Észak-Korea nagy barátja, Kína

Peking gazdasági érdekei és geopolitikai céljai

Észak-Korea nemrég ballisztikus rakétát lőtt fel, és bejelentette, hogy fittyet hányva az ENSZ korábbi határozataira, újrakezdi nukleáris kísérleteit. Az Egyesült Államok és Japán heves tiltakozása ellenére Észak-Korea szövetségesei, mindenekelőtt Kína, megakadályozza, hogy a nemzetközi közösség határozottan fellépjen Phenjan ellen. Miért áll ki Peking Észak-Korea mellett annak ellenére, hogy a térség biztonságát és Kína geopolitikai érdekeit is sértené, ha Phenjan atomfegyvereket fejlesztene? A kérdésre Jonathan Holslag, a brüsszeli Kortárs Kínai Tanulmányok kutatásvezetője keresi a választ a The Japan Timesban.

Geopolitikai szempontból beláthatatlan következményekkel járhat, hogy Észak-Korea ballisztikus rakétakísérletet hajtott végre, majd bejelentette, hogy folytatja a korábban felfüggesztett nukleáris kísérleteket. Phenjan ugyanis elvileg képes akár az Egyesült Államok nyugati partját is elérni rakétáival. Ahhoz sem fér kétség, hogy Észak-Korea atomhatalommá válása átrajzolná a térség geopolitikai erővonalait, és komoly aggodalmat okozna a Pekingben, hiszen Kínának sokkal nehezebb lenne térségbeli befolyását megőriznie.

Az atomkísérletek leállítását célzó hatoldalú tárgyalások kudarca és Phenjan keményvonalas politikája nem csak az Egyesült Államok és Japán kudarca. „Leginkább Kína tekintélyét rombolja az észak-koreai nukleáris nacionalizmus" - véli Holslag. Peking ugyanis éveken át azzal ellenezte az Észak-Korea elleni határozott nemzetközi fellépést, hogy Kim Jong Il hajlik a józan ész szavára, és a tárgyalásos megállapodás híve. Kína mindent latba vetett a hatoldalú tárgyalások sikeréért. Phenjan azonban most keresztülhúzta Kína terveit, jelentősen gyengítve ezzel Peking diplomáciai súlyát. A helyzet állása szerint a már régóta kemény nemzetközi fellépést szorgalmazó Egyesült Államoknak és Japánnak lett igaza.

Mindebből azonban korántsem következik, hogy Kína változtatni fog az Észak-Koreával kapcsolatos irányelvein - figyelmeztet Holslag. A két szomszédos ország ugyanis az elmúlt évtizedekben szoros gazdasági együttműködést alakított ki. Ma Kína számít Észak-Korea legfőbb gazdasági partnerének. Pekinget elsősorban a nyersanyagok és az ásványkincsek érdeklik, és Észak-Korea jóval a világpiaci árak alatt szállít szenet és vasércet. Ráadásul a rendkívül szegény és nemzetközi szankciók által sújtott állam értékes piacot jelent a kínai gazdaságnak. Minél szigorúbbak az Észak-Korea ellenni szankciók, Kína annál könnyebben és nagyobb nyereséggel exportál az országba.

A gazdasági szempontok mellett geopolitikai meggondolások is arra determinálják Kínát, hogy minden nehézség és kínos fiaskó ellenére kitartson a jelenlegi rezsim mellett. Holslag emlékeztet rá, hogy az 1961-ben, a koreai háború után kötött egyezmény értelemben Kína megvédi Észak-Koreát minden külföldi támadástól. Nyilvánvaló, hogy Phenjan fontos stratégiai szövetséges a térségbeli hegemóniáért Oroszországgal, az Egyesült Államokkal és Japánnal versengő Peking számára. Ha az észak-koreai rezsim megbukna, akkor Dél-Korea vagy az Egyesült Államok könnyen kiterjeszthetné gyámkodását az országra. Ha a két Korea egyesülne, akkor Kína befolyása drámaian csökkenne keleti határai túloldalán.

Kína még csak a jelenlegi vezetés lecserélésében sem érdekelt. Ha ugyanis Kim Jong Il megbukna, akkor félő, hogy hatalmi harcok kezdődnének, ami növelné a bizonytalanságot a kínai határvidéken, és minden bizonnyal a jelenlegi évi 50 000 észak-koreai menekült sokszorosa keresne oltalmat Kínában. Ezért Peking annak ellenére ki fog tartani Kim Jong Il támogatása mellett, hogy az atomkísérletek újrakezdése miatt jelentős presztízsveszteség érte.

„Az, hogy az észak-koreai rakétakísérletek után nem sikerült határozatot hoznia az ENSZ Biztonsági Tanácsának, arra utal, hogy a politikai érdekek továbbra is fontosabbak a hatékony közös fellépésnél. Kína és a többi feltörekvő állam számára a többoldalú tárgyalások eddig is reálpolitikai célokat szolgáltak. Ez pedig lehetővé teszi a garázda államok számára, hogy továbbra is garázda stratégiát folytassanak" - zárja elemzését Holslag.

http://search.japantimes.co.jp/cgi-bin/eo20090426a1.html

Fatvából is megárt a sok

Képzetlen vallási vezetők írják a törvényt

Az egységes egyházi hierarchiával nem rendelkező iszlámban minden vallási vezető jogosult vallási útmutatást, fatvát kiadni. Az egymásnak ellentmondó állásfoglalások azonban zavart keltenek a hívőkben, és nevetségessé teszik az iszlámot - írja Neil MacFarquhar amerikai publicista, A Hezbollah médiarészlege boldog születésnapot kíván című könyv szerzője a Foreign Policyben. Iszlám teológusok ezért a modern technikát hívják segítségül, hogy rendet tegyenek a fatvák dzsungelében és segítsék az ortodox eszmék fennmaradását.

A fatva arabul vallási útmutatást jelent, az angolban viszont leginkább a Salman Rushdie meggyilkolására felszólító, Homeini ajatollah által kiadott parancsként említik. Pedig a fatvák többsége a mindennapi életvitellel kapcsolatos ártalmatlan útbaigazítás, amely a vallási szempontból helyes viselkedés és etikett szabályaira vonatkozik. A vallási tanácsok gyakran banális kérdésekkel kapcsolatban foglalnak állást: például abban a kérdésben, hogy szabad-e muszlim nőknek kerékpározniuk, vagy viselhetnek-e a férfiak labdarúgás közben rövidnadrágot. Sőt, gyakran kifejezetten nevetségesek a fatvák. Az Outlook India néhány éve összegyűjtötte a legbizarrabb vallási útmutatásokat. Iszlám tudósok egyebek között fatvában mondták ki, hogy ha egy csirke belepiszkít a kútba, 110 liter víz kimerése után a víz tisztának tekintendő. De a tekintélyes iszlám teológusok olyan profán kérdésekben is gyakran foglalnak állást, hogy szabad-e a házastársaknak meztelenül szerelmeskednie (egyiptomi iszlámtudósok szerint csak akkor, ha a házastársak nem néznek egymás nemi szerveire).

Az iszlám szerint mindenki, aki vezető egyházi személyiségnek tekinti magát, jogosult a Korán szemszögéből értelmezni a világ jelenségeit, és a hívőkre nézve kötelező útmutatásokat kibocsátani. Vallásjogi állásfoglalást, fatvát tehát minden iszlám jogtudós és vallási vezető kiadhat. De hogy kötelező parancsnak vagy csak ajánlásnak kell-e tekinteni, arról maguk a jogtudósok is vitatkoznak. Másfelől minden moszlim hívő kérhet fatvát a vallási vezetőktől, ha nem tudja eldönteni, hogy valamely kérdésben mit ír elő a Korán.

Ebből viszont komoly problémák és konfliktusok származhatnak - figyelmeztet MacFarquhar, és felidézi Mohammed El-Dekhatny egyiptomi fényképész esetét, aki munkaügyben Mekkába kellett hogy utazzon. Mivel nem tudta eldönteni, hogy az iszlám szabályival ellentétes-e, hogy egy kolléganőjével együtt utazik autóval, szaúdi teológusok tanácsát kérte. A válasz egyértelmű volt: istenfélő muszlim nem utazhat kolléganőjével egy autóban. A riporter azonban nem nyugodott bele a válaszba, ezért egy másik teológushoz fordult, aki szerint bizonyos feltételek betartása mellett nincs akadálya, hogy együtt utazzanak.

MacFarquhar szerint egyre nagyobb problémát jelent, hogy minden vallási személy, köztük a tanulatlan helyi muszlim imámok is százszámra bocsáthatják ki az ellentmondásos, vagy egyszerűen ostoba fatvákat. Egyiptomban különösen nagy közfelháborodást váltott ki egy vallási vezető döntése, amelynek értelmében egy dolgozó nő csak akkor mentesülhet a munkahelyi fátyolviseléstől, ha ötször mellére veszi és megszoptatja felnőtt férfi munkatársát - így ugyanis az iszlám szokások értelmében a nevelőanyjává válik, és a rokonná vált munkatárs előtt már nem kell eltakarnia a haját.

„Véleményem szerint a fatvák jól rávilágítanak arra, hogy miért rendkívül nehéz reformokat kezdeményezni a Közel-Keleten" - véli MacFarquhar. Az iszlámon belül nincs kialakult hierarchia, így minden vallási vezető saját véleményét tekinti legitimnek és autentikusnak. Mivel a muszlimok - politikusok és magánemberek egyaránt - továbbra is a vallási vezetőkhöz fordulnak tanácsért, aligha valószínű, hogy sor kerülhet az iszlám világ modernizálására. MacFarquhar Szaúd-Arábia példáján mutatja be, hogy a gazdag országban a vallási vezetők mindent megtesznek annak érdekében, hogy a modern, az ortodox, középkori iszlámmal ellentétes életforma minden elemét és újítását ellehetetlenítsék.

Sejk Hálid el-Guindi kairói iszlám teológus a modern technológia segítésével igyekszik megreformálni a kaotikus állapotokat. Azt szeretné elérni, hogy a fatva kibocsátása előtt a képzeleten vallási vezetők is tanult teológusoktól kérjenek tanácsot. El-Guindi kollégáival telefonos tanácsadó szolgálatot is létrehozott, hogy a vallási előírások tekintetében bizonytalan hívek közvetlenül hozzájuk fordulhassanak hiteles útbaigazításért. A telefonálók 90 százaléka nő, és a kérdések harmada szexuális témájú. A modern technikát használó teológusok azonban egyáltalán nem reformer szelleműek: fatváik a szigorú iszlám ortodoxia szellemében fogannak. Ugyanúgy iszlámellenesnek minősítik az önkielégítést és éppúgy halálos bűnnek ítélik a homoszexualitást, mint a tanulatlan vidéki imámok. Az iszlám tradicionalisták még a modern technikát is a vallási ortodoxia szolgálatába állítják.

http://www.foreignpolicy.com/story/cms.php?story_id=4868

Kína nagy menetelése

Milyen feltételek mellett válhat nemzetközi pénzzé a jüan?

A párizsi Le Monde hasábjain olvasható írásában Alain Batrow amerikai valutaszakértő azt vizsgálta, milyen feltételek mellett válhat a jüan nemzetközi fizetőeszközzé. A G20 legutóbbi, április elején Londonban tartott csúcsértekezletén a kínai hatóságok aggodalmuknak adtak hangot a dollár egészségét illetően és egy nemzetek feletti tartalékvaluta mellett tették le a garast. Szóba került az, hogy ismét szerepet biztosítanak az SDR-nek (különleges lehívási jogok). Ezt a nemzetközi tartalékeszközt 1969-ben hozta létre a Nemzetközi Valutaalap, hogy feltöltse tagállamainak tartalékait. Értékét egy valutakosár alapján számítják ki.

Peking magatartása azt jelzi, hogy nem mondott le az amerikai devizától való függőségének csökkentéséről. Így például a pénzügyi válság elleni küzdelem címén megsokszorozta a swap valutacsere-egyezményeket. Ez egyben lehetővé tette, hogy nemzetközi téren erősítse valutáját, amely ma még egyáltalán nem konvertálható.

Alain Batrow emlékeztet arra, hogy 2005. július 21-én a kínai Nemzeti Bank már bejelentette, hogy a jüan de facto dolláralapja helyett a jövőben a kínai pénz értékét egy valutakosár alapján fogják kiszámítani. A reform része volt a dollárral szemben elért kezdeti 2 százalékos felértékelődés és egy keskeny napi árfolyamingadozási sáv létrehozása. Ezt követően a Nemzeti Bank bejelentette, hogy a dollár, a jen, a koreai won és az euró lesznek a kosár fő valutái az olyan további pénznemek mellett, mint a maláj ringgit, a thaiföldi baht, az orosz rubel, az ausztráliai és a kanadai dollár, valamint a brit font. Nem közölték viszont az egyes valuták súlyozását a kosáron belül.

A legfrissebb ideiglenes swap-egyezményt Kína Argentínával kötötte, az összeg elérheti a 70 milliárd jüant (7,72 milliárd eurót) három év alatt. A Dél-Koreával, Hongkonggal, Malajziával, Fehéroroszországgal, Indonéziával és Argentínával kötött megállapodások összesen 650 milliárd jüant (71,7 milliárd eurót) érintettek.

Más hasonló megállapodásokról is folynak tárgyalások. Ezek az egyezmények jelzik, hogy Kína befolyása a világgazdaságra, főleg annak pénzügyi területeire egyre jelentősebb, bár persze hiba lenne az is, ha túlbecsülnék ennek következményeit. A swap révén jüant injekcióznak a nemzetközi pénzrendszerbe - egy olyan valutát, amelynek árfolyamát szigorúan ellenőrzik és amelynek konvertibilitása túl korlátozott ahhoz, hogy betölthetné a nemzetközi tartalékpénz szerepét.

A legtöbb olyan ország, amely ilyen megállapodásokat kötött Kínával, még nem használta fel ezt az eszközt. A jüan a kereskedelem finanszírozásán túl nem érdekli őket, mert Kínán kívül nem lehet felhasználni. A swap-egyezmények révén azonban Kína partnerei számára lehetővé válik, hogy kínai szállítóiknak fizethessenek vásárlásaikért és finanszírozzák a jövőben a kétoldalú forgalmat.

Ezek a megállapodások mind arra irányulnak, hogy csökkentsék a dollártól való függőséget. Mindazonáltal továbbra is a dollár a nemzetközi kereskedelem legfontosabb számlázási pénze, a központi bankok fő tartalékvalutája és a pénzpiacok uralkodó pénzneme.

A kínai monetáris politikában ugyanakkor egyre láthatóbbá válik az a törekvés, hogy olyan nemzetközi referenciapénz szülessen, amelynek értéke stabil és nincs alávetve (amerikai) belpolitikai megfontolásoknak. Ilyen körülmények között feltételezhető, hogy a dollár viszonylagos hátérbe szorulását az ázsiai valuták fokozott használata is előidézheti, nevezetesen Délkelet-ázsiai országok szervezete (ASEAN) tagállamai közötti kereskedelmi és pénzügyi csere erősítése révén.

Egyes megfigyelők - például Aglietta, a CEPII szakértője -  szerint a térség helyzete az 1970-es évek Európájára emlékeztet. Akkor hozták létre az európai monetáris rendszer (EMS) árfolyamrendszerét, hogy fenntartsák az egyes valuták közötti kapcsolatokat. Feltételezhető, hogy a kelet-ázsiai országok valamivel rugalmasabb rendszert szándékoznak megteremteni, mint amilyen az EMS kötelező mechanizmusa volt.

Egy következő szakaszban a kínai jüan - hivatalos nevén a Yuan Reminbi - a dollár alternatívájaként jelentkezhet, bár nehéz megmondani, mennyi időbe telik majd ez. Bizonyosnak látszik azonban, hogy ahogy Kína gazdasági súlya és kereskedelmi-pénzügyi kapcsolatai nőnek, arra fog törekedni, hogy nemzetközileg erősítse valutáját.

Mindehhez azonban Kínának teljesíteni kell néhány feltételt:

• - Szanálnia kell bankrendszerét bankjainak feltőkésítésével és a kétes hitelek rendezésével;
• - Erős és hatékony belső pénzügyi piacot kell teremtenie, s főleg olyan tőkepiacot kell kialakítania, amelynek révén a köztartozást finanszírozni lehet, elősegítve a belső megtakarítás felszívását.
• - Teljesen konvertibilissé kell tennie valutáját, rugalmas átváltási árfolyamot érvényesítve a többi valutával szemben.

Ha mindez megtörténik, érvényesülni fog a Mundell összeegyeztethetetlen tényezőinek háromszögeként emlegetett törvényszerűség. Ez az elmélet azt fogalmazza meg, milyen mozgásszabadsága van egy nemzeti banknak egy adott nemzetközi környezetben. Az önálló monetáris politika, amely a belső gazdasági egyensúlyt tekinti elsődlegesnek, nem egyeztethető össze a tőkék szabad külső mozgásával és ugyanakkor a nemzeti valuta stabil átváltási árfolyamával más valuták irányában. E három elem egyikéről le kell mondani, mivel egyszerre nem működhet az autonóm monetáris politika, a tőke mozgásának szabadsága és a fix átváltási árfolyam.

Manapság, a Bretton Woods-i rendszer összeomlása után a valuták többségének átváltási árfolyama rugalmas. Ez az egyedüli lehetőség a nemzeti monetáris politika önállóságának megőrzésére a globalizált gazdasági rendszerben, amelynek keretein belül, a liberalizált és nemzetközivé vált piacokon a tőke szabadsága szinte ellenállhatatlan erejű mozgást képvisel.

Kína tudatában van ezeknek a kényszerítő tényezőknek és megkísérli kibékíteni ezeket az összeegyeztethetetlenségeket. Megpróbálkozik a tőkebeáramlás bizonyos fokú ellenőrzésével, fix, de kiigazítható átváltási árfolyamokat alkalmaz és erősíti bankrendszerét, hogy hitelessé tegye belső monetáris politikáját - összegezi véleményét az amerikai valutaszakértő.

http://ecofi.blog.lemonde.fr/

Államosítás az ókori Egyiptomban – avagy miért kell megoldanunk a lakossági ellenőrzésű gabontárolást

Szenes kalászok énekelnek
Gonosz, csúfos éneket:
„Korgó gyomrú magyar paraszt,
Hát mi vagyok én neked?” (Ady Endre: A grófi szérűn)

Nem volt az olyan rég, amikor a búzát még életnek hívtuk, amikor még Krisztus képét láttuk minden búzaszemen. A pénzemberekből lett grófok szérűjén azonban elégett valami olyan is, ami a szemnek láthatatlan: a gabona tisztelete, az élet tisztelete. A közelmúltban olvastam egy mezőgazdasági szaklapban, hogy túl kellene már lépnünk azon a régimódi szemléleten, hogy a gabona étkezésre, a tűzifa pedig fűtésre való. Egyik is, másik is növényi biomassza, amit állítólag arra kell használnunk, amire éppen kifizetődőbb. Márpedig idén, 2009-ben a gabona ára a tűzifa ára alá kúszott... Vannak, akik ilyenkor úgy gondolják, hogy ideje beszerezniük olyan kazánt, amiben a gabona jó hatásfokkal égethető, és vannak, akik szerint nem érdemes ennyi gabonát termelnünk és tárolnunk. Szerintem viszont – és ezzel a véleményemmel nem vagyok egyedül – a gabonaégetés épp olyan gyalázatos erkölcsi szétesés, mint az emberevés, egyébként pedig soha nem volt még olyan fontos a gabonatermelés és -tárolás, mint a most következő időkben. Hogy miért? Mert a természetben a szokatlanul nagy bőséget szűkség, ínség szokta követni. És ha nem gondoskodunk magunkról most, a bőség idején, majd gondoskodnak a birodalmi válságkezelő szakemberek, de annak súlyosabb ára lehet, mint gondolnánk.

Ugorjunk vissza lélekben néhány évezredet. Az egyiptomi Józsefet (Mózes első könyve) a gondoskodás, a bölcs előrelátás, a testvéri szeretet, a megbocsátás és a nagylelkűség jelképének szokás tekinteni. Nézőpont kérdése. A leszármazottai, szellemi örökösei részéről természetes ez az értékelés. Mi magyarok azonban jobban tesszük, ha az egyiptomiak szemszögéből is megvizsgáljuk az eseményeket, és párhuzamba állítjuk saját történelmünk idevágó részeivel.

És monda a Faraó Józsefnek: Én vagyok a Faraó, de te nálad nélkül senki se kezét, se lábát fel ne emelhesse egész Égyiptom földén. És nevezé a Faraó József nevét Czafenát-Pahneákhnak, és adá néki feleségűl Aszenáthot, Potiferának On papjának leányát. És kiméne József Égyiptom földére. József pedig harmincz esztendős vala, mikor a Faraó előtt, az égyiptomi király előtt álla. Kiméne tehát József a Faraó elől, és bejárá az egész Égyiptom földét. És a föld a hét bő esztendő alatt tele marokkal ontá a termést. És összegyűjté a hét esztendőnek minden eleségét, mely vala Égyiptom földén, és a városokba takarítá az élelmet, minden városba a körülte levő határ élelmét takarítá be. És felhalmozá József a gabonát, mint a tenger fövénye, igen sokat, annyira, hogy megszűntek azt számba venni, mivelhogy száma nem vala. 1 Móz. 41, 44-49.

József tehát, miután bebizonyította, hogy jobb „szakember”, mint egyiptomi kollégái, gazdasági és közigazgatási teljhatalmat kapott a fáraótól. Ez szükséges is volt ahhoz, hogy a rendkívüli gabonabeszolgáltatást és az állami gabonatárolást megszervezhesse. Ebben első ránézésre nincs is semmi rossz, hiszen a központosított tárolás sokkal olcsóbb és hatékonyabb, mint az elaprózott, egyéni tárolás. Csakhogy minden éremnek két oldala van. A központosítással együtt jár a függőség. A függővé tett tömegek önvédelmi lehetőségei pedig – történelmi tapasztalataink alapján – jelképesnek is alig mondhatók.

Elméne azért József és tudtára adá a Faraónak, és monda: Az én atyám és atyámfiai, juhaikkal, barmaikkal és mindenökkel valamijök volt, ide jöttek Kanaán földéről; és most Gósen földén vannak. És vőn ötöt az ő testvérei közűl, és állítá őket a Faraó elé. És monda a Faraó a József testvéreinek: Mi a ti életmódotok? És mondának a Faraónak: Juhpásztorok a te szolgáid, mi is, mint a mi atyáink. És mondának a Faraónak: Azért jöttünk, hogy e földön tartózkodjunk, mert a te szolgáid barmainak nincs legelője, mivelhogy elhatalmazott az éhség Kanaán földén: hadd lakjanak azért most a te szolgáid Gósen földén. És szóla a Faraó Józsefnek, mondván: A te atyád és a te atyád fiai jöttek te hozzád. Égyiptom földe ímé előtted van; e föld legjobb részében telepítsd le a te atyádat és atyádfiait, lakozzanak a Gósen földén: ha pedig tudod, hogy vannak közöttök arra termett emberek, tedd azokat az én barmaim gondviselőivé. 1 Móz. 47, 1-6.

Figyeljünk a részletekre! Nem elég, hogy Egyiptom legjobb földjén telepíthette le József az atyafiságát, még állami hivatalokat is osztogathatott közöttük. Mert aki a fáraó nyájának gondviselője, az már nem egyszerűen juhpásztor, hanem köztisztviselő!

De miért is jöttek ezek az emberek Egyiptomba? Mert a gazdasági válság az ő korábbi „hazájukat” már elnyelte. Az egyiptomiak pedig látszólag minderről nem vesznek tudomást, hisz Egyiptomban még van olcsó áru a bevásárlóközpontokban, a tévésorozatok töretlenül folytatódnak, és nem lőnek az utcán, legfeljebb a nemzeti ünnepeken, és csak az izgágákra, akik ilyenkor nem maradnak rendes fogyasztóként a tévé előtt.

És ellátja vala József az ő atyját és atyjafiait, és az ő atyjának egész házanépét kenyérrel, gyermekeik számához képest. És kenyér nem vala az egész föld kerekségén, mert igen nagy vala az éhség, és elalélt vala Égyiptom földe, és a Kanaán földe az éhség miatt. József pedig mind összeszedé a pénzt, a mi találtatik vala Égyiptomnak és Kanaánnak földén a gabonáért, a melyet azok vesznek vala; és bévivé József a pénzt a Faraó házába. És mikor elfogyott a pénz Égyiptom földéről is, Kanaán földéről is, egész Égyiptom Józsefhez méne, mondván: Adj nékünk kenyeret, miért haljunk meg szemed láttára, azért hogy nincs pénz? És monda József: Hozzátok ide barmaitokat, és adok néktek a ti barmaitokért, ha nincs pénz. És elvivék barmaikat Józsefhez, és ada nékik József kenyeret lovakért, juhokért, ökrökért és szamarakért: és eltartá őket abban az esztendőben kenyérrel az ő barmaik összeségéért. Mikor pedig elmúlék az esztendő, menének hozzá a második esztendőben, és mondanának néki: Nem titkolhatjuk el uramtól, hogy bizony elfogyott a pénz, és a barom-nyájak mind uramnál vannak, a mint látja az én uram semmi sem maradt, csak testünk és földünk. Miért veszszünk el szemed láttára mind magunk, mind földünk? végy meg minket és földünket kenyéren, és mi és a mi földünk szolgái leszünk a Faraónak; csak adj magot, hogy éljünk s ne haljunk meg, és a föld ne pusztuljon el. Megvevé azért József egész Égyiptom földét a Faraó részére, mert az Égyiptombeliek mind eladák az ő földjöket, mivelhogy erőt vett vala rajtok az éhség. És a föld a Faraóé lőn. A népet pedig egyik városból a másikba telepíté Égyiptom egyik határszélétől a másik széléig. 1 Móz. 47, 12-21.

Tehát mi is történt, amikor már Egyiptomot is elérte a gazdasági válság? Először a lakosság teljes pénztartalékát vonta be József, majd államosította a teljes állatállományt. Az állatállomány abban az időben nem csak élelmet jelentett, hanem a közlekedés, az áruszállítás és a földművelés eszközparkját is. Milyen érdekes egybeesés, hogy a válságot megelőzően pont ebben az ágazatban kaptak köztisztviselői állást József testvérei...

Mivel a gazdasági válság folytatódott, a kétségbeesett és kiszolgáltatott egyiptomiak végül a személyes szabadságukról és a földtulajdonukról is lemondtak, József pedig bevezethette a 20%-os átalányadót. A legsúlyosabb csapás azonban nem a rendszeres adó bevezetése volt, hanem az, hogy József gyökértelen tömeggé tette Egyiptom hajdan büszke népét. Miért kellett a népet összevissza költöztetni? Ugyanazért, amiért bennünket is össze-vissza költöztettek a szovjet helytartóság idején. „Tetszettek volna forradalmat csinálni” mondta Antall József, amikor elmaradt a népnyúzók számonkérése 1989 után. Aki nem a szülőföldjén él, az könnyebben hajtja igába a fejét, az nem tud már „forradalmat csinálni”, legfeljebb lázadozni. Mert amíg a szülőföldjén élő embert minden fa, minden sírdomb, minden szál fű arra fogja emlékeztetni, hogy valaha szabad emberként éltek itt az ősei, addig a gyökértelen proletár, aki nem a szülőföldjén él, akire nem köszönnek vissza a nagyszülei ültette fák nap mint nap, egy idő után már el sem tudja képzelni, hogy szabad, önellátó emberként is lehetséges élni.

Csak a papok földét nem vevé meg, mert a papoknak szabott részök vala a Faraótól és abból a szabott részből élnek vala, a mit nékik a Faraó ád vala; annak okáért, nem adák el az ő földjöket. 1 Móz. 47, 22.

Ez a döntés várható volt, hiszen József beházasodott egy rangos papi családba. Szerintem azonban József akkor is megkímélte volna a papok földjét, ha nem lett volna családilag érdekelt ebben. Amit az egyiptomiak életében jelenthetett a papság, azt jelenti a mi életünkben a tömegtájékoztató ipar. Velük muszáj volt Józsefnek alkut kötnie annak érdekében, hogy öntudatára ne ébredhessen a nép. Mert ha a nép ráébredt volna, hogy milyen csapdába csalták, kegyetlenül elszámoltatta volna Józsefet is és a fáraót is. Ugyanis azt a gabonát, amit a szűkös esztendőkben arcátlanul nagy áron osztott József a népnek, azt maga a nép termelte meg. Ha a tömegtájékoztatás azt sulykolja, hogy örüljön a nép, mert kegyes és gondos urai megkímélték nyomorult életét, akkor meghunyászkodik, legfeljebb néha morog. Ha viszont azt hallanák az emberek, hogy a föld azé, aki megműveli, és a mag azé, aki megtermeli, akkor a nép nem hagyná magát kisemmizni.

És monda József a népnek: Ímé megvettelek titeket a mai napon, és a ti földeteket a Faraónak. Ímhol számotokra a mag, vessétek be a földet. És takaráskor adjatok a Faraónak egy ötödrészt; négy rész pedig legyen a tiétek, a mező bevetésére és éléstekre, mind magatoknak, mind házatok népének, és gyermekeiteknek eledelül. És mondának: Életünket megtartottad; hadd találjunk kegyelmet uram szemei előtt, és szolgái leszünk a Faraónak. És törvénynyé tevé azt József mind e mai napig Égyiptom földén, hogy a Faraóé az ötödrész, csak a papok földe, egyedűl az nem volt a Faraóé. Lakozék azért Izráel Égyiptom földében a Gósen földén, és ott megöröködének, s megszaporodának és megsokasodának felette igen. 1 Móz 47, 23-27.

A végkifejlet magáért beszél. Az izraeliták gyors térnyerése azonban a végnek csak a kezdete volt. Mózes második könyvéből kiderül, hogy a következő egyiptomi nemzedék még nagyobb nyomorúságot kellett átéljen annak következtében, hogy kialakult egy kezelhetetlenül nagy létszámú belső ellenség. De ez már egy másik történet. Lényeg az, hogy Egyiptom később nem tudott ellenállni a görög és római jelmezbe öltöztetett züllesztésnek sem, és népe szép lassan beolvadt a nyakára szaporodó, arabul beszélő tömegbe. Ez bizony nemzethalál, és nem éppen a dicsőséges változat.

Nézzük, mit ronthattak el az egyiptomiak, mitől váltak ennyire kiszolgáltatottá és befolyásolhatóvá?
Itt a következtetés irányát megfordítom, azaz most a magyar gazdálkodás történetét vetítem vissza az egyiptomi időkre.

Az első hiba az lehetett, hogy az ártéri gazdálkodásról az egyiptomiak áttértek az öntözéses gazdálkodásra. A kettő között lényeges különbség, hogy amíg az ártéri gazdálkodás csekély, de pontosan tervezett beavatkozással segíti a víz szétterülését és visszahúzódását, addig az öntözéses gazdálkodás erővel viszi a vizet a szomjas földekre. Azon túlmenően, hogy az öntözés szikesíti a talajt, társadalmi kárt is okoz. Míg az árterek elaprózott földmunkáit a helyi közösségek külső segítség nélkül végzik, addig az öntözőcsatorna-hálózat kiépítése „nagyberuházás”, amit vagy az állam végez, vagy valamilyen gazdasági érdekcsoport, külső vállalkozó. Ez máris gazdasági és munkaszervezési függőséget okoz.

A második hiba a természetes élőhelyek elpusztítása volt. Az öntözéses gazdálkodás kevésbé illeszkedik a táj adottságaihoz, mint az ártéri gazdálkodás. Rengeteg műtárgyat (gátakat, zsilipeket, tározókat, utakat, stb.) igényel, amelyeknek bizony útjában állnak az erdőfoltok, lápok, mocsarak, időszakos vízfolyások és egyéb természetes tájalkotók. Márpedig ahogy fogynak a vízi és szárazföldi élőhelyek, úgy fogy a hal- és vadállomány. Ha „vadat s halat” nem ád eleget a táj, akkor szántó- és legelőgazdálkodás vagy élelmiszer-kereskedelem nélkül már nem lehet életben tartani a lakosságot. Tehát a bérből, fizetésből vagy segélyből élőkön kívül megélni csak az tud, akinek földje és állatállománya vagy egyéb nyilvántartásba vehető termelő tulajdona van. Akinek állása vagy tulajdona van, az adóztatható, zsarolható, megfélemlíthető, gazdaságilag tönkretehető, jogilag pedig gúzsba köthető.

A harmadik hiba az árutermelő gazdálkodás általánossá válása és az önellátó gazdálkodás elsorvasztása. Sokak fejében él az a civilizációs hittétel, hogy az árutermelés fejlettebb gazdálkodási mód, mint az önellátás, ráadásul több embert képes táplálékkal és munkával ellátni. Ennek a dogmának szerintem még az ellenkezője sem igaz. Fejlettebb-e a daganatsejt, mint az önkorlátozásra képes, egészséges sejt? Az önellátó gazdálkodásra épülő társadalmakban elképzelhetetlen a tömeges munkanélküliség is és a túlnépesedés is. Ha ugyanis a táj embereltartó-képessége növekszik, akkor több dolgos kézre van szükség, így több gyermek születik; ha viszont csökken a táj termékenysége, akkor azonnal vissza kell fogni az éhes szájak sokasodását. Ennek legegyszerűbb módja, ha kolostorba vagy hadba vonul az, akinek nem jut kapanyél. Az árutermelésre és magántulajdonra alapozott társadalom azonban elodázhatja a „mélyszegénységben élő” rétegek túlnépesedésének és a viszonylagos jólétben élők túlfogyasztásának a gondját, hisz kereskedelemmel, erőforrás-átcsoportosítással, hitelfelvétellel, a természet és a jövő kiárusításával (pl. kereskedelmi célú erdőirtással vagy külszíni fejtéssel) sokáig fenn tudják tartani a gazdaság működőképességének látszatát és a megszokott, de valójában tarthatatlan fogyasztási szokásokat.

Mi a megoldás?

Elsősegélyként mindenhol helyben fel kell mérnünk, hogy mennyi tárolt gabona van ténylegesen magyar tulajdonban, azaz olyan emberek kezében, akik vállalnák a biztonsági tartalékolást a helyi közösség érdekében és a helyi közösség segítségével (pl közös pénzügyi kockázatvállalással, természetbeni segítséggel). Számomra figyelmeztető jel a jelenlegi elképesztően alacsony gabonaár. Hogy hová vezethet, ha az államra, az EU-ra vagy ismeretlenekre bízzuk a gabonatárolást, azt Egyiptom szétzüllésének történetéből már ismerjük. Amikor már eladhatatlanul olcsó a gabona, az arra figyelmeztet, hogy a közeljövőben megfizethetetlenül drága lehet, vagy esetleg egyáltalán nem lesz. Élelemhiány esetén pedig a lakosságot nagyon könnyű annyira sarokba szorítani, hogy lemondjon maradék jogairól is.

A magyar tulajdonú tárolt gabona most fontosabb még a saját malomnál is, mert szükséghelyzetben őröletlen búzából is lehet jó ételeket készíteni, de az üres malommal nem sokra megyünk. Jelenlegi kiskereskedelmi áron (40 Ft/kg) egy felnőtt ember egy évi kenyérgabona-szükséglete 10-15 ezer forintból megvásárolható! Nagy tételnél ennek a feléért is "leköthetnénk" a gabonát azoknál a honfitársainknál, akik az ajánlatunk hiányában kényszerűségből áron alul is eladnák a gabonát a bibliai József szellemi örököseinek. Lekötés, közös tárolás helyett szóba jöhet a háztartási szintű egyéni tárolás is, például leselejtezett, gondosan kiszárított boroshordókban, vagy ha nagyon száraz gabonánk van, akár légmentesen záró műanyag hordókban is, hogy egér, moly vagy zsizsik ne tegye tönkre a készleteinket.

Javaslom, hogy mindenki kezdje el tehetségéhez mérten a felderítést, aztán osszuk meg egymással a tapasztalatokat, a bevált ötleteket és a valóban felmerülő buktatókat. Azért csak a valóban felmerülő buktatókat, mert előszeretettel fojtjuk meg a cselekvési ötleteket fölösleges aggályokkal. Ne a bevásárlóközpontokat rohanjuk meg pánikot keltve, hanem gondos szervezőmunkával előzzük meg, hogy az „égő élet heve” kazánokat fűtsön az élelmiszerválság árnyékában!

Kelt 2009-ben Máriabesnyőn, Kikelet havának 22. napján
Írta: Dr. Tóth Ferenc

A ravasz szocialista nagyhatalom

A brazil csoda titka

A szocialista Luiz Inácio Lula da Silva 2002-es elnökké választásakor sokan tartottak tőle, hogy Brazília Venezuela példáját követve baloldali fordulatot vesz. Lula azonban radikális baloldali szakszervezeti vezetőből pragmatikus és mérsékelt szociáldemokrata elnökké szelídült. Továbbra is küzd a szegénység felszámolásáért, de szakított az ortodox kommunista tanokkal, sőt, paradox módon kifejezetten reformpártivá vált és támogatja a nemzetközi együttműködést. Kiáll a demokratikus intézmények mellett, és nem osztozik a populista latin-amerikai rezsimek paranoiás amerikaellenességében. Brazília a rivális hatalmak közötti kényes egyensúly fenntartásával mára nagyhatalommá vált - írja Mac Margolis, a Newsweek latin-amerikai tudósítója.

A leginkább csak Lula becenevén emlegetett Luiz Inácio Lula da Silva már 1989-ben indult az elnökválasztáson, ám akkor még alulmaradt a jobboldali Fernando Collor de Mellóval szemben. A gyári munkásból lett politikus a kampányában akkor azt ígérte, hogy új fogja kormányozni Brazíliát, hogy azzal „felháborítom a jobboldalt, és ámulatba ejtem a baloldalt".

2002-ben viszont már ő győzött. Sokan attól tartottak, hogy a mindössze négy osztályt végzett, szakszervezeti múltú baloldali elnök a populista latin-amerikai országok - Kuba, Venezuela és Argentína - példáját fogja követni. Nem így történt: Lula nem a bolivári forradalmi hagyományt kívánta folytatni, hanem - jobboldali elődeihez hasonlóan - igyekezett az országot minél inkább bekapcsolni a nemzetközi kereskedelembe.

Bár retorikájában megmaradt a régi radikális baloldali jelszavaknál, intézkedései egyáltalán nem hasonlítanak a chávezi populizmusra. Szimbolikus jelentőségűnek is tekinthető, hogy Lula lelkesen támogatta a venezuelai elnök a Banco del Sur regionális bank létrehozására és a brazil-venezuelai olajfinomító építésére vonatkozó terveit, de pénzt nem adott, így a két grandiózus kezdeményezés nem valósult meg. Kormányzásának első éveit értékelve Jorge Castanede volt mexikói külügyminiszter azt írta a brazil elnökről, hogy épp az ellenkezőjét tette, mint amit 1989-ben ígért: ámulatba ejtette az őt korábban veszélyesnek ítélő jobboldalt, és piacbarát politikájával felháborította baloldali támogatóit.

Margolis felidézi a G20-ak londoni csúcstalálkozóját, ahol Lulát valóságos sztárként rajongták körül az európai és az amerikai politikusok. Barack Obama, Gordon Brown és Nicolas Sarkozy egyaránt elismerőleg nyilatkozott a brazil elnökről, aki viccesen megjegyezte, hogy mókásnak tartja, hogy néhány évtizede még szakszervezeti vezetőként a kapitalizmus ellen tiltakozott, most pedig bankárokkal tárgyal, és a nyugati kapitalista államok vezetői próbálják rávenni, hogy segítsen a Nemzetközi Valutaalap feltőkésítésében. A korábban az államcsőd réme által fenyegetett Brazília ugyanis az elmúlt években jelentős tartalékokat halmozott fel és a pénzügyi stabilitás bezzegországgá vált, miközben a fél világ eladósodott.

A siker mindenekelőtt annak köszönhető, hogy Lula folytatta az elődei, mindenekelőtt a Cardoso elnök által megkezdett piaci reformokat, miközben a szociális intézményrendszer megerősítésével enyhítette a szegénységet (és nem mellesleg kifogta a szelet a tőle balra álló radikálisok vitorlájából). A diplomáciai testületek létszámát és költségvetését jelentősen megemelte, hogy az ország gazdasági érdekeit jobban tudja érvényesíteni. A nemzetközi porondon Lula sikeresen lépett föl a kereskedelmi kvóták illetve az amerikai és európai agrártámogatások csökkentése érdekében, elősegítve ezzel a brazil export erősödését.

A gazdaságpolitika mellett Lula pragmatista geopolitikájának is fontos szerepe volt Brazília regionális nagyhatalommá válásában. A populista latin-amerikai baloldallal nem fűzte ugyan szorosra az ország kapcsolatát, de azért a jó viszony látszatának fenntartására ügyelt. Ám miközben többször óvatosan méltatta például Hugo Chávez venezuelai elnököt, „globális partnerként" kezelte az Egyesült Államokat is. Azt azonban igyekezett elkerülni, hogy Brazília az Egyesült Államok dél-amerikai hídfőállásává váljon, ezért stratégiai szövetséget kötött Kínával, Indiával és Oroszországgal (BRIC). A szövetség részeként pedig hatékonyan tud Amerikával versenyre kelni a térség feletti befolyás megszerzéséért. Sőt, Brazília nem csak Latin-Amerikában szerzett egyre nagyobb gazdasági befolyást és vált ezzel az Egyesült Államok riválisává, de ringbe szállt Afrikáért is: Lula a déli féltekét tömörítő partnerségi együttműködés keretében több tucat nagykövetséget nyitott afrikai országokban és jelentősen növelte az afrikai külkereskedelem volumenét.

Mivel Brazíliának nincs ellensége, az ország nagyon keveset költ katonai kiadásokra: Kína a nemzeti össztermék 6 százalékát, Oroszország pedig közel 3 százalékot fordít a hadseregre, Brazília viszont mindössze 1,5 százalékot. Lula világossá tette, hogy folytatja elődjei politikáját, és nem katonai erejével szeretné kivívni a nagyhatalmi státuszt, hanem diplomáciai és kereskedelmi kapcsolatai segítségével. Arra azonban ügyel, hogy nehogy az elszigetelődés vádja érhesse az országot: Brazília továbbra is rendszeresen katonákkal segíti az ENSZ békefenntartó misszióit. A geopolitika stratégia is bevált: Brazília még a kilencvenes években képviseletet kapott az ENSZ Biztonsági Tanácsában, és azóta egyre fontosabb szereplője a nemzetközi szervezeteknek és politikának.

A Lula által folytatott több kulacsos politika kétségtelenül komoly kockázatokkal jár - ismeri el Margolis. Nem lehet biztosra venni, hogy Brazíliának a jövőben is sikerül a különböző érdekcsoportok közötti kényes egyensúly fenntartására. Egyelőre azonban bevált a radikális baloldaliból mérsékelt szociáldemokratává szelídült elnök stratégiája.

http://www.newsweek.com/id/194604/output/print

Kadarkúti Hétfői üzenetek - 25- Az Úr Jézus beszél az első parancsolatról

Jézus: I. parancsolat

Jézus: Én vagyok a te Urad, Istened. Uradat, Istenedet imádd, és csak Neki szolgálj! Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!

Én: Édes Jézusom, szeretlek. Tégy engem békéd eszközévé. Drága Üdvözítőnk! Szomjasan várjuk tanításodat, nagy szükségünk van Szavaidra. Szentlélek Isten! Kérlek, segíts, hogy Jézus Urunk bölcs beszédét akadálytalanul tudjam közvetíteni lelki testvéreimnek.

Jézus: Drága Engesztelő Gyermekeim! Ne féljetek, Én vagyok, a ti Megváltótok: Jézus Krisztus, és eszközömön, Éván keresztül szólok hozzátok. Ma megkezdjük a Tízparancsolatról szóló tanítássorozatunkat. Az első: ÉN VAGYOK A TE URAD, ISTENED. URADAT, ISTENEDET IMÁDD, ÉS CSAK NEKI SZOLGÁLJ! SZERESD FELEBARÁTODAT, MINT ÖNMAGADAT!

Atyám így szól: Én vagyok a te Urad, Istened. Ezt kiáltja felétek az egész teremtett világ: a kék ég, a zöld mező, az erdők, völgyek, az illatozó virágok, a csicsergő madarak, a hullámzó tenger, az éltető Nap, a Hold és a csillagok. Ezt hiszi és tudja a hívő ember, mert tisztában van vele, hogy a világ összes szépségét és gazdagságát az ő Istene adta neki.

Amikor Istenre gondoltok, mindig az egész Szentháromságot képzeljétek magatok elé, az Atyát, a Fiút és a Szentlelket! A teremtés a Mi közös művünk, mi tartjuk fenn az egész teremtett világot és benne titeket, embereket. A ti Uratok, Istenetek a leghűségesebb Barátotok, Társatok, aki soha el nem hagy titeket, még akkor sem, ha bűnök alatt roskadoztok. Ilyenkor nem hagy békét nektek, a lelkiismereteteken keresztül szólongat, vagy mint jó atya a gyermekét, megdorgál. Mivel tiszteletben tartja szabad akaratotokat, megengedi, hogy válasszatok jó és rossz között. Csak azt hagyja el, aki halála pillanataiban a poklot választja.

Azt is kihangsúlyozza az I. parancs, hogy csak Istenedet imádd. Ó, hányan vannak, akik azt hiszik, eleget tesznek ennek a parancsnak azzal, hogy elhadarják nap mint nap imáikat, és közben bálványokat állítanak fel maguknak és azokat imádják. Vizsgáljunk meg néhány ilyen bálványt!

            Egyik ilyen bálvány a PÉNZ. Nagyon sok ember elsődleges és legfontosabb célja a meggazdagodás. Önmagát és a többi embert az anyagi javak alapján ítéli meg. Minden erővel arra törekszik, hogy neki legyen a legszebb háza, a legjobb autója, luxus nyaralója, a legdivatosabb és legdrágább ruhája. Mélyen lenézi a nála szegényebbeket. A nagy pénzszerzési lázban tönkremennek családi és baráti kapcsolatai. Én, Jézusotok köztetek járok, és mindent látok.

Egy eset a sok közül: Egy boldog ifjú pár szeretett volna a szülőktől különválni, és önállósulni. Belevetették magukat a munkába, dupla állást vállaltak. A férj nappal az irodában görnyedt, éjszaka éjjeli őr volt. Az asszony a varrodában három műszakban dolgozott. Teltek a hónapok, gyűlt a pénz, de ők szinte nem is találkoztak. Fáradtak, idegesek, ingerültek voltak. A feleség úgy szeretett volna egy kisbabát, de szó se lehetett róla, míg fel nem épül a ház. 3 év telt el így a nagy hajszában, míg végre elkészült a várva várt családi ház. De addigra már úgy elromlott köztük a kapcsolat, hogy semminek nem tudtak örülni. Egészen elidegenedtek egymástól, veszekedés, harag töltötte el a szívüket. A vége az lett, hogy keseredettségükben elváltak.

            A másik bálvány: a TUDÁS. Itt is az értékrenddel van a baj. Egyesek mindenek fölé helyezik a műveltséget, az ismeretek felhalmozását. Szerintük a legértékesebb ember az, aki roppant tájékozott az irodalomban, a történelemben, a természettudományokban, a zenében, a képzőművészetben, és a politikában.

A társasági kapcsolataik abban merülnek ki, hogy fitogtassák műveltségüket, másokat megszégyenítve. Ők a leginkább sajnálatra méltóak, mert legértékesebb részükkel, a lelkükkel nem törődnek. Egyre távolabb kerülnek Tőlem, Istenüktől. Szent féltékenységgel kell tapasztalnom, hogy minden szabadidejük olvasásra, koncertekre, operába-járásra, tudományos előadások látogatására megy el, és Rám egyetlen percük se marad.

Csak várok és várok, hátha Felém fordulnak. Közben kegyelmeimmel záporozom őket: kezükbe adok egy lelki könyvet, egy vallásos filmre irányítom a figyelmüket, egy mályen hívő embert hozok az útjukba, de ők mindezt elutasítják, mondván: „Ettől nem leszek okosabb."

            A mai modern ember istene a TELEVIZIÓ, a SZÁMÍTÓGÉP és INTERNET. Aki ezen a területen nem marad meg az arany középútnál, az rabjává és imádójává válik. Megfosztja magát a mozgástól, a friss levegőtől, felesége és gyermekei társaságától és nem utolsósorban Tőlem. Ó! Mennyire szeretnék hallani tőle egy-két hálás szót, hogy Nekem köszönheti ezeket az eszközöket, amivel szórakozhat! Hiszen Én adom az egészséget és erőt hozzá, hogy pénzt keressen, és ezeket megvegye rajta. De nem. Az ideje mind elmegy ezekre az értéktelen foglalatosságokra, és úgy telik el egész élete, hogy se saját lelkére, se Rám nem figyel. Hogy áll majd meg előttem az ítéletkor?

            Az emberek nagy része a TEST-et teszi meg Istenévé. Egyrészt saját testét bálványozza. Minden szabadidejét azzal tölti, hogy kívánatos, szép és vonzó legyen. Százezreket költ külsejére, szépségszalonokba jár, fogyókúrázik, túl sokat tornázik, méregdrága testformáló gépeket vásárol, növeli az izmait. Kirívó, erkölcstelen ruhákat vesz fel, hogy felhívja magára a figyelmet. Teleaggatja magát feltűnő ékszerekkel. A többi embert a külsejéről ítéli meg. Aki nem olyan szép, az nem szimpatikus neki. Az, aki saját testét így isteníti, az hajlamos rá, hogy a másik ember testét is bálvánnyá tegye. Szerelme tárgyát mindenek fölé emeli. Isteni tulajdonságokkal ruházza fel. Még mondja is neki, hogy „imádlak". Engem alacsonyít le vele, mert Helyettem teremtményemet imádja, első parancsolatomat a földbe tiporja.

Van, aki a HATALMAT isteníti. Minden álma, hogy nagy karriert fusson be, vezető pozícióba kerüljön. Ezért a célért könyökölve, taposva halad előre. De sosem elégszik meg az elért helyzetével, hanem mindig magasabbra tör. Az alázat, mely az életszentség alapköve nagyon távol van tőle. Minél nagyobb a hatalma, annál önteltebb és kegyetlenebb lesz. Ez a bálvány a legbiztosabb út a kárhozathoz.

            Egyesek Elém helyezik az EVÉS-t, IVÁS-t és az élvezeti cikkeket. Nem baj, ha szeretitek a finom ételeket, italokat, de ismernetek kell a határt. Láttam egy szélsőséges esetet, amit most elmesélek nektek. Egy család ebédre vendégeket hívott, egy másik családot. Már mindenki asztalnál ült, csak a háziasszony nem, aki hozni akarta a levest. A vendég-asszony kiment utána a konyhába és így szólt: „Mit főztél? Hadd nézzem, hogy sikerült!" Ujjával belenyúlt a szószba és megállapította: „Jaj de finom!", majd bekapott egy fasírozottat és megdicsérte a háziasszonyt, hogy milyen ügyes. Visszamentek a szobába és ők is leültek az asztalhoz. A vendéglátók vallásosak voltak, így az egész társaság felállt és elmondta az étkezés előtti imát. Ezalatt a vendég-asszonynak a szem ide-oda futkosott a levesestál és a zöldséges-húsos tál között. Az ebéd alatti beszélgetés fonalát úgy vezette, hogy a főzés tudományára terelődjön a szó. Ez az asszony rabja az evésnek. Az ő szívében se marad hely Számomra.

            Az ÉLVEZETI CIKKEK istenítése még veszélyesebb a test és lélek számára egyaránt. Ha valaki rabjává válik az alkoholnak, kábítószernek, kávénak, cigarettának, tönkreteszi máját, idegrendszerét, szívét, vérnyomását, tehát veszélyezteti az egészségét. De ennél is nagyobb baj, hogy tönkreteszi, sőt meg is ölheti testét, a Szentlélek templomát és ezzel a lassú „öngyilkossággal" nagy bűnt követ el.

Sorolhatnám még a többi bálványt is: van, aki a macskáját, kutyáját, papagáját teszi istenné, van, aki egy rock-énekest vagy híres színészt, van, aki a sportot, amit űz. Teljesen mindegy. Mindegyik száműzi Istent az életéből, nem az első helyre teszi, és ezért a másvilágon felelnie kell: vagy a tisztítótűzben, vagy a pokolban. Kivéve, ha megbánja és változtat ezen.

A törvény másik fele: Szeresd felebarátodat, mint önmagadat! Itt most nem kívánom elmondani a felebaráti szeretet mibenlétét, megnyilvánulási formáit, mert ezt egyik égi tanításomban már megtettem. Inkább egy életből vett történettel szeretném nektek bemutatni, milyen következménye lehet a felebaráti szeretet hamis formájának vagy elhanyagolásának.

Egy sikeres, gazdag kolumbiai fogorvosnőről van szó. A jólét, a sok elismerés, a rengeteg pénz, a nagy társasági élet hamar kiölte belőle a vallásos érzületet. Már egészen eltávolodott Tőlem, csak a bajban fordult Hozzám. Egyszer csak ateista elveket kezdett vallani. Jónak tartotta magát, mert egyszer se csalta meg a férjét, osztogatta a pénzt a feleslegéből a nála szegényebbeknek, nem ölt meg senkit, nem lopott. Mások is hízelegve dicsérgették, mint jótevőjüket. Egyszer csak egy viharos, esős időben, útban hazafelé esernyővel, belecsapott a villám. Lábai és a melle csontig leégtek. A kórházban 3 napig kómában volt és a klinikai halál állapotába került. Lelkének megmutattam Élete Könyvét a tízparancsolat tükrében.

Most láthatta, hogy mennyire félreismerte magát a felebaráti szeretet területén. Mindenkit csak kritizált, mindig csak a hibákra mutogatott. Szüleinek sose köszönte meg a sok áldozatot, szeretetet, hogy iskoláztatták, hogy felemelkedhessen a társadalmi ranglétrán. Mikor a ranglétra csúcsára jutott, szülei már nem voltak fontosak neki, sőt szégyellte őket mások előtt. Férjével, gyerekeivel elégedetlen és igazságtalan volt. Mivel nagyon gazdag volt a szegényeket pénzzel támogatta, de csak azért, hogy csodálják az ő nagylelkűségét. De ha már adott valakinek valamit, rögtön kért is tőle szívességet: pl. menjen el helyette a fia szülői értekezletére, mert ott csak a megjelenési létszám a fontos. Ez a szegény lélek a legnagyobb bűnt akkor követte el, hozzáfordult tanácsért egy 14 éves rokon kislány, aki terhes lett. Azt javasolta neki, hogy vetesse el a babát és adott neki egy nagy köteg pénzt. Ezt a segítséget sok ismerős kislánnyal megismételte. Azzal áltatta magát, hogy nagylelkűségből teszi, de ez nem felebaráti szeretet volt, hanem mások hozzásegítése a gyilkoláshoz. Ugyanis minden magzatnak egy teljesen kifejlett lelke van, mely felkiált, amikor testét darabokra vágják, és ez a kiáltás megrázza az eget. Ez a bűnös lélek, míg nézte az életének könyvét a pokol szakadéka felett fejjel lefelé függött, Szent Mihály tartotta az egyik bokáját. Csak akkor menekült meg, mikor Engem hívott: „Uram, Jézus Krisztus, bocsáss meg, adj még egy lehetőséget!" Erre Én megengedtem neki, hogy visszatérjen a testébe és kijavítsa hibáit.

Drága Gyermekeim! Vegyétek komolyan a főparancsot, az Istenszeretetet és a felebaráti szeretetet. Aki ezt az első parancsot teljesíti, az összes többi parancsnak eleget tud tenni. Mert, aki Istent szereti, az nem tud lopni, hazudni, ölni, paráználkodni, házasságot törni, ítélkezni, rágalmazni.

Megáldalak benneteket a mély Istenszeretet és az önzetlen felebaráti szeretet lelkületével az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében.

Az „5 Szent Seb" rózsafüzér előtt

Én: Ma, mikor az 1. parancsban az Istenszeretetről volt szó, eszembe jutott, hogy milyen szegényes a mi szeretetünk Irántad a Tiédhez képest. Adj tanácsot, mit tegyünk, hogy sokkal lángolóbban szerethessünk téged!

Jézus: Ha úgy érzitek, hogy nem tudtok eléggé szeretni Engem, az már jó jel, hiszen vágyakoztok azután, hogy jobban szeressetek. Ennek érdekében 2 dolgot tehettek:

1. Mivel a lángoló Istenszeretet kegyelem kérdése, gyakran kérjétek: „Jézusom, édes Szíve, add, hogy mindig jobban szeresselek!" És Én meg fogom nektek adni.
2. Úgy tudjátok legjobban növelni Irántam szereteteteket, ha a nap minden mozzanatába belevontok. Reggel ébredéskor: „Jó reggelt!"-tel köszöntsetek! Hívjatok, hogy kísérjelek el titeket a boltba! Ott lépkedek majd mellettetek. Velem együtt menjetek ki a kertbe dolgozni: a fájós derekatokat és a verejtékcseppeket a homlokotokról adjátok Nekem áldozati ajándékul. Ha vendégetek jön, Engem is hívjatok közétek és Rólam is essék szó! Ha vacsoráztok, hívjatok Engem is az asztalotokhoz. Ha esti imátokat mondjátok, képzeljétek el, hogy valóságosan ott állok előttetek és hallgatom, sőt veletek együtt mondom. Ha későre jár, és ágyba bújtok, képzeljétek el, hogy Szent Szívemen alusztok el. Ne hagyjatok ki Engem semmiből! Ha bánt valami, Nekem panaszkodjatok, ha valami nagy öröm ér, Én legyek az első, akinek elmondjátok! Ha így élitek napjaitokat, azt fogjátok érezni, hogy sokkal jobban szerettek Engem. Kicsinyeim! Ahogy itt ültök Előttem, lobogó szeretetemet árasztom rátok, és felgyújtom vele szíveteket. Ámen.    2009. április 20.

Nyugat-Szahara autonómiája: senki sem támogatja

A világ legértékesebb foszfátkészlete a tét

Az egykori Spanyol-Szaharában a gyarmatosítók kivonulása (1976) óta folyik kisebb-nagyobb intenzitással a háború a szaharai nép függetlenségéért Marokkóval szemben. A harc élén a Polisario Front áll, amely egyben a csupán formálisan létező nyugat-szaharai állam kormányát is adja. A küzdelem egyenlőtlenségét nem csupán a felek eltérő anyagi és haditechnikai háttere teszi tartóssá: a nagyhatalmak számára a sivatagi területnél jóval értékesebb az a stabil támogatás, amit - az arab világban nem általános módon - Marokkótól kap. Mindeközben Nyugat-Szahara népességének jelentős része, mintegy százezer ember él immár három évtizede a szomszédos Algériában, a határhoz közeli menekülttáborokban, a nemzetközi segélyekre utalva. A rendezési terveket talán még az azokat kidolgozó nemzetközi szervezetek sem veszik komolyan, az autonómia kérdése kizárólag Rabat jóindulatának függvénye.

Mielőtt megkísérelnénk megválaszolni, van-e esélye a rendezésnek, tekintsük át röviden Nyugat-Szahara történetét.

Történet

Az Afrika északnyugati partján fekvő terület 266 000 négyzetkilométer  kiterjedésű, tehát Magyarországnál közel háromszor nagyobb. Népsűrűsége azonban az egyik legalacsonyabb a világon, lakossága mindössze 170 000-400 000 fő között van - a pontos szám is politikai viták tárgya. A fő néprajzi csoport a szaharavi, egyfajta nomád  vagy beduin törzs. Tagjai egy olyan arab dialektust beszélnek, amely Mauritániában is elterjedt.

Területén a berberek és az arabok keveredéséből nőtt ki a mór nép, amely a mai Dél-Mauritániából származó Almoravida-dinasztia révén nemcsak Észak-Afrikát, de az egész Ibériai-félszigetet is uralta évszázadokon át. A mór birodalom hanyatlása (15-16. század) után a nomád törzsek által létrehozott Adrari Emírség terjesztette ki hatalmát Nyugat-Szaharára. A terület meglehetősen csekély történelmi szerepet játszott a világszínpadon, hiszen a stratégiailag és gazdaságilag jelentéktelen vidék nem érdekelte az európai hatalmakat. Az értékes kolóniáit fokozatosan elveszítő Spanyolország végül igen későn, 1884/85-ben szállta meg a területet. A ma is érvényes határokat 1912-ben rögzítették a szomszédos Marokkót, Mauritániát és Algériát akkoriban egyaránt birtokló Franciaországgal kötött egyezményben. (Részletesen ld.: Toby Shelley: Endgame in the Western Sahara. What Future for Africa's Last Colony?, Palgrave - London, New York 2004.; Jacob Bercovitch, Richard Jackson: International Conflict. A Chronological Encyclopedia of Conflicts and Their Management, 1945-1995, Congressional Quarterly Press - Washingtog 1997.)

A súlyos belső gondokkal és polgárháborúval is küzdő Madrid nem sok figyelmet fordított a sivatagra, gazdasági hasznot számára a terület sokáig nem hozott. 1947-ben azonban egy spanyol geológus-mérnök foszfátlelőhelyre bukkant a marokkói határhoz közeli Bukraa vidékén. Ez pedig az egész terület értékét egy csapásra megváltoztatta, az itt élő szaharavi nép életét pedig megkeserítette. Mint kiderült: itt található a világ második legnagyobb foszfátkészlete, ráadásul igen ritka, 70-80 százalékos tisztaságban. Azóta számottevő vas-, magán-, réz-, valamint kobaltlelőhelyekre is rátaláltak, nem is beszélve az óceán partjainál sejtett kőolaj- és földgázkincsről, továbbá a part menti vizek hagyományosan gazdag halászzsákmányairól.

Az erőszakos, a helyi nomád-törzsi viszonyokat tekintetbe nem vevő és azt nem is értő spanyol asszimilációs politika, a siettetett urbanizáció és modernizáció alapvetően alakította át a térség társadalmát. Azonban ennek egyik következményeként létrejött egy tanult, részben polgárosodott réteg is, melyre termékenyen hatott a nacionalizmus és az antikolonializmus eszméje.

Az afrikai szabadságmozgalmak éledése így idővel itt is éreztette hatását: 1956-tól egymást követték a fegyveres összecsapások a spanyol gyarmati hadsereg és a felkelők között. 1961-ben az ENSZ is reagált a helyzetre: deklarálta a gyarmatok függetlenségét - ez Afrikában a hatvanas évek végéig meg is valósult -, ám Spanyol-Szaharát nem gyarmatként, hanem spanyol tartományként jelölte meg, s csak újabb két év múlva sorolta a „felszabadítandó" országok közé. Spanyolország csak 1955-ben nyert felvételt az ENSZ tagjai közé, határozatait tehát - ha fogcsikorgatva is -, de tiszteletben kellett tartania. A gyarmatokról való lemondása így is nehezen ment: Észak-marokkói protektorátusáról ugyan már 1956-ban lemondott, de a térségben élvezett előjogait nehezen adta fel.

1973-ban megalakult a Polisario Front, teljes nevén Frente Popular para la Liberación de Saguia El-Hamra y Rio Oro, amely nyílt fegyveres harcot indított a spanyol uralom ellen. (Ld.: David L. Rousseau: Democracy and War. Institutions, Norms, and the Evolution of International Conflict, Stanford University Press - Stanford 2005.)

A helyzet 1975-re eszkalálódott, amihez hozzájárult, hogy Spanyolország vezetési válsággal küszködött, az országot korábban vaskézzel irányító caudillo, Franco tábornok haldoklott. A marokkói király ezt a vákuumot igyekezett kihasználni a déli Spanyol-Afrika bekebelezésére. Mindeközben spanyol kormánykörökben teljes volt a káosz: világos volt, hogy a területet nem tudják, de már nem is akarják megtartani, viszont sem a baloldali Polisarionak, sem Rabatnak nem akarták átadni. Sokan hajlottak a függetlenségről szóló népszavazás megrendezésére. A pressziót fokozandó, II. Hasszán marokkói uralkodó rendeletére október 16-án elindult délre a marokkói katonák és civilek „Zöld Menet"-e (Marcha verde).

A nyomás sikeres volt: a nagybeteg Franco halála, 1975. november 20. előtt mindössze néhány nappal Madrid titkos szerződést kötött Marokkóval és Mauritániával Spanyol-Szahara felosztásáról e két állam között. Később kiderült: mindezt azért Madrid nem ingyen tette, a titkos záradékok alapján még hosszú évekre biztosította magának a gazdasági javak 35 százaléka feletti rendelkezési jogot.

Novemberben már több mint 350 ezer marokkói katona és civil tartózkodott Nyugat-Szahara északi, foszfátban gazdag területén. A marokkói király a gyarmatosítás előtti történelmi jogokra hivatkozva hangoztatta, hogy ez a terület Marokkó szerves része, míg a szaharaiak ragaszkodtak a gyarmati - az ENSZ által is tiszteletben tartott - határok megőrzéséhez. Az újabb megszállás késztette a Polisario Frontot a nyílt függetlenségi háború megindítására. 

A teljes politikai berendezkedésük átalakítására készülő spanyolok tehát végleg feladták az országot, a helyi nacionalista erők pedig 1976. február 27-én kikiáltották a Szaharai Arab Demokratikus Köztársaságot, amelyet mindmáig nyolcvan állam ismert el hivatalosan. (Magyarország nincs közöttük.) Marokkónak, s főként az 1999-ben elhunyt II. Hasszán király tekintélyének az arab világban meghatározó szerepe volt abban, hogy túlnyomó többségben csak az úgynevezett harmadik világhoz tartozó, főleg fekete-afrikai államok siettek elismerni Nyugat-Szaharát. Így érthető, hogy a Polisario Front országa tagja az Afrikai Uniónak, az Arab Ligába viszont nem nyert bebocsáttatást.

Mauritánia sem politikai, sem katonai értelemben nem volt elég erős ahhoz, hogy a megszállt szaharai területeket megtartsa, s az 1978-as államcsínyt követő hatalomváltás nyomán 1979-ben szintén kivonult onnan. Így a terület egyedüli és de facto ura Marokkó maradt.

Az ötvenes-hatvanas években a megszállók katonai fölénye óriási volt, a szaharaiak tízezrével menekültek Algériába, s a marokkói határhoz közeli Tinduf oázis mellett rendezkedtek be. Az öt hatalmas menekülttáborból - Algír hallgatólagos hozzájárulásával - lassanként valóságos enklávét, államot az államban rendeztek be saját katonai közigazgatással, közintézményekkel, kórházakkal, iskolákkal. Igyekeznek fenntartani az államiság szimbólumait is: Nyugat-Szaharának saját címere, zászlaja, sőt saját pénze is van, amit ironikus módon - a spanyol hagyományokra utalva - Pesetának hívnak, és természetesen nincs forgalomban.

Amíg Algéria pénzzel és fegyverekkel is segítette a Polisario Frontot, a katonai sikerek nem maradtak el: Mauritánia kiszorítása után a marokkói seregek is jelentős területeket vesztettek, s 1983-ban már csak egy viszonylag keskeny tengerparti sávot és a Rabat számára különösen fontos északi „háromszöget" uralták. A Polisario térhódításának megakadályozására az algériai határ mentén (észak-déli irányban) és a tengerpart felé (kelet-nyugati irányban) 1987-ig 2400 km hosszú falat építettek, amelyet szögesdróttal és aknamezőkkel, valamint fejlett technikájú radarrendszerrel is védenek, mind kevesebb esélyt adva a szaharaiak gerillaakcióinak. Ezzel gyakorlatilag állóháború alakult ki.  

Marokkó eközben ügyesen lavírozott a nemzetközi színtéren is, II. Hasszán politikája biztosította a status quo fenntartását. Miután Líbia leállította a Polisario támogatását, lassan Algéria is háttérbe húzódott. Algír ugyanis nem akart nyílt konfliktusba keveredni az egyébként régi potenciális ellenfél Rabattal, ezért Szahara függetlenségének támogatása egy bizonyos határt soha nem lépett és nem is fog átlépni Algéria politikájában.

Rabat fő szövetségese - Franciaországon kívül - az Egyesült Államok, amely a még 1982-ben kötött katonai szerződés értelmében támaszpontokat tarthat fenn Marokkóban, ahonnan már elérhető akár a Perzsa-öböl térsége is. (Christopher Hill: The Actors in Europe's Foreign Policy, Routledge - London-New York 2002.) Washingtonban II. Hasszánt és utódját, VI. Mohamed királyt is Amerika barátjaként tartják számon, aminek a marokkói uralkodók nemegyszer bizonyságát is adták.

Az ENSZ ugyan kezdetektől fogva támogatja Nyugat-Szahara függetlenségi törekvéseit, azonban nem képes rábírni Marokkót, hogy vonuljon vissza a megszállt területekről. Ezzel Rabatban is tisztában vannak, maguk mögött tudva a Biztonsági Tanács két állandó tagja - a már említett Franciaország és az Egyesült Államok - maximális politikai támogatását.

Marokkóban kevés kérdésben van politikai konszenzus, egy dologban azonban minden politikai szereplő egyetért: Szaharát meg kell tartani, feladása a hazaárulással érne fel. Mindaz a politikai és pénzügyi tőke, ami Rabat mögött áll és a sikeres diplomáciában, illetve a korszerű haditechnikában ölt testet, gyakorlatilag a vereség szélére sodorta a Polisario Frontot. Mind a civilek, mind a szabadságharcosok (rabati nézőpontból terroristák) körében már jó ideje óriási mértékű az elkeseredés.

A Polisario Front mostanság az Európai Unióban keres szövetségest, remélve, hogy a szervezet talán rá tudja venni Spanyolországot és Franciaországot: vessék be befolyásukat a nyugat-szaharai rendezés érdekében, mert a mai állapotok közvetve (az illegális bevándorlók és a drogcsempészet révén) az Unió és főként e két ország biztonságát fenyegetik.(Ld.: Marc Maresceau, Erwan Lannon: The EU's Enlargement and Mediterranean Strategies. A Comparative Analysis, Hampshire Palgrave Macmillan, 2000.)

Jogi, politikai háttér

Nyugat-Szahara státusának rendezése évtizedek óta napirenden lévő kérdés. Marokkó és Mauritánia a Madriddal kötött szerződés és bevonulás idején előszeretettel hivatkozott arra, hogy a térség korábban úgynevezett uratlan terület volt, ezért elfoglalása nem jogtalan. Ez az érv azonban nem felel meg a valóságnak, hiszen a területet mindig is uralták különböző berber, illetve nomád dinasztiák, közösségek. Eképpen foglalt állást a Hágai Nemzetközi Bíróság is 1975-ben, amikor egyértelműen kimondta, hogy a terület sem Marokkóhoz, sem Mauritániához nem tartozott, annak ellenére, hogy ezen államok területéről a múltban érhette befolyás. Ezért a két ország területi igénye nem megalapozott.

II. Hasszán véleménye a határozatról tömör és kifejező volt: „A Bíróság döntése csupán egy vélemény... Az úgynevezett Nyugat-Szahara a marokkói területek része volt, amely fölött Marokkó uralkodói gyakorolták a szuverenitást és a terület lakossága marokkóinak tartotta és tartja magát..."

Mint az ENSZ által utolsó afrikai gyarmatként elismert területet, Nyugat-Szaharát a nemzetközi jogrend alapján megilleti a függetlenséghez való jog. Marokkó látszólag hajlandó egy korlátozott autonómiát biztosító végleges státus-megállapodás megfontolására Nyugat-Szaharával kapcsolatban, de ennek megvalósítását is évtizedek óta szabotálja.

Az ENSZ 1960. december 14-én hozott határozatot a népek önrendelkezésének megadásáról (1514. sz.). Négy évvel később az ENSZ Dekolonizációs Bizottsága felszólította a gyarmattartó Spanyolországot ennek betartására. (1964. október 16.) A következő évben pedig arra kérte Madridot: rendezzenek népszavazást a terület sorsáról. Mint tudjuk, ez nem valósult meg, Marokkó és Mauritánia pedig a Madridi Szerződésben 1975-ben átvette (gyakorlatilag megvette) a területet Spanyolországtól. 1975. október 16-án a Zöld Menet meghirdetése nemcsak a nyomásgyakorlást szolgálta, de sokatmondó válasz is volt a Hágai Nemzetközi Bíróság ugyanezen a napon kelt, Spanyol-Szaharával kapcsolatos tanácsadó döntésére is, melyet fentebb idéztünk.

A státusrendező népszavazásról azonban a felek továbbra sem tettek le és az 1990/91-es enyhüléssel újra napirendre került. 1990. június 27-én az ENSZ BT létrehozta a nyugat-szaharai népszavazást felügyelő katonai missziót MINURSO néven (690. sz.). (Ld.:  Misión de Naciones Unidas para el Referéndum en el Sahara Occidental, MINURSO)

 Ennek előkészítéseként kötötte meg Rabat és a Polisario a máig érvényben lévő tűzszünetet 1991. szeptember 6-án.

Ezzel kezdetét vette a színjáték és alkudozás a választójogi névjegyzékről. A Polisario Front ragaszkodik ahhoz, hogy a szavazói listát az 1974-ben, még a spanyol gyarmati közigazgatás által elvégzett népszámlálás alapján állítsák össze, hogy azon a népszámlálásban szereplők és leszármazottaik vehessenek részt, azaz a jelenleg a nyugat-szaharai határokon kívül, Tindufban élő szaharaiak is voksolhassanak. Marokkó viszont elutasítja ezt, mondván, hogy a menekülttáborokban nem csupán a seregei által megszállt területekről érkeztek menekültek - szerinte sok táborlakó a szaharaiakkal etnikailag rokon dél-algériai beduin. Ráadásul a mintegy magyarországnyi területű (!) „menekültállamban" rendkívül nagy, évi 5 százalékos a népszaporulat, jórészt ez biztosítja a Polisario Front utánpótlását. Szavazati jogot követel Rabat azonban annak az immár százezernél is több marokkói betelepülőnek, aki az otthoni nagyvárosi nyomornegyedekből „költözött" át az újonnan épített telepekre, ahol sokkal jobbak az életkörülményeik. VI. Mohamed király és kormánya a kiemelt programként kezelt beruházásoktól, az (otthoni) átlagon felüli szociális ellátástól azt várja, hogy a telepeken élő szaharaiak „belátják", jobb sorsuk lesz Rabat fennhatósága alatt, mint egy önálló, ám szegény nyugat-szaharai államban.

A világszervezet korábbi különmegbízottja, James Baker béketerve 2003-ban tartalmazta a függetlenség lehetőségét is. A Polisario a tárgyalások során rendkívül jelentős engedményeket tett, de Rabat így is elutasította a megegyezést. Ezzel világossá vált, hogy a marokkói vezetés jelenleg semmilyen körülmények között nem akar népszavazást, és ebben maga mögött tudja az Egyesült Államok támogatását. Baker ezután lemondott. A Polisario hirdette kétségbeesett intifáda pedig nem számíthat a Nyugat támogatására a 9/11 utáni világrendben. (Christopher C. Harmon: Terrorism Today. Cass Series On Political Violence, London-New York - Routledge, 2008.; Javaid Rehman: Islamic State Practices, International Law and the Threat from Terrorism: A Critique of the »Clash of Civilizations« in the New World Order, in: Studies in International Law (Oxford, England), Or Hart Publishing - Oxford-Portland 2005.)

A realitások tükröződnek az ENSZ hozzáállásán is: a BT 1720. számú határozatában kölcsönösen elfogadható megoldást kér a felektől, tehát nem kívánt nyomást gyakorolni Marokkóra (2006). Ezzel az ENSZ BT de facto kihátrált a népszavazás kikényszerítése mögül. Kevéssel ez után, a 2006. október 31-én született ENSZ BT határozat Marokkót arra bírta, hogy pártolja az autonómiát „szaharai tartományai" számára, mint a népszavazás alternatíváját.

Marokkó 2007 áprilisában nyújtotta be az ENSZ-nek az autonómiára vonatkozó rendezési tervét, mely az USA szimpátiáját is bírja. Válaszul a Polisario is az ENSZ elé állt, tervezetében ragaszkodva a függetlenséghez. 2007 augusztusa óta a felek képviselői több alkalommal is tárgyaltak egymással, de a tárgyalások megfeneklettek, miután a világszervezet különmegbízottja kijelentette, hogy a függetlenség irreális követelés.

Jelenleg a küzdelemben Marokkó áll győzelemre: nemhogy függetlenséget, de még korlátozott autonómiát sem hajlandó adni Nyugat-Szaharának. A népszavazás különböző feltételekhez kötése csak a rendezés végtelen halogatását szolgálja. A világpolitikai helyzet kedvez a status quo megőrzésének, az Egyesült Államoknak, de az Európai Uniónak sem érdeke konfliktusba keveredni muszlim szövetségesével. Rabat folytatni fogja a terület etnikai viszonyainak betelepítésekkel történő megváltoztatását, politikai ellenfeleit csendben hatástalanítja.

A területi vagy személyi autonómiához megfelelő számú lakosság is szükséges. Az eleve rendkívül ritkán lakott sivatagi országban az elmenekülők, elüldözöttek nagy száma és a betelepített marokkóiak miatt előbb-utóbb a kérdés magától fog lekerülni a napirendről, hiszen már nem lesz kinek megadni az önrendelkezést.

Esély a rendezésre nyolc pontban

A rendezés csak akkor lehet eredményes, ha:

Marokkó valóban elszánja magát az ENSZ-határozatok szerinti népszavazás tisztességes lebonyolítására.

A Polisario Front lemond a függetlenség követeléséről és az autonómiát tűzi ki célul.

Ennek érdekében rögzítik a választói névjegyzéket, korlátozva mind a jelenlegi nyugat-szaharai, mind a menekülttáborban élő lakosság részvételi lehetőségét.

Amennyiben ebben nem sikerül megállapodni, Rabat egyoldalúan is dönthet: területi autonómiát ad Nyugat-Szaharának.

A nagyhatalmak elő kell segítsék a rendezést, nyomást gyakorolva Marokkóra.

A nemzetközi szervezetek békefenntartó csapatokat küldenek a területre, a népszavazás (státusváltozás) utáni helyzet elmérgesedését megakadályozandó és az eredmény elfogadásának kikényszerítése céljából. A kaotikus kelet-timori példa nem ismétlődhet meg.

Az autonómia esetleges győzelme esetén Rabat garantálja az autonóm területek működőképességét, kidolgozza a jogszabályi hátterét és rendelkezik az ásványkincsek, illetve a halászat bevételeinek megosztásáról, megteremtve ezzel az autonóm terület gazdasági hátterét.

A Polisario garantálja az eredmény elfogadását és lemond a további erőszakról, politikai szervezetté alakul.

Zilahi László