Kaszparov: Putyin romba dönti az orosz gazdaságot

The Wall Street Journal

„Az elmúlt héten kibontakozó globális tőzsdeválság megadta a kegyelemdöfést az orosz piacnak. Szerdán másfél napra felfüggesztették a tőzsdei kereskedést. A kormány 44 milliárd dollárt különített el három orosz bank megsegítésére. Az egyiket, a Gazprombankot Vlagyimir Putyin közeli barátja vezeti" - írja Garri Kaszparov, az orosz ellenzék vezére a New York-i lapban.

Kaszparov szerint az orosz tőzsdei zuhanás háttérben elsősorban nem a világpiaci válság, hanem az orosz gazdaság rossz állapota áll. Az oroszországi piaci helyzetet jól szemlélteti, hogy Rupert Murdoch amerikai milliárdos (aki egyebek között a The Wall Street Journal tulajdonosa) nemrég úgy nyilatkozott, hogy eladja orosz érdekeltségeit, mert a nyereséges vállalatokat „meglopja" az állam. Ahogy azt Mihail Hodorkovszkij sorsa is mutatja, Oroszországban a sikeres vállalkozók nincsenek biztonságban.

A jövő sem reménykeltő - véli Kaszparov. Medvegyev ugyan piaci reformokat és liberalizációt ígért a kampányban, de mára világossá vált, hogy Putyin központosító és autoritárius politikáját folytatja.

Több nyugati politikus pedig Putyin cinkosává vált, ahelyett, hogy a demokratikus intézményeket erősítené - véli Kaszparov. „Az orosz gázért és olajért cserébe erősítik az orosz vezetők legitimitását, azt a látszatot keltve, hogy Putyin és Medvegyev demokratikusan választott politikus, nem pedig maffiavezér." Silvio Berlusconi megakadályozta, hogy az EU szankciókkal sújtsa Oroszországot Grúzia lerohanásáért. Gerhardt Schröder volt német kancellár és Paavo Lipponen korábbi finn miniszterelnök, akik jelenleg a Gazprom tanácsadói, szintén minden befolyását latba vetette, hogy felmentsék az orosz vezetést.

Putyin orosz és külföldi támogatói jelentős gazdasági veszteségeket szenvedtek a május óta 57 százalékkal visszaeső tőzsdeindex miatt. Sokan csődbe mentek, de még mindig akadnak, akik abban bíznak, hogy a válság gyorsan lecseng, és minden marad a régiben.

http://online.wsj.com/article/SB122178456456654879.html

Civilizációk belharca

Miben tévedett Huntington?
The Wall Street Journal

Samuel Huntington amerikai filozófus tizenöt éve fogalmazta meg a civilizáció harcának tézisét. Huntington azt jósolta, hogy a hidegháború lezárultával a nemzetek közötti és az ideológiai konfliktusok helyét a különböző kultúrák, mindenekelőtt a muszlim és a keresztény civilizációk közötti összecsapások vehetik át. Az elmélet az elmúlt években, és különösen a 2001. szeptember 11-i New York-i terrortámadások után rendkívül népszerűvé vált. Bret Stephens, a The Wall Street Journalben megjelent terjedelmes esszéjében arra hívja fel a figyelmet, hogy az elmúlt években enyhült a civilizációk közötti konfliktusok száma, miközben az egyes kultúrákon belül polgárháborús viszonyok alakultak ki.

Stephens elismeri, hogy a felületes szemlélőnek könnyen úgy tűnhet, hogy a világpolitikát az elmúlt évtizedben a muszlim és a keresztény kultúrák harca jellemezte. Jugoszlávia szétesése után a szerb ortodox keresztények és a bosnyák moszlimok lőtték egymást. Nigériában, Szudánban és Etiópiában is gyakoriak voltak a muszlim-keresztény összecsapások. Az orosz-csecsen és az örmény-azeri háborút is könnyen a két kultúra közötti viszályaként értelmezhettük. Pakisztán és India között háborúval fenyegető összecsapások törtek ki Kasmír státusza miatt. Indiában a hinduk és a muszlimok, Indonéziában a keresztények és a muszlimok irtották egymást.

A közel-keleten fellángolt az intifáda, és tovább éleződött az izraeli-palesztin konfliktus. Amerika előbb Kuvaitban szállt szembe Irakkal, majd Afganisztánt és Irakot rohanta le. A kilencvenes évek közepén elszaporodtak az amerikai célpontok elleni terrortámadások. A Világkereskedelmi Központ ikertornyainak ledőlését több muszlim országokban valóságos utcabálon ünnepelték. Miközben Bush amerikai elnök meghirdette a terror elleni háború programját, és Oszama bin Laden levadászását szorgalmazta, az iszlám világban Nigériától Kuvaiton át egészen a Fülöp-szigetekig és Indonéziáig szimpátiatüntetéseket rendeztek a terroristavezér mellett. Felmérések szerint négy éve a palesztinok körében bin Ladent csak Arafat előzte meg népszerűségben. Az al-Kaida első emberét még az amerikai hadsereg által felszabadított Kuvait lakosságának 42 százaléka szabadságharcosnak tekintette - az arány Jordániában 55, Pakisztánban 65 százalék volt.

Az afganisztáni és az iraki háború hatására pedig tovább romlott Amerika megítélése. 1999-ben még a törökök 52 százaléka szövetségesnek tekintette Amerikát, 2008-ban viszont már csak 12 százalék volt az arány. Az iszlám világban még nagyobb volt a változás. Indonéziában 75 százalékról 37-re esett vissza az Egyesült Államokkal szimpatizálók aránya.

Az események tükrében nem meglepő, hogy sokan hitelt adtak a huntingtoni tézisnek, azt gondolva, hogy a muszlimok és keresztények közötti ősi, középkori eredetű viszály lángtolt fel újra. Az európai - a londoni és a madridi - terrortámadások után tovább erősödött a ugyan, hogy a muszlim fundamentalisták az általuk a kereszténységgel azonosított Nyugat ellen indítottak szent háborút.

A civilizációs ellentétek kiéleződésével párhuzamosan azonban egy másik, talán kevésbé látványos folyamat is elindult - írja Stephens. „Ellentétben a huntingtoni előrejelzéssel, a konfliktusok és viszályok többsége nem a különböző civilizációk között, hanem az egyes civilizációkon belül robbant ki. A folyamat leginkább a muszlim világban érhető tetten." A keresztény vallásháborúkhoz hasonló iszlám belviszály bontakozott ki.

A nyugati hatalmak gyakran muszlim országok és népek védelmében léptek fel - emlékeztet Stephens a Szerbia elleni NATO-légicsapásokra, amelyek megfékezték a szerb katonaság koszovói népirtását. Az elmúlt években több évtizedes konfliktus véget ért - legalábbis egy időre. Lecsendesedett többek között a szudáni keresztény-moszlim háború, és csillapodott az izraeli-palesztin háborúskodás is. Az örmények és az azeriek békét kötöttek, a csecsen háború is lázárult, miután Putyin földig bombázta Groznijt. Indiai és Pakisztán között is ritkultak az összecsapások.

Természetesen Stephens sem állítja, hogy beköszöntött a kultúrák közötti megbékélés időszaka. Két évvel ezelőtt a libanoni-izraeli háború, az etióp-szomáliai konfliktus és Hamász által Izraelre lőtt rakéták emlékeztetnek rá, hogy azért a világbéke még várat magára. De a korábban a különböző kultúrák között húzódó frontvonalak mintha egyre inkább az egyes civilizációkon belülre tolódnának - véli Stephens. A darfúri mészárlás elkövetői és áldozatai egyaránt muszlimok voltak. Az elmúlt két évben polgárháborúvá fajult a Hamász és Fatah közötti viszály. Libanonban, Irakban és Afganisztánban az iszlám különböző irányzatainak követői estek egymás torkának. Jordániában, Szaúd-Arábiában és Irakban muszlimokat támad az al-Kaida. Pakisztánban iszlám szélsőségesek csak 2007-ben 1500 embert gyilkoltak meg, köztük Benazir Bhutto miniszterelnökkel. A második világháború óta több mint 100 jelentős politikus ellen követtek el merényletet. Tucatnyi miniszterelnök és elnök vált gyilkosság áldozatává Jordániától és Szaúd-Arábiától Iránon és Pakisztánon keresztül Bangladesig.

„2001. szeptember 11-e előtt nem muszlimok voltak a terrortámadások többségének áldozatai. Mostanában azonban a robbantások leginkább a muszlimok közül szedik az áldozatokat. 2007-ben a Közel-Keleten 8000 embert gyilkoltak meg terroristák, és közülük alig néhány volt izraeli. A 270 öngyilkos merényletből 240-re muszlim országban került sor. Csaknem 100 mecsetet robbantottak fel többségében muszlim terroristák."

Az iszlámon belüli véres összecsapások egyáltalán nem új keletűek - emlékeztet Stephens. Az első három szunnita kalifa merénylet áldozata lett. A szunniták és a síiták már 8. és a 9. században véres összecsapásokat folytattak, és a 8. században a karadzsita iszlám fundamentalizmus tulajdonképpen az al-Kaida ősének tekinthető: a karadzsiták az al-Kaidához hasonlóan nem csak a „hitetleneket", hanem a mérsékelt iszlámhívőket is ellenségnek tekintették.

A muszlim belviszálynak számos lehetséges magyarázata van. Egyesek a demokratikus intézmények hiányára, mások a törzsi kultúrával vagy a vallási szokásokkal magyarázzák a konfliktusok. Akadnak, akik szerint az olajbevételekért folytatott versengés áll a háttérben. Sokan úgy vélik, hogy a gyarmatosítókkal történő megegyezésre törekvő muszlim reformértelmiség határozatlansága miatt erősödtek meg az önállóság érdekében határozottan fellépő radikális szervezetek.

Az iszlám fundamentalisták nem csak a Nyugat ellen, hanem a mérsékelt muszlimok ellen is szent háborút vívnak. Elutasítják a modern világi reformokat, és a reformok híveit az Iszlám árulóinak tartják - még akkor is, ha a mérsékeltek magukat muszlimnak vallják. „A muszlim fundamentalisták az eretneknek tekintett síitákat is ellenségként kezelik. Hevesen ellenzik az iszlám és a nyugati normák kibékítésére tett muszlim modernizációs kísérleteket. Meg akarják dönteni a szekuláris muszlim országok kormányait, sőt, még a nyugatbarát vallási rezsimeket is."

Az iszlám fundamentalizmus nem csak a nyugatbarát, szekuláris, reformer muszlimokat, de az iszlám elterjedése előtti törzsi-pogány kultúra követői ellen is fellép.  Ez azonban, mint azt az iraki polgárháború is bizonyítja, a muszlim civilizáción belüli konfliktusok kiéleződéséhez és megosztottsághoz vezet. A mérsékelt vezetők felhívták rá a figyelmet, hogy a muszlimok ellen indított fundamentalista vallásháború az iszlám egység megbontásához vezet. al-Zawahiri figyelmeztette a radikális Zarqawit, hogy ne támadjon muszlimokat, de Zarqawi nem fogadta meg a tanácsát. Az eredmény: Irakban az elmúlt években jelentősen csökkent az al-Kaida támogatottsága.

Hasonló folyamatok figyelhetők meg a többi muszlim országban is. Két éve például Nayef herceg, a szaúdi belügyminiszter azt mondta, hogy legszívesebben kivágná bin Laden nyelvét. Több ismert vallási vezető a muszlimok elleni terrorcselekmények befejezésére szólított fel. Nagy port vert fel a Dr. Fadl néven ismertté vált, jelenleg egy egyiptomi börtönben fogvatatott radikális imám által publikált írás, amelyben az al-Kaida ideológiáját a Korán tanításával ellentétesnek nyilvánította. Dr. Fadl azzal érvelt, hogy még a szent háború sem teszi megengedhetővé a muszlimok és az ártatlan turisták meggyilkolását, illetve a muszlim kormányok megdöntését. Dr. Fadl továbbra is az ortodox iszlám képviselője, de a radikális csoportok eszközeit és céljait már nem fogadja el.

Az al-Kaida hanyatlásával persze nem hárult el minden a Nyugatot fenyegető veszély - figyelmeztet Stephens. Amerika és Nyugat-Európa továbbra is ki van szolgáltatva a közel-keleti olajexportőr országoknak. A terroristák még mindig fenyegetik a Nyugatot, és komoly veszélyt jelet az iráni atomprogram is.

A Nyugatnak ezért a továbbra is a radikális iszlám fundamentalisták gyengítésére és marginalizálására kell törekednie. Ehhez a mérsékelt muszlim szervezetek támogatása szükséges. Nem csak a modern, reformer, nyugatbarát csoportokat, hanem a muszlim törzsi kultúra képviselőit is erősíteni kell, hogy így a közös ellenség, az antimodernista fundamentalizmus elszigetelődjön. Ha kell, akár katonai eszközökkel is fel kell lépni a terrorszervezetek ellen. Stephens szerint az iraki polgárháború letörése bizonyítja, hogy a kemény fellépés nem erősíti az al-Kaida népszerűségét. Sőt, a szervezet meggyengítése segíthet a terroristák erejével kapcsolatos mítoszok eloszlatásában, ami szintén a mérsékelt muszlimok hajtja a vizet.

http://online.wsj.com/article/SB122059157681303377.html?mod=opinion_journal_federation

Új fegyverkezési verseny indulhat Ázsiában

A nukleáris kataklizma kockázata a profitért cserébe
The Washington Post

Mira Kamdar, az Asia Society tagja, India-szakértő a The Washington Post-ban arra hívja fel a figyelmet, hogy miközben mindenki Grúziára és a pekingi olimpiára figyelt, a világ talán legfontosabb eseménye jószerével észrevétlen maradt. India és az Egyesült Államok jövedelmező és veszélyes új nukleáris megállapodást kötött egymással.

Manmohan Singh indiai miniszterelnök szerint a szerződés lehetővé teszi, hogy az ország elfoglalja „az őt jogosan megillető helyet a nemzetközi kapcsolatokban". Kamdar azonban nem hiszi, hogy a demokratikus és modernizálódó India, melynek egyre több energiára van szüksége, ezzel az „őrült, kockázatos" megállapodással elérheti a célját. Az ár ugyanis az egész világ számára rettenetes lehet.

A történelmi megállapodás lehetővé teszi az amerikai vállalatok számára az Indiával való nukleáris kereskedelmet, ami 1974, az első indiai kísérleti atomrobbantása óta tilos volt. (1998-ban újabb kísérletet hajtott végre, amelynek nyomán pár nappal később Pakisztán is hasonlóképpen cselekedett.) A szerződés felfüggeszti a nukleáris technológia más országokba irányuló eladásának tilalmát és energiával látja el Indiát.

A szerződés új fegyverkezési versenyt indíthat el Ázsiában. Az instabil Pakisztán az Indiával való nukleáris paritásra fog törekedni, Peking pedig tiltakozni fog amiatt, hogy az Egyesült Államok Indiát a gyorsan fejlődő Kína ellensúlyává akarja tenni. Semmivé válhat az a globális erőfeszítés, hogy a nukleáris anyagok terjedését meggátolják. A szerződés több milliárd dollárt von el a tényleges indiai fejlesztési szükségletektől (mezőgazdaság, oktatás stb.). Megszünteti az ország érdekeltségét új energiaforrások kifejlesztésében és a környezetszennyezés csökkentésében. Ehelyett olyan energiaforrásra összpontosítja a figyelmet, amely az ország energiaszükségletének csupán 8%-át fogja adni - 2030-ban.

Az Amerikai-indiai Üzleti Tanács és az Indiai Ipari Konföderáció tagjai persze milliárdos üzletekhez jutnak. A Bush-adminisztráció így reméli felfuttatni a halódó amerikai nukleáris ipart és terjeszteni ezt a „környezetbarát" energiaforrást. A nukleáris kereskedelemmel foglalkozó üzleti körök hatalmas profitokra tehetnek szert Indiában. A lapok a következő húsz évben 100 milliárd dolláros nagyságrendről és több tízezer indiai és amerikai munkahelyről beszélnek.

Kamdar szerint a felek a profitért a „nukleáris armageddont" kockáztatják.

Az ipari csoportok a döntéshozóknál fáradhatatlan lobbi-tevékenységet folytattak: a  legismertebb lobbistákat sorakoztatták föl. A szerződés ellenzőire „az atomsorompó ajatollahjai" és az „India ellenségei" bélyeget sütötték. Mindenesetre India szabadon hozzájuthat a nukleáris energiához és technológiához, amit a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség ellenőrzése nélkül az atomfegyverprogramjában is felhasználhat.

Az amerikai és az indiai kormány megtett mindent, hogy a saját parlamentjeiket meggyőzzék. A Kongresszus Párt baloldali koalíciós partnere ennek ellenére Amerika-ellenessége miatt kilépett a kormányból. A képviselőknek mesés vagyont ajánlottak a szavazataikért. Az Indiai Kommunista Párt vezetője szerint júliusban átlagban több mint 5,5 millió dollárt kínáltak a honatyáknak, de volt olyan képviselő, aki azzal dicsekedett, hogy 1 milliárd rúpiás (22,5 millió dolláros) rekordösszeget kapott.

Ez súlyos csapás az indiai demokráciára, hiszen ezentúl a politikusok jó pénzért mindenre kaphatók lesznek. A nagy vesztes pedig a nyomorgó nép lesz, meg a panamában és korrupcióban mind jobban elmerülő ország.

A szerződés azt sugallja, hogy az atomtechnológia terjedése előtti akadályokat nem kell komolyan venni. Oroszország már jelezte is, hogy elég volt az igazságtalan „globális normákból", vissza kell térni a régimódi reálpolitikához. A nukleáris fegyverek leszerelésére vonatkozó kilátások egyre halványabbak.

A pakisztáni politika és az elit ráadásul rendkívül ingerült, amiért vele nem kötöttek ilyen szerződést. India szomszédja alapos változáson megy keresztül. Kétséges, hogy az atomarzenált szilárdan a kezében tartó Musarraf tábornok távozása után a gyenge, megosztott polgári kormány képes lesz-e vereséget mérni az iszlámista terrorcsoportokra.

Eközben Kína nem fogadhatja el az amerikaiak kettős politikáját. A Bush-kormány kijelentette, Kínának „felelős szereplőként" kell viselkednie a nemzetközi rendszerben, vagyis a globális játékszabályok alól nem kaphat felmentést. Ezalatt pedig Washington megkötötte a szerződést Indiával. A Fehér Ház felszólította Kínát, hogy „tartsa be a nemzetközi normákkal összhangban álló energiabiztonságot és az atomtechnológia-terjedést meggátoló elveket", ugyanakkor Indiát látványosan kivonta eme elvek hatálya alól.

A megállapodás semmiképpen sem fogja Indiát varázsütésre Kínával gazdaságilag vagy katonailag egyenrangúvá tenni. Sokatmondó, hogy a Világbank adatai szerint az indiaiak 42%-a kevesebből él, mint a napi 1,25 dolláros szegénységi küszöb. Ha India Kínával a reaktorok és a rakéták számában akar versenyezni, akkor ezt csak az emberi és fizikai infrastruktúrába irányuló befektetések kárára teheti. Ez az igazi tragédiája az amerikai-indiai szerződésnek.

http://www.washingtonpost.com/wp-dyn/content/article/2008/09/05/AR2008090502659.html

A történelem terhe

A posztszocialista államok esete a demokráciával
The Nation

1989-ben úgy tűnt, hogy a hidegháború befejeződésével és a kommunizmus bukásával a volt szocialista országok megindulhatnak a demokrácia útján. A kezdeti eufóriát gyorsan kiábrándulás követte - írja Slomo Avineri a baloldali The Nationben. Kelet- és Közép Európában erőre kaptak a reformellenes populista pártok. Oroszországban Putyin hatalomra kerülésével autoritárius fordulat következett be. Világossá vált, hogy egyik ország sem tud átlépni a múlt árnyékán: a történelmi hagyományok nagyban meghatározták a demokratizálódás útját és sikerét.

Slomo Avinerit, a jeruzsálemi Héber Egyetem és a budapesti Közép-európai Egyetem professzorát a tudományos életben elsősorban politikai filozófiai munkái révén ismerik. Marxról, Hegelről és a cionizmusról írt monográfiáit a világ számos egyetemén tananyagként használják. Avineri azonban nem csak elméleti kérdésekkel foglalkozik - politikusként és politikai elemzőként is ismert. A hetvenes években az izraeli baloldali kormány külügyminisztériumának egyik vezető tisztségviselőjeként tevékenykedett. Cikkei és elemzései tekintélyes izraeli és amerikai lapokban és folyóiratokban jelennek meg. Főleg Izraelről és a Közel-Keletről publikál, de szívesen foglalkozik az európai integráció és a posztszocialista demokratikus átmenet kérdéseivel is.

Legújabb írásában Avineri arra tesz kísérletet, hogy a volt szocialista országok 1989 utáni történelmét kategorizálja. Avineri az átmenet három szakaszát és két modelljét különbözteti meg.

Közép- és Kelet-Európában a berlini fal leomlása után a határtalan derűlátás és a remény időszaka köszöntött be. Az első, a kilencvenes évek közepéig tartó időszakot a gyors és átfogó átalakulás, a pártállami intézmények és normák lebontása jellemezte. Többpártrendszer alakult ki, és megszűnt a Szovjetunió fennhatósága. Demokratikus választásokat tartottak, és a rendszerváltó ellenzék hatalomra került. Az átmenet - Románia és Jugoszlávia kivételével - erőszakmentesen zajlott. A volt kommunista vezetés lemondott a hatalomról, így semmi sem állt a demokrácia és a szabad piaci kapitalizmus útjában. Francis Fukuyama megjövendölte a történelem végét, a liberális demokrácia végső győzelmét. A fukuyamai elmélet leegyszerűsített formában közhellyé vált: politikusok, értelmiségiek és újságírók egyaránt azt gondolták, hogy a volt szocialista országok megállíthatatlanul elindultak a nyugatosodás útján.

Ekkor még kevesen vettek tudomást a volt szocialista országok közötti különbségekről - írja Avineri. Pedig a közép-kelet-európai államok - Lengyelország, Magyarország és a volt Csehszlovákia - nagyban különböztek a volt szovjet tagköztársaságoktól, mindenekelőtt Oroszországtól és Ukrajnától. A közép-kelet-európai államokban már régóta működtek ellenzéki szervezetek, amelyeknek vezetőiből kikerülhetett a rendszerváltás utáni elit. A volt Szovjetunióban azonban más volt a helyzet: „itt a változás fölülről, a Kommunista Párt vezetésétől indult, és csak volt apparatcsikok kerültek hatalomra. A Szovjetunióban nem voltak Lech Walesák és Vaclav Havelek. Moszkvában az emigránsokból és a bebörtönzött ellenzékiekből nem lett elnök."

Kezdetben még az sem volt szembetűnő, hogy a közép-kelet-európai rendszerváltó ellenzéket kizárólag a kommunistaellenesség tartotta össze. „Az antikommunisták azonban nem okvetlen voltak demokraták. Az 1989-ben győztes antikommunisták között voltak demokraták, liberálisok, szociáldemokraták, konzervatívok, nacionalisták, vallási fundamentalisták, oroszellenes soviniszták, sőt, fasiszták és antiszemiták is."

A kilencvenes évek közepére kezdett világossá válni a közép-kelet-európai és a volt szovjet államok demokratikus átmenetének különbözősége. A visegrádi négyekben megerősödött a többpártrendszer és többé-kevésbé sikeresen lezajlott a gazdasági átalakulás. Oroszország azonban Borisz Jelcin elnöksége alatt az anarchia szélére sodródott. Jelcin meggyengítette az államot, így a politikai és a gazdasági hatalom egyaránt a helyi feudális oligarchák kezébe került. Ukrajnában is hasonló folyamatok indultak el.

Hogyan különbözhet ilyen mértékben a közép-kelet-európai és a volt Szovjetunió államaiban lezajlott folyamat? Hiszen a kiindulópont nagyon hasonló volt. Avineri szerint a magyarázatot a történelmi hagyományokban kell keresni. A közép-kelet-európai országokban vissza lehetett nyúlni a szocializmus előtti történelemhez. Lengyelországban, Magyarországon és a Cseh Köztársaságban voltak hagyományai a civil társadalom intézményeinek, a parlamentáris demokráciának, a többpártrendszernek és a piacgazdaságnak. Ezekben az országokban lehetett arra hivatkozni, hogy a rendszerváltás után valójában csak a történelmi hagyományok és intézmények élednek újjá, hogy 1956, 1968, vagy éppen a Szolidaritás örökségét folytatják. Az átmenetet az ellenzéki mozgalmak létezése is megkönnyítette.

Oroszországból azonban mindez hiányzott. Az 1917-es kommunista hatalomátvétel előtt sem létezett civil társadalom és nem volt képviseleti demokrácia, sőt még az egyház is állami irányítás alatt állt. Ha voltak reformok, akkor azokat autoritárius cárok kezdeményezték. Amikor Vlagyimir Putyin az oligarchák letörésével megpróbálta a Jelcin elnöksége idején meggyengült állam hatalmát restaurálni, akkor tulajdonképpen ő is a cári Oroszország és a Szovjetunió politikai módszereit alkalmazta. Putyin éppen annak köszönheti népszerűségét, hogy szakított a jelcini demokratikus eszközökkel: autoritárius kormányzást vezetett be, korlátozta a szabadságjogokat, elhallgattatta az ellenzéket.

Avineri szerint az elmúlt években mintha az átmenet új szakasza kezdődött volna el: ismét felütötte a fejét a kommunizmus idején elfojtott nacionalizmus. Mint azt a Balkán-háborúk és Jugoszlávia felbomlása bizonyítja, a nacionalizmus már szinte rögtön a szocializmus összeomlása után megjelent. Most azonban az átalakulásban élen járó Közép-Kelet-Európában is erőre kaptak a nacionalista és populista pártok. Lengyelországban a fellángoló nacionalista érzelmek segítették hatalomra a Kaczynski-fivéreket, a 2006-os budapesti zavargások hátterében is a nacionalizmus állt - véli Avineri. A nacionalista-populista eszmék elsősorban a piacgazdasági átalakulás vesztesei körében népszerűek. A nacionalizmus mellett az EU-ellenesség, az antiszemitizmus, a romaellenesség és az irredentizmus is megerősödött. Kiéleződött az urbánus-népi ellentét, Lengyelországban a vallás társadalmi szerepének kérdése ismét a középpontba került. „Talán túlzás lenne mindezt a fasizmussal párhuzamba állítani, de az érzelmek és a nacionalista csoportok összetétele mindenesetre rossz történelmi emlékeket idéz."

Mint ahogyan nem lehet kizárólag gazdasági és politikai okokkal magyarázni a közép-kelet-európai országok és a volt szovjet tagköztársaságok átmenetei közötti különbségeket, úgy a nacionalizmus újjáéledését sem lehetséges a történelmi hagyományok felelevenítése nélkül megérteni. Avineri emlékeztet rá, hogy azok a hagyományok, amelyeket a közép-kelet-európai államok a rendszerváltás után felelevenítettek, valójában csak részben voltak demokratikusak. A népi-urbánus ellentét, az antiszemitizmus, az irredentizmus is része volt a történelemnek.

„Az 1989 utáni csodavárás hangulatában az elemzők elfelejtették, hogy a demokrácia nem gyökeresedik meg egyik napról a másikra" - emlékeztet Avineri. Nagy-Britanniában és Franciaországban évszázadokba telt, Amerikában csak véres polgárháború, Németországban, Olaszországban és Spanyolországban még nagyobb borzalmak árán alakult ki a demokratikus politikai intézményrendszer.

De azért a történelem nem determinálja arra a volt szocialista országokat, hogy örökké az antidemokratikus hagyományok árnyékában éljenek. „Van remény. 2008 nem 1939." A demokrácia a második világháború előtt Nagy-Britanniától Franciaországon át a Baltikumig mindenhol válságban volt, ma azonban mindenhol a demokrácia hívei vannak többségben. Döntő különbség az is, hogy a NATO védelmet nyújt az orosz neoimperializmus ellen, az Európai Unió pedig megóv az autoritárius politikai fordulattól. Legalábbis a közép-kelet-európai államokat. „Oroszországban és Ukrajnában más a helyzet. Ezek az országok más úton haladnak, mint a visegrádi négyek."

http://dissentmagazine.org/article/?article=1226

Zsidónak lenni Izraelben

Ultraortodox-cionista ellentét
The Washington Post

Izraelben egyre többször vetődik fel a kérdés, hogy kit kell zsidónak tekinteni, és mennyiben kell az államnak a vallási hagyományok betartását számon kérnie állampolgárain. Griff White, a The Washington Post kolumnistája egy nemrégiben történt eset kapcsán vizsgálja, hogy milyen súlyos jogi problémákat okoz az állampolgárság és a vallás összefonódása.

A vezetékneve elhallgatását kérő dán protestáns családba született Yael 1992-ben vette fel a zsidó vallást, és tizenöt éve Izraelben él. Izraeli származású férjével a zsidó hagyományok szerint nevelik gyermekeiket, és a fontosabb vallási ünnepeket megtartják. Amikor Yael tavaly válni akart férjétől, megdöbbentve szembesült vele, hogy a válási ügyekben eljárni hivatott ultraortodox rabbik mindenekelőtt azt kezdték vizsgálni, hogy Yael szigorúan betartotta-e a vallási előírásokat, miután felvette a zsidó vallást, és vele az izraeli állampolgárságot. Egyebek között azt tudakolták, hogy megtartotta-e a szombatot, és tartózkodott-e a szexuális együttléttől menstruáció alatt és után. A rabbik nem voltak megelégedve Yael válaszaival, ezért érvénytelenítették Yael tizenöt évvel ezelőtti áttérését a zsidó vallásra. Így válásról sem lehetett szó, hiszen a döntés értelmében a házasság semmisnek tekintendő. Sőt, mivel az ultraortodox rabbik szerint Yael nem zsidó, így gyermekei sem tekinthetők annak.

A döntés megdöbbentette és felháborította a negyvenhárom éves nőt. Fellebbezéssel fordult az Izraeli Legfelsőbb Rabbinátushoz. A rabbinátus határozata nem csak hogy helybenhagyta az eredeti döntést, hanem egyúttal olyan precedenst teremtett, amely a Yaelhez hasonló ezrek státuszával kapcsolatban vet fel súlyos aggályokat - írja White. A Legfelsőbb Rabbinátus 51 oldalas indoklása ugyanis hangsúlyozza, hogy a zsidó vallásra áttértek esküt tesznek rá, hogy a vallási előírásokat maradéktalanul betartják, és ha mégsem, akkor az áttérés érvénytelennek tekintendő. A rabbinátus kitért arra is, hogy elfogadhatatlan, hogy a „zsidó nép szőlőskertjébe továbbra is beengedjék a nem zsidókat".

Yael esete kapcsán felvetődik a kérdés, hogy tulajdonképpen kit is lehet zsidónak tekinteni - hívja fel White az ügy általánosabb vonatkozásaira a figyelmet.

A kérdés már régóta megosztja az izraeli társadalmat. Az egyik oldalon a zsidóságot mindenekelőtt vallásnak tekintő ortodoxok állnak, akik szerint az tekinthető zsidónak, aki anyai ágon bizonyíthatóan zsidó származású. A zsidó vallásra áttértek csak akkor, ha a vallási előírásokat szigorúan betartják. Mivel a családjogi ügyekben kizárólag a rabbinátus hivatott eljárni, a rabbik hatalma igen nagy.

A szekuláris izraeliek és a vallásos cionisták szerint azonban a zsidóság elsősorban az Izrael államhoz való tartozást jelenti. Szerintük az a legfontosabb, hogy Izraelben a zsidók legyenek többségben. Mivel a palesztinok több gyereket vállalnak, félő, hogy a közeljövőben a zsidók kisebbségbe kerülhetnek. A jelenlegi demográfiai arányok fenntartására törekvő világiak és a vallásos cionisták ezért kevesebb feltételhez kötnék az állampolgárságot, mint az ortodoxok. Számukra nem a zsidó vallási hagyományok, hanem Izrael állam fenntartása a legfontosabb. Az ultraortodoxok viszont egyáltalán nem tartják fontosnak a zsidó állam létezését, sőt sokan kifejezetten ellenzik a cionisták céljait. (Néha még az is előfordul, hogy az ultraortodoxok együtt tüntetnek Izrael állam ellen a palesztin szélsőségesekkel, és arra is volt példa, hogy ultraortodoxok támogatásukról biztosították Ahmedinezsád iráni elnököt, akivel egyetértetek abban is, hogy Izrael államot fel kell számolni. - A szerk.) Az izraeli népesség felduzzasztása érdekében a nem zsidóknak is állampolgárságot adó cionistákat az ortodoxok a zsidóság árulóinak tekintik.

Az izraeli kultúrharc különösen azóta éleződött ki, hogy az elmúlt két évtizedben több százezer bevándorló érkezett Izraelbe a volt Szovjetunió tagállamaiból. Bár a többségük nem tudta hitelt érdemlően bizonyítani az anyai ági zsidó származást, az ultraortodoxok sokáig mégsem tiltakoztak a befogadásuk ellen. Újabban azonban egyre inkább arra az álláspontra helyezkednek, hogy csak azokat a zsidó származású bevándorlókat, és a vallási törvényeket szigorúan betartó áttérteket szabad beengedni az országba, máskülönben - fogalmazott egy ultraortodox - „sérül a zsidó közösség integritása" .

Bár az ultraortodoxok csak a társadalom 11 százalékát teszik ki, a befolyások mégis nagy. Ennek oka elsősorban az izraeli választási rendszer, amely nem ismeri a parlamenti küszöb fogalmát. A választások után a győztesnek mindig koalíciót kell kötnie, és ehhez mindig szükség van az vallási pártok támogatására is.

A jelenlegi helyzet tarthatatlanságára korábban Ariel Saron is felhívta a figyelmet. „Én magam sem tudnék megfelelni az áttérőktől elvárt követelményeknek" - idézi a volt miniszterelnök indulatos szavait egyik közeli munkatársa.

Yael nem adta fel a harcot, és ügyével a legfelsőbb bírósághoz fordult. Ügyvédje azt reméli, hogy a legfelsőbb bíróság pozitív döntése után sor kerülhet a jelenlegi rendszer átfogó refomjára, és csökkenhet az ultraortodoxok befolyása és hatalma. „Addig a kormány és a rabbinikus tanács egymás ellen dolgozik. A kormány milliókat támogatja a zsidó vallásra való áttérést, miközben a rabbinátius mindent elkövet az áttérés megnehezítése érdekében."

http://www.washingtonpost.com/wp-dyn/content/article/2008/08/29/AR2008082903594_pf.html

Nagy Britannia: tovább zuhanó ingatlanárak

The Telegraph

A brit építőipari cégek adatai szerint tavaly tíz és fél százalékkal zuhantak az ingatlanárak - írja a konzervatív londoni napilap. Nagy-Britanniában 1990 óta nem regisztráltak ilyen mértékű árcsökkenést a lakáspiacon. Az ingatlanok átlagára több mint húsz százalékkal esett.

Az ingatlanpiaci visszaesés idén is folytatódott, és már az év közepére meghaladta a tíz százalékot - derül ki a jelentésből. Különösen aggasztó, hogy augusztusban egy hónap alatt közel két százalékkal estek vissza az árak.

Egyes ingatlanpiaci elemzők szerint azonban a válság legnehezebb időszaka lezárult. Az augusztusi áremelkedés ellenére a negyedéves adatok ugyanis csökkenő mértékű ingatlanáresésről tanúskodnak. Némi bizakodásra adhat okot az is, hogy ingatlanközvetítők beszámolói szerint a nyomott árak miatt lassan kezd felélénkülni a kereslet.

Az ingatlanpiaci helyzet javulása elsősorban a brit jegybankon múlik. Amennyiben a jegybank csökkenti az alapkamatot, van rá esély, hogy visszatér a bizalom a piacra. Jelentős élénkülésre azonban aligha lehet számítani, mert a gazdasággal kapcsolatos várakozások továbbra is meglehetősen pesszimisták.

http://www.telegraph.co.uk/news/uknews/2636429/House-prices-falling-at-fastest-rate-in-nearly-20-years.html

A hidegháború hamis analógia!

Daniel Vernet az orosz hatalmi politikáról

Daniel Vernet, neves külpolitikai elemző, a párizsi Le Monde egyik igazgatója, a nemzetközi politikai rovat vezetője hamisnak tartja a hidegháborús párhuzamot a grúziai és hasonló jellegű konfliktusok esetében.

A hidegháború visszatérésének kísértetével Vlagyimir Putyin példálózott a müncheni biztonsági konferencián 2007 februárjában, és azóta valahányszor kiéleződik a nemzetközi feszültség, előkerül ez kép. A grúziai háború ismét alkalmat nyújt erre, holott a berlini fal 1989-ben bekövetkezett leomlásával, a vasfüggöny megszűnésével 1990-ben és a Szovjetunió 1991-ben történt felbomlásával azt lehetett hinni, hogy örökre eltűnt.

Persze a hasonlat csábító. Látszólag ismét két tábor jött létre, az egyik oldalon Moszkva, a másik oldalon pedig ha nem is a Nyugat, de egyik zászlóvivője, egy kis ország, amely csatlakozni szeretne az euro-atlanti közösséghez.

Valójában azonban a kaukázusi háború visszalépés ugyan, de nem a hidegháború idejébe, hanem az azt megelőző korokba. A hidegháborúban két egymástól ideológiai, politikai és katonai síkon elválasztott tábor állt globálisan szemben egymással, de fő elve a „containment”, a visszatartás volt.

George Kennan amerikai diplomata jellemezte e szóval 1947-ben Washington szovjetpolitikáját. Annak nem az volt a fő célja, hogy a szovjeteket kiűzze új közép-európai hódításaikból, hanem az, hogy meggátolja további zsákmányszerzésüket. Ezt mutatta, hogy a szovjet tankok leverhették az 1953-as kelet-berlini, az 1956-os budapesti és az 1968-as prágai felkeléseket, miközben a Nyugat beérte felháborodott tiltakozásokkal, s még a berlini fal felhúzását is eltűrte, noha az megsértette a második világháború utáni egyezményeket. A status quót a félelem egyensúlya támasztotta alá, mint arról az 1962-es kubai válság tanúskodott, amely a Szovjetuniót és az Egyesült Államokat az atomkonfliktus peremére sodorta.

A kölcsönös elrettentés azonban nem akadályozta meg egyik felet sem abban, hogy szövetségesei révén mérje össze erejét, gazdasági, területi vagy más téren próbálja meg a maga javára módosítani a nemzetközi stratégiai egyensúlyt. A Szovjetunió először 1979-es afganisztáni inváziójával sértette meg ezt a szabályt, de még ekkor sem közvetlenül a nyugati érdekszférába hatolt be. Afganisztán többé-kevésbé semleges ütközőövezet volt a szovjet Közép-Ázsia és a szubkontinens többi része között. A nyugati megfigyelők akkor mégis úgy értékelték, hogy a Szovjetunió átlépett egy határvonalat.

A hidegháború korszaka véget ért, amikor a Szovjetunió utolsó elnöke, Mihail Gorbacsov lemondott arról, hogy az erő alkalmazásával tartsa meg a közép- és kelet-európai országokat a szovjet birodalomban és a szövetséges köztársaságokat a Szovjetunióban. 1991-ben a három balti állam, Grúzia, Ukrajna és a többi elszakadó egykori szovjet köztársaság kikiálthatta függetlenségét. A baltiaknak sikerült csatlakozniuk a NATO-hoz és az EU-hoz, igaz, egy olyan időben, amikor Oroszország még nagyon gyenge volt. Most Grúzia fizeti meg a Szovjetuniónak az 1990-es években történt felbomlását. Putyin, aki a Szovjetunió megszűnését „a 20. század legnagyobb katasztrófájának” tekinti, most a nyugatiakat, és főleg az amerikaiakat a hidegháborúhoz való visszatéréssel vádolja, de e feltételezett veszéllyel szemben a hidegháborút megelőző idők eszközeit alkalmazza.

A múlt század végén már nem az erőegyensúly és a status quo megőrzése volt a két tömb kapcsolatainak alapja, hanem az ágyúnaszád-diplomácia, amelyet egy kis szomszéddal szemben azért alkalmaztak, hogy alávesse magát egy erősebb szomszéd akaratának – írja Daniel Vernet. Az elemző szerint bármennyire meggondolatlan is volt Szaakasvili grúz elnök, tény marad, hogy Oroszország katonai beavatkozást hajtott végre egy független országban azért, hogy a maga érdekében befolyásolon egy demokratikusan megválasztott hatalmat – márpedig ezt a politikát imperializmusnak nevezik. Miután ez nem hangzik jól, a hidegháború emlegetése az orosz célokat szolgálja.

A Kaukázusban azonban most nem a két tábor – Oroszország és az egyébként igencsak megosztott Nyugat – közötti egyensúly a tét, hanem a népeknek az a joga, hogy akkor is rendelkezhessenek a sorsuk felett, ha balszerencséjükre éppen egy hatalmas ország szomszédai – zárja gondolatmenetét Daniel Vernet.

http://www.lemonde.fr/cgi-bin/ACHATS/acheter.cgi?offre=ARCHIVES&type_item=ART_ARCH_30J&objet_id=1046997&clef=ARC-TRK-D_01