Alain Guionnet: Az októberi srácok műve (Egy magyarbarát francia elemzése a rendszerváltás idejéből)

1990. augusztus 23. csütörtök, 23:50. A zsidó rádiót hallgatom. Hirtelen elhangzik ez a mondat: „Izraelt a magyar zsidók építették fel”. De igen, tényleg! És még vannak emberek, akik ezt nem tudják. Most legalább a zsidó rádió igazat beszél. Kimondja azt, amit Cion bölcsei és számos zsidó szektás tud, de a zsidóellenesek és az „antiszemiták” többsége nem. Éppen ezért emlékeztetnünk kell néhány nyilvánvaló dologra. Csakhogy módszertani kérdés az egész! Tévedés lenne, ha a magyar zsidók történetéből próbálnánk megmagyarázni, hogy miért „építették fel” Izraelt, mivel sokkal inkább a magyar kultúra által rájuk gyakorolt befolyás késztette őket a zsidó állam létrehozására. Ezért teljesen természetes, hogy megpróbáljuk felvázolni a magyar nép történelmét.

Első látásra a magyar nyelv nagyon titokzatos. Ennek a turáni vagy ragozó nyelvnek láthatóan semmi köze sincs az indoeurópai nyelvekhez. (…) Mégis a magyarok ősréginek tarthatják a nyelvüket. Olyannyira, hogy még ma sem hajlandók elhagyni a mondattani szerkezetét, az indoeurópai nyelvekből kölcsönzött jelentős szókincs ellenére sem. Egyébként igazuk is van, hogy ragaszkodnak hozzá, mert a magyar egy rendkívül rugalmas nyelv, és nagyon jól alkalmazkodik a beszéd pontosságához, különösen a dolgok térbeli és időbeli elhelyezése tekintetében.

A háború előtt a magyar tudósok elnyerték a legtöbb Nobel-díjat, ma pedig – a judeo-sztálinizmus és pótlékai által a kutatásra és mérnökségre erőltetett korlátozások ellenére – Magyarország a számítástechnikai szakemberek sokaságát „exportálja” Nyugatra, kétségtelenül a magyar nyelv formáival is összefüggésben.
A magyarok nem zavartatják magukat sem a szavak nemétől, sem toldalék formuláktól, és nem kell magukat alávetniük egy túlságosan nyomasztó akadémikus formalizmusnak. A franciával ellentétben úgy írják le a szavakat, ahogyan kiejtik őket. Például egészen a legutóbbi időkig csak egyetlen k betűt használtak, miközben a francia legalább nyolcat. Ami pedig a szórend megfordítását illeti, ez teljesen viszonylagos. Annál is inkább, mert a ragozó nyelvek korábbiak, mint az indoeurópaiak. (…) Mindezzel nem az a szándékom, hogy azt állítsam: a magyar nyelv logikusabb a többinél, mert egyik nyelv sem logikus, hanem inkább a kölcsönösen egymásra ható logikáknak az eredménye. Mindazonáltal a tömör, lakonikus beszéd kedvelői alkalmas eszközre találnak a magyar nyelvben, néhány kivételtől eltekintve, amelyek az ottani politikai rezsimek által játszott szerep következményei.

Ily módon egészen a modern időkig a latin volt Magyarország hivatalos nyelve, és még a némethez viszonyítva is a magyar nyelv közönségesnek tűnhetett egyes vezető elitek számára. Innen ered, hogy ez a nyelv hosszú ideig egy népi beszédmód maradt, és innen a magyarok határozott érzéke a legendák, a költészet és a népdalok iránt. Ebből erednek a történelmi ismeretekben mutatkozó bizonyos hiányosságaik is. Annál is inkább, mert a XX. században ezt a tudományt szigorú korlátok közé szorították Magyarország viszontagságos politikai történelme miatt. Éppen ezért nem meglepő a feltáró anekdota iránti eléggé határozott hajlam, és az sem, hogy sokaknak nincsenek a jelenkori történelemre vonatkozó referenciái. E téren azonban a kilátások bíztatónak tűnnek, részben a magyar nép forradalmi ösztöne miatt. Másrészt viszont ellentétben azzal, ami Franciaországban történik, jelenleg a történelmi publikációk újjászületése figyelhető meg, amelynek következtében nyilván a fogalmak kezelése is csiszolódni fog.

A magyar nép nem hordja magán feltételezett ázsiai eredetének fizikai jegyeit. Az emberek általában sötét szőkék vagy gesztenye barnák, gyakran kék vagy zöld szeműek. Olyannyira, hogy a sötét barna hajúak gyakran zsidók vagy cigányok. Ezzel együtt a magyar népesség alig több mint fele mondható genetikailag magyarnak, miközben kulturális szinten a ruszin, szlovák vagy más eredetű emberek észrevehetetlenek, mert asszimilálódtak. Kizárólag három populáció alkot külön csoportot: a németek, a cigányok és a zsidók.
A gyakran sváboknak nevezett németek hosszú időn át hajlamosak voltak arra, hogy csoportosan éljenek lakóhelyükön (az egyik budapesti kerületben és számos településen). Egymás között továbbra is elég gyakran beszélnek németül, de noha teljesen nem asszimilálódtak, kultúrájuk és a magyar kultúra kölcsönösen hatott egymásra, miközben magyarországi jelenlétük egyfajta történelmi örökség.

Itt vannak azután a cigányok, akikkel elég valóságosak az együttélési nehézségek. Az a hírük, hogy önként kizárják magukat a társadalomból. Majdnem mindnyájan letelepedtek, rosszabb iskolai eredményeket érnek el az átlagnál, és egyesek közülük strichelő nőket „védelmeznek”, miközben mások zenészek, akiknek az akkordjaitól tegnap még visszhangoztak a nyilvános helyek. Mindazonáltal úgy tűnik, hogy ez utóbbiaknak nem kedvez a tavaszi rendszerváltás, mert a szabad versennyel csökken a zenéjük közönsége.

Végül pedig itt vannak a zsidók, akik nem mentek el mindannyian Izraelt „építeni”. Kulcspozíciókat birtokolnak a társadalomban, de törékenyebbnek érzik helyzetüket, mint máshol. Mivel elmagyarosodtak, tudják, hogy milyen mély szakadék választja el kultúrájukat a magyar kultúrától. Kevésbé szemtelenek, mint Franciaországban, igyekeznek intelligensebbek és realistábbak lenni francia társaiknál. Jelenleg azonban a feszültség növekszik, mert erősödik a magyarok zsidóellenessége, de elegáns, alig érezhető módon.

Íme egy gyors áttekintés a mai magyar lakosságról, amely persze nem teljes, mert nem említettem a legutóbbi arab bevándorlást, amely a ’80-as években csúcsosodott ki. E tekintetben azonban elég arra emlékeztetni, hogy a magyarok mindenekelőtt európaiaknak tartják magukat, és úgy tűnik, hogy nem tetszik nekik a Budapest utcáin csadort viselő nők látványa.

Ami e nép szellemét illeti, jellemzésére a büszke és lovagias szavak buggyannak fel, azzal együtt, hogy ez a büszkeség nem keverhető össze a sovinizmussal, mivel a magyar kultúra univerzalistának tekinthető. Noha a magyarok toleránsak, mindazonáltal szükségképpen nacionalisták és forradalmárok, miközben egészen más kapcsolatban állnak az erőszakkal, mint a többi európai nép. Magyarországon ugyanis a tolerancia valami természetes dolog, mert nélküle ez az ország nem lenne élhető. Néhány éve mesélte egy budapesti barátom: „Ez nagyon egyszerű. A magyarok sohasem értenek egyet egymással, kivéve az államfőt és a miniszterelnököt”. Márpedig ez a vicc, bármennyire is anekdotikus, teljesen megalapozott. Mindenkinek megvan a saját trükkje, mindenki a saját feje után megy, mert nehezére esik, hogy pontosan azt tegye, amit mondanak neki. Ebben vagy a gyermeki szellem, vagy egy potenciális tehetség jelét láthatjuk. Az eredmény mindenképpen az, hogy a magyarok olyan emberek, akik elfogadják az ellentmondást. Bizalmatlanok a dogmákkal és a hivatalos történelemmel szemben. Röviden, az igazi forradalmi nacionalista és revizionista népet alkotják.

Egyetlen nép sem kereste olyan hosszú időn át és olyan hiábavalóan az eredetét. Noha ezt a kutatást hiábavalónak lehetne minősíteni, minthogy tudományos módon nem nyert igazolást, mégis vannak emberek, akik meg vannak róla győződve, hogy tudják az igazságot. Akár azt, hogy a magyarok eredeti őshazája Alsó-Mezopotámiában volt 5500 évvel ezelőtt, vagy hogy Góg és Magóg fiai ők, vagy hogy a nagy Attila oldalán harcoltak. Persze e mondat olvasásakor minden egyetemi tanár, vagyis a judeo-szocialista állam minden funkcionáriusa ideggörcsöt kap. „Mivel világosan megmondtuk, hogy a magyar egy finnugor nyelv, a hódító magyarok bölcsője az Urál mellett keresendő, leginkább az osztják nyelv hasonlít a magyarra, és minderre ezer bizonyítékot gyűjtöttünk össze, kár is erőlködni!”
Csak éppen van itt egy bökkenő! A nyolcvanas években minden magyar egyetemista megtanulta az egyetemen, hogy mindig is egy finnugor nyelvet beszélt, ami nem tűnt neki annyira nyilvánvalónak, de el kellett fogadnia, mert a hivatalos igazság kötelező. Jelenleg azonban a magyar egyetem ingadozik, vagy legalábbis bizonytalankodik. Miért kell tehát azt állítani, hogy a magyar egy finnugor nyelv, amikor ugyanígy lehetne urál-altáji is, ahogyan azt Aurélien Sauvageot állította? (L’édification de la langue hongroise, Párizs 1971). Igaz, hogy ő Budapesten élte át az utolsó háború nagy részét, ami befolyásolhatta az „objektivitását”. Ugyanakkor Párizsban Raymond Riec-Jestin közzétette a „sumér” igére vonatkozó kutatási eredményeit. Úgy tűnik, hogy „rasszizmusuk” ellenére a III. Birodalom vezetői szabad folyást engedtek a turáni nyelvekkel kapcsolatos kutatásoknak...

Franciaországban ezt az elméletet Francois Lenormant és kisebb mértékben Jules Oppert képviseli. Az előbbi katolikus volt, az utóbbi német zsidó, hamburgi bankárok sarja, aki az egyetemi tanszékek odaítélésénél akkoriban Németországban érvényesülő numerus clausus miatt jött Franciaországba. A nyelvészet évszázadában, a XIX. század második felében ténykedő két professzor utóélete eltérően alakult. Lenormant-t élesen bírálta gyászbeszédében utódja a Bibliotheque national (Nemzeti Könyvtár) történelmi tanszékének élén, miközben Oppert továbbra is „irányadó szaktekintélynek” számít, ahogy mondják.

A Német Szövetségi Köztársaságban azonban a nyolcvanas években kétszer is kiadták Lenormant La magie chez les Chaldéens (A mágia a káldeusoknál) című művét. Márpedig a szerző ebben fejti ki a legkomplettebb módon a sumérnak mondott nyelv és a finnugor, az urál-altáji és különösen a magyar nyelv közötti nyelvi rokonságot. De egy tabu, vagy – ahogy a budapesti Francia Intézet tisztségviselője mondta elegánsan négy évvel ezelőtt – „érzékeny” kérdésről van szó, noha a halála után tízegynéhány évvel Lagasban végzett francia régészeti kutatások megerősítették Lenormant téziseit, ahogyan a két világháború közötti uruki német kutatások is. Azáltal tehát, hogy Lenormant-nak ezt a könyvét megtalálja a könyvesboltokban, a német nyelvű publikum ismét könnyebben szerez tudomást „érzékeny” kérdésekről, mint a francia. (...)
Egyébként pedig nem zárható ki, hogy ez a rokonság beigazolódik a történelem folyamán, különösen mióta a várnai (bulgáriai) régészeti kutatások nyilvánvalóvá tették, hogy az arany és más fémek kohászatát már azelőtt kifejlesztették ebben az országban, mielőtt a civilizáció kivirágzott Alsó-Mezopotámiában. Ehhez számos olyan jel adódik, amelyek alapján azt gondolhatjuk, hogy Ki-en-gi lakói északról érkeztek. Eredetileg nem ismerték az oroszlánt, mivel „felséges kutyának” nevezték, és könyvelésükben nagy fontosságot tulajdonítottak a jószág szaporodásának, ami arra enged következtetni, hogy mielőtt letelepedtek volna Alsó-Mezopotámiában, állattenyésztéssel foglalkoztak. És ez csak két példa a sok közül...

Ezen túlmenően e kérdés vizsgálatakor ne veszítsük szem elől, hogy az éghajlat és a populációk települése egészen más volt több mint ötezer évvel ezelőtt. A Közel-Keleten kétségtelenül enyhébb volt a klíma, mint ma, a növényzet pedig helyenként sokkal sűrűbb, mint azt az ókorban gigantikus libanoni cédruserdő tanúsítja. Később az évezredek folyamán a déli népességek egy része északra vándorolt, amely jelenséget az utóbbi évszázadokban is megfigyelhettük Franciaország és Anglia összehasonlító demográfiai alakulásán keresztül. Olyannyira, hogy az ókori közel-keleti populációk faji és nyelvi szempontból különböztek a maiaktól.

Egészen biztosan csak nyerhetünk azon, ha igyekszünk megvilágítani a történelemnek ezt a pontját, és nem csak gúnyolódunk a sumér-magyar rokonság – főleg a külföldi magyar diaszpórához tartozó – híveinek a naivitásán és dilettantizmusán, ahogyan azt Komoróczy Géza teszi a Sumér és magyar? (Budapest 1976) c. művében.
Edouard Sayous, a valószínűleg zsidó származású történelemtanár 1874-ben elmondja, hogy a XIII. században Kézai hogyan írta le a Kárpát-medence 895-896-os magyar meghódítását. Kézai szerint előbb Attila érkezett ide, majd Árpád visszatért a IX. század végén. Tehát két hódítás lett volna, nem pedig egy. „Thúróczy a XV. században hasonló megosztást fogadott el, és a hun és magyar szót teljesen azonos értelműként használja. Ez egy hosszú időre megalapozott axióma volt, amely – a nemzeti viseletnek adott Attila név által szentesítve – a patriotizmus integráns részét képezte”, írja Sayous (Les origines et l’époque paienne de l’histoire des Hongrois, Párizs 1874, 28. old.).

Ily módon a középkori magyar történészek szerint a magyarok részt vettek Attila hódításaiban, aki maga Magógtól származott (Uo., 5. old.). Egyébként a bibliai hagyománynak is megfelelőnek látszott a magyarok Magógtól való eredeztetése. Márpedig melyek Góg és Magóg jellemzői? Jahve szerint ők Izrael legártalmasabb ellenségei. „Íme ellenetek hozok egy távoli nemzetet, ó Izrael háza, mondja Jahve. Ez egy erős nemzet, egy régi nemzet, egy nemzet, amelynek nem ismered a nyelvét, és amelynek egyáltalán nem érted a szavait. Tegeze olyan, mint egy nyitott sír, ők mindnyájan hősök” (Jirmejahu verse, idézi Francois Lenormant, Les origines de l’histoire, Párizs 1882, 2. kötet, 449. oldal).

Francois Lenormant úgy hitte, hogy meghatározhatta: Góg király Magóg országából akkor kiterjeszthette közvetlen fennhatóságát Nyugat-Örményországra és Kappadóciára, onnan pedig a Tigris és az Eufrátesz közös medencéjét szegélyező hegyekre, az Elam déli határáig (Uo., 243. old.). Éppen ezért jobban megérthetjük a rettenetes fenyegetést, amelyet Magóg országának a lakói képviseltek Izraelre nézve a keresztény korszak előtt.
Így aztán Góg és Magóg katonai hatalmára, valamint a zsidók őskeresztényekre gyakorolt kulturális befolyására való tekintettel nem csoda, hogy Szent János Gógban és Magógban látta az összes barbár nép megszemélyesítését, amelyek veszélyeztették az állítólagosan civilizált világot. Ennek a bibliai referenciának a keresztények körében aratott későbbi sikerét részben kétségtelenül e két név asszonanciája magyarázza. (…) Akárhogy is van, az a legenda, hogy a magyarok Góg és Magóg fiai, továbbra is elevenen él Magyarországon, részben Ady Endre egyik nagyon szép versének köszönhetően, aki ezzel az emberek emlékezetébe vésődött sorral fejezi be (helyesebben kezdi el – a ford.) a versét: „Góg és Magóg fia vagyok én…”

Pusztán az anekdota kedvéért jelzem, hogy a XX. század elején, amikor ezeket a sorokat írta, a költő élete nagyon nehéz volt, és Ady gyakran nélkülözött. Számíthatott azonban szeretője, Brüll Adél segítségére, akit ő Lédának hívott. Az asszony egy idősebb zsidó férfi felesége volt, éppen ezért a férj anyagilag támogatta a költőt, amikor annak szüksége volt rá. Ez végül is érthető. Az Ótestamentumban Ezékiel mondja, hogy Izrael fiainak el kell földelniük Magóg embereinek a tetemeit, vezetőjükkel, Góggal együtt, az attól fogva Góg gyülevésze völgyének nevezett helyen (39, 11), és mindezt Jahve és népe legnagyobb dicsőségére (39, 13). Ezért Léda férjét inspirálhatta ez a szöveg, mert Adyt pénzelve, aki megénekelte Gógot és Magógot, kétségtelenül Jahve és Izrael legnagyobb dicsőségére tette ezt – és talán azért is, hogy a hitvese el ne hagyja.

Mindenesetre Attilának, Góg fiának és Magyarnak, Magóg fiának a legendája nem fog egyhamar eltűnni. De vajon van-e valami történelmi alapjuk?

A fentebb idézett költemény zsidó szerzője, Jirmejahu azt mondja, hogy Magóg nemzete távoli, erős és ősrégi, Izrael számára teljesen idegen nyelven beszél, és virtuóz módon harcoló hősökből áll. Ez azt jelenti, hogy egy egyszerre homogén és ősrégi etnikai csoportról van szó, amely az izraeliek számára teljesen érthetetlen, vagyis nem szemita és nem is indoeurópai nyelven beszél, és hogy Magóg emberei páratlan bravúrról tesznek tanúbizonyságot a csatákban, amelyeket valószínűleg lovon vívnak meg. Ezen információk alapján mire következtethetünk? Semmi másra, mint hogy Góg és Magóg valószínűleg nomád vagy félnomád állattartó volt, mint a magyarok a Kárpát-medence meghódítása előtt, és rendkívül mozgékonyak voltak lakóhelyükön és határaikon belül. „Ebből egy különleges politikai és társadalmi állam következik, a nagy szabadságot szigorú katonai engedelmességgel párosítva”, pontosít Edouard Sayous (id. mű, 9. old.).

Nagyon sok legenda szól a Hunor és Magyar közötti rokonságról. Itt most nem eleveníthetem fel őket. Csak annyit, hogy Erdély székely lakossága az ötödik század második felében telepedett le ott. Attila halálakor Csaba herceg vezette őket ebbe a régióba, majd ő továbbment a hadseregével. Miután azonban a székelyeket háromszor is megtámadták a szomszédos népek, Csaba és hadereje mindannyiszor a segítségükre sietett. A legenda szerint az utolsó alkalommal Csaba és csapatai akkor tűntek fel hirtelen egy hegy tetején, amikor a székelyek katonai helyzete reménytelennek látszott (Amédée Thierry: Histoire d’Attila et de ses successeurs”, 4. kiadás, Párizs 1872). Ezek a láthatóan eléggé kisszámú és elszigetelt emberek vajon miért maradtak ott évszázadokon keresztül? Hogy hátvédet alkossanak, előre látva a magyaroknak a Kárpát-medencébe való esetleges visszatérését? Hogy az ilyen legendák valaha is történelmi megerősítést vagy cáfolatot nyerjenek, történelmi és régészeti kutatásokra lenne szükség Romániában, éspedig teljesen szabadon. Márpedig távolról sem ez a helyzet. Drakula, Ceausescu, a „Kárpátok géniusza”, Iliescu és a „bölcs” Petre Roman országában nehezen képzelhető el, hogy egy napon ez lehetővé válik.

Mindazonáltal e legendák alátámasztására találhatunk bizonyos – persze nagyon részleges – történelmi megerősítést. A vizigót Jordanes, aki 550 körül megírta honfitársai és a hunok történetét, egyik szövegében az olvasható, hogy a hunok a Duna alsó folyásának a Hunnivár nevet adták, ami valószínűleg azt jelenti, hogy a hun nevet nem bitorolták, de azt is, hogy a Duna alsó folyását a hunok egy szigorúan megállapított határnak tekintették, mert a „vár” szó magyarul erődítményt, citadellát jelent. (...)

Anélkül, hogy bármilyen következtetést vonnánk le az Attilára és a magyarokra vonatkozó e néhány észrevételből, talán legjobb, ha egy anekdotával zárjuk a témát. III. Napóleon császár elolvasta Amédée Thierry említett könyvét, és mivel nagy hatást gyakorolt rá ez a mű és Attila nagysága, megpróbált - de eredménytelenül - Ausztria-Magyarországgal szövetkezni Bismarck Németországa elleni hadba lépése előtt 1870-ben. Ebben a háborúban talán azért volt olyan súlyos a franciák veresége, mert III. Napóleon túlzott reményeket fűzött Ausztria-Magyarország szövetségesként való részvételéhez, és ahhoz a döntő erősítéshez, amelyet a magyar katonák nyújthattak volna számára, akiket Attila közvetlen leszármazottainak tartott.
Egy évezred óta, István uralkodása óta, aki római katolikus hitre térítette és letelepítette a magyar népet a Duna síkságán, Magyarország számos hányattatáson esett át. Az Ázsiából jött hordák támadásainak kitett magyarok súlyos árat fizettek, nevezetesen a tatároknak. Ebből a történelemből csak egyetlen, gyakran a legtragikusabbnak tartott epizódot említek meg, az oszmán megszállást, amelyre azért került sor, mert a magyaroknak nemcsak a szultán hadai, hanem I. Ferenc külpolitikája, a zsidók és önmaguk ellen is harcolniuk kellett.

Ezt a „tragédiát” általában 1526. augusztus 29.-re, a mohácsi csata idejére teszik. Ezen a napon majdnem húszezer ember pusztult el, főleg magyar katonák. Egyesek egyenesen 30 ezer halottról beszélnek, köztük négyezer lovasról (André Clot, Soliman le magnifique, Fayard, Párizs 1983, 87. old.). A csata annál is rettenetesebb volt, mert idő előtt robbant ki a szultán 80-100 ezer főnyi és 300 ágyúval felszerelt hadserege és a II. Lajos király által vezetett 26-30 ezer fős magyar haderő között. A király nem várta be Szapolyai János megérkezését, akinek a parancsnoksága alá 40 ezer ember tartozott, de aki még nem lépte át a Tisza folyót – és aki talán nem is szándékozott részt venni ebben a háborúban. Akárhogyan is van, II. Lajos azonnal heves támadást indított.

A roham elöl az oszmán csapatok két vonala összeomlott, a katonák a szárnyak felé menekültek. Azután a lovasok rohamát megtörte a szultáni tüzérség és a janicsárok bevetése. A túlerőben lévő oszmán csapatok két oldalról felfejlődtek, a szpáhik pedig a menekülők után vetették magukat. Fejvesztett menekülése közben II. Lajos király belefulladt egy vízfolyásba, a hivatalos történelmi verzió szerint egy megáradt „patakba” – hacsak nem feleségének, Habsburg Máriának a testőre gyilkolta meg, amint azt egyesek állítják.

A magyar csapatok kétszeresen is a modern háború áldozatai lettek. Egyrészt, mert a lovasok felszereltsége túlságosan nehéz volt egy hosszadalmas rohamhoz, másrészt, mert Szulejmán tüzérsége döntötte el a csata végkimenetelét, amely olyannyira bizonytalan volt az utolsó pillanatig, hogy maga a szultán is megsérült. Tévedés lenne azonban azt hinni, hogy II. Lajos egyszerűen csak hősködésből indított rohamot, a magyar hódítók módján, akik nem féltek megtámadni egy velük szemben jelentős számbeli fölényben lévő hadsereget sem. Nem, valójában a magyarok maguk is megosztottak voltak, különösen az Európát akkoriban megosztó nagy konfliktussal, az I. Ferenc és V. Károly közötti háborúval szembeni politika kapcsán.

Persze 1518-ban I. Ferenc megbízást adott Prégent de Bidoux-nak és Chanoy-nak, hogy menjenek el Rhodoszra, „kémleljék ki a törökök dolgait, és indítsanak ellenük háborút, minél több kárt és gondot okozva nekik” (Uo., 63. old.). 1526-ban azonban I. Ferenc szövetséget kötött a pápával, Velencével és Angliával a Habsburgok ellen (Histoire de la Hongrie des origines a nos jours, szerk. Pamlényi Ervin, Budapest 1974, 142. old.), amely valamiképpen zöld fényt adott a szultánnak a Kárpát-medence meghódítására a Bécs elleni felvonulása előtt. Ennek következtében Magyarországot felosztották, és hosszú ideig polgárháborúk színterévé vált. A konfliktus előbb Szapolyait állította a Habsburgokkal és zsoldosaikkal szembe, és röviddel a törökök kivonulása után Magyarországnak két királya volt: Szapolyai és I. Habsburg Ferdinánd. Az előbbi I. Ferenccel szövetkezett és a szultán védelme alá helyezte magát. A következő évtizedekben kiontott vér nagy része a polgárháborúk eredménye volt. Előbb kettő, majd 1541-ben három részre szakadt Magyarország, és 150 évig így is maradt (Uo., 148. old.).

A mohácsi csata, majd pedig az oszmán megszállás időszakában Konstantinápoly a judaizmus világfővárosának számított. E tekintetben elég, ha tekintetbe vesszük az arles-i zsidók konstantinápolyi hittestvéreiknek címzett 1489-es levelét, hogy erről meggyőződhessünk. Két változata is ismert ennek a szövegnek, egyiket az arles-i zsidók írták volna, másikat pedig az éppen marannussá váló – vagyis hivatalosan katolicizáló, titokban azonban őseik hitén maradó – spanyolországi zsidók. Így 1489-ben az arles-i zsidók a konstantinápolyi bölcsekhez fordultak tanácsért, mert XI. Lajos francia király elrendelte a kereszténységre való áttérést elutasító zsidók kiűzetését országából. Az arles-iak ellenségességét a „hitszegő zsidók” iránt csak növelte, hogy ez utóbbiak „uzsorára adtak pénzt a lakosoknak”. A helyi hatóságok „nagy nehezen tudták megakadályozni, hogy az összes zsidót ne hajigálják bele a Rhone folyóba”. Éppen ezért Károly király 1453-as rendeletével (ismét) kiűzte „ezt az átkozott fajt” a területéről.

Nem csoda, hogy a Spanyolországból és Franciaországból kiűzött európai zsidók magukévá tették az oszmán birodalom ügyét Nagy Szulejmán uralkodása alatt. Amikor azután 1523 júniusában a janicsárok felprédálták a nagyvezírré kinevezett Ibrahim és több főfunkcionárius palotáját, valamint az isztambuli zsidó negyedet, Szulejmán lefejeztette a felkelés főkolomposait (André Clot, id. mű, 74. és 79. old.). Egyébként nem teljesen kizárt, hogy Ibrahim nagyvezír zsidó volt, de nem fontos. A török megszállás alatt Budán, Magyarország akkori fővárosában jelentős zsidó lakosság élt, amelynek leghíresebb képviselője Szerencsés János főkincstárnok volt. Az 1543-as magyarországi oszmán expedíció idején I. Ferenc tüzérséget küldött Szulejmánnak, miközben „az ágyútalpakat a Spanyolországból bevándorolt marannusok vitték be Törökországba” (Uo., 69. old.).

Így a kör bezárult. Noha a marannusok és a zsidók együttese által az oszmán birodalomnak nyújtott támogatás másodlagosnak tűnhet az I. Ferenc és V. Károly közötti gigászi harchoz képest, de mégis valóságos. És tudjuk, hogy a nagy történelmi események néha kis dolgokon múlnak…

(Révision, 1990. szeptember)
Fordította: Hep Titusz

A víz nem oltja a szomjúságot

A víz hivatalosan nem jó a kiszáradás és annak első jele, a szomjúság ellen sem. Ezzel a bölcs határozattal zárult a szavazás az Európai Parlamentben és decembertől kötelező érvényűvé válik nem csak nálunk, de az Egyesült Királyság területén is. Mielőtt azt gondolná bárki is, hogy a képviselőinknek elment a maradék józan esze is, hadd világítsak rá a problémára kicsit.

A harc évekkel ez előtt kezdődött. A gyógyszeripari terjeszkedést lassította az a tény, hogy az emberek spontán képesek voltak meggyógyulni pusztán attól, hogy a tényleges és nyilvánvaló táplálkozási hiányukat kezelték - általában nem orvosok. Ekkor nagy bölcsen kitalálták és a bürokrácián átnyomták azt a javaslatot, hogy ne lehessen egészségre vonatkozó állítást tenni semmiféle olyan élelmiszerre, ami nem ment keresztül klinikai vizsgálaton és a gyártó nem bizonyította annak hatékonyságát.

Mivel egy ilyen vizsgálat akár 10 évig is eltart és költségei sok százmillió forintba is kerülhetnek, ezt kevesen vállalták magukra.

Mellékhatások szájról-szájra

A legtöbben inkább azt az utat választották, hogy letörölték a termékeik dobozáról a gyógyhatásra vonatkozó állításokat és semmitmondó állításokat írtak a termékismertetőkbe és tettek a reklámokba. Emiatt történhet meg ma az, hogy a kefir nem járul hozzá a a jó emésztéshez, hanem csupán “tehetünk vele valamit egészségünk érdekében”. A c-vitamin nem csökkenti a szív- és érrendszeri betegségek kockázatát, hanem “az egészség egyes számú védőbástyája” lett.

Az ostobaság így terjed szájról-szájra és a valódi tudás lassan feledésbe merül. Ki szed azért c-vitamint, hogy védőbástyát egyen? De talán a skorbut ellen, az egészséges fogíny érdekében, a megpattant erek ellen szívesen ruházna be egy filléres megoldásba.

A víz az egyik leghatékonyabb gyógyszer. Főleg ha dehidratált valaki. Itt volt az ideje, hogy megregulázzuk. Nem csodálkoznék, ha egy-két éven belül megjelenne az a víz a reklámokban, aminek gyógyhatása is van és szabadalmi oltalmat élvezne a gyártója, vagy csak gyógyszertárakban lehetne forgalmazni.

Multinacionális érdekek szolgálatában

Érdekes példa lehet például egy étolaj, amit a krill nevű hideg tengeri rák húsából lehet nyerni. Erről mindenki tudja, hogy fogyasztása nagy mértékben csökkenti a szív- és érrendszeri betegségek kialakulását. Egy kanadai cég ezt klinikai kutatásokkal igazolta. Ma egész Európában csak ez a kanadai cég állíthatja ezt a krill olajáról. Pedig az talán Önnek is egyértelmű, hogy nem attól függ egy étel haszna vagy kára, hogy melyik gyárban állították elő, hanem attól, hogy mi van benne.

Lehet bármilyen jó egy gyógynövény, egy vitamin vagy egy élelmiszer készítmény, csak az állíthat róla bármit az egészséggel kapcsolatban, aki ezt előtte megfizette.

Mi a dehidratáltság?

Bár orvosilag komplexebb a dolog, de a lényeg egyszerű: akinek kevesebb víz van a szervezetében, az hajlamosabb a kimerültségre, a betegségek elkapására és a szövetei gyorsabban öregszenek. Kevés víz fogyasztása mellett lelassul a szervezet méregtelenítő képessége, a vesékben pangás jön létre, ami számos közvetlen és közvetett tünet kiváltó oka. Az ízületek kopásának egyik legjobb ellenszere a megfelelő mennyiségű vízfogyasztás. Ezt számos kutatás támasztotta már alá és megfigyelésekkel is igazolható.

Elfárad és kimerül a nap végére? Sokszor nem hiányzik más, mint egy liter víz a szervezetéből.

Fájnak a tagjai? Igyon több vizet és pár nap alatt látványos javulást figyelhet meg a csukló, a könyök és a térdízületek állapotában.

Persze ezt csak én állíthatom, mert én nem gyártok palackozott vizet. Ha gyártanék, egy ilyen kijelentésért 2 év börtönt kaphatnék Angliában.

Az EU válsága nem csupán pénzügyi

Sőt talán elsősorban nem is az. Talán éppen azért látjuk ezt a mesterségesen keltett hisztériát a pénzünk körül, hogy közben ne vegyük észre, hogy egy másik, rejtett terven dolgoznak a háttérben. A céljuk nem más, mint hogy eltitkoljuk azt a tudást az emberektől, ami a saját egészségük megóvása érdekében létfontosságú lenne. Ha már semmit nem tudnak majd a helyes táplálkozásról, a napfény fontosságáról, a gyógynövények alkalmazásának módjáról, az ivóvíz lényegéről, akkor pedig jól kontrollálható lesznek.

Egy ilyen jogszabály megalkotása 4-5 évbe és egy nagy talicska pénzbe kerül. Természetesen a visszavonása is ennyi időbe és ennyi pénzbe kerülne, ha lenne valaki, aki ezt finanszírozza. A gépezet lassú és bürokrata. Gyorsabb mozgásra csak sok pénzzel lehet rávenni és ez kevés nagy cégnek áll rendelkezésére. Mondjuk egy Coca-Cola vagy egy gyógyszergyár képes arra, hogy klinikailag igazolja a nyilvánvalót és onnantól kezdve az ő palackjukban lévő víz olthatja a szomjat.

Persze nem volt egységes az Európai Parlament sem a kérdésben, de a többség megszavazta a rendeletet. Roger Helmer képviselő odáig merészkedett, hogy “Hatalmas hülyeségnek” titulálta kollégái munkáját. Én némileg hajlok arra, hogy vele értsek egyet. Azt nem tudom, hogy a mi képviselőink miként szavaztak, amennyiben egyáltalán bementek aznap dolgozni.

http://komlomedia.hu/hir.php?hir=628

MIT ADTUNK A VILÁGNAK?

Amerikai tudósok szerint az évszázad a marslakók évszázada volt itt a földön - az idegen bolygóról idekerült emberek hozták magukkal a tudást, a rengeteg új találmányt - és tudják kik ezek a marslakók? - a magyarok!

„Isten megteremtette az embert…saját képmására alkotta, férfinak és nőnek teremtette. … Isten megáldotta őket, Isten szólt hozzájuk: `Legyetek termékenyek, szaporodjatok, töltsétek be a földet és vonjátok uralmatok alá` .”/1 Móz. 1,28/

Ez az uralomba vétel csak akkor lehet eredményes és Istennek tetsző, ha az ember, a gondjaira bízott világot, előbb jól megismeri. Az ember feladata tehát a k u t a t á s - az igazság keresése, mert ennek révén bontakozik ki az ember előtt az a csodálatos és átgondolt rend, ami az egész világegyetemben - kicsiben és nagyban - mindenütt felfedezhető.

Amit az ember kikutathat, feltalálhat azt a mindenható Isten előtte már mind tudta és „kitalálta”. Az ember csak - áldott pillanatában - egyet láthatóvá tesz, ezekből a „mennyben” gondolatban mind meglévő dolgokból, egyet „lehoz a földre”, láthatóvá, használhatóvá tesz.

Ehhez a ténykedéséhez nagy alázat szükséges: a „találmány” isteni elsőbbségének feltétlen elismerése! …A találmány csak így lehet áldás és haszon az emberiség részére. - Ezt tehát csak olyan ember hozhatja létre,, aki megtanulta ugyan az elveket és ismeri az alapadatokat, de akinek megfelelő világlátása és tiszta erkölcsi elvei is vannak, amelyek birtokában az emberiséget gazdagítóan tudja beilleszteni az új adatokat, tényeket és felismeréseket a világrendbe. Tudatában kell lennie annak is, hogy a feltalált és közzétett újdonságnak, az új találmánynak, ő már nem ura többé.

„ Az indián asszony a folyó partjára megy, hajlékony fűzfavesszőt szed és fonni kezd. Megfonja az első kosarat, maga elé teszi, letérdel, megáldja és így szól: ´Nem csodálkozom azon, hogy amit tettem, azt az indiánok nemzetségéért tettem. Annak az asszonynak, aki kezében mindig kosarat tart, hosszú életet kívánok. S ő reám fog gondolni. Az, amit én tettem, eszébe fog jutni, s azt fogja tenni, amit én. De senki se higgye, hogy azt mindenkiért tettem! Nem! Csak az ügyes asszonyokért, akik majd a jövőben élni fognak. Ha a hajnal földereng, szavam feléled és elméjükben megvilágosodik. Úgy legyen´.”. Eddig az indián mese….

„A legeslegelső kosárral valami új keletkezett: mint kívánság és lehetőség már régen lappanghatott: mert mibe tegyék a gyümölcsöt, mibe gyűjtsék a leveleket, miben hordozzák a csecsemőt, miben tartsák a kenyeret? A kosár megvolt valahol. Mint ahogy az élet segítségére való minden eszköz valahol megvan, és minden igazság és szépség valahol megvan, csak nincs megvalósítva: nincsen áthozva ide, az anyagi természetbe. A kosár kezdettől fogva megvolt, mint a gőzmozdony, a zsebóra, a repülőgép, a csizma, az étkezőkocsi - ahogy megvolt és megvan valahol a béke, a rend az öröm, a szépség a világosság, a türelem, a tudás. Van birodalom, ahol a tárgyak és a dolgok és a gondolatok megvannak. És a világra mindig döntő jelentősége van, ha abból a birodalomból sikerül valakinek valamit áthozni, akár gondolatot, akár eszmét, akár igazságot, akár tudást akár gőzmozdonyt, akár fűzfa kosarat. …..- Az őskosár!; az asszony megrendülve a földre teszi, eléje térdel és megáldja. …Még érzi rajta annak a birodalomnak a harmatát, amelyből leszállt…Ez az első kosár még valószínűtlen, csodálatos, mint az első gondolat, az első gőzgép, az első kőbalta. ….Azóta a kosarak elárasztották a földet , s alig van közönségesebb tárgy, mint a fűzfa kosár . De elárasztotta a földet a földet a gőzgép, a zsebóra, a csizma, a gyapjúszövet, a kés a tükör is. Minden tárgynak az a története, ami a kosáré. Valaki volt, aki abból a birodalomból, ahol minden megvan, áthozta. Mint mondják: megvalósította. Másképpen: feltalálta.” /5./

A világ elismerten legősibb népe a szkíta. Kultúrája, nyelve, írása a történelem előtti időkből származik és az lett az emberiség mai kultúrájának alapja. Kézenfekvő, hogy ez a kultúra őrzött meg a legtöbb tudást és alkotást a legősibb időktől napjainkig. Feltehető, hogy ez a kultúrát kifejlesztő, megőrző és továbbadó ősnép genetikailag is a legalkalmasabb volt erre, mellérendelő erkölcsi szemlélete miatt és a világ legősibb nyelvének és írásának birtokosaként is, találékonysága, ötletessége révén. Ennek tudományos - régészeti és genetikai - bizonyítékai mainapság egyre sokasodnak. E népfajtának leszármazottai, utolsó maradványai pedig mi vagyunk, magyarok. Talán ezért adhattuk - és adhatjuk - mi, még ma is, a legtöbbet a világnak.

- Az indogermán és sémi népekkel ellentétben - amelyek az idegen népeket szellemileg is leigázzák, kultúrájukat kioltják - ez a fajta, mellérendelő szemléletével, a vele kapcsolatba kerülő népeket megbecsüli, kultúrájukat értékeli és azt saját kultúrájának gazdagítására használja fel. - Az ízlésének megfelelő hasznosat és szépet veszi át, azt, amely beilleszthető az ősi tudást tartalmazó és őrző ősformáiba, szokásaiba , kultúrájába. - Az átvett idegen kultúrértéket aztán nem egyoldalúan, nehézkesen, hanem dúsgazdag sokoldalúsággal olvasztja magába. -

A mi népünk birtokosa a világ legősibb nyelvének és írásának is. A magyar nyelv és szóképzés, egymástól elválaszthatatlanul, olyan gondolati tartalmat hordoz, mely valósághű és igazsághű. Ezért van az, hogy aki megtanulja a magyar szóalkotási rendszert - gondolkodni is megtanul….mert ez a nyelv gondolkodásra kényszerítő jellegű! - Az idegen nyelvűek közül sokan észrevették ezt már. - Bernard Shaw, a sziporkázó tehetségű angol író, egy interjújában ezt mondta: „Őszintén mondom, az anyanyelvemen nagyon sokszor képtelen vagyok érzéseimet és gondolataimat teljes pontossággal visszaadni…..ha magyar lett volna anyanyelvem, életművem sokkal értékesebb lehetett volna…..mert ezen a különös, ősi erőtől duzzadó nyelven sokszorta pontosabban lehet leírni a parányi különbségeket”…. - Grimm Jakab meseíró szerint „a magyar nyelv logikus és tökéletes felépítése felülmúl minden más nyelvet”. - Ebersberg bécsi tudós szerint „olyan a magyar nyelv szerkezete, mintha nyelvészek gyülekezete alkotta volna, hogy meglegyen benne minden szabályosság, tömörség, összhang és világosság”. - Teller Ede pedig azt mondta, hogy amennyiben nem Ady teremtő nyelvén ismerte volna meg a világot, akkor alig vitte volna többre, egy átlagos középiskolai tanárnál. -

Találmányaink - melyeknek szinte felsorolhatatlan a sokasága - gyakran mérföldkövei voltak az emberi kultúrának és haladásnak és meghatározói a népek, az emberiség szellemi és anyagi fejlődésének. -

Mi ismertettük meg Európával a nadrágot, csizmát, gombot, a finom len- kenderanyagú alsóneműt, harisnyát, ujjas kabátot; nyerget, kengyelt, kocsit; evéshez a kanalat, villát, a kovásszal kelesztett, dagasztott kenyeret, a „konzervek” őseit: tarhonya, szárított húspor stb., a hordozható bőrfürdőkádat, a szagos vizet; - a boltív, a boltozatos folyosó, a kupola, pince, függőkert, vízvezeték, csatornázás, öntözőművek; - a páratlan szépségű arany- és zománc ékszerek és használati tárgyak mind ősi népünk találékonyságát dícsérik.

- A leghasznosabb növények és háziállatok sokaságát is mi honosítottuk meg és vettük használatba. - A ló háziasítása, lovaglásra, teherhordásra való alkalmazása, őseink egyik korszakalkotó tette volt. Haszonállatainkat is most kezdik „újra felfedezni”: a magyar rideg marha, a rackajuh, a puli, kuvasz, komondor stb., stb. - Csak példaképp: az ősrégi nemesítésű és hihetetlenül ellenálló fajtájú tönköly búza nyolcezer éves maradványait találták meg a Szolnok melletti Kengyel községben és nyomai vannak, hogy a korabeli Aggteleki barlanglakók már valamiféle kenyeret is készítettek./12,/. /A tönkölybúza iránt egyébként nyugaton ma akkora az érdeklődés, hogy minden tételben eladható volna./ - Ami a földművelésünk ősiségét illeti, mai ismereteink szerint csak két hely van a világon, ahol időszámításunk előtt már 4000 évvel ekét használtak a föld megmunkálásához : Mezopotámia és a Duna melléke. Az öntözéses mezőgazdaság és a vetésforgó alkalmazása is népünk nevéhez fűződik. - Szöllőkultúránk is oly régi, hogy a világon ma termesztett 49 szöllőfajta közül 19 magyar nemesítésű….A híres kaliforniai szöllőtermesztés meghonosítója is magyar: Haraszthy Ágoston. - A holland eredetűnek tartott tulipán tulipánt 400 éve termesztik. .Mi 3000 év óta ismerjük! Egyébként az egyetlen európai tulipánfajtának géncentruma is éppen a Kárpát medencében van.

De térjünk a modern időkre. Ime találmányaink a közlekedés terén:

- Kandó Kálmán – villanymozdony; - Kossuth Lajos Tivadar - a folyosófülkés vasúti kocsi. - Galamb József és Farkas Jenő a híres Ford T és A-modell megalkotása, a bolygókerekes sebváltó megalkotása is nevükhöz fűződik; - Csonka János és Bánki Donát - karburátor, a gáz- és petróleumüzemű motor; - Bánki– elsőkerék-meghajtású autó; -Barányi Béla - akinek 2500 szabadalma volt - tervezte a legelső bogárhátú Volkswagent - találmányai nélkül biztonságos autózás ma el se volna elképzelhető hisz a gyűrődő gépkocsi-karosszéria, biztonsági utascella is mind az ő találmánya; - Járay Pál – áramvonalas karosszéria;- Anisics Ferenc – gépkocsi diesel-motorok modernizálása;- Spanyol Zoltán – vízüzemű gépkocsi motor,… mai világszabadalom! (Mellékesen: a víz „elégetésének” technikájával hatalmas mennyiségű energia nyerhető, mely olcsó, veszélytelen és környezetkímélő);- Asbóth Oszkár – helikopter propeller;- Kármán Tódor – szuperszonikus repülés; - Schwarz Dávid – kormányozható léghajó (terveit özvegyétől Zeppelin Ferdinánd vette meg és gyártotta le, saját nevén!). - Napjaink furcsa találmánya Chipkó György „mobil lova”. Ennek ábrája ugyan az ősrégi sumír táblaképeken is látható már….Lényege, hogy a ló oldalrúd nélkül, a mar mellett támaszkodó szerkezet alkalmazásával, játszva vontatja az igen alacsony, csaknem a földet érő, kocsit, melyen akár három ülésen három ember is elfér.

A mindennapi élet és a hírközlés terén: Szilárd Leó, Einsteinnel közösen- fridzsider; - Irinyi János /aki éhenhalt!/- zajtalanul gyulladó foszforos gyufa; - Kemperlen Farkas- vakok írása /Braille előtt 10 évvel!/; - Petzval József szepesbélai tanár számításai alapján Voigtlander csinálta meg a fényerős optikai lencsét; - ….a golyóstoll, az ólommentes benzin…mind magyar találmány.

- Puskás Tivadar, Edison munkatársa, – telefonközpont, telefonhírmondó; - Pupin Mihály- tengerentúli telefonozás; - Csicsátka Antal: - sztereo rádió; - Mihály Dénes- távolbalátás; - - Goldmark Péter- színes televízió; - Pollák Antal – gyorstáviró ,/ erről pl. így nyilatkozott Marconi, a szikratáviró feltalálója: „Pollák találmányát csodatalálmánynak tartom”/.

- Jedlik Ányos: - dinamó, villanymotor; - Bláthy Ottó – transzformátor, áramszámláló; - Déry, Bláthy és Zipernovszki- villanygenerátor; - Szilárd Leó- atomreaktor; - Wigner Jenő- plutónium reaktor; - Bay Zoltán- radar;< - Gábor Dénes- hologramm, árúházi vonalkód; - Neumann János /aki nem kapta meg a Nobel díjat!/- számítógép; - Kemény János- mikrokomputer, a számítógépes alapnyelv; - Grove András- a chipek atyja; - Lénárd Fülöp- katódsugarak; - Bánki Donát- vízturbina; - Eötvös Loránt- torziós inga, - Zsigmondi Richárd- ultramikroszkóp; - Csermák Antal a gégetükör - Szent-Györgyi Albert a C-vitamin felfedezője. De a radarcsillagászat, az atomerőmű a markológép, a vasbeton, a személyfelvonó, a gőzturbina, a szélturbina, a bakelit hanglemez, a sötétkamra, a porcelánfajansz, a világító dióda, a hangosfilm, a képtáviró stb. stb…..mind-mind magyar találmányok.

Mindezek csak kiragadott példák a magyar találmányok hihetetlen sokaságából. Ezekből évekkel ezelőtt, a budapesti Millenárison felépített „Álmok álmodói - Világraszóló magyarok” című kiállításon, jó párat megcsodálhatott a nemzet. Az emberek reggeltől estig, hosszú sorokban álltak és várakoztak, hogy megnézhessék ezt a lélekemelő, mindeneket büszkeséggel eltöltő kiállítást - amelyet azonban „idegenszívűek” uralomra kerülésekor, könyörtelen gyorsasággal lebontottak.

Alkotásaink az építészet terén:

Az első láncrendszerű híd a világon: Budapesten épült.

- Az első, legnagyobb parttávú, pillérnélküli híd - a régi Erzsébet-híd - is nálunk épült.

- Az első földalatti !…...

És továbbmenve a felsorolásban, most már név szerint is:

Kempelen Farkas - a schönbrunni palota előtti kút tervezője

Asbóth Sándor - a newy-yorki Central Park szabályozója

Bábolnai - New.York legszebb színházait építette

Jernian Jenő - a Rio de Janeiro-i kikötő építője

Maróti Géza - építette a mexikói Operát,

Baján - a velencei Kiállítási Pavilont,

Engelberth - a lisszaboni kikötőt,

Kaffka - a kairói tőzsdepalotát építette,

Szentgáli Antal és

Gabányi Károly - építették a mandzsuriai vasúthálózatot,

Czetz János - a Vladivosztoki Kikötőt,

Türr István - a Korinthusi Csatornát, és

Tóth nevű magyar tervei alapján építette Lesseps Ferdinánd a Szuezi Csatornát!!!

.

A hadászat terén: - / ha eltekintünk a visszacsapó íj és a kengyel ősrégi magyar találmányoktól/ - Luppis Balázs fregattkapitány- a torpedó feltalálója; - Alexy János, szabadságharcunk idején könnyű hátultöltős puskát talált fel, mely a jóval később „feltalált” Mannlicher puskák szerkezetével csaknem azonos volt. Fel is ajánlotta a magyar szabadságharc katonái számára, de Mészáros Lázár akkori hadügyminiszter kinevette őt…Alexy ebbe bele is őrült!; - Szakács Gábor a világháború idején - az osztrák-magyar hadügyminisztérium megbízásából - egy új gépfegyvert és hegyiágyút tervezett meg, és az ő találmánya a lángszóró is! - De háromszáz találmánya közül, a praktikus mezőgazdasági gépekre volt a legbüszkébb. Egy új típusú motoreke feltalálásáért pl. Horthy Miklós kormányzó kormányfőtanácsossá - méltóságos úrrá - nevezte ki a makói kisgazda család leszármazottját. - Megemlíthető még, hogy az ejtőernyő is magyar találmány!

És ez csak a technika! - De a tudományok, szervezés, törvényhozás terén is élenjárók vagyunk.

Tudományok

csak ami hirtelen az eszembe jut,,,.

Bolyai Farkas - a nem-euklideszi geometria megalkotója,

,Festetich Imre öröklődési kísérleteinek eredményeivel jócskán megelőzte Mendelt és bár ezeket azon frissiben a szaksajtóban is közölte, Mendel, akinek mindenlépp lehetett tudomása erről, közleményeiben sehol sem említi Festetich nevét! - Izsák Imre a Föld geoid alakjának meghatározója. – Szent Györgyi Albert - az izomműködési kutatásaiért Nobel díj; - Selye János – a stressz fogalma és mibenléte.

Szervezés.

Az első technikai polgári főiskola nálunk volt. -

A párisi École Normale-t a mi Selmecbányai Akadémiánk mintájára szervezték.

Az angol üvegipart 1566-ban magyarok alapították

Papírgyárunk hamarabb volt Angliánál !

Törvényhozásunk, törvénykezésünk a legrégibb.

Az Aranybulla Európában a második alkotmány volt - leírt formában. Persze gyakorlatilag - le nem írt formában - alkotmányunk már vagy ezer éve létezett!

Werbőczi Hármaskönyve a legkorábbi törvénytár,

A vallásszabadságot a világon legelőször a Tordai Országgyűlés nyilvánította ki és biztosította azt.

Katonai vonatkozásban:

Halász Zsigmond a poroszok első huszárezredének megszervezője

Bercsényi állította fel Franciaországban a róla elnevezett huszárezredet.

/Franciaországnak egyébként öt Maréchalle de France-ja, hat Maréchalle de Camp-ja és

öt General de Brigadet-ja volt magyar!//

Czecz János alapította Argentína első kadettiskoláját,

Kovács Mihály ezredes volt Washington katonái közt a legnagyobb hős…..

Világhírű felfedezőink, utazóink igen sokan voltak .

Julianus barát, Jerney János, Magyar László, Teleki Sámuel / a Rudolf és Stefánia tavak felfedezője!/, Zichy jenő és Ágost grófok, Bíró Lajos, Baráthosi Balogh Bernát, Cholnoky Jenő, Torday Emil, Lóczy Lajos, Besse János, Jankó János, Pőhle Vilmos, Jaksics Gergely, Orlay János, Bálint Gábor, Kőrösi Csoma Sándor, Stein Aurél……..

Zeneszerzőinket is jól ismeri a világ;

Liszt, Hubay, Dohnányi, Lehár, Kálmán, Jakobi, Bartók, Kodály……..

Atomtudósainkat talán még jobban ismerik;

Hevesi György, Szilárd Leó, Teller Ede, Wigner Jenő, Neumann János.

Úgy látszik, ez a találékonyság, alkotókészség máig se veszett ki belőlünk, mert lám, a magunkfajta „marslakók” ma is bőven ontotják találmányaikat a maguk kedvére és a Nyugat hasznára.

Ignácz Rózsa meséli.

„Hihetetlen még elképzelni is, hogy csinált a józseffalvai csángó, Székely Albert ezermester, csupa fából egy tisztességesen szóló, két és fél oktávos, kétpedálú, fújtatós szerkezetű orgonát. Elemin kívül iskolát nem járt. A templomi orgonát tanulmányozta, meg egy régi, eldobott orgonakeretet, amit eladtak s ő vett meg kecskepajtának. Addig tartogatta benne a kecskéit, míg rájött, hogy ilyesmit ő is tudna szerkeszteni. S megcsinálta. Ez az orgonája már a harmadik, ezt már rendelésre készítette. Szereth városába szállítják éppen ma, a szerethi lengyel katolikusok. Két szekérre is alig fér, akkora. Szerte kell bontani, most éppen azon fáradozik, hogy bontsa szét úgy, hogy a szerethiek össze tudják rakni s neki ne kelljen velük utaznia. Összeszoruló szívvel nézem az apró, csúnyaarcú Székely Albertet. Ha Lipcsében születik, ma övé talán Európa legnagyobb templomi orgonagyára, de itt, kivetve, Bukovinában, nyomorult fajtája örök szimbólumaként azt találja föl, előlről kezdve, önerőből, amit mások már nagy technikával, nála ezerszer kiválóbban tudnak. Székely Albert különbenis nevezetes ember. Az 1938-as Eucharisztikus Kongresszus alkalmakor Pesten járt s ő ajándékozta a Kormányzó Úrnak azt a csodálatos órát, ami most is ott áll a vár egyik zugában. Másfél évig csinálta, s tiszta szívből, csupa ajándékba adta, de a Kormányzó Úr mégis megajándékozta. Azon azután ő ismét deszkát vett s orgonát fabrikált.

Klári és Kálmán megszólaltatják búcsúzóul az orgonát. Klári a Rákóczi indulót játssza s Székely Albert levett sapkával tiszteleg. Szót se szól, csak jelzi, hogy érti, ismeri ő ezt. S az orgona szekerekre kerül. Útra kel. Nem értheti ezt boltból élő, városi ember, mit jelent egy csupa kézzel faragott , két és fél évig készült orgonát megsiratni. Klári kövér könnyeket potyogtat. Székely lány a javából. Székelyek közt élt Bukarestben is. Ő tudja legjobban, mi ez: a semmiből, egyedül , két kézzel kultúrát teremteni. Mert Székely Albert ezt csinálja. Ezen a vad, kietlen, civilizálatlan vidéken - Isten kultuszát ápoló orgonát fabrikál. Immár a harmadikat. S gyártott ő egyebet is. A józseffalvi templom tornyába kell felszállnunk, hogy megcsodálhassuk azt az egyebet. Meg-megcsúszunk a galambtrágyától síkos toronylétrán. Bundámra az előlhaladó sekrestyés gyertyájából irgalmatlanul csepeg a magolvadt stearin. Influenzától elnehezült lábamat alig vonszolom, de , de ott vagyunk végre mégis a toronyablak előtt, ámulva látom a furfangos szerkezetet. Harangjáték az, s milyen bonyodalmas művelettel mozog! Mikor üt az óra a harang oldalán, akkor egy drót megrántja a torony négy ablaka mögött elhelyezett festett korongot. S minden rándításra továbbfordul a korong, minden mozdulásra más alak tűnik fel a nyitott toronyablakban. Jönnek sorban az Árpád-házi szentek, úgy, ahogy Székely Albert gyermekes fantáziájával megfestette őket. Boldog Margit tubarózsás koszorúval, Szent Imre liliommal, Szent István s Szent László – a hosszú homlokú. Van még néhány nem magyar szent is a korong másik falán , de azokat nem tudom megnézni, ott most lukas a lépcső s a korong ilyen nyirkos, ködös időben nem forog. Nem ért rá megjavítani a nagy orgonafabrikálásban, azt mondja Székely Albert”

Mennyi csodálatos ötlet…mennyi kiváló elme! - Azt hiszem, mi, magyarok tudatában sem vagyunk ennek. Önzetlenül és gyanútlanul ontjuk a világ számára mindezt és talán még csodálattal és hálával is vagyunk azon idegenek iránt, akiktől visszakapjuk ezeket a tőlünk elorzott találmányokat. Arra pedig, hogy elménk kiváló alkotásaiból esetleg hasznot is húzzunk, végképp nincs tehetségünk - vagy talán erőnk ?,.. pénzünk??

Van egy öreg album: „Magyarország a párisi világkiállításon – 1900.” - „ Döbbenetes erejű a kép, az országimázs, amit a korabeli Magyarországról a világkiállítás látogatója kaphatott: erő, kreativitás, élenjárás iparban, technologiában, tervezésben: ez az ország nem Európa pereme volt, ez maga Európa, anno Domini 1900! ….Bemutattuk a franciáknak - hadd lássanak ők is világszínvonalat - az akkori Európa legkorszerűbb, leghatékonyabb, legszebb gyorsvonati gőzmozdonyát…mely aztán aranyérmet is kapott. Csodájára jártak vasúti termékeinknek: komfortos vagonjainknak, korszerűen biztonságos fékberendezéseinknek, egyedülállóan hatékony hóekéinknek. És állandó tolongás volt a Mars-mezőn felépített díszletalagútban ingázó magyar földalatti vasúton is, mert bármilyen képtelenségnek tűnjék ez ma: 1900-ban órákig álltak sorban a párisiak, hogy részük lehessen egy félperces füstmentes metrózásban. És ezt az élményt a XX. század küszöbén csak mi, magyarok tudtuk megadni nekik. A rövidre rá megnyíló első párisi metróvonal bamba másolata volt a már négy éve működő budapestinek, ami nem meglepő, nálunk tanulták a francia mérnökök ezt a technologiát… - Hazánk bányászata külön bemutatásra került és….…mezőgazdasági kiállításunk is, ahol olyan ízű zamatú és minőségű termékeket láthattak, amit máshol egészen biztosan nem.”

Földi életünkben bizonnyal a legnagyobb felfedezés az, amikor valaki utat s módszert talál ahhoz, hogy maga és embertársai a túlvilággal - minden dolgok Teremtőjével, a világegyetem Feltalálójával - kapcsolatba kerülhessenek. A szentek és boldogok ezen utak felfedezői.

A magyar föld szentjeinek száma - a Kárpát-medencei államalapítás óta - hatvannál is több! Ennyi csodálatos személyiséggel egyetlen nemzet sem dicsekedhet a világon! Európa népei és uralkodóházai - már csak a családi kapcsolatok révén is - mind merítettek ebből a szellemiségből!.... Néha az jár az eszemben, hogy ennek a fajtánkból való égi rokonság segítségének is szerepe lehet talán abbéli kiválasztottságunknak, hogy ennyi áldást hozó találmányt adhattunk az emberiségnek.

Mindenesetre az biztos: szellemi gazdagságunk és gazdasági szegénységünk ma egymással fordított arányban áll! Mégis tagadhatatlan, hogy

MAGYARORSZÁG A VILÁGBAN SZELLEMI NAGYHATALOM !!

Jósok, látók, médiumok – boszorkányok és kuruzslók

A Tv2 műsorán Ezo tv címmel folyik az ezoterikus néphülyítés – és nagyüzemi lenyúlás. 475 forintos percdíjjal kapcsolják a szánalmasan naiv nagyérdeműt. Bár arra gondosan figyelnek, hogy ne legyen ideje a betelefonálóknak sokat beszélni, esetleg reagálni a „jósok” által mondottakra. A betelefonálás így is folyamatos.

A médiumok, kártyavetők és különböző hangzatos „foglalkozásokat” űzők „felvilágosítják” a telefonálót teljesen átlagos dolgokról tippszerűen – a nyolcvan éves nénikével például közlik, hogy ízületi betegségei lehetnek, a fiataloknak meg szerelmi bonyodalmai. A telefonvonalak izzanak – a számlákon pedig gyűlik a pénz.

Az ezoterikus műsor telefonos ügyfélszolgálatának munkatársai (hagyjuk a sallangokat) jobb esetben egyszerű kuruzslók. A fenti példákhoz hasonlóan süketelnek, misztikus maszlaggal körítve. Felveszik a fizetésüket, és azt a hónapot is megúszták munka nélkül.

Rosszabb esetben viszont az ezoterikus hókuszpókusz mögött (nem csak a műsorra vonatkozóan) valóban ott állhat a mágia – ne szépítsük, erről van szó. A közvetítők valahonnan kapott tudást kihasználva tévesztik meg az embereket. A fekete mágia a legsötétebb mesterkedés, de ez egyéb hasonló tevékenység sem Istentől való.

Ha valaki pedig pozitív forrásból kap tudást, ismereteket, látást, pláne nem élhet vissza azzal. Például nem kérhet pénzt a „szolgáltatásért”. Az Istentől jött tudás adomány. Ingyen vettétek, ingyen adtátok. Az Evangélium egyértelműen lefekteti, hogy a közvetítő nem élhet vissza a kapott erővel, azért ellenszolgáltatást nemhogy nem kérhet, de nem is várhat el. Nemcsak anyagiakban, de a maga számára semmiféle pluszt nem követelhet meg, semmi többet, mint ami bármely egyszerű embert megillet. A tudással áldottak közvetítők, maguknak tiszteletet, imádatot, elismerést nem követelhetnek. Ezt nemhogy Isten földi szolgálói, de még az angyalok sem tették. „Állj fel, ugyanolyan szolga vagyok, mint te!” - ez a mondat az angyalok, apostolok és egyházatyák szájából többször is és többféleképpen elhangzott, amikor térdre estek előttük, látva a hihetetlen erejű csodákat. Más részről pedig az ókereszténységben az apostoloknak és a gyülekezeti vezetőknek elő volt írva, hogy dolgozniuk kell, és abból kell megélniük, nem a csodák áruba bocsátásából. A gyülekezeti-társadalmi munkáért (szervezés, temetés, a közös gazdasági javak gyarapítása, vagyis ami egyáltalán nem kapcsolódhatott a természetfelettihez) elvileg ugyan járt pénz, mint világi munkáért, de a tanítók nagy része még ezt is visszautasította, nehogy az első keresztények valahogy összehasonlítsák őket a már akkor is közismert jósokkal, kuruzslókkal, fekete mágusokkal, szellemidézőkkel. Ennek a kérdéskörnek a másik magyarázata pedig Simonnak, a mágusnak az esetéhez kapcsolódik (egyes források szerint ő korának egyik legnagyobb mágusa volt). Simon ugyanis fizetni akart Péter apostolnak, hogy ruházza rá a Szent Lelket, és hogy azt ő maga is átadhassa, és pénzt akart ezért adni. Az apostol igen kemény fellépése azonban világossá tette, hogy az Isten ajándéka pénzen nem vásárolható meg. Ez ugyanis azt jelentené, hogy olyasmit akar adni valaki az Istennek, ami nem Istené, hanem a saját tulajdona, ami képtelenség. Ember és Isten között nem létezik semmiféle adásvétel, kereskedelem, csereügylet, mert minden az Istené, és semmi sem az emberé. Ezt kétségbevonni igen súlyos hitetlenség, azt pedig feltételezni, hogy Isten ajándékához, csodáihoz bármi is fogható ezen a világon, óriási tévedés. A romlandó, értéktelen, semmit sem érő pénzzel nem lehet megfizetni a valóban értékes csodákat; a papírfecnikből vagy fémdarabokból akkor sem lehet a legkisebb csodát sem megvenni, ha összehordva őket egy kupacba nagyobbak lennének a legmagasabb földi hegynél. Aki a hegyeket teremtette, nem teremtett volna-e ezen a világon is egy hegynyi aranyat magának, ha azt szeretné?

Isten küldöttei, lévén akár földi, akár szellemi lények, az Urat szolgálják, és imádják. Rajta kívül imádat sem jár senkinek – a szenteknek is „csupán” tisztelet. A maguknak pénzt, elismerést, engedelmességet követelő látnokok, függetlenül attól, hogy rendelkeznek-e valós tudással, illetve hogy az milyen eredetű, bűnösök. Méghozzá a legsúlyosabb ítélet alá esők.

Juhász Pál

Az oktatási rendszer javításra szorul

Az oktatási rendszer szándékosan van lebutítva, mert nem érdeke a háttérérdekeknek, hogy a rabszolgáik túl okosak legyenek. Még a végén a saját lábukra állnának.
*John Taylor Gatto* *1990. január 31-én hangzott el ez a beszéd, amikor a szerző átvette New York városának Év Tanára díját*. Szavai a mai napig figyelemre és megfontolásra méltóak, hiszen ez nemcsak az USA-ra, de az egész világra, így Magyarországra is jellemzőek.

Mindazoknak a nagyszerű tanárismerőseimnek a nevében veszem át ezt a díjat, akik az évek során arra törekedtek, hogy a gyerekekkel való találkozásuk hiteles legyen; azoknak a férfiaknak és nőknek nevében, akik sosincsenek eltelve önmagukkal, akik szüntelenül kérdéseket tesznek föl, akik mindig igyekeznek megfogalmazni és újrafogalmazni, hogy mit is kellene jelentenie az “oktatás” szónak.

Az Év Tanára díj birtokosa nem a legjobb tanár – ők túl csöndesek ahhoz, hogy csak úgy észrevehessük őket -, hanem zászlóvivő; azoknak a nyilvánosság előtt láthatatlan embereknek a jelképe, akik életüket örömmel állítják a gyerekek szolgálatába. Ez a díj éppen annyira az övék, mint az enyém.

Korunkban nagy válságát éli az iskola. Gyerekeink tizenkilenc ipari nemzet között sereghajtók olvasásban, írásban és számtanban. A legutolsók. A világ narkomániás gazdasága az árucikkek fogyasztására épül; ha nem vásárolnánk annyi álomport, az üzleti világ összeomlana – és az iskolák fontos értékesítési helyek. A tizenévesek között nálunk a legmagasabb az öngyilkosok aránya, és a többségük a gazdagok közül kerül ki, nem a szegények közül. Manhattanben az új házasságok ötven százaléka öt évet sem ér meg. Kétségtelen, hogy valami baj van.

Iskoláink válsága egy nagyobb társadalmi válságot tükröz. Úgy tűnik, elvesztettük az önazonosságunkat. Példa nélküli a gyerekek és az öregek világtól való elzárásának mértéke: senki sem beszél már velük. Márpedig ha a gyerekek és az öregek nem érintkeznek egymással naponta, akkor a közösség csak egy jövő és múlt nélküli folytonos jelenben él.

Valójában a “közösség” szó nem is nagyon használható az egymással való viselkedésünk megnevezésére. Hálózatokban élünk, nem közösségekben, és mindenki, akit csak ismerek, magányos ettől. Furcsa módon az iskola főszerepet játszik ebben a tragédiában, mint ahogy a társadalmi osztályok bűntudatának növekedésében is.

Úgy tűnik, emberválogatásra használjuk az iskolát, egy kasztrendszert hozunk létre, amelyben aztán ott vannak a metrókban barangolva kéregető és az utcán alvó érinthetetlenek. Nagyon érdekes jelenségre lettem figyelmes huszonöt éves tanári pályafutásom alatt: a tanítás és az iskolák egyre jelentéktelenebbé válnak a bolygó nagy vállalkozásai számára. Senki sem hiszi már el, hogy a tudósokat természettudományi órákon képzik, a politikusokat állampolgári ismeretek órákon, a költőket angolórákon. Igazság szerint az iskolák valójában csak engedelmességet tanítanak.

Nagy rejtély ez előttem, mert ezernyi emberséges, törődő ember dolgozik az iskolákban tanárként, segédként és igazgatóként, ám egyéni erőfeszítéseikben alulmaradnak az intézmény elvont logikájával szemben. Noha a tanárok törődnek a gyerekekkel és nagyon keményen dolgoznak, az intézmény pszichopata; nincs lelkiismerete. Megszólaltat egy csengőt, mire a versírás kellős közepén tartó fiatalembernek be kell csuknia a füzetét, és egy másik cellába kell vonulnia, ahol emlékezetébe kell vésnie, hogy az emberek és a majmok közös őstől származnak.

Kötelező oktatásunk rendszerét Massachusetts államban találták ki 1850 körül. Becslések szerint Massachusetts lakosságának nyolcvan százaléka ellenezte; néha fegyverekkel. A Cape Cod-i félszigeten fekvő Barnstable lakossága egészen az 1880-as évekig óvta a gyerekeit, de aztán a nemzetőrség elfoglalta a települést, és a gyerekek fegyveres őrizet mellett meneteltek iskolába. Íme egy elgondolkodtató furcsaság: Ted Kennedy szenátor hivatala nemrégiben közzétett egy tanulmányt, amelyben az áll, hogy a kötelező oktatás bevezetése előtt az államban 98%-os volt az írni-olvasni tudók aránya, utána pedig sosem emelkedett 91% fölé, ahol 1990-ben áll. Remélem, ezt érdekesnek találják.

Itt egy másik elgondolkodtató furcsaság: az otthoni iskoláztatás mozgalma szép csöndben akkorára nőtt, hogy ma már másfél millió fiatalt kizárólag a saját szüleik tanítanak. Múlt hónapban az oktatási hírügynökség azt a meglepő hírt közölte, hogy úgy tűnik, az otthon tanított gyerekek gondolkodás terén öt vagy akár tíz évvel is megelőzik beiskolázott társaikat. Nem hiszem, hogy egyhamar megszabadulunk az iskoláktól – az én életemben biztosan nem -, de ha változtatni szeretnénk a dolgok tudatlansági katasztrófába torkolló folyásán, akkor be kell látnunk, hogy az iskola nagyon jól “iskoláztat”, de nem “oktat” – tervezéséből kifolyólag. Nem a tanárok hibája ez, nem is a kevés pénzé, hanem arról van szó, hogy az oktatás és az iskoláztatás sosem lehet egy és ugyanaz a dolog.

Horace Mann, Barnard Sears, Harper (University of Chicago) , Thorndyke (Columbia Teachers College) és még néhány más ember a tömegek tudományos igazgatására tervezte az iskolákat. Az iskolának az a feladata, hogy szabályok alkalmazása révén szabályos embereket állítson elő, megjósolható viselkedésű, irányítható embereket. Az iskolák nagyon sikeresek ebben. Társadalmunk azonban szétesőben van, és egy ilyen társadalomban csak az önálló, magabiztos és individualista emberek sikeresek – hiszen halott az eltartottakat és a gyöngéket óvó közösségi élet. Mint már mondtam, lényegtelen, hogy mi kerül ki az iskolákból. A jól iskolázott emberek jelentéktelenek. Árulhatnak filmeket vagy borotvapengéket, aktákat tologathatnak és telefonon beszélhetnek, vagy számítógépek villogó képernyői előtt ülhetnek bután, de emberi lényekként hasztalanok. Hasztalanok mások és önmaguk számára.

Azt hiszem, a minket körülvevő napi szenvedést javarészt az okozza, hogy abszurd felnőttekké válásra kényszerítjük a gyerekeket, Paul Goodman harminc évvel ezelőtti szavaival élve. Az iskoláztatást érintő reformoknak foglalkozniuk kell az iskoláztatás abszurditásaival. Abszurd és életellenes egy olyan rendszer részének lenni, amelyik pontosan ugyanolyan korú és ugyanahhoz a társadalmi osztályhoz tartozó emberekkel zár össze bennünket. Ez a rendszer gyakorlatilag elvágja az embert az élet mérhetetlen tarkaságától és az együttműködő változatosságtól; elvágja önmaga egy részétől, a saját jövőjétől, és egy folyamatos jelenhez igazítja, majdnem úgy, mint a televízió.

Abszurd és életellenes egy olyan rendszer részének lenni, amelyik arra kényszerít bennünket, hogy egy verset olvasó idegent hallgassunk, amikor mi építészetet szeretnénk tanulni, vagy hogy egy idegennel ücsörögve építészetről beszéljünk, amikor mi verset szeretnénk olvasni. Abszurd és életellenes, hogy fiatalságunk minden napján egy gong hangjára cellából cellába vonuljunk egy olyan intézményben, amely nem engedi meg az egyedüllétet, sőt még az otthon szentélyébe is elkísér bennünket a “házi feladat” elkészítésének követelményével.

“Hogyan tanulnak meg olvasni?” – kérdik önök, a válaszom pedig a következő: “Emlékezzenek Massachusetts tanulságaira.” Ha a gyerekek teljes életet élhetnek, nem pedig korosztályokra osztottat cellákban raboskodva, akkor könnyedén megtanulnak írni, olvasni és számolni, feltéve, hogy mindezeknek a tevékenységeknek értelmét látják a körülöttük kibontakozó életben. Ne feledjék azonban, hogy az Egyesült Államokban szinte senki sem kap sok megbecsülést, aki olvas, ír vagy számol.

A fecsegők országa vagyunk, a fecsegőket fizetjük meg legjobban, a fecsegőket csodáljuk legjobban, így hát a gyerekeink állandóan fecsegnek, utánozzák a televízióban látható mintaképeket és a tanárokat. Ma már nagyon nehéz megtanítani az “alapokat”, mert a társadalmunkban ezek valójában nem is alapok többé. Jelenleg két intézmény irányítja a gyerekeink életét: a televízió és az iskola, ebben a sorrendben. Mindkettő végtelen, szűnni nem akaró elvontsággá fokozza le a valódi világbeli bölcsességet, bátorságot, mértéktartást és igazságosságot.

Az elmúlt évszázadokban a gyerekek és a kamaszok valódi munkával, valódi jótettekkel, valódi kalandokkal töltötték idejüket, és realisztikus keresést folytattak olyan mentorok után, akik azt taníthatták nekik, amit tényleg meg akartak tanulni. Sok időt töltöttek közösségi tevékenységekkel, a szeretet gyakorlásával, a közösség minden szintjének megismerésével és tanulmányozásával, a házépítés elsajátításával, és tucatnyi egyéb, a férfivá vagy nővé váláshoz szükséges feladattal.

A tanítványaimnak azonban az alábbiakra megy el az idejük: A hét 168 órájából 56-ot alszanak a gyerekeim. Marad tehát 112 órájuk önmaguk megformálására. A gyerekeim hetente 55 órát töltenek tévénézéssel a legújabb hírek szerint. Marad tehát heti 57 órájuk a felnőtté váláshoz. A gyerekeim hetente 30 órát töltenek iskolában, körülbelül 6 órájukba kerül a készülődés, a bejárás és a hazajárás, és átlagosan heti 7 órát fordítanak a házi feladatokra. Ez összesen 43 óra. Ez idő alatt folyamatos megfigyelés alatt állnak, sem idejük, sem helyük nincs az egyedüllétre, és megfenyítik őket, ha a saját fejük szerint próbálnak mozogni térben és időben. Marad tehát heti 12 órájuk az egyedi tudat kialakítására. Persze a gyerekeim esznek is, ahhoz is idő kell; nem sok, mert a családi étkezés szokását már nem ismerik. Ha azonban heti 3 órát számítunk föl az esti étkezésekre, akkor azt kapjuk, hogy mindegyik gyereknek heti 9 órája marad önmagára. Ennyi nem elég. Ennyi nem elég, ugye?

Persze minél gazdagabb a gyerek, annál kevesebb tévét néz, de a gazdag gyerek idejét is éppen ilyen szűkre szabja a tömegszórakoztatás némileg gazdagabb tárháza, és az, hogy egy sor magánórára kötelezik olyan tárgyakban, amelyeket csak ritkán választ meg ő maga. Furcsa, de mindezek csak kozmetikázottabb módjai az emberek függővé tételének. Az ilyen emberek képtelenek kitölteni a saját idejüket, képtelenek értelmes tartalommal és örömmel teli életet élni.

Országos betegség ez, ez a függőség és céltalanság, és szerintem az iskolázásnak, a televíziónak és a tanítási óráknak – az egész chautauqua- elképzelésnek – sok közük van hozzá. Gondoljunk csak az országot pusztító dolgokra: a kábítószerekre, az esztelen versengésre, a szórakozásból űzött szexre, az erőszak pornográfiájára, a szerencsejátékokra, az alkoholra, és mind közül a legrosszabb pornográfiára, a vásárlásnak szentelt életekre, a felhalmozásra mint filozófiára. A függő emberek szenvedélyei ezek, és az iskoláink elkerülhetetlenül ezt hozzák létre.

Szeretném ismertetni önökkel, hogy milyen hatással van a gyerekre az, hogy megfosztják őket minden idejüktől – a felnőtté váláshoz szükséges idejüktől -, és elvontságokkal foglalkozásra kényszerítik őket. Hallaniuk kell ezt, mert csupán megtévesztés az a reform, amelyik nem veszi tűz alá ezeket a rendellenességeket.

1. A tanítványaimat nem érdekli a felnőttek világa. Ez szemben megy több ezer év tapasztalatával. A fiatalokat mindig is a nagyok alapos megfigyelése izgatta leginkább, de manapság senki sem akar felnőni. És ki hibáztathatja őket ezért? Játékok vagyunk.

2. A tanítványaimban szinte semennyi kíváncsiság nincs, és ami van, az sem tart sokáig; nem tudnak hosszabb ideig figyelni, még az általuk választott dolgokra sem. Látnak valami kapcsolatot a teremváltásra újra meg újra felszólító csengő és az elillanó figyelem jelensége között?

3. A tanítványaimnak szegényes a jövőfelfogása, alig értik, hogy a holnap milyen bonyolultan kapcsolódik a mához. Mint már mondtam, folytonos jelenben élnek, tudatuk a jelen pillanatnál véget ér.

4. A tanítványaimat nem érdekli a múlt, nem fogják fel, hogy miként határozza meg a múlt a saját jelenüket, miként korlátozza a választásaikat, formálja értékeiket és életüket.

5. A tanítványaim kegyetlenek egymással, nem éreznek részvétet a szerencsétlenül járt iránt, kinevetik a gyengeséget, és megvetik azokat, akik nagyon is jól láthatóan segítséget igényelnek.

6. A tanítványaim kínosan érzik magukat meghitt vagy őszinte helyzetekben. Sejtésem szerint e tekintetben olyanok, mint a legtöbb örökbe fogadott ember, akit ismerek: nem tudnak mit kezdeni a valódi meghittséggel, mert egész életükben egy titkos belső ént védelmeztek egy olyan nagyobb külső személyiség burka alatt, amelynek mesterséges darabkáit a televízióból kölcsönözték, vagy a tanárok manipulálására szedték össze. Mivel nem azok, mint akiknek mutatják magukat, az álruhájukat elkoptatja a meghittség, így hát kerülniük kell a meghitt kapcsolatokat.

7. A tanítványaim anyagiasak, az anyagiasan mindent “osztályzó” tanárok példáját követik – és a televízióban látható mentorokét, akik a világon mindent ingyen kínálnak.

8. A tanítványaim függők, passzívak, és új kihívásokkal találkozva elbátortalanodnak. Ezt gyakran külső hősködéssel, dühvel vagy agresszivitással leplezik, odabent azonban bátorság nélküli űr van.

Említhetnék még mást is, amivel egy iskolareformnak meg kellene birkóznia ahhoz, hogy az ország hanyatlását megakadályozza, de mostanra már megértették a mondandómat, akár egyetértenek vele, akár nem. Vagy az iskolák okozták ezeket a rendellenességeket, vagy a televízió, vagy mindkettő. Egyszerű számtan kérdése az egész: az iskola és a televízió veszi el a gyerekek minden idejét. Ez semmisítette meg a saját gyerekei oktatásából kiszorult amerikai családot. A televízióban és az iskoláztatásban kell rejlenie a hibának.

Mit lehet tenni? Először is napról napra, évről évre zajló szüntelen és vad országos vitára van szükségünk. Addig kell ordítoznunk és vitáznunk erről az iskola nevű dologról, amíg helyre nem hozzuk, vagy végképp el nem rontjuk. Vagy az egyik, vagy a másik. Ha helyre tudjuk hozni: jó. Ha nem tudjuk, akkor ott van az otthoni tanítás reményteljes útja. Ha erre fordítjuk a családnevelésre költött pénzt, akkor két legyet üthetünk egy csapásra: a családokat is rendbe hozzuk és a gyerekeket is. Lehetséges valódi reform, de egy fillérbe sem kellene kerülnie.

Újra kell gondolnunk az iskoláztatás alapjait, és el kell döntenünk, hogy mit és miért tanuljanak a gyerekek. Ez az ország 140 éven át a “szakértők” fölényes parancsnoki központjának, egy társadalommérnökökből álló központi elitnek a célkitűzéseit próbálta ráerőltetni az emberekre. Ez nem vált be. Nem fog beválni. Emellett ezzel durván elárulták a demokrácia ígéretét, amely pedig egykor csodálatos kísérletté tette ezt az országot. Az oroszok kísérlete, hogy platóni köztársaságot hozzanak létre Kelet- Európában, a szemünk előtt mondott teljes csődöt. A mi kísérletünk is, hogy ugyanazt a fajta központi merevséget erőltessük az emberekre az iskola felhasználásával, éppen darabjaira esik, bár lassabban és fájdalmasabban.

Azért nem működik, mert az alapfeltevései gépiesek, emberellenesek, és ellenségesek a családi élettel szemben. Lehet gépies oktatással irányítani az életet, de az élet mindig visszavág a társadalmi rendellenességek fegyvereivel: kábítószerekkel, erőszakkal, önpusztítással, közönnyel és a tanítványaimban látott tünetekkel. Legfőbb ideje visszatekinteni, hogy újra szert tegyünk egy működő oktatási filozófiára.

Az egyik kiváltképpen kedvelt filozófiám az európai uralkodó osztályok kedvence volt évezredeken át. Az óráimon annyit használok belőle, amennyit csak tudok; vagyis annyit, amennyivel még megúszom szárazon a kötelező oktatás jelenlegi intézményében. Azt hiszem, a szegény gyerekeknél éppen olyan jól beválik ez a filozófia, mint a gazdagoknál. Az oktatás eme elit rendszerének magva az a hit, hogy az önismeret a tudás egyetlen igazi alapja. E rendszerben a gyerekeket minden életkorban magukra hagyják egy megoldandó problémával egy irányítatlan környezetben. A probléma néha nagyon kockázatos, például vágtatás vagy ugratás egy lóval, ám természetesen elit gyerekek ezrei oldanak meg ilyesmiket sikeresen tíz éves koruk előtt. El tudják képzelni, hogy egy ilyen kihívásnak megfelelt ember valaha is kételkedni fog a képességeiben?

A probléma néha a magány tökéletes elsajátítása, mint Thoreau esetében a Walden-tónál, vagy Einstein esetében a svájci vámhivatalban. Egyik korábbi tanítványom, Roland Legiardi-Lura – noha szülei meghaltak, és semmit nem örökölt – egyedül biciklizte át az Egyesült Államokat, pedig jóformán még fiúkorban volt. Csoda hát, hogy amikor felnőtt fejjel filmet szeretett volna készíteni Nicaraguáról, akkor egyetlen fillér és mindenféle filmes tapasztalat nélkül is nemzetközi díjat nyert? Pedig egyébként ácsként dolgozott.

Jelenleg elvesszük a gyerekeinktől az önismeret kifejlesztéséhez szükséges összes időt. Ennek véget kell vetnünk. Olyan iskolai élményekben kell részesítenünk őket, amelyek visszaadják ennek az időnek a jelentős részét; már kiskoruktól kezdve rájuk kell bíznunk a független tanulást; valószínűleg iskolai keretek között, de távol az intézményi környezettől. Olyan tantervet kell készítenünk, amely esélyt biztosít mindegyik gyerek számára a saját egyéniségének és önbizalmának kifejlesztéséhez.

Nemrégiben hetven dollárt adtam egy tizenkét éves lány tanítványom kezébe, és az angolul nem beszélő anyjával együtt busszal elküldtem New Jersey partja mentén Sea Bright rendőrfőnökéhez, hogy meghívja egy ebédre és bocsánatot kérjen, amiért eldobott egy üdítős üveget a parton. E nyilvános bocsánatkérésért cserébe elértem a rendőrfőnöknél, hogy a lány egy napra betekintést nyerhessen egy kisvárosi rendőrség életébe. Pár nap múlva két másik tizenkét éves tanítványom utazott egyedül Harlemből a West First Streetig, ahol egy újság szerkesztőjénél kezdtek tanonckodni, a következő héten pedig három tanítványom reggel hatkor a jersey-i mocsár közepén fog állni, ahol egy teherszállító társaság vezetőjét tanulmányozzák, amint 18 kerekűeket indít Dallasba, Chicagóba és Los Angelesbe.

“Speciális” gyerekek ők egy “speciális” programban? Bizonyos értelemben igen, de a gyerekeken és rajtam kívül senki sem tud erről a programról. Barátságos, okos és éber Central Harlem-i gyerekekről van szó, de olyan rossz iskolázásban részesültek, hogy amikor hozzám kerültek, legtöbbjük összeadni és kivonni sem tudott. És egyikük sem tudta, mennyi New York város népessége, vagy hogy milyen messze van New Yorktól Kalifornia.

Aggaszt ez? Természetesen, ám biztos vagyok abban, hogy ha szert tesznek önismeretre, akkor önállóan fognak tanulni; és csak az önálló tanulás bír tartós értékkel. Tüstént szabad időt kell adnunk a gyerekeknek, mert ez az önismeret kulcsa, és amilyen gyorsan csak lehet, újra be kell vonnunk őket a való világba, hogy a szabad idejüket ne újabb elvontságokkal töltsék.

Vészhelyzetben vagyunk, drasztikus tettek szükségesek a korrekcióhoz; a gyerekeink úgy hullanak az iskolázástól, mint a legyek. Mindegy, hogy jó vagy rossz iskolázásról van szó. Lényegtelen. Mire van még szüksége egy átalakított iskolarendszernek? Többé nem élősködhet a dolgozó közösségen. Az emberiség főkönyvében csak a mi megtépázott bejegyzésünk szól arról, hogy elraktározzuk a gyerekeket és egyáltalán nem kérjük őket a közjó szolgálatára. Azt hiszem, az iskoláztatásnak egy darabig magában kell foglalnia a közmunkát.

Amellett, hogy önzetlen cselekvésre tanít, ez a leggyorsabb módja annak, hogy a gyerekek valódi felelősséget kapjanak az életben. Öt éven át vezettem egy gerillaprogramot, amelyben minden gyereknek – gazdagnak és szegénynek, okosnak és butának – évente 320 óra kemény közmunkát kellett végeznie. Évekkel később felnőttként tucatszám jöttek vissza hozzám, és elmondták, hogy a másik ember segítésének tapasztalata megváltoztatta az életüket. Megtanultak új módokon látni, megtanulták újragondolni a céljaikat és értékeiket.

Tizenhárom éves korukban történt ez, a kísérleti iskola programomban; csak azért volt lehetséges, mert a gazdag iskolanegyedemben zűrzavar uralkodott. Amikor “stabilizálódtak” a dolgok, bezárták a kísérleti iskolát. Nagyon kevés pénz fölhasználásával nagyon sikeresnek bizonyult a meglehetősen vegyes gyerekcsoportokkal, nem engedélyezhették a fennmaradását.

Rossz színben tűntek föl mellettünk a drága elitprogramok. A városban nincs hiány valódi problémákból. Megkérhetjük a gyerekeket, hogy segítsenek a megoldásukban, cserébe pedig megbecsülést és figyelmet kapnak a felnőttek egész világától. Ez jó a gyerekeknek, és jó nekünk többieknek is. Ez a tanterv Igazságot tanít, az összes elit oktatási rendszer négy legfőbb értékének egyikét. Ami jó a gazdagoknak és a hatalmasoknak, az bizony jó nekünk többieknek is; mi több, az ötlet teljesen ingyenes, mint ahogyan az összes többi valódi reformötlet is az oktatásban.

A még több pénz és a még több ember csak tovább fogja betegíteni ezt az amúgy is beteg intézményt. Önálló tanulás, közmunka, kalandos tapasztalatok, jó nagy adag magánélet és egyedüllét, ezernyi különféle gyakorlati lehetőség egynapos vagy hosszabb változatban – ezekkel mind hathatósan, olcsón és eredményesen lehet valódi iskoláztatási reformot kezdeni. Ám egyetlen nagyszabású reform sem fogja helyrehozni sérült gyerekeinket és sérült társadalmunkat, amíg az “iskoláról” alkotott elképzelésünkbe nem szőjük bele az oktatás fő hajtómotorjaként a családot.

A svédek 1976-ban jöttek rá erre, amikor lényegében megszüntették a nem kívánt gyerekek örökbefogadásának intézményét, és inkább arra használták nemzetük idejét és kincseit, hogy megerősítsék a létező családokat, és így ne legyenek többé nem kívánt gyerekek. Nem értek el teljes sikert, de azt igenis elérték, hogy a nem kívánt svéd gyerekek száma az 1976-os 6000 főről 1986-ra 15 főre csökkent. Vagyis meg lehet csinálni. A svédek nem kívántak tovább fizetni azokért a társadalmi bajokért, amelyek a gyerekek idegeneknél nevelkedéséből adódtak, így hát tettek valamit ebben az ügyben. Mi is képesek vagyunk rá.

A család az oktatás fő hajtómotorja. Ha az iskolákat a gyerekek szülőktől való elszakítására használjuk – és tévedés ne essék, ez a legfőbb feladatuk amióta John Cotton 1650-ben ezt tette meg a Massachusetts Bay Colony iskoláinak céljául, és amióta Horace Mann ezt tette meg a massachusettsi iskolák céljául 1850-ben -, akkor folytatódni fognak a jelenlegi rémségek. Minden jó élet alapját a családi tanterv jelenti, és mi eltávolodtunk ettől a tantervtől; ideje visszatérni hozzá. A józan oktatáshoz úgy találjuk meg az utat, ha az iskoláink élen járnak a családi élet intézményesített szorongatásának megszüntetésében, és elősegítik a szülők és a gyerekek iskolaidő alatti együttlétét, hogy így megerősödhessenek a családi kötelékek.

Ez volt a valódi célom, amikor elküldtem a lányt és az anyját Jersey partja mentén a rendőrfőnökhöz. Sok ötletem van a családi tanterv elkészítéséhez, és szerintem önök közül sokaknak szintén sok ötlete lesz, ha egyszer elkezdenek gondolkodni rajta. Az iskolákat megreformálni képes alulról szerveződő gondolkodás elindításával az a legnagyobb gondunk, hogy óriási érdekeltségek vannak, amelyek elveszik mindenki más elől a megszólalási lehetőséget, és éppen az iskoláztatás mai formájából húznak hasznot, noha az ellenkezőjét állítják.

Követelnünk kell, hogy új hangok és új ötletek is meghallgattassanak: az én ötleteim és önökéi. Mindannyian eleget hallottuk már a televízióból és a sajtóból áradó szentesített hangokat; nem még több “szakértői” véleményre van szükség, hanem egy évtizeden át tartó vitára, amelybe mindenki beleszólhat. Az oktatási szakértőknek sosem volt igazuk, a “megoldásaik” drágák, önérdekeket szolgálnak, és mindig további központosítással járnak. Elég ebből. Ideje visszatérni a demokráciához, az egyéniséghez és a családhoz. Elmondtam a mondandómat. Köszönöm.

Forrás: http://tudatbazis.hu/john-taylor-gatto-beszeded-az-oktatasi-rendszerrol

A diákokat manapság nem készítik fel olyan jól az életre

 Egy közvéleménykutatás szerint 500 megkérdezett svájci lakos fele gondolja úgy, hogy az iskolában jól készítették fel az életre. 35 százalékuk szerint lesznek a mai diákok elégséges módon felkészítve az életre.

Ez derül ki az osztrák Marketagent.com piackutató vállalat svájci képviselete által készített internetes felmérésből. A kutatás szerint a megkérdezettek kereken kétharmada gondol vissza pozitív érzésekkel az iskolában eltöltött időre.

59 százalékuk a jelenlegi iskolarendszertől azt várná, hogy nagyobb hangsúlyt fektessen a szociális kompetenciákra. Valamivel kevesebben látnák szívesebben az angol nyelv oktatását, ezt követi az informatika és a német nyelv oktatása.

Ha hinni lehet a közvéleménykutatás eredményének, akkor a németajkú svájciak pozitívabban ítélik meg a tanárok munkáját. Míg 70 százalékuk nagy elkötelezettséget lát igazolva a tanárok részéről, ez az arány az ország nyugati részében élőknél mindössze 50 százalék. Szintén a németajkú svájciak közül gondolják többen, hogy a tanárok élete nem könnyű (73 százalék a nyugat-svájciak 54 százalékával szemben).

Források: EX-K3-Berlin.de, bluewin.ch, (Fotó: Keystone)

A szerkesztő kommentárja: A cikk egyik tanulsága, hogy a közoktatás válsága összeurópai probléma, amibe ráadásul a gazdasági nehézségek is begyűrűznek. A gazdasági tények figyelembevétele mellet általános megújulásra van szükség az oktatásban is. Hozzáteszem: erkölcsi megújulásra is, a szakmai mellett. Az egyre inkább előtérbe kerülő kérdések egyetemességét jól mutatja az is, hogy Svájcban az általánosan magasabb életszínvonal ellenére is ugyanúgy jelentkeznek az közoktatás bajai, mint például Magyarországon.

Németh Krisztián

Széchenyi István beszéde 1844-ben a zsidókról

Országgyűlési némely nevezetesb indítványok és beszédek a főrendek táblájánál XII. A zsidók iránti törvényjavaslatról, october 1-ső napján 1844.

Ha az ember tekinti, hogy Magyarországban ezen szerencsétlen és elnyomott népfaj egy idő óta mennyi ipart fejt ki, lehetetlen, hogy az ember valami sympathiát iránta ne érezzen, és hogy itt, és más alkalommal is hallottam, miszerint érettök felszólalások történnek, s hogy mélt. Zay Károly gróf őket minden jogokkal felruházni kívánja, felfogni tudom; de más részről megvallom, hogyha a nemzetiség dolgát igazán akarjuk pártolni, akkor nem tudom felfogni e tekintetben azon igen nagy engedékenységet. Nem akarom azt most vitatni, hogy a nemzetiség dolga mennyire érdekes - meglehet, hogy nagy részben talán abberatión alapul meggyőződésem, hanem nemzetiség, kifejtett nemzetiség nélkül nekem, megvallom, minden más progressio - nem kell. Erre állítok mindent, e nélkül mondhatom, egy zagyvalék nép leszünk, melynek talán több pénze lesz, a dögbőröket talán drágábban eladhatjuk stb., de ez engem nem mozdít; mindenekelőtt áll előttem hűség a fajtámhoz. Új bizonyságát adja a magyar tágkeblűségének, miszerint néha bizony éppen azon helyzetbe teszi magát, mint az, ki maga alatt vágja az ágat, és anélkül, hogy észrevenné, vízbe esik, és később megbánja a dolgot. A magyar nemzetiség még nemrégóta olyan körülmények között volt, hogy bizony csuda - és abban látom a legnagyobb garantiát a nemzetiség jövendője felett - , hogy ti. annyi erővel és életszikrával bírt oly közel a sírhoz, miszerint az élet felé fordult, - s ekkor ugyan intoleransok voltunk, mi igen természetes; - de egyik túlságból a másikba menvén most az emberiség, az embereket a zsidókkal együtt a szívünkhöz szorítjuk, és most a legnagyobb liberalisták vagyunk; de helyzetünk e részben nem oly kedvező, mint például az angoloké. Az angol nemzet ugyanis elliberáltathatta a zsidófajt, mert ha például én egy palaczk tentát öntök egy nagy tóba, azért a víz nem romlik el,és mindenki ártalom nélkül megihatja a nagy angol elember a zsidó transeaát; ugyanez áll Franciaországra nézve is; de ha a magyar levesbe egy palaczk tintát önt, megromlik a leves, és azt meg nem eheti az ember. De más példát hozok fel: ha egy bárkában ülök, és abban van gyermekem és más gyermeke, és ha a bárkába bejön a víz, s előttem apodictice áll, hogy ezen két gyermeket benn nem tarthatom, az igaz, ha a magamét lököm ki, és a másikat benntartom, azt az újságban fogják hirdetni; de biz én a magam gyermekét conserválom, és a másikat lököm ki. E tekintetben tehát a liberalismus egyenesen a nemzetiség rovására történik; és ez nem vélekedés, mert apodictice szám szerint be lehet bizonyítani, hogy minden ilyféle kedvezés csorba a nemzetiségre nézve. Tehát annak, ki nemzetiséget őszintén pártolja, lehetetlenség, hogy most olyan elemnek, melynek több intelligentiája, több szorgalma van, a nemzetiség rovására kedvezéseket nyújtson.

Megvallom, hogy csak néhány évvel ezelőtt mindenféle tolerantiának a lehető legnagyobb ellensége voltam,mert nem akartam magammal következetlenségbe jönni, átlátván, hogy nemzetiségünk csak egy hajszálon függ, és valamint másra a magunk terhét lökni nem akartam, úgy másnak terhét magamra sem kívántam vállalni; de más részről tapasztaljuk, hogy egy idő óta nemzetiségünk szilárdabb talajon áll, és kivált azóta, hogy a fejedelmi szó és minden viszony, mely nemzet és fejedelem közt létez, magyar. Mondhatom, hogy talán egy kissé tágult bárkánk, úgy, hogy másokat is lehet abba beléptetni, ámbár ebben is van veszély, mert ebben a biztosíték következtében az emberek ezentúl elalusznak s azt hiszik, hogy meg van mentve a dolog, és így házi köreikben nnemzetiséget, helyeslést nyert, és gróf Zichy Ottó úrnak is helyeslését hallottam, - mégis bátor vagyok a Mélt. Fő R.R.-et figyelmeztetni Berzsenyinek a "Magyarokról" írt szavaira, melyben azt mondatik: "lásd a kevély tölgy, mely századoknak ádáz ostromát kiállotta, most belsőkép rágódó kis férgek által enyészik el." Legyünk tisztában magunkkal. Igen természetes, a magyar ezelőtt mélyen aludt, és most kapkodik, és ez természetesen máskép nem lehet; de ha mi azt mondjuk, hogy a nemzetiség azon alap, melyre mindent akarunk rakni, magunkkal ne jőjünk ellentmondásba, és ne gondoljuk, hogy ezen elem már ily igen erős, hogy halálos ágyából kiemelkedett, s Magyarország már oly szilárd, hogy minden más elemeket magába felvéve, azokat megemészteni tudná. Méltóztassanak a régibb orvosoknak hinni, hogy oly reconvalescens nemzet minden nemzetiséget a hátára nem vehet. Nincs arról szó, hogy az Istennek akármi teremtését jogokból kirekesszük, mert felfogásos és vallásos érzelmem szerint azt szeretném, hogy e hazában minden ember, ki az Isten képére van alkotva, egyenlő jogokkal bírjon és egyenlő terheket viseljen; és bár mondhatná mindenki valláskülönbség nélkül: "nekem is van hazám"; ez az ultima tendentiam, ez a kikötőm, mely felé vitorlázok, de mint hű tagja a magyar fajnak, megvallom, hogy túlliberalismus által, egy túlzó indulat által, hogy magam gyermekét dobjam ki a bárkából, ezt másokért tenni nem fogom soha, és ezen hűséget minden más nemzetben tudom becsülni; de miután magyaroknak teremtett az Alkotó, legyünk is azok, és legyünk tisztán magyarok. Ez a vélekedésem.

XIII. Ugyanazon tárgyban, ugyanazon napon, egyszersmind gróf Zaynak válaszúl, így szólt gróf Széchenyi István: Senki sem kételkedik azon, hogy méltóságos gróf Zay Károly úr bizonyosan a nemzetiség dolgában sokat tett, és e részben Ő méltóságát a legtávolabbról is érdekelni nem akartam; de megvallom, hogy e tekintetben azt vélem, miképpen a méltóságos gróf magával nincs egészen vitában, ti. a nélkül, hogy gondolná és kívánná, a víz mégis be fog folyni a bárkába, és míg a panslavismus ellen bástyákat húz a méltóságos gróf, addig más oldalról a magyar bárka egészen más elemekkel fog megtöltetni, és elmerülni. Azt mondá továbbá a méltóságos gróf, hogy nem tart attól, miként egypár nyomorult zsidó tudná a magyar nemzetiséget veszélyeztetni.Megvallom, hogy egy egész osztályról, mely annyi birtokkal, tiszteletreméltó férfiakkal dicsekszik, így szólani nem mernék, és a zsidókat általánosan nyomorúlt embereknek nem merném nevezni; és valóban ez egy különös neme a protectiónak, és és nem tudom, vajon ezen protectióért nagy köszönetet fognának-e mondani a méltóságos grófnak; és habár a méltóságos úrnak azon mondására, hogy egypár nyomorúlt zsidó nem fogja megrontani a magyart, de nem fognak annyit tenni, mint akkor tettek, mielőtt ezen biztosíték létezett volna. De mindemellett nem vagyok az ellen, úgy mint nemzetiségünk szilárdul, bárkánkat egy kissé tágítsuk, és most például némelyekre nincs oly szükségünk, mint azelőtt; teszem azelőtt a világért a sarkantyút le nem vettem volna a csizmáról, mert ebben is láttam a nemzetiségnek egy kis garantiáját; eddig a bajuszomat a világért le nem vettem volna; most, ha bosszantja az orromat, meglehet, hogy leveszem; de mondom ezelőtt le nem vettem volna, mert ebben is volt a magyarságnak egy kis symboluma. Mindezeknél fogva vélekedésem az volna, hogy ne tegyünk hátra lépést, de nagy előrelépést sem kívánok tenni, és legjobban szeretném, ha azon nyomot követnők, melyet a múlt országgyűlés alkalmával követtünk, és csak fogadnók el azon törvényjavaslatot, melyet a múlt országgyűlés alkalmával Ő felsége elibe terjesztettünk;ezáltal a hosszas tanácskozást, mely csak keserűségre vezethet, el fogjuk kerülni, mert még azt hiszik utoljára, hogy itt az ember a zsidóság ellen van, és bizonyosan én részemről az Istennek minden teremtményét tisztelem, és bizonyosan a zsidóságnak sem vagyok az ellensége, sőt méltánylom előmenetelöket, és azt, mit a nemzetiség dolgában tettek, azért ismételve mondom, maradjunk annál, mit a múlt országgyűlés alkalmával Ő felsége elé terjesztettünk, és minden hosszas tanácskozással hagyjunk fel. Ez a vélekedésem. /Közhelyeslés!/