hogy milyen politikai, kulturális, milyen történelmi hagyomány van Nagy-Britanniában, és milyen a Balkánon. De kell arról beszélni, hogy az államhatárokat szentnek tekintették egészen mostanáig, tehát mindenbe belement a nemzetközi közösség, kivéve az államhatároknak a megváltoztatását. Itt van például Afrika, ahol nem törzsi és nem etnikai alapon lettek meghúzva a határok, hanem az egykori gyarmattartók érdekeinek megfelelően, és mégsem nyúl hozzá senki, mert abban a pillanatban elindul egy szörnyűséges folyamat, ami megállíthatatlan Egyelőre nem nyúl hozzá senki, de a jövőben ezt is valamilyen úton-módon rendezni kell, tehát ez egy nagyon fontos kérdés, amit fölvetettél...

P. G.: Biztosak vagytok-e abban, hogy a nemzetközi közösségről van szó, nem pedig hogy a nemzetközi közösség bizonyos egységeiről? Nem vagyok benne biztos, hogy 1999. óta az Európai Unió és az Egyesült Államok között teljes volna az összhang, pláne hogy előre felosztott szerepekben ment volna végbe ez a játék. Ez az egyik megjegyzésem. A másik pedig az, hogy Attila nagyon logikus érvekkel támasztotta alá, hogy itt a Balkán esetében a szuverenitás felé való elmozdulásról van szó. De hogyha ezt általános jelenségként értelmezem, akkor én nem hiszem, hogy látsz jelet arra, hogy például Kurdisztánnal kapcsolatban hasonló folyamatok fognak beindulni. Gondolom, nem fognak, mert a nemzetközi politika egyetlen egy jelentős szereplője nem fog a kurd függetlenség mellé állni. Tehát én kétlem, hogy valóban egy nemzetközi jelenségről volna szó. Azt gondolom, hogy mindaz, ami a Balkánban végbe megy, azt a Balkánra, és kizárólag a Balkánra alkalmazott politikai játéktér-kitöltésnek lehet nevezni.

A-K. A.: Nagyon érdekes, amit mondtál és tanulságos is, de akkor hadd tegyem fel kérdésként: az EU vajon miért állította le gyakorlatilag Törökország tagfelvételének folyamatát, ha nem éppen arról lenne szó, hogy nem akarja importálni azokat a konfliktusokat, amiket például Törökország, mondjuk örmény - és nem kevésbé kurd vonatkozásban - magával cipel?

D. M.: Számomra a legnagyobb probléma az, hogy 1999-ben gyakorlatilag mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy mi lesz ennek a koszovói ügynek a végkifejlete, hogy a koszovói függetlenség valamilyen szinten be fog következni. Mi az oka annak, hogy egészen a prištinai függetlenségi nyilatkozatig gyakorlatilag csak viszonylag alacsony szinten folyt a vita az egész kérdésről, és most hirtelen robban az egész dolog; hogy most nemcsak kiderülnek és határozottan megfogalmazódnak az ellenző és támogató álláspontok, tüntetések vannak és randalírozások, a helyett, hogy előzőleg jelezte volna minden fél - a randalírozókat is beleértve -, hogy problémái vannak a megoldással; hogy most erősödnek meg a különböző egymásnak nekifeszülő álláspontok. Ez számomra alaposabb magyarázatot igényel.

J. J.: Két félmondattal legyen még szabad visszakanyarodnom a nemzetközi szálakhoz. Olyasmi, hogy „nemzetközi közösség", persze inkább csak virtuálisan létezik, igazából az úgynevezett kontakt-csoport az, amely a balkáni és koszovói kérdéseket rendezi. Ebből a hathatalmi fórumból Oroszország hivatalosan nem szállt ki, de ma valójában mindent ellenez, amit a többiek tesznek, ezért lényegében maradt a négy nagy európai uniós tagállam és az Egyesült Államok. Azok tehát, amelyek Koszovót az első hullámban ismerték el. Való igaz, hogy a többi ország egy követő magatartást tanúsít, és az Európai Unió is, mint egész, a legjobb esetben is csak erre képes. Valószínűleg ez a maximum. A nyugati nagyhatalmak fellépését persze nagyon sok szempont befolyásolja, de szerintem is van elmozdulás az emberi jogi doktrínák felé. Ha ebből a szempontból hasonlítjuk össze a kurd és a koszovói kérdésre adott nyugati reakciókat, akkor azt látjuk, hogy az emberi-jogi dimenziók mentén van hasonlóság. Sok bírálat érte Törökországot ebben a kérdésben, és Törökország ez EU-hoz való közeledés érdekében tett is pozitív lépéseket ebben a tekintetben. Ugyanakkor Koszovót nézve azt látjuk, hogy hosszú ideig a Nyugat szintén emberi jogi és humanitárius kérdésként kezelte a problémát, és nem tűzte napirendre a koszovói elszakadást. Például 1991-92-ben, a szocialista föderációk felbomlásakor azzal a fikcióval éltek, hogy a határok nem változnak meg, hanem egyszerűen csak a nemzeti köztársaságok felbontják addigi uniójukat és önálló államként folytatják tovább a létüket a nemzetközi színtéren. Ezért a nem-tagköztársasági státuszú területek nem szakadhattak el. Aztán a probléma egyszer már, az 1999-es háborús évben a szerb-albán harcokkal és a NATO-bombázásokkal kulminálódott, de még akkor sem támogatták az egyoldalú elszakadást, hanem egy hosszas vacillálás kezdődött. Ez különösen jól megfigyelhető volt 2000 ősze, tehát a szerbiai demokratikus fordulat után: akkor arra vártak, hogy miként reagál az új Szerbia a koszovói kérdésre, illetve hogyan reagálnak a szerb fordulatra az albánok. Emlékszünk, hogy különböző nemzetközi tervezetek voltak arra, hogy miként lehetne rendezni Koszovó kérdését, s ezek a 2004. márciusi zavargásokig nem tűzték napirendre a függetlenséget. Először volt a „standards before status" platformja: előbb a demokrácia, piacgazdaság, kisebbségvédelem minimális, de biztos alapjait kell megteremteni, s csak azután lehet beszélni a tartomány végső államjogi státuszáról. De hamar kiderült, hogy az albán lakosság és politikai elit semmiféle Szerbiában nem tudja elképzelni önmagát, függetlenül attól, hogy az demokratikus-e vagy nem. Ez az elutasítás persze részben az 1990-es évek tapasztalataira vezethető vissza, de látnunk kell, hogy van mögötte egy hosszabb távú történeti probléma is. Koszovó kapcsán ugyanis valóban az a helyzet, hogy az etnikai többség és a politikai hatalom az egész 20. században különbözött egymástól...

Kezdettől fogva fennállt az a probléma, hogy az albánok be sem akartak illeszkedni a szerb államba, Szerbia pedig az 1960-80-as évek autonómia-korszakától eltekintve - amely igazából nem is a szerb nemzeti-köztársasági politika terméke volt, hanem a jugoszláv föderáció államrendjéből származó következmény -, nem is akarta egyenrangú félként integrálni őket. Ezek a tapasztalatok együttesen eredményezték azt, hogy az albánok 2000 októbere után is azt mondták, hogy ők ragaszkodnak a függetlenséghez. Ezzel előállt egy autonómia-keretekben megoldhatatlan helyzet, mert a gyakorlatban csak olyan megoldás képzelhető el, csak olyan megoldás lehet működőképes és fenntartható, amely összeegyeztethető a helyi lakosság 90-92 %-ának az akaratával. Ez pedig ugye egyetlen dolog... Szerbiához visszacsatolni a területet nyilvánvalóan nem lehet, legfeljebb háború árán, de az erőviszonyok valójában akkor sem engednék meg. A nemzetközi közösség sem akar örökké ott maradni, a világ más részein elfoglalt Egyesült Államok pláne nem: szerintem az amerikaiak kampányolását 2005 óta a koszovói függetlenség mellett jórészt ez magyarázza. Bosznia kapcsán ez az amerikai „exit strategy" működött, és ott az Európai Unió - most úgy tűnik- képes önállóan is menedzselni a konszolidációt és államépítést. Koszovóban még nem, de az egyetlen olyan státuszmegoldása Koszovónak, ami ezzel az exit strategy-vel összeegyeztethető, valóban az, hogy szabályt erősítő kivételként - tehát nem nemzetközi precedensként, hanem a helyi kemény realitások alapján - elismerik ennek a területnek a függetlenedését, nemzetközi felügyelet alatt. Abban pedig, hogy Szerbia erre így reagált, nincs semmmi meglepő. Inkább az az érdekes, ahogy Moszkva reagált, mert Oroszország önbizalma megnőtt az elmúlt években. Ha megnézzük például a kontakt-csoport 2005-ös állásfoglalásait, amelyekben kijelölték a koszovói státusztárgyalások alapelveit, akkor azt látjuk, hogy Oroszország azokat elfogadta, pedig az irányuk már akkor is nyilvánvaló volt. Az elmúlt egy-két évben viszont az orosz politika határozottan opponál szinte mindent ami nyugati. Ezért az, hogy Szerbiában is ilyen erőteljes lett az ellenkezés Koszovó kérdésében, többek között annak köszönhető, hogy újra erős nagyhatalmi hátteret éreztek maguk mögött.

A-K. A.: Oroszország fellépése valóban nagyon lényeges ezekben az aktuális ügyekben. Egyetértek azzal, hogy a radikalizálódó szerb magatartás kifejezetten az orosz biztatással áll összefüggésben. Orosz nyilatkozatok hangzottak el, mindig szenzitív momentumokban, Putyin képét hordják jelenleg is körbe Mitrovicában, sőt a múlt heti belgrádi tüntetésen is. Mindennek nagypolitikai logikáját értjük, bár nem látjuk kifutását, és ez benne a veszélyes. E kihívás feloldására tett kísérlet a függetlenség elismerése az Európai Unió részéről, minthogy ezzel a beavatkozó orosz politika útját próbálja állni. Szélesebb perspektívából szemlélve: ha e régiónak lehetővé tesszük, hogy régi konfliktusain évődjön, akkor továbbra is megmarad az a sajátossága, hogy bizonytalanságát, gyengeségét és alantas szándékait egy ajánlkozó nagyhatalomnak bocsássa a rendelkezésére, olyannak, mint a minden téren offenzívnek mutatkozó mai Oroszország. Az Európai Unió stratégiai, biztonságpolitikai érdeke az, hogy itt nyugalom legyen, és valamilyen úton-módon európai perspektívát kapjon ez a vidék.

P. G.: Hadd térjek vissza egy előző mondatodra. Amikor azt mondod, hogy az európai politikának az az érdeke, és hogy az európai politika képes lesz arra, hogy ebből az örök tűzvészekből egy békés régiót csináljon, olyan módon, amilyen módon Boszniában nyugalom van, úgy, hogy nemzetközi ellenőrzés alatt van. úgy, A kontakt csoport most hasonlóképpen elképzeli, hogy Koszovó is az Európai Unió felügyelet alatt fogja békésen rendezni az ott élő szerbek és albánok viszonyát. De meddig? Boszniában már majdnem tíz éve ott vannak a nemzetközi erők. Meddig lesznek ott? Még tíz évig?

D. M.: Ciprusban sokkal régebben vannak ott, és egyszerűen időhatár nélkül, addig ameddig kell. Azt mondanám, hogy ez így nem kérdés számomra. Az Európai Unió, vagy bármelyik ilyen nemzetközi békefenntartó erő addig marad ott, amíg szükséges.

P. G.: Bocsáss meg, azért Ciprus nem ugyanaz, mint Bosznia. Cipruson valóban vannak ENSZ-megfigyelők, akik ténylegesen megfigyelők, ott vannak a határon, és nem csinálnak semmit, miután a határon sem történik semmi. Boszniában azért gondolom, ahol van egy Szerb Köztársaság és van egy valamilyen módon mégis létező horváth-bosnyák konföderáció, valamilyen módon most nyugalom van, de ott nem békésen cigarettázó Európai Uniós vagy ENSZ-megfigyelők vannak. Ott fegyveres erők vannak, ott a fegyverek árnyékában van ez a nyugalom, és egyikőtök sem tudja megmondani, hogy meddig.

A-K. A.: Viszont azt meg tudjuk mondani, hogy ha ez nem történik meg, akkor mi fog zajlani, Akkor tovább radikalizálódott volna például a koszovói albán gerillacsoportoknak a működése, méginkább létrejött volna valamilyen konfliktus, méginkább eszkalálódott volna a kérdés Macedónia felé, a Vajdaság felé, és ezeken keresztül felénk, és még kevésbé lett volna lehetőség arra, hogy valamilyen úton-módon lehetőséget kapjanak a szerbiai demokraták arra, hogy bemutassanak egy élhető világot, Az, hogy jelen pillanatban a fegyverek árnyéka biztosítja ezt a nyugalmat például Boszniában, ez nem válasz arra a kérdésre, amit itt fölteszünk akadémikus módon. Márcsak azért sem, mert nem áll az, amit mondtál Ciprussal kapcsolatban, mert ott is fegyveres szolgálatot teljesítnek az ENSZ csapatok, és ott sem olyan nagyon egyszerű az élet, mint ahogyan azt elgondoljuk. Ne felejtsük el a görög Ciprus európai uniós szavazása utáni rendkívül feszült problémát, amikor elutasították, hogy egyszerre lépjenek be a török résszel az EU-ba.

D. M.: Én azt hiszem, hogy érdemes egy pár szót szólni az egész kérdéssel kapcsolatos magyar vonatkozásokról, magyar érdekekről és a magyar politikáról is. Nekem az az érzésem, hogy viszonylag nehezen, talán érthető módon nehezen formálódott a magyar politika a koszovói ügyben. Ennek több oka van, és erről eléggé heves belső viták folytak. A magyar politika alapvetően biztonságpolitikai szemlélettel közelít a Balkánhoz. Elsősorban Szerbia stabilitását tekinti fő céljának, és ez azt is jelenti, hogy a fókuszából kiesik az albán kérdést, kiesett a koszovói kérdés per se. Tehát amikor a magyar külpolitika Koszovóval foglalkozott, akkor Szerbiával foglalkozott, és sohasem Koszovóval. Ez talán gyengéje volt az elmúlt időszakban. Volt még egy gyengéje a magyar külpolitikának, nevezetesen hogy nagyon sokáig, talán a kelleténél tovább ragaszkodott az ENSZ BT határozat, egy lehetséges új ENSZ BT határozat meghozatalának illúziójához. Még akkor is ragaszkodott ehhez, amikor látható volt, hogy ilyen nem lesz. Egy pillanatig nekem az volt az érzésem, megvolt annak a veszélye - ez szerencsére elhárult - , hogy egy platformra kerülünk Oroszországgal, egy platformra kerülünk azzal a Szlovákiával, Romániával és más országokkal, amelyek egészen más megfontolásokból ellenzik a kérdés adott megoldását, a függetlenséget és a kiterjesztett kollektív jogokat, néhányuk pont egy magyarellenes, vagy a magyar problémát exponáló szempontrendszerből. A mostani magyar megközelítés, amely elfogadja a realitásokat, de nem rohanaz elismeréssel, és megpróbálja elfogadtatni Szerbiával a megváltozhatatlant, azt hiszem, hogy a jó irányba tett jelentős lépés.

J. J.: Én is azt gondolom, hogy az említett kritikai elemek sokszor megalapozottak. Valóban egyfajta kiváró álláspont jellemezte a magyar politikát, illetve az, hogy főleg Szerbiára figyelt, és egyes váltásoknál - például hogy mikor hagytunk fel egy ENSZ BT-határozat emlegetésével - talán az ütemezés sem volt tökéletes. De egészében véve szerintem ez a politika védhető, sőt az alapjait - hogy el kell ismerni Koszovót, de nem azonnal - többpárti egyetértés övezi. Látnunk kell, hogy számunkra  Szerbia mindig fontosabb szomszéd marad, mint akár a két albán állam együttvéve (tehát nemcsak az önálló Koszovó). Külgazdaságilag, biztonságpolitikailag vagy kisebbségi szempontból nézve ez egyaránt igaz. A realitásokkal persze nem kell szembemenni, ezért Koszovót el kell ismerni, s nemcsak pragmatikus okokból (hogy igazodjunk az USA és az EU-többség álláspontjához), hanem azért is, mert elemi érdekünk a Balkán hosszú távú stabilitása, s ehhez szükséges Koszovó függetlensége. De a Szerbia iránti empátia jeleként és az államközi, illetve vajdasági magyar-szerb kapcsolatok óvása miatt az elismerést nem kell elsietni. Ebben célszerű az EU főáramához igazodni, bár ezt sem könnyű eltalálni, mivel az elismerési folyamat a feltételezettnél lassabban halad. Még mindig csak 20 körül van azoknak az államoknak a száma, amelyek elismerték Koszovót, és az Európai Unió országainak a többsége sem tette még meg. Nemcsak az az 5-6 állam, amely valamilyen specifikus belpolitikai okból eleve azt mondta, hogy nem fogja elismerni (és amely csoportból szerintem Spanyolország hamar kiszáll, ha az ottani választások márciusban lezajlanak), hanem mások sem. Pedig Hollandiától kezdve Csehországon át Svédországig vagy Szlovéniáig még van sok olyan ország, amelynek nincs saját kisebbségi oka, de mégsem ismerte el még Koszovót. Azt hiszem, ehhez kell ütemezni a megfelelő magyar lépéseket is.

P. G.: Maradjunk még egy kicsit az Európai Uniónál. Mennyire számít Koszovó elismerésének ügye a nem létező közös európai kül- és biztonságpolitika kudarcának?

D. M.: Az is lehet egy közös külpolitika, hogy minden ország - mert ezek azért nemzetállamok még változatlanul - saját maga dönti el a problémához való viszonyát, Ez ugyanúgy közös külpolitikai álláspont lehet.

A-K. A.: Én is úgy gondolom, ennek gyakorlatilag nincsen relevanciája a közös külpolitika sikerei vagy kudarcai szempontjából. Nyilvánvalóan jelenthet kihívást a jövőben, de ma eltörpül a mellett, hogy mennyire lesz életképes ez a Koszovó, gazdaságilag mennyire tud talpra állni, hogyan tudja működtetni külkereskedelmét, aminek java része eddig épp Szerbiával bonyolódott...

D. M.: Ki fogja az elején ezt finanszírozni?

A-K. A.: ...továbbá: hogyan tudja Koszovó kormányzata megfékezni a tradicionális maffia-jellegű csoportokat, amelyek drog-kereskedelemmel és hasonlókkal foglalkoznak? Tehát ezek nagyon lényeges kérdések, és az ezek által felvetett bizonytalanság közrejátszik abban, hogy egyes államok azt mondják: várjunk az elismeréssel... Hosszútávon komolytalan Koszovó függetlenségét, illetve az ehhez kapcsolódó nemzetközi elismert kétségbe vonni. El fogják ismerni, még ha ma tapasztalható is némi elbizonytalanodás és kitapintható taktikázás. Másrészt viszont azok a kudarcok, amelyek gyakorta megfogalmazódnak a kül és biztonságpolitikával kapcsolatban, sőt ide sorolnám az alkotmányszerződés leszavazásait is, ezek mind egy új és nagy országnak, az Uniónak a gyermekbetegségei. És tegyük ehhez mindjárt hozzá: a kudarcok java részét épp azok az országok idézik elő, amelyek régiónkból léptek be az Unióba. Konkrétan fogalmazva: a kudarcok gyakori oka mi magunk vagyunk, és az a számos speciális gond, amit oda becipeltünk, és amelyeket a maga globális szintjén nem tud egyik napról a másikra megemészteni az Unió. Nyilvánvalóan nemcsak Koszovónak, nemcsak Szerbiának kell hozzácsiszolódnia az EU-hoz; ezen a próbatételen még mi sem mentünk egészen keresztül.

P. G.: Egy kis ország születésétől Koszovótól indultunk el és Ara-Kovács Attila utolsó megjegyzésével eljutottunk egy nagy, úgynevezett ország, az Európai Unió szülési fájdalmaihoz. Ha egy mondatban összegezni kellene ezt a beszélgetést, akkor én az első mondatokra utalnék vissza: Koszovó kapcsán a balkáni feszültségek nem szűntek meg, csak a lőporszag tűnt el, vagy a lőporszag lett sokkal gyöngébb, és ha a nagy ország, az Unió születésére kellene egyetlen egy jelzőt mondai, akkor azt mondanám, hogy a feszültségek nem csökkentek, de lőporszagról hála istennek nincs szó.

http://www.lemonde.fr/archives/article/2008/08/11/georgie-otan-kosovo-la-revanche-russe-par-nathalie

Neokonok és realisták

Az amerikai külpolitika múltja és jövője
The National Interest

A The National Interest magazin vitájában a neokonzervatív Joshua Muravchik, az American Enterprise Institute konzervatív agytröszt kutatója és a neorealista iskolához sorolt Stephen Walt politológus, a Harvard nemzetközi kapcsolatok tanára csap össze. Mindketten áttekintik az amerikai külpolitika múltját és latolgatják lehetséges jövőjét, különös tekintettel a közelgő elnökválasztásra.

Muravchik először is meghatározza a realizmus és a neokonzervativizmus fogalmát: szerinte az előbbi görcsösen ragaszkodik a szűken (a földrajzi helyzet, az erőforrások és a hatalmi viszonyok mérlegelésével) értelmezett nemzeti érdekhez, míg az utóbbi más (erkölcsi, ideológiai) szempontokat is figyelembe vesz. A realisták nem cselekszenek, ha nem muszáj, a neokonzervatívok viszont a világrendet formálva fokoznák hazájuk biztonságát, ezért liberális internacionalisták - annyiban különböznek a liberálisoktól, hogy nem ódzkodnak katonai erőhöz folyamodni, és kevesebbre tartják az ENSZ munkáját. Muravchik úgy véli, hogy az amerikai külpolitikát egyszerre több iskola alakította, de a múltban hol az egyik, hol a másik fejtett ki rá nagyobb hatást. A két világháború közötti időszakot a realizmus korának tekinti, mert sutba dobták a wilsoni béketeremtési tervet és nem vetették latba Amerika hatalmát, hogy megakadályozzanak egy újabb háborút. A második világháború után viszont a neokon szemlélet kerekedett felül: az Egyesült Államok világszerte szövetségeket kötött, katonai bázisokat alakított ki és támogatta nemzetközi intézmények létrehozását - vagyis a maga biztonságát másokéhoz kötötte. A megfékezés stratégiája közel sem tökéletes (ezt mutatta meg a vietnami háború), a legfőbb neokonzervatívnak tartott Ronald Reagan mégis sikerre vitte egy olyan Szovjetunióval szemben, amellyel a realizmus nem tudott mit kezdeni. A hidegháború utáni korszak első mérföldköve az volt, hogy George H. W. Bush realista tanácsadói miatt nem sikerült eltántorítani Irakot Kuvait lerohanásától, sőt Amerika az első Öböl-háború után is helyén hagyta a diktátort. Később, a Clinton-kormány idején szintén a realista politika gátolta a humanitárius intervenciót a délszláv háborúba, de Muravchik szerint az elnök végül a saját és a NATO tekintélyének megőrzése érdekében rendelte el a légicsapást. Az Egyesült Államok később a szomáliai veszteségek miatt nem lépett fel a ruandai népirtás ellen, vagyis győzött a realizmus. Az utolsó fordulópont 2001. szeptember 11. és a terrorizmus elleni háború kezdete. Bush elnök azért választotta az egyértelműen neokonzervatív  stratégiát, mert a realizmus semmit nem kínált a dzsiháddal szemben. Az Egyesült Államok hiába vonta volna meg támogatását Izraeltől, hiszen a muszlimok a Nyugat ellen háborúztak, annak hatalmát sokallták. Az iraki invázió elhúzódását nem lehet a vietnami háborúhoz hasonlítani, mert ez a stratégia végül mégis eredményes lehet. A jövő a neokonzervatívoké, míg a realizmus továbbra sem tud válaszokat adni a globális terrorizmus fenyegetésével szemben, ahogyan korábban a globális kommunizmussal szemben is tehetetlennek bizonyult.

Walt a végén kezdi: furcsállja, hogy a neokonzervatív politika újra meg újra kudarcot vallott, a republikánus elnökjelölt mégis neokonzervatív tanácsadókra hagyatkozik, akik ma is komoly szakértőként szerepelnek a médiában, a véleményformáló lapokban, míg a realisták hovatovább veszélyeztetett fajjá váltak, és alig hallathatják a hangjukat. Pedig a leendő elnök bölcsen tenné, ha jobban bízna a realista előrejelzésekben, mert ezek nem cél- vagy dogmavezéreltek, ezért valóban elkerülhető a fölösleges katonai akció vagy ideológiai hadjárat. A realisták inkább a diplomácia hívei, mert szerintük józan számítás és (a szövetségesek kiválasztásában) rugalmasság kell a hatalmi egyensúly megteremtéséhez. Walt figyelmeztet, hogy a saját értékek másokra erőltetése erkölcsileg megkérdőjelezhető, ráadásul visszaüthet: Amerika világszerte ellenségeket szerez, határain belül pedig kénytelen csorbítani a szabadságjogokat. A megfékezés stratégiája a realista George Kennantól ered: a hidegháborúban az Egyesült Államoknak diktatúrákkal is szövetkeznie kellett, hogy kihasználja a korántsem homogén kommunista tábor belső ellentéteit. A vietnami helyzet is akkor rendeződött, amikor az amerikai csapatok végre kivonultak. Amerika a hidegháború befejeződése után sem számíthatott hatalmi hegemóniára, elemzők már az első Öböl-háború idején rámutattak, hogy nem várható gyors győzelem, sőt nehezebbé válhat az amerikai érdekek védelme a Perzsa-öböl térségében. Az elmúlt nyolc év eseményei igazolták ezeket a jóslatokat, és a realisták akkor is éleslátásukat bizonyították, amikor ellenezték az újabb iraki beavatkozást, mondván, hogy elhúzódhat az életképes állam megteremtése az erősen megosztott társadalomban. Ezzel szemben a neokonzervatívok úgy vélik, hogy a világban jó és gonosz harcol egymással, és erőfitogtatással megtéríthetik ellenségeiket. Nem becsülik a diplomáciát, és mindenáron támogatják az izraeli jobboldalt, az egész közel-keleti helyzetet ebből a nézőpontból ítélik meg. Ezért látnak csak két lehetőséget Amerika előtt: vagy tűzzel-vassal rendet teremt a világban, vagy legyűri a radikális erők áradata.

Walt úgy véli, hogy a neokonzervativizmus az 1970-es években született, de csak 2001-ben vált uralkodóvá. Merthogy szerinte a reagani politika is közelebb állt a realista ideálhoz - például antikommunista, de autoritárius államokat (vagy lázadókat) támogatott, a Perzsa-öbölben úgy próbálta fenntartani a hatalmi egyensúlyt, hogy a Szaddám Huszein vezette Irakot segítette az Irán elleni háborúban -, vagyis tévedés, hogy a neokonzervatívoknak köszönhető Amerika hidegháborús győzelme. A terrorizmus elleni háborúban viszont vezető kormányzati pozíciókba kerültek, és gyors, kevés (anyagi és ember-) áldozatot követelő iraki újjáépítést ígértek. Tekintélyes lapok, például a The Washington Post és a Weekly Standard szerzői, szerkesztői (Charles Krauthammer és William Kristol) népszerűsítették e politikát, nem törődve az intelmekkel, hogy kiéleződhet a síita-szunnita konfliktus, Irak pedig egymással viszálykodó klánokra eshet szét, ami meg is történt a 2005-ös iraki választás után. Walt szerint az vezetett a kudarcsorozathoz, hogy a neokonzervatívok semmit nem tudtak Irakról és a régióról, nem is készültek elhúzódó háborúra. A katonák számának növelésével sem javult a helyzet, inkább csak Iránnak kedvezett.

Bush elnök Líbia kérdésében nem hallgatott tanácsadóira, ezért sikerült rábírni az országot 2003-ban, hogy mondjon le a tömegpusztító fegyverekről. De a külpolitikában uralkodó szemlélet másutt, Észak-Koreával szemben és a palesztin-izraeli konfliktus tekintetében is kudarchoz vezetett, ami világszerte rontotta Amerika képét, megingatta az emberek jogállamba és az alapvető emberi jogok tiszteletébe vetett hitét - közben Kína csöndben erősödött. Bár Amerika elég hatalommal bír, hogy e fiaskókat átvészelje, a következő elnökre hárul a problématömeg megoldása.

Muravchik riposztjában Walt szemére veti, hogy Izrael elleni könyvéből Hamasz-hívek idéznek (John Mearsheimerrel az Izrael-lobbi amerikai külpolitikára gyakorolt hatásáról írt cikke, majd könyve nagy vihart kavart), és úgy csűri-csavarja a tényeket, hogy igazolják mondanivalóját, akárcsak a lábjegyzetekbe foglalt homályos hivatkozások. Korábbi írásaiból idézve igyekszik bizonyítani, hogy Walt sem előrelátó, ezért Irak és Észak-Korea kérdésében is tévedhet. Megismétli, hogy nem elég ellenezni az iraki háborút, megoldást kell találni a 2001-es eseményekkel megmutatkozó problémára - a realistáknak pedig nincs semmiféle javaslatuk.

Walt válaszul megjegyzi, hogy a második világháborúig nem létezett neokonzervativizmus, ezért érdekes belegondolni, mi lett volna, ha Amerika a neokonzervatív észjárás szerint nem Sztálinnal köt szövetséget, hanem a két rossz közül Hitlert támogatja. A világháború sok áldozatot követelt, de Amerika viszonylag kevés veszteséggel, nagyhatalomként került ki belőle. Ha az 1950-es években (az akkoriban még mindig nem létező) neokonzervatívok szabták volna meg a külpolitikát, az ország nem köti meg azokat a szövetségeket, amelyekkel megnyerte a hidegháborút, inkább belesodródott volna a harmadik világháborúba. A 2001 óta a külpolitikában uralkodó neokonzervatívok nem hallgattak a realistákra, hogy ne szállják meg Irakot, hanem diplomáciai eszközökkel próbálják elejét venni az iszlamista szélsőségesek térnyerésének. Ezért ma amerikai csapatok rostokolnak Bagdadban, a tálibok visszatértek, Oszama bin Láden még mindig szabad, a radikális palesztin szervezetek és Irán megerősödtek, Izrael pedig lassan apartheiddé válik. Inkább az a csűrés-csavarás - írja Walt -, ha a neokonzervatívok ezt nevezik haladásnak, vagy humanitárius szempontokra hivatkoznak, pedig csöppet sem érdekli őket (Muravchikot sem) az irakiak vagy akár az Irakban szolgáló amerikai katonák sorsa. Így valóban nehéz elhinni, hogy a realizmus csupán rideg latolgatás, a neokonzervativizmus viszont erkölcsi magaslatról irányítja a mai amerikai külpolitikát.

http://www.nationalinterest.org/Article.aspx?id=19672

Demográfiai paradoxonok

A lassuló népességnövekedés okai
The Independent

Sokan attól tartanak, hogy a Föld népességének növekedése súlyos problémákat fog okozni az elkövetkezendő évtizedek során. Egyes tudósok az erőforrások szűkössége miatt már azt is megpendítették, hogy a fenntartható növekedés és az emberiség jövője érdekben vissza kellene fogni a gyerekvállalást. A The Independent brit baloldali lap összefoglalójának tanúsága szerint azonban nem kell népességrobbanástól tartanunk. Sőt, épp ellenkezőleg: hamarosan az alacsony születési arányszámok és az elöregedő társadalmak miatt főhet majd a fejünk.

Dr. John Guillebaud, a University College London professzora nemrég a British Medical Journal szerkesztőségi cikkében hívta fel a figyelmet a népességrobbanás drámai következményeire. Egyebek között arra figyelmeztetett, hogy a nagy népszaporulat következtében a klímaváltozás visszafordíthatatlanná válhat, és egyre több lesz az éhező.

Az érvelés régről ismert - kommentálja Gullibeaud professzor írását a The Independent. Thomas Malthus brit közgazdász-demográfus már több mint kétszáz éve kidolgozta a népességrobbanás elméletét. Malthus 1798-ban publikált Tanulmány a népesedés törvényéről című művében kifejtette, hogy a lélekszám mértani, az előállított élelmiszer mennyisége viszont számtani sor szerint növekszik, így minél nagyobb a népszaporulat, annál nagyobb lesz az éhínség és a nyomor. Malthus ezért azt tartotta volna helyénvalónak, ha a szegények inkább csak kevesebb gyereket vállalnak. Mai követői is hasonló szellemben próbálják elejét venni a túlzott népességnövekedésnek. „A demográfiai robbanástól aggódók a szegényekkel foglalkoznak: a harmadik világban akarják csökkenteni a születések számát." A baloldali lap szerint azonban ez a megközelítés több szempontból is hibás. Nem a szegény afrikai és ázsiai országok a világ legsűrűbben lakott területei, hanem Európa: a népsűrűség Hollandiában a legnagyobb. „Mégsem mondja senki, hogy túl sok a holland. Mindig az indiaiak és az afrikaiak száma túl magas."

A The Independent szerint a népességrobbanással kapcsolatos félelmek ráadásul mára alaptalanná válnak. Statisztikai adatok ugyanis nem támasztják alá, hogy a Föld lakossága mértani sor szerint növekszik. A huszadik század elején tapasztalt nagy demográfiai robbanás már véget érni látszik. Míg az 1970-es években az egy nőre 6 gyerek jutott, ma csak 2,7, ami már  alig több, mint a népesség szintentartásához szükséges 2,1-es születési arányszám. A lassulás persze csak egy-két generáció múlva fogja éreztetni a hatását. Az ENSZ mindenesetre máris módosította számításait. Korábban azt jósolta, hogy 2050-re a Föld lakossága eléri a 11,5 milliárdot, ma viszont már csak 9,5 milliárd emberrel számolnak, és 2070-től népességcsökkenést ígérnek.

A demográfiai adatok különösen Európában aggasztóak. A hatvanas évek óta egyre kevesebb gyerek születik a kontinensen. Európa keleti országaiban már csak 1,3 a születési arányszám, Olaszországban 1,2, az észak-olasz városokban 1. Japánban sem sokkal biztatóbb a helyzet: 1975-ben még 1,91, ma már csak 1,33 az egy nőre eső születések száma.

Még a szegény országokban is sokkal kevesebb gyereket vállalnak, mint néhány évtizede. Ázsiában az 1970-es 2,4-es születési arányszám mára 1,5-re esett vissza. Kínában a korábbi 6,06-ról 1,8-ra, Dél-Koreában pedig mindössze 1,1 gyerek jut egy nőre. „Délkelet-Ázsiában 30 év alatt csökkent olyan mértékben a születésszám, mint Európában az elmúlt 150 év alatt" - idézi a lap Jane Fankinghamet, a Southamptoni Egyetem demográfiai és társadalompolitikai tanszékének tanárát. A helyzet súlyosságát mutatja, hogy több ázsiai országban már adó- és egyéb kedvezményekkel igyekeznek a családokat gyerekvállalásra ösztönözni.

Az általános visszaesés alól vannak azonban kivételek. Afrikában 11 olyan ország van, ahol még most is 2,6 az egy nőre jutó szülések száma. India népessége is gyorsan növekszik. És akadnak olyan európai országok is, ahol töretlen a gyerekvállalási kedv: Nagy-Britanniában, Franciaországban, Hollandiában és a skandináv országokban születik a földrészen a legtöbb gyerek, bár a népesség számának szintentartásához szükséges aránytól még ezek az országok is elmaradnak - Nyugaton csak az Egyesült Államokban jut egy nőre 2,1 gyerek. De a kilátások itt sem bíztatóak: az amerikai diplomás nők harmadának még a harmincas évei végén sincs gyereke, és az üzleti iskolát végzettek körében csak 30 százalék a gyerekesek aránya. A gyerekvállalási kedv az egyetemet nem végzettek körében sem magasabb, pedig a mesterképzésből kimaradt nők 40 százaléka nem dolgozik. Amerikában - Németországhoz hasonlóan - az 1960-ban született nők 28 százalékának nincs gyereke.

Mi magyarázza a nagy különbségeket? Az elterjedt felfogások szerint a gyerekvállalási kedv fordított arányban áll a jóléttel. Ha nagy a nyomor, magas a gyerekhalandóság, és az emberek nem számíthatnak az állam szociális intézményrendszerére. Így a szülőknek sok gyereket kell vállalniuk, hogy a háztáji gazdaság működhessen, és legyen, aki öregkorukban gondoskodik majd róluk. Ha az emberek kezdenek jobb körülmények között élni, akkor kevesebb gyerek születik, a lányok iskolába járnak és később alapítanak családot.

A statisztikák azonban ezt az elméletet sem támasztják alá. Bangladesben és Nepálban még jóval a gazdasági fejlődés előtt jelentősen visszaesett a születések száma. Az olajban gazdag, tehetős arab államokban pedig a fellendülés után is sok gyereket vállalnak a családok. Európában pedig egyre inkább a felső középosztálybeliek vállalnak csak nagycsaládot.

A nők emancipációjának legalább akkora szerepe van a demográfiai folyamatok alakulásában, mint a gazdasági helyzetnek. A leginkább vallásos és tradicionalista társadalmakban általában sok gyerek szüleik. Európában azonban még ez sem igaz. Olaszországban, Spanyolországban és Görögországban többen vallásosak, mint a kontinens más államaiban, ám a születések számában mégis a lista végén kullognak. Franciaország, Nagy-Britannia, Hollandia és a skandináv országok, ahol a legtöbb gyerek születik, nem különösebben vallásos társadalmak. A jelenség hátterében a The Independent szerint az állhat, hogy a férfiak ezekben az országokban veszik ki leginkább a részüket a gyereknevelésből, a háztartási feladatokból, és az állami is adókedvezményekkel és támogatásokkal segíti a gyerekvállalást. Olaszországban viszont a feleségek végzik a házimunka háromnegyedét, ami közrejátszik abban, hogy az olasz nők csak fele dolgozik, míg a skandináv országokban 75 százalékuk. Japánban az anyukák két és fél órát, az apukák alig negyedórát töltenek naponta a gyerekekkel. Ezekben a társadalmakban az agyonhajszolt nők csak úgy könnyíthetik meg életüket, ha kevesebb gyereket vállalnak.

De bármi is legyen a magyarázat, egy biztos - írja a baloldali lap. „A következmények súlyosak lesznek. Az alacsony születésszám miatt Európának komoly kihívást fog jelenteni az elöregedés, a nyugdíjválság, az egyre későbbi nyugdíjazás, a munkavállalási szokások változása, az elnéptelenedő városok és az egekbe szökő egészségügyi költségek. Azokban az európai országokban, ahol kevés a gyerek, és sok a szülő, a nagyszülő, netán még a dédszülő is, nehéz lesz az idősek ellátását finanszírozni. És hamarosan ugyanezek a veszélyek fenyegetik majd az elöregedő Kínát, Japánt és a távol-keleti országok zömét is."

A The Independent nem tesz javaslatot a demográfiai kihívások megoldására, de megjegyzi, hogy a Guillebaud a népszaporulat visszafogására irányuló javaslata nem hogy enyhítené, de inkább csak a fokozná a nehézségeket.

http://www.independent.co.uk/news/world/europe/population-paradox-europes-time-bomb-888030.html

Realisták és humanitáriusok

A humanitárius intervenció kockázatai és mellékhatásai
The New Republic

A vérontás és mészárlás megakadályozása érdekében nyújtott katonai segítség a huszadik század végének külpolitikájában egyre nagyobb szerepet kapott. A humanitárius intervenció azonban nem új keletű elv. Grotius már a 17. század elején úgy fogalmazott, hogy erkölcsi kötelességünk nem csak az azonos vallásúak, de minden nép segítségére sietni, ha támadás éri. A felvilágosodás filozófusai, egyebek között Adam Smith, ezt a gondolatot fejlesztették tovább. Gary J. Bass, a Princeton Egyetem Nemzetközi kapcsolatok tanszékének professzora Harc a szabadságért: a humanitárius intervenció gyökerei című könyve az elmúlt két évszázad humanitárius beavatkozásainak történetét tekinti át. Az érdekességekben és anekdotákban bővelkedő monumentális monográfia kapcsán Michael Ignatieff tekintélyes kanadai politikus és történész a humanitárius intervenció történetének tanulságairól és jelenbeli lehetőségeiről elmélkedik a The New Republic hasábjain.

A humanitárius intervenció hívei már a 19. század elején is az erkölcsi kötelességre hivatkoztak, míg a beavatkozást ellenző reálpolitikusok a morális érvelésben mindig burkolt érdeket véltek felfedezni. Lord Byron angol romantikus költő kötelességének érezte, hogy 1825-ben részt vegyen a görög szabadságharcban, noha bevallotta, hogy nem állhatja a görögöket. A népek szabadságát azonban olyan elvnek tekintette, amelyért hajlandó volt életét áldozni. Metternich, az osztrák realista diplomata viszont  úgy vélte, hogy a humanitárius intervenció valójában „gonosz játszma, amely a vallás és az emberiesség ürügyén a fennálló rend felforgatására törekszik." Benjamin Disraeli, a legendás konzervatív miniszterelnök nevetségesnek nevezte az ötletet, hogy Anglia segítse a bolgárokat, riválisa, William Gladstone liberális politikus azonban erkölcsi kötelességnek tekintette a segítségnyújtást.

Bass nem igazságot szolgáltatni az intervencionalisták és a realisták vitájában. A történelmi példák tárgyalása során igyekszik komolyan venni mindkét oldal érveit: az európai hatalmi egyensúly felbomlását féltő realisták, és a rend ellenében az erkölcsi elveket hangoztató beavatkozáspártiak megfontolásait is. Természetesen Bass célja nem pusztán antikvárius történeti áttekintés. Az elmúlt két évszázad humanitárius intervenciói olyan tanulságokkal szolgálhatnak, amelyek segíthetnek a közelmúlt hasonló beavatkozásai - a koszovói, a boszniai, a kelet-timori intervenció - várható következményeinek, és mindenekelőtt a világrendre gyakorolt hatásának megértésében.

Különösen nagy tanulságokkal szolgálhat az 1876-os török-bolgár konfliktus. Ha Gladstone egy amerikai újságíró beszámolóját olvasva nem jut arra a következtetésre, hogy erkölcsi szempontból elfogadhatatlan a törökök a bolgár keresztények ellen indított hadjárata, akkor talán Oroszország sem indít háborút indít az Ottomán Birodalom ellen, és az Osztrák-Magyar Monarchia sem foglalja el Boszniát. Ha mindez nem történik meg, talán Gavrilo Princip nem követ el merényletet Ferenc Ferdinánd ellen, és nem tör ki az első világháború. A reálpolitikusok - mindenekelőtt Disraeli és Metternich - előre látták, hogy az Ottomán Birodalom szétesésével a kelet-európai nacionalizmus szelleme kiszabadul a palackból, és felborul az imperialista hatalmi egyensúly által biztosított béke időszaka: a liberális intervencionalisták a török elnyomással szembeni fellépése háborúk sorához fog vezetni. „Ellentétben a beavatkozáspártiakkal, a következményeket felismerő realisták viszont azt nem ismerték fel, hogy a szabadságharcok miatt az imperializmus mindenképpen megbukik, és a kérdés csak az, hogy Oroszország vagy a nyugati hatalmak, és az általuk támogatott különböző nemzeti törekvések profitálnak-e az Ottomán Birodalom összeomlásából."

Bass elemzéséből az is kitűnik, hogy az Ottomán Birodalom elleni beavatkozás hívei nem csak humanitárius szempontokat tartottak szem előtt: voltak, akik imperialista megfontolásból vagy vallási előítéletből támogatták a török fennhatóság alól szabadulni vágyó európai nemzeteket. „A muszlimok és a törökök elleni imperialista rasszizmus is hozzájárult az európai humanitárius lelkiismeret felkorbácsolásához."

„A humanitárius intervenció kortárs hívei nem engedhetik meg maguknak azt a luxust, hogy figyelmen kívül hagyják erkölcsi indíttatású javaslataik stratégiai következményeit. Mielőtt tetteket sürgetnek, végig kell gondolniuk, hogy milyen láncreakciót indítanak el" - figyelmeztet a könyv kapcsán Ignatieff, aki korábban maga is több könyvében síkra szállt a humanitárius intervenció szükségessége mellet, így megjegyzése óvatos önkritikának is tekinthető.

Ignatieff szerint egyre több jel mutat rá, hogy a hidegháború utáni újabb intervenciós korszak véget érni látszik. A Szovjetunió szétesése óta a Nyugat Oroszország tiltakozása ellenére is végrehajtott katonai akciókat Koszovóban és Boszniában. „A grúz válság azonban világossá tette, hogy Oroszországgal ismét számolni kell." Kína pedig a darfuri beavatkozást akadályozta meg. Hasonlóan Oroszországhoz, Kína is meggátolja az intervenciót az érdekeltségébe tartozó területeken.

A kínai és az orosz birodalmi törekvéseken kívül egyéb okai is vannak az intervencionizmus háttérbe szorulásának. A 2001. szeptember 11-i terrortámadások után az amerikai külpolitikában a humanitárius szempontokat a biztonságpolitikai megfontolások váltották fel. Az Egyesült Államok haderejét jelenleg teljesen leköti az iraki és afganisztáni háború. De még ha lenne is rá kapacitás, aligha valószínű, hogy Amerika humanitárius okból hajlandó lenne beavatkozni a világ egy távoli pontján.

„A humanitárius intervenció korszaka lezárult" - véli Ignatieff. Még azon esetekben is, amikor egyetértés uralkodik a humanitárius beavatkozás szükségessége mellett - mint például a Zimbabwéban -, akkor sincs olyan állam, amely vállalná a beavatkozás költségeit és kockázatait. Mindez azonban nem jelenti, hogy a realisták végső győzelmet arattak. Az erkölcsi megfontolások előbb-utóbb újra előtérbe kell hogy kerüljenek - jósolja Ignatieff.

Az orosz értelmiség árulása

A posztszovjet szellemi elit útkeresése
The Economist

Az orosz értelmiség sokkal szabadabb, mint a Szovjetunió idején volt, az értelmiségiek többsége mégis inkább kiszolgálja a hatalmat, mintsem hogy kritikusan lépne fel - írja a The Economist. Mi az oka annak, hogy az orosz szellemi élet elvesztette az intellektuális erejét? Lehetséges, hogy a kritikus hangokra csak a diktatúrában van szükség, és a többé-kevésbé működő parlamentáris demokráciában nem?

Az orosz értelmiség színeváltozását jól szemléltei Szolzsenyicin pályája. A nemrég elhunyt Nobel-díjas író a hetvenes években azért ostorozta az általa csak a pejoratív ‘obrazovanscsinának', vagyis ‘képzetteknek' nevezett réteget, mert ahelyett, hogy az elnyomottak nevében szólalt fel, inkább kiszolgálta a hatalmat. A sors iróniája, hogy a szovjet időkben az üldözés elöl külföldre menekülő író aztán maga is a hatalom kedvencévé vált. Miután visszatért Oroszországba, a liberális értelmiség nem túl nagy lelkesedéssel fogadta az immár nyugatellenes Szolzsenyicint. Vlagyimir Putyin viszont elzarándokolt hozzá, sőt, még a temetésén is tiszteletét tette.

A 19. században az orosz értelmiség még kritikus volt a hatalommal szemben, a szovjet időkben azonban elfeledkezett legfőbb feladatáról. A bolsevikok eleinte üldözték a független értelmiséget, de aztán békülékenyebbnek bizonyultak. Lenin és Sztálin célja mindenekelőtt az értelmiség politikai befolyásának felszámolása volt, de a kultúrát nem akarták kiirtani. A szovjet rezsimet nyíltan nem bíráló művészeket nem csak megtűrték, de támogatták: dolgozhattak, külföldre is utazhattak, és a pártvezetés számára fenntartott szanatóriumokban pihenhettek, „feltéve, hogy kiszolgálták a bolsevik államot".

A The Economist Andrej Zorin oxfordi történészt idézi, aki szerint Sztálin felismerte, hogy „az atomfizikusok agya sem fog, ha nem élvezhetnek bizonyos szabadságot". Márpedig a fegyverkezési versenyben a Szovjetuniónak nagy szüksége volt a tudósokra. A kutatókat és mérnököket megbecsülték, az atomfizikusok elkülönített telepeken éltek, és még csak a pártba sem volt kötelező belépniük. A kutatótelepeken az atomfizika mellett a kultúra is virágzott. A tudósok szórakoztatása érdekében itt ugyanis még a betiltott művészek - mint például Vlagyimir Viszockij - is felléphettek.

A kommunizmus évtizedeiben azonban lassan mégiscsak kialakult a legalább részben független értelmiség. Egy idő után a sok tudóst már nem tudta felszívni a hadiipar. A társadalmi ranglétrán előrelépni nem tudó, munkanélküli értelmiség körében terjedni kezdtek a liberális eszmék. Idővel az értelmiség ismét önálló osztállyá kezdett válni. „Nem voltak ellenzékiek, róluk is az állam gondoskodott. De elegük volt az szovjet ideológiából, és kritikusan viszonyultak a rezsimhez. Civilizált körülmények között szerettek volna élni és sorbaállás nélkül akartak élelemhez jutni. De a Szovjetunió felbomlását nem óhajtották."

Az értelmiség a gorbacsovi reformok lelkes támogatója volt. Azt remélték, hogy álmaik a peresztrojka segítségével megvalósulhatnak a Szovjetunió szétesése nélkül. Reményeik azonban nem váltak valóra - írja a londoni hetilap. „Az értelmiség diadalának paradoxona az, hogy a győzelmének köszönhetően összedőlt szovjet birodalom maga alá temette az értelmiséget is." Az értelmiség a Szovjetunió idején kritizálta ugyan az rezsimet, és a kommunista vezetés néha büntetett, de a szellemi elitet mégiscsak a rendszer tartotta el. A Szovjetunió felbomlásával ez véget ért. „Az államnak már nem volt szüksége rájuk. Menedzserek és üzletemberek  kellettek, akik meg tudták akadályozni az éhínséget és a teljes gazdasági összeomlást."

Az üldöztetés kultuszát ápolgató, a magát az ellenállás hőseként beállító értelmiség marginalizálódott. A rezsimváltás után sok tudós emigrált, mások - mint például Borisz Berezovszkij - az üzleti életben próbáltak érvényesülni, vagy emberi jogi szervezeteknél kezdtek dolgozni. „De az 1991-es átalakulás után mint osztály képtelenek voltak a szabadság érdekében fellépni és tartós intézményrendszert kialakítani."

Az ideológiai és gazdasági összeomlás végképp szétzilálta a szellemi elitet. „A kapitalizmus idegen az értelmiségtől. Az értelmiség a monarchiában érzi otthon magát, a normális polgári társadalomban nem találja a helyét." Az értelmiség kezdettől fogva elutasította a jelcini liberális reformokat, az állam tekintélyét helyreállító Putyint viszont támogatta. Szolzsenyicin, aki Jelcin kitüntetését nem volt hajlandó átvenni, Putyin elismerését nagy megtiszteltetésnek tekintette: sok értelmiségivel egyetemben ő is Oroszország nagyságának újjáélesztőjét látta a volt elnökben. Az orosz szellemi elit jelentős része támogatja az újjáéledt nacionalista törekvéseket, és persze boldogan elfogadja a kormány által osztogatott támogatásokat. Nem csoda, hogy a tudósok és művészek többsége egyáltalán nem kritikus az új rezsimmel szemben. Olyannyira nem, hogy elnöki mandátumának lejártakor jeles művészek, egyebek között Nyikita Mihalkov filmrendező nyílt levében igyekezett rábírni Putyint, hogy maradjon hatalmon.

A kevés ellenzéki értelmiségit pedig elhallgatatják, de sokszor még csak erre sincs szükség, mert úgysem érdekel senkit a kritikus értelmiség véleménye. A The Economist emlékeztet Anna Politkovszkaja meggyilkolása utáni hallgatásra: néhányan sajnálkoztak ugyan, de az emberek nem mentek az utcára, és még a temetésén is csak kevesen jelentek meg. „Putyin elnök azzal az érzéketlen megjegyzéssel tudta le a dolgot, hogy Politkovszkaja írásainak minimális hatása volt Oroszországban. A legszomorúbb az, hogy igaza volt."

„Oroszország sokkal szabadabb, mint a szovjet időkben. Nem demokratikus, de azért nem is totalitárius állam. Az őszinte beszédre jóval több lehetőség kínálkozik, mint korábban, de az értelmiség csak ritkán él vele." Márpedig ahhoz, hogy az orosz vezetés visszaéléseit és a korrupciót visszaszorítsák, elengedhetetlen az értelmiség szerepvállalása. „Oroszország nem újulhat meg az értelmiség segítsége nélkül" - idézi a brit lap a kommunistákkal soha megbékélni nem képes Szergej Bulgakov 1909-es szavait.

http://www.economist.com/world/europe/displaystory.cfm?story_id=11880594

Kína a világgazdaságban és a nemzetközi politikában

Amikor a papírtigrisből állampapírtigris lett

Gazdasági óriás és politikai törpe? Alkalmazható-e ez utóbbi szembeállítás, amellyel egykor a Német Szövetségi Köztársaságot illették, Kínára is? Ezek a kérdések álltak  a Klubrádió,  a Le Monde diplomatique és a Republikon  Külpolitikai Elemző Központ kerekasztal-beszélgetésének középpontjában. Papp Gábor vendége Ara-Kovács Attila, a Republikon igazgatója, Dérer Miklós külpolitikai elemző és Krajczár Gyula, a Népszabadság főszerkesztő-helyettese, Kína-szakértő volt.

Papp Gábor: A legtöbb elemző, legalábbis aki prognózisra merészkedik, egyetért abban, hogy Kína - egyedül vagy Indiával - a 21. század új szuperhatalma lesz, sőt az is megkockáztatható, hogy már ma is meghatározó befolyással van a világra, minthogy óriási felvevőpiacával a világgazdaság motorja, a birtokában lévő külföldi, elsősorban amerikai állampapírok mennyiségét tekintve pedig a pénzvilágban szinte szuperhatalommá tette önmagát. Az egykor lesajnált papírtigrisből valóságos állampapírtigris lett. Erről kérdezlek először benneteket. Mitől válhat szuperhatalommá az a Kína, amely elképesztő dinamizmusa ellenére a nemzetgazdaságának egészét tekintve még hosszabb ideig a világranglista utolsó harmadában fog helyet foglalni?

Krajczár Gyula: Én egy módszertani kérdéssel kezdeném: ezt a szuperhatalom kifejezést nem biztos, hogy helyes, ha Kína esetében használjuk, mert könnyen juthatunk arra a gondolatra, hogy egy olyanfajta hatalom fog létrejönni, mint amilyenek azok voltak, amelyeket szuperhatalmaknak hívtunk még a belátható múltban. Kína fejlődésében egy csomó olyan „hiányosság" van, ami a szuperhatalmi léthez vagy a szuperhatalmi státushoz szükséges lenne. Legelőször is a kínai hadsereg, illetve a kínai hadsereg fejlesztésének iránya nem azt mutatja, hogy ez bármikor is egy olyan hadsereg lehetne, amely világméretekben domináns szerepet tudna játszani. Ráadásul a kínai vezetők állandóan arról beszélnek, hogy ők ezt nem is szeretnék, hanem - természetesen a méreteikhez mérten - egy méltó hadsereget, amely garantálni tudja az ország biztonságát, de ebbe különösebb expanziót vagy különösebb hatalmi kiegyenlítések szerepét nem értik bele. A jelenlegi formájában inkább az látszik, hogy valamifajta kereskedő hatalom szeretne lenni. Igazából sok tekintetben ma is az: nagyon egyenlőtlen gazdasági fejlődés megy végbe Kínában, de azokon a területeken, ahol ez a döbbenetesen dinamikus fejlődés megfigyelhető kereskedő hatalomként jelenik meg. Diplomáciájának is az elsődleges célja ezeknek a kereskedelmi aktivitásoknak a megkönnyítése, és elsősorban erre koncentrálnak.

Ara-Kovács Attila: Nagyon visszatetsző számomra Kína démonizálása. Kína gyakorta reagál agresszíven, de mint felemelkedő nagyhatalom mégsem nevezhető egyelőre fő veszélyforrásnak. Elsősorban azért nem, mert sokkal inkább rá van utalva a világra, mint azt feltételeznénk. Itt van mindjárt iparának nyersanyag- és energiahiánya. De az is sokatmondó, hogy kereskedelmének több mint kétharmadát az Egyesült Államokkal, illetve növekvő mértékben az Európai Unióval bonyolítja. Ha elvágnák ezeket a kötelékeket, gyakorlatilag összeomlana a kínai gazdaság. További fontos tény, hogy a Világbanktól származnak azok a hitelek, amelyek az ország gazdasági felfutását segítik. Viszont tudjuk, mekkora Amerika befolyása a Világbankra, tehát ezzel is kontrollálni lehet Kínát, illetve Kína nem teheti meg, hogy súlyos következmények nélkül megsértsen bizonyos normákat. Visszatérve energetikai szükségleteire: ezeket csak úgy tudja kielégíteni, ha egyeztet és politikai párbeszédet folytat a társ-nagyhatalmakkal, vagy legalábbis azokkal, amelyeknek befolyásuk van ezekre a forrásokra. Szintén az Egyesült Államokra gondolok, Európára, adott esetben Brazíliára, Indiára, és nem utolsósorban Oroszországra.

P. G.: Egyetértek veletek: a „szuperhatalom" kifejezés nem jó, ezt a Szovjetunióra és az Egyesült Államokra használták akkor, amikor valóban két szembenálló hatalom volt, amelyik egymás kárára próbálta meg növelni a befolyását a világban. Inkább arról van szó, hogy arról a Kínáról beszéljünk, amelyiknek a befolyása a világra kardinálisan megváltozott az elmúlt évtizedekhez képest, s beszélgetésünk témája az, hogy milyen mértékben változhat a továbbiakban is. Dérer Miklósnak ígértem a szót, de előtte hadd reflektáljak arra, amit Ara-Kovács Attila mondott, hogy ha elvágnák Kínának az Egyesült Államokhoz és a Világbankhoz, illetve a Nemzetközi Valutalaphoz kötődő szálait, akkor összeomlana. Miért vágnák el? Nem omlana össze a világgazdaság akkor, ha ezeket a szálakat elvágnák, szó nincs róla. Más volna a világgazdaság, különösen a mai recessziógyanús helyzetben, ha ezeket a szálakat elvágnák, de gondolom ez föl sem merül.

A-K. A.: Nem merült fel, mert Kína főképp a stratégiai kérdésekben eléggé konstruktív politikát folytat. Csak egy példa: sok olyan kínai hírszerzőt utasítanak ki világszerte, akik az adott országban nem megfelelő módon bonyolítják ügyeiket, de nem hallottam arról, hogy politikai jellegű vagy a technológiai ismereteken túlmenő hírszerzői tevékenységgel vádolnák őket. Miközben persze tudunk olyan nagyhatalomról, melynek diplomáciáját gyakorta éri ilyen kritika, méghozzá joggal. Ez is azt mutatja, hogy Kína gyakorlatilag együttműködő, és megkockáztatom, politikai kultúráját annyira át tudta alakítani az elmúlt időszakban, hogy sok tekintetben együttműködése kompatibilisebb, mint mondjuk Oroszországé.

Dérer Miklós: Nehéz igazán újat hozzátenni ahhoz, amit mondtatok. Egy nagyon pozitív, nagyon optimista Kína-képet vázoltatok föl, sőt prognosztizáltok az elkövetkezendő időszakokra. Ez a prognózis jelenlegi elemzéseink és ismereteink szerint valószínűleg helytálló, ám nem biztos, hogy egy pár év vagy évtized múlva is helytálló lesz. Az alapkérdés mindenesetre adott: a világnak egy együttműködő, kooperatív Kínával kell a jövőben, a 21. században együttműködni, vagy egyfajta éles kompetitivitás, a versengésen túlmenő összeütközések sorozata lesz az a teljesen természetes, jogos és érthető kínai felemelkedés, amelyik a 21. századot egyébként jellemezni fogja. Egészen biztos, hogy amit mondtatok a kínai fejlődés sajátszerűségéről, az megállja a helyét. Egyrészt történelmében, földrajzi és geopolitikai helyzetében is Kína lényegesen más, mint az eddigi világhatalmak. Például Nagy-Britannia, amely egy sziget, egy úszó anyahajó volt, ahonnan szanaszét tudott hajózni a világban, mint kereskedő hatalom, vagy az Egyesült Államok, amelyik mindkét óceán, a Csendes-óceán és az Atlanti-óceán felé is tulajdonképpen korlátlanul tudott terjeszkedni; vagy Oroszország, amelyiknek a terjeszkedését nem korlátozta semmi természeti akadály, megvolt a saját hatalmas területe. Kínának nincsenek ilyen területei, történelme során mindig is eléggé behatárolt volt. Kína délről egészen biztosan falszerűen el van határolva a Himalájától, északon ott van a sivatagos északi fagyott vidék, nyugaton pedig a hatalmas turkesztáni sivatagok... Kína predesztinálva van arra, hogy a saját problémáit, a hihetetlen népességszáma okozta problémákat oldja meg elsősorban, s ez azt is jelenti, hogy befelé fordul, a saját integritását, a saját egységét, a központi kormányzat hatékonyságát kell elsősorban biztosítania. A kínai történelemnek az a tanulsága, hogy Kína akkor működött, amikor ez a központi hatalom hatékony és működőképes volt.

P. G.: Mielőtt átadom a szót Krajzcár Gyulának, egy megjegyzés: arra volt már a világtörténelemben példa, nem is olyan régen: az Egyesült Államok is hódító volt, csupán hódításainak határait az államiság határain belül jelölték ki, így az Egyesült Államok a 18. század végétől egy évszázadon keresztül a maga országát hódította meg...

D. M: ...de nem állt meg az Egyesült Államok határainál, és pillanatnyilag abban megegyeztünk, hogy Kína valószínűleg megáll ebből a szempontból a természetes határainál.

P. G.: Én ezt annak példázatául említettem meg, hogy a kínai modernizáció terjeszkedésének határai lehetnek a Kínai Népköztársaság határai, minthogy egyelőre a modernizálódás a hatalmas kínai területnek egy igen kis részét foglalta el.

K. Gy.: Ez nagyon fontos, hogy a Kínai Népköztársaságnak nincsenek területi követelései a szomszédokkal szemben...

P. G.: Beleértve Tajvant?

K. Gy.: Valójában a Kínai Népköztársaság Tajvant a saját területének tekinti, még ha ez gyakorlatilag nincs is így.

D. M.: A világ államainak többsége is annak tekinti...

K. Gy.: Az utolsó kínai dinasztia által kialakított terület mínusz Mongólia, tulajdonképpen a kínaiak szerint ez a mai Kínai Népköztársaság. Ilyen természetű feszültség a tajvani kérdésben van, de ebbe nem biztos, hogy bele kell mennünk. Ami a legfontosabb: a nagy szomszédaival, Oroszországgal és Indiával szemben már nincsenek területi követelései. A Mao-érában ez nem volt ennyire egyértelmű, de Teng Hsziao-ping végső soron megegyezett ezekkel az államokkal, Oroszországgal meg is húzták a határt, Indiával jelenleg zajlanak a határmegállapító tárgyalások, de ez nem expanziós kérdés, hanem arra vonatkozik, hogy pontosan hol húzódjon a határ.

Amit nagyon sokszor, ha kisebb-nagyobb konfliktus alakul ki Kína és a nyugati világ valamelyik része között, mi nagyon nehezen szoktunk megérteni, az pontosan az, amit Miklós elmondott: a kínai kormány annyira a belső problémáival van elfoglalva, annyira annak az 1,3 milliárd embernek a menedzselése az ő prioritása, hogy sokszor nem értjük azt, hogy amikor egy nemzetközi összekülönbözés alakul ki, akkor az miért is történik. Borzasztóan benne van egyébként nagyon sok újságírónak és diplomatának is a fejében a régebbi kommunista Kína, hogy ott ül egy maroknyi elvetemült kommunista Pekingben, és részint sanyargatják otthon a népet, részint expanzióra törnek. Ez a kép teljesen hamis, ezt egyébként így expressis verbis ma már nem is mondja senki, csak érződik, hogy túl könnyen nem törlődik ki a memóriákból. Veszem a jüan leértékelésének és felértékelésének most már többéves vitáját, amit elsősorban az Egyesült Államok és Kína folytat. Az elemzésekben alig-alig vetődik fel, hogy mi lenne akkor, ha az Egyesült Államok követelését hétfőről keddre kielégíten a Kínai Népköztársaság, hogy az mekkora tragédia lenne, egyébként többek között éppen az Egyesült Államokra nézve. Minden egyes lépés, ami a kínai stabilitást veszélyezteti, hihetetlen méretű hatással lenne az egész világgazdaságra. Más kérdés, hogy azt sem szabad hagyni - és ebben egyetértek sok nyugati politikussal -, hogy pusztán erre a belső stabilitásra való hivatkozással bármit megtegyenek. Tehát azzal egyetértek, hogy nagyon szigorúan monitorozni kell azt, hogy ott mi történik, és ha gazemberségek történnek, akkor az ellen természetesen fel kell lépni.

D. M.: Szó volt arról, hogy Kína voltaképpen, ha úgy tetszik, maga is egy szigetszerűség, csak nem egy kifelé irányuló expanzív sziget, mint amilyen Nagy-Britannia volt a történelem során, hanem inkább egy befelé gubózó, a világtól bizonyos mértékben tradicionálisan is elszigetelődő sziget. Azért hadd tegyek hozzá még valamit, ami korlátozza a kínai lehetőségeket a globális politikai-stratégiai és geopolitikai kalandozásban: ha ránézünk a térképre, látnunk kell, hogy Kína a leginkább kontrollált, körbevett és ellenőrzött nagyobb hatalom a világon. Északon ott van Oroszország, délen ott van India, keleten ott van Japán és az Egyesült Államok, amelyiké az egész Csendes-óceán, nyugaton ott az a muzulmán világ, amelyiknek Kínával kapcsolatban is rengeteg fenntartása van, vice-versa... Tehát Kína kifelé irányuló expanziós törekvései rengeteg korlátba ütköznek, és azt hiszem, hogy a kínai vezetés, a kínai gazdaság, a kínai politika ezzel tökéletesen tisztában van.

A-K. A.: Ez az érdekes és szerintem realisztikus kép, ami e beszélgetésben Kínáról kialakult, a mai Kína üzenete. Meg kellene néznünk, hogy milyen eljövendő tényezők, jelenségek merülhetnek fel, amelyek ezt a képet a jövőben árnyalhatják, illetve átírhatják. Ugye itt egy befelé figyelő, kvázi-szigetről beszélünk. E megközelítésnek sok igazságtartalma van, de ne feledjük, mekkora tömegek áramolnak ki Kínából. A másutt letelepedő kínaiak százezrei - visszahatva az anyaországra, mellyel nem szakadnak meg kapcsolataik - óhatatlanul kikényszerítenek egy másfajta kínai világpercepciót. Pár évvel ezelőtt jártam Irkutszkban, és akkor már nagyon jelentős volt ott a kínai jelenlét. Most hallom, hogy ugyanabban a térségben egyik napról a másikra kínai falvak tucatjai nőnek ki a földből. Ezek olyan dolgok, amelyek nagyon fontos, akár geopolitikai szemléletváltáshoz is vezethetnek, méghozzá nem is olyan sokára. A közelmúltban is láttunk olyan konfliktusokat, amelyeknek ugyan nem expanzív, de mindenképpen egyfajta agresszív természete volt: a Spratly-szigetek körüli vita a Fülöp-szigetekkel, persze az ottani kontinentális talapzat energiakincsei miatt. Utalnék a Paracel-szigetek körüli kínai-vietnami vitára. E téren persze azért vannak olyan egyéb szempontok is, amelyek nem feltétlenül geopolitikai megátalkodottságra vagy túlzott politikai tartalmú felfuvalkodottságra utalnak, hanem egyszerűen gazdasági vagy épp demográfiai kényszerből fakadnak. Ugyanakkor egyetértek azzal, hogy rendkívül sok olyan „őshonos" kínai problematika létezik, amelyek megoldása prioritást kell élvezzen, hisz egy nyugalmas hátország nélkül Kína nem tud hatékony nagyhatalomként kilépni a világba. Általában azt szokás mondani, hogy van egy horizontális és egy vertikális konfliktus Kínán belül. A horizontális lényege az északi mandarin és a déli kantoni kultúrák bizonyos fokú mássága és ellentéte. A vertikális konfliktus pedig a keleti partok gazdag tartományai és a nyugati területek szegény, rendkívül túlnépesedett világa között mutatkozik. És akkor még nem is beszültünk az etnikai ügyekről: Tibetről, a Xinjiang Uygur[turia1]  területekről, Belső-Mongóliáról, vagy a mostanság a hírekben oly gyakran szereplő Szecsuanról...

P. G.: Te óvtál attól, hogy belemenjünk olyan feltételezésekbe, amelynek az alapjai bizonytalanok. Az, hogy a kínai diaszpóra milyen mértékben fog kötődni az általunk egyelőre nem látott kínai politikához, ez a legingoványosabb talaj. Eddig igazán komoly bizonyítékot nehéz felhozni arra, hogy a kínai diaszpóra, amelyik hallatlanul erős például Délkelet-Ázsiában, Szingapúrban, Malajziában és más országokban, különösebben előőrse lett volna a kínai expanziónak.

D. M.: Ez igaz, de hadd mondjak valamit: a Tibet kapcsán kitört tüntetésekre válaszként a kínai diaszpóra igen határozott ellentüntetésekkel válaszolt: a Kínai Népköztársaság melletti ellentüntetésekkel. Nem kizárólag a külföldön tanuló kínai diákok vettek ebben részt, hanem az esetenként generációk óta ott élő kínai népesség is, tehát itt azért tényleg bonyolultabb a helyzet. Amit szerettem volna az előbb mondani, hogy végül is Kínának a világpolitikai szerepét szerintem alapvetően az fogja eldönteni, hogy ami jelenleg Kínában történik, az egy önálló modell-e. Tehát ez az irányított fejlődés, ez a párt intézményesített vezető szerepével zajló modernizáció egy hatékony új modell, egyfajta minta lesz-e, amelynek van egy kifutási lehetősége, vagy Kína még egy hatalmas robbanás előtt áll: itt is kitör a demokrácia, amely elsöpri azokat a centralizáló törekvéseket, amelyek egyelőre a kínai hatékonyságot és stabilitást biztosították.

P. G: Ha jól emlékszem, Dérer Miklós azt mondta, hogy itt az alapkérdés az, hogy a kínai centralizációnak mennyire lehet érvényt szerezni a Kínai Népköztársaság területén. Ezzel kapcsolatban hadd említsem meg, hogy a napokban jelent meg Fukuyamának egy nagyon érdekes cikke Kínáról, aminek az alapkérdése éppen az, hogy az úgynevezett kínai retrográd jelenségek oka nem a kínai állami politikában keresendő, hanem abban, hogy nem tud érvényesülni a kínai kormánypolitika, és a helyi hatalmasok csorbul meg az egyébként centralizált kínai politika.

K. Gy.: Szerintem Fukuyama nem is tudja, hogy milyen fontos vonását vett észre a kínai társadalomnak. A császárok örökkön örökké ezzel küzdöttek a történelem során. Ők és a szuperképzett eunuchok kitalálták, hogy hogyan kellene lennie a dolgoknak a birodalomban, kiadták az utasításokat és aztán nem úgy lett. Arról van szó, hogy az iszonyatos méretek mellett kellene tudni kialakítani egy olyan mechanizmust, ami részint a központi akaratot elviszi a birodalom minden sarkába, részint a birodalom minden sarkában termelődő információkat, tapasztalatokat be tudja vinni a központi hatalomhoz. Ez a másik oldala a dolognak, hogy egy csomó probléma akkor derül ki a központi hatalom számára, amikor már baj van. Itt nem a középvezetők megátalkodottságáról, hanem a sajátos helyzetükről van szó, ezek között statisztikai arányaiban körülbelül annyi a megátalkodott ember, mint a világon mindenfelé. Van egy egészséges aránya a megátalkodott embereknek. Ezek a középvezetők borzasztó sokan vannak, és főleg ha újságíróként nézem, és az egyes sztorikat kezdem sorba venni, akkor iszonyatos mennyiségű megátalkodott embert fogok találni és az ő történeteiket tudom megírni. Ugyanakkor azt mindenképpen meg kell említeni, mert nagyon nehezen érthetők bizonyos dolgok, ha nem vesszük figyelembe, hogy a kínai társadalom mindig egy rendkívül elitista társadalom volt, ma is az, és Mao alatt is az volt. Az elit viszonylag pontosan körülhatárolható, és iszonyatosan nagy szakadék van az elit és a többiek között. Ma egy átlag kínai embernek az életpályájában az a kulcskérdés, hogy be tud-e kerülni az elitbe, vagy sem. Ez már egy nagyon nagy előrelépés a maoi időszakhoz képest, mert ma ezt alapvetően az dönti el, hogy be tud-e kerülni egy egyetemre, vagy sem. A régi időkben az döntötte el, hogy tudott-e írni-olvasni, vagy sem. A maoi időszakban a röghöz kötöttség miatt valójában a hadsereg volt a kivezető út, a hadseregbe bárki beléphetett, és a hadseregen belül, ami egy külön világ volt, lehetett karriereket befutni, és amikor már magasra ért az ember, akkor ki lehetett szállni a hadseregből, és mint az elit tagja, részt venni. Ez egy nagyon fontos dolog, ezt azért mondom el, mert ugye Szun Jat-szen azt mondta valamikor a 10-es évek közepén, hogy a kínai társadalom nem érett arra, hogy általános választásokat tartsanak benne. Szó szerint ugyanezt mondta Dzsan Ce Min[turia2]  2000-ben. Ha most csinálnánk egy körinterjút a legfelső kínai vezetésben, egyenként szó szerint ugyanezt mondanák. Ez az elitista mentalitásból fakad. A kisembert ők nem tartják alkalmasnak arra, hogy bármilyen döntéseket hozzon. Lehet, hogy ezt így nem fogják kimondani, de mindent így tesznek. A mai kínai struktúra kialakításban éppen az az érdekes, hogy magát az elitet hogyan szervezik meg. Ebben ugye Mao egy nagyon nagy tapasztalat volt, hogy egy emberre rá szabad-e bízni olyan mértékű hatalmat, mint amit rá bíztak, vagy amilyet ő szerzett magának. Azt lehet mondani, hogy ma egy ilyen eliten belüli demokrácia működteti a Kínai Népköztársaságot. Egy-egy döntésnek a képzése annyi áttételen és annyi kötelezően előírt egyeztetésen megy keresztül, hogy ha valaki egy-egy törvénynek az útját végig tudja kísérni, az egyszerűen nem hiszi el. Ez amiatt van, hogy nem kívánnak senkire személyesen rábízni nagy döntéseket.

A-K. A.: Mindez arra a kétarcúságra utal, ami olyannyira jellemzi ezt az országot. Ha az ember időnként visszatér Kínába, óhatatlanul megcsapja az optimizmus szele; olyan fejlődést tapasztal, amit én - a magam részéről - kifejezetten eufóriaként élek meg minden egyes alkalommal. Mi több, a demokratikus jogok látványos bővülését is belelátom olykor mindebbe. Persze, Kína azért még igencsak agyaglábakon álló óriás, gyakoriak a túlzások és gyakrabban történik meg az, hogy ha valamit nagy lendülettel elkezdenek, akkor óhatatlanul veszít jelentőségéből valami más, ami szintúgy értéket képvisel. A magam részéről ekként élem meg azt, hogy most Sanghaj látványos felfutásával párhuzamosan oly sok tekintetben - kultúra, gazdaság, politika - drámaian veszít jelentőségéből Hongkong és Makaó, az 1997-ben, illetve 1999-ben visszatért egykori két gyarmat.

P. G.: Tulajdonképpen a nyugati kritikák túlnyomó többsége arra épül, hogy Kína nem a nyugati modellt követi, hanem kidolgozta, illetve kiérlelte a saját modelljét.

D. M.: Azt én nem tudom, hogy kiérlelte vagy kidolgozta-e a saját modelljét... Én érzek egy folyamatosságot a kínai fejlődésben azzal, amit Krajczár Gyula is mondott, nevezetesen hogy nagyon is a történelemben gyökerezik ez az egész dolog. Amit Attila mondott az előbb: az elsődleges szempontja a kínai vezetésnek és a kínai politikai elitnek a stabilitás. Semmi olyanba nem mennek bele, se demokráciakérdésekbe, se autonómiakérdésekbe, amely az általuk felfogott stabilitást veszélyezteti - és feltehetően bizonyos mértékig jól látják a helyzetüket, még ha máshogy is látják, mint mi itt Nyugaton. Nem hajlandók ezt a stabilitást feladni, nem hajlandók gyorsítani különböző olyan külső nyomásokra sem, amelyek természetesnek tartanák, hogy bizonyos demokratikus jogosítványok Kínában meggyökerezzenek. Hadd tegyek még valamit hozzá: itt megint az a fajta - kicsit ha úgy tetszik imperialisztikus - nyugati elképzelés dominál, hogy csak az a jó, ami nálunk kialakult, illetőleg ami nálunk kialakult, azt holnapra tessék bevezetni ott is. Ez a dolog nem így működik. Ami nálunk kialakult, az is évszázadok fejlődése volt, nem lehet egy „idegen", egy Európában, a transzatlanti világban kimunkálódott megoldást rögtön, egy az egyben, a szerves fejlődést megkerülve alkalmazni más területeken, mert az több tragédiát és több problémát okoz. Iraktól kezdve erre rengeteg példát lehetne mondani...

A-K. A.: Kína rendkívül egyedi módon tudja hasznosítani a nyugati demokratikus lehetőségeket, vagy hogy a használt kifejezésnél maradjunk: képes modelljébe beépíteni annak tanulságait. Hogy csak két dolgot említsek. Az egyik: a világ legjobbnak minősített tanintézményei között ott vannak a mai pekingi egyetemek. Ez nem véletlen. A másik példa egy régebbi saját tapasztalat: közismert mindaz, ami 1989-ben a Tienanmen téri tüntetéseket követte, a több ezer halott, elítélt, a represszió. Két évre rá látogattam először Kínába, és az a Peking egyáltalán nem úgy nézett ki, sem állagában, sem hangulatában, mint mondjuk az 1958-as Budapest. Az elbukott ellenállást, illetve a szembenállást könnyebben és gyorsabban dolgozta föl az egyszerű ember, és a jelek szerint a vezetés is. Az akkori Kínában szinte kézzelfogható volt az a józanság és pozitív eltökéltség, a nyitás, főként a Nyugat felé, aminek forrása egyértelműen Teng Hsziao-ping lehetett.

K. Gy.: Visszatérnék arra, amit Miklós mondott. A kínai vezetésre állandóan zuduló elvárástömeg, amit a nyugati világ, elsősorban az Amerikai Egyesült Államok megfogalmaz. Ebben soha nincsen benne az, hogy mi történne akkor - és ez lesz az egyik legnagyobb kihívás, nemcsak a majdani kínai vezetésnek, hanem az egész világ előtt -, ha nemcsak ezeket a demokratikus sztenderdeket, emberjogi sztenderdeket érnék el a kínaiak, hanem azokat a jóléti sztenderdeket is, amelyek az Egyesült Államokban vannak. Mi fog történni akkor, ha az egy főre jutó személygépkocsik száma akkora lesz Kínában, mint amekkora az Egyesült Államokban, ha az egy főre jutó műanyagpalackok száma akkora lesz Kínában, mint az Egyesült Államokban? Az a világ nem lesz fenntartható, és akkor hogyan tudom lenyomni a kínaiak torkán, hogy ugyan most már nagyon rendes srác vagy, de ne legyen már annyi autód... Akkor az már a történetnek egészen másik oldala.

D. M.: Valószínűleg valahol mélyen az is benne van a nyugati kritikákban, hogy rettegnek: Kína ugyanazt fogja produkálni, mint ők: hallatlan fogyasztói erővel és szeméttermelési kapacitásával ugyanolyan szerepet fognak betölteni a világban, mint a Nyugat.

P. G.: Rendkívül figyelemre méltó, amit mondtatok. Hadd jegyezzem meg, igaz, hogy egy ősrégi, 2005-ös az adat: az egy főre jutó GDP-termelésben Kína 200 dollárral maradt le Türkmenisztán mögött, Peruval, Szamoával és a Dominikai Köztársasággal szerepelt együtt. 2005-ben 5500 dollár volt az egy főre jutó nemzeti jövedelem...

K. Gy.: Bár ebben borzasztó nagy a szórás: óriási tömegek a napi 1-2 dolláros szinten vannak, és kialakulóban van egy fajlagosan nem túl nagy méretű, de igazából nagyon jól látható gazdag réteg.

D. M.: Egy adatot azért hadd mondjak: én úgy tudom, hogy Kína pillanatnyilag a nemzeti össztermék volumenét tekintve a harmadik hatalom a világban, megelőzte Németországot, és 1-2 éven belül Japánt is meg fogja előzni, tehát a második lesz, és ezt a helyét feltehetően sokáig fogja tartani, egészen addig, amíg első nem lesz.

P. G: Azért ne feledkezzünk meg arról, hogy Németország lakosainak száma 82 millió, Japáné pedig kevesebb, mint egytizede a Kínai Népköztársaság lélekszámának. De természetesen óriási a növekedés. Olimpia lesz. Lehet-e valami előrejelzést adni? Tibet mennyire fog belezavarni az olimpiai előkészületekbe, menyire fog belezavarni abba a produkcióba, amivel Kína még jobban szeretné megerősíteni a maga polgári helyét a világban?

A-K. A.: A kínai büdzsé egy igen jelentékeny részét a kormányzat ma Tibetben költi el; kiemelt projekt, nagyléptékű modernizáció zajlik, hogy Tibetben megfelelő infrastruktúrát alakítsanak ki. Nyilvánvalóan ez együtt jár az etnikai arányok változásával. Nem vitás, a cél ennek az eddig ismeretlen, de feltételezhetően jelentékeny altaji kincsekkel rendelkező óriási területnek a bekapcsolása a kínai gazdaságba. Mindezzel persze a tibeti kultúra számos eleme elvész, de hát ez történik a globalizáció során szinte mindennel körülöttünk. Cserébe a színes középkorért és a kevéssé vonzó permanens nélkülözésért a tibeti lakosság modern létfeltételekhez jut - a kérdést szükségképp ekként is kell szemlélni. Az persze jogos elvárás, hogy Peking - Tibet modernizációja kapcsán is - tartsa tiszteletben az emberi jogokat, őrizzen meg a hagyományokból mindent, ami illeszkedik a 21. századhoz.

D. M.: Nem tudom, hogy emlékeztek-e az ottani utcai megmozdulásoknak a képeire pár héttel ezelőttről... Lhászából, Tibet fővárosából közvetítettek, és ez nem az a Lhásza-kép volt, amit az elmúlt 30-40 évben megszoktam. Ez majdhogynem egy modern város üzletekkel, feliratokkal, már majdnem európai módon öltözött lakossággal. Amit Attila mondott, a globalizáció, a fejlődés megérintette Tibetet is, és ez azzal is járt, hogy a lakosság etnikai arányai is változtak, hiszen a gazdaságot nem tudta a tibeti népesség tökéletesen alátámasztani, ergo volt egy természetes bevándorlás - s nyilván volt egy erőszakos kínai betelepülés is, különösen a régebbi időkben. Az európai Tibet-felfogásban nagyon domináns a dalai láma szerepe és egyénisége, aki egy nagyon kedves és népszerű figura, ha úgy tetszik, egy rokonszenves „showman" a világpolitikában. Azon kívül a buddhizmus reneszánszát éli az európai és az amerikai értelmiség körében; az erőszakmentességnek is van egyfajta kultusza, a háborúelleneség, különösen az Irakkal kapcsolatos háborúellenesség is felerősödött stb. Tehát sok minden belejátszik abba, hogy Tibet, mint olyan, a címlapokra került. Még valamit hadd tegyek hozzá: úgy tűnik számomra, hogy a kínai olimpia körüli felhajtást, ami nagyon fontos a kínaiaknak, az európai és transzatlanti baloldal és jobboldal is gyanakodva figyeli, más-más megfontolásokból. A jobboldal inkább fél egy kicsit az egész kínai fölemelkedéstől, a baloldalnál pedig van egyfajta olyan elvárástömeg a kínai viselkedésmóddal kapcsolatban, amit Kína nem tud és nem kíván pillanatnyilag teljesíteni.

Nekem az a véleményem, hogy az olimpiával igazából nem lesz semmi probléma, ezt rendesen meg fogják tartani, hiszen senkinek sem érdeke, az európaiaknak sem, hogy belegázoljanak a kínai lelkületbe, az amerikaiaknak sem érdeke a viszony megromlása, úgyhogy olyan modus vivendi lesz, amely bizonyos apróbb tűszúrásokon túl - például a megnyitón nem vesznek részt néhányan a jelentős vagy kevésbé jelentős államférfiak közül - nem kavar nagyobb port.

K. Gy.: A kínai Tibet-politikának szinte kizárólagos csapásiránya a modernizáció, Tibetnek a modernizációja. Az elmúlt heteknek a vitáiban és beszámolóiban ez kicsit háttérbe szorult, és amikor egy nagyon drasztikus modernizációs folyamat zajlik, hiszen az 50-es években ez egy archaikus társadalom volt, ahol rabszolgák voltak, nem létezett értelmiség, illetve a szerzeteseknek a felső rétegét nevezhetjük értelmiségnek, ahhoz képest egy olyan modern társadalom jön létre, ahol iskolák vannak, amelyben kórházak vannak, ahol utakat építenek, ahol normális adminisztráció működik, akkor ez nagyon drasztikus változás, aminek természetesen iszonyatos kínjai is vannak. Többek között „ki kell termelni" az értelmiséget. Amíg nincs tibeti értelmiség, addig adni kell. Az általános tapasztalat egyébként igazából az volt a kínaiaknál, hogy a kínaiak nem akarnak Tibetbe menni, mert egy kínai orvos miért akarna Tibetbe menni, ahol lehetetlen klimatikus körülmények vannak. Ezért emelték a béreket, addig-addig emelték, amíg valamennyi odament. A középiskolákat, a felsőoktatást lent, az alacsonyabb magasságokon szervezték meg. Elvitték a tibeti fiatalokat, akiknek aztán nem volt kedvük visszamenni... Akármelyik szegmensét nézem az életnek, iszonyatos változások zajlanak le, amelyben óriási nagy előnyök és óriása nagy fájdalmak keletkeznek.