Adóparadicsomok és szociális poklok

Közzétették az olcsó munkaerőpiacok listáját

A G20 országcsoportjának londoni csúcsértekezlete büszkén jelentette be, hogy felszámolta az adóparadicsomokat, ahol a pénzvagyonok menedéket találtak a banktitok védelmében. A Marianne című francia polgári lapban Sylvain Lapoix rámutatott, hogy ugyanakkor (a tőke szempontjából vett) az úgynevezett„szociális paradicsomok" - valójában „szociális poklok" -   tekintetében semmi sem történt.

A lap azokat az országokat nevezi szociális paradicsomnak, ahol a munkaerő minimális ára, illetve a szociális kötelezettségek alacsony szintje elősegíti, hogy a világ minden részéről ezekbe telepítsék át az ipari üzemeket.  A paradicsomi ázsiai szigetektól a kis közép-amerikai országokon át egészen EU-tagállamokig számos ilyen ország van - írta a lap, amely összeállította a saját listáit róluk. Ezekben az országokban, ahol a munkaerő ára minden konkurenciát ver, sok ezer vállalat telepedett le, köztük francia multinacionális cégek működtetnek üzemeket és gyártanak büntetlenül különböző termékeket, tekintet nélkül a helyi életszínvonalra - és azoknak az országoknak a rovására, amelyek tiszteletben tartják a szociális jogokat.

Elég ellátogatni a kormányügynökségek portáljaira, hogy bebizonyosodjon: a nagy államok mind tudnak erről. Az amerikai munkaügyi minisztérium rendszeresen összehasonlítja a munkaerő árát 31 ország esetében, a nemzetközi munkaügyi hivatal mintegy száz országról rendelkezik pontos statisztikákkal, az Eurostat 27 tagállamról állít össze kimutatást az órabér tekintetében. Röviden: az, hogy ebben a kérdésben senki sem foglal állást, tudatos.

Az amerikai munkaügyi minisztériumnak az órabérről (hourly compensation cost) készített tanulmánya egyértelműen Délkelet-Ázsiára mutat: miközben egy amerikai munkás átlag-órabére 24,59 dollár, fülöp-szigeteki kollégája 1,10 dollárt, Sri Lanka-i megfelelője pedig 0,61 dollárt keres egy munkaórában. Az utóbbiakhoz képest egy mexikói elkényeztetett: 2,95 dollárt tehet zsebre óránként.

De nem kell Ázsiába menni ahhoz, hogy olcsón lehessen működtetni az üzemet. Az Eurostat kimutatása szerint míg Luxemburgban az átlag órabér 33,3 euró („jobb a megtakaritásokat vinni Luxemburgba, mint a szerelőszalagokat"), addig az ugyancsak EU-tag Bulgáriában 1,96 euró: vagyis Párizstól nem egészen három órányi repülőútra olyan „szociális paradicsom" található, amely a legszegényebb közép-amerikai országokhoz fogható.

Ez a helyzet azonban megfelel a nagyvállalatoknak, amelyek a szociális paradicsomok révén tesznek szert kényelmes haszonra - írta a Marianne, amely a következő feketelistát (2 dollárnál kisebb órabér) állította össze:

Bulgária, Costa Rica, Fülöp-szigetek, India, Indonézia, Kína, Malajzia, Myanmar, Salvador, Sri Lanka, Vietnam, Thaiföld.

A Marianne a következő országokat sorolja szociális paradicsomok „szürke listájába" (10 dollárnál kisebb órabér):

Brazília, Észtország, Hongkong, Lengyelország, Litvánia, Portugália, Románia és Szlovákia.

A most megbukott neoliberális rendszer szempontjából a szociális paradicsomok még fontosabbak, mint az adó- vagy pénzügyi paradicsomok. Ma már vissza lehet gombolyítani az ördögi hálót: azáltal, hogy a munkaerőpiacot lefelé nyomta és az egész világ munkaerejét versenyeztette, a rendszer a második világháború utáni legsúlyosabb keresleti válságot hozta létre. Mivel azonban arra volt szükség, hogy a vállalatok továbbra is eladjanak, példátlan hitellehetőséget nyújtottak ahhoz, hogy az emberek megvásárolják házukat, autójukat vagy csak fogyasszanak. Innen a subprime hitelek, majd a bankválság.

Sajnos a G20 vezetői, az IMF, a Kereskedelmi Világszervezet és a Világbank szocialistái, az őket ihlető szakértők és menedzserek pillanatnyilag még mindig meg vannak győződve arról, hogy ugyanaz az integrált szabadkereskedelem, amely a válságot okozta, lehetővé fogja tenni számunkra azt is, hogy kilépjenek belőle - végződik a Marianne írása.

http://www.marianne2.fr/Exclusif-les-paradis-sociaux-ignores-par-le-G20_a177983.html

Kadarkúti Hétfői üzenetek - 24- Szűzanya a 13.,14.,15. stációról

Szűzanya a 13.,14.,15. stációról

Szűzanya: Drága engesztelő Gyermekeim! Ne féljetek, Én vagyok, égi Édesanyátok és Éva hangján keresztül szólok hozzátok. Ma a 13., 14., és a 15. stációról tanítalak benneteket: Jézus testét leveszik a keresztről és fájdalmas Anyja ölébe fektetik, Jézus holttestét sírba teszik, Jézus feltámadt a halálból.

Kezdjük a 13. stációval: Jézus testét leveszik a keresztről és fájdalmas Anyja ölébe fektetik:

Nikodémus, Arimateai József, János, a szeretett tanítvány a szent asszonyok és Én ott álltunk végtelenül szomorúan Szent Fiam keresztje alatt. Nikodémus és Arimateai József a papi tanács tagjai voltak, és a tanácsülésen el akarták napolni Jézus elítélését az ünnepek utánra. Ezért a főpapok kizárták őket a tanácsból. Különben József Jézus egyik tanítványa volt. Ő kérte el Pilátustól Fiam holttestét, hogy saját kertjében és sírjába eltemethessük. A férfiak odahozták a levételhez szükséges szerszámokat, a balzsamozás kellékeit. Nagy tisztelettel fogtak hozzá a kereszt-levétel munkájához. Cassius, a megtért katonatiszt is ott volt, aki lándzsájával átszúrta Jézust. Nikodémus és József a létrákat a kereszt hátuljához döntötték, egy nagy leplet vittek fel, azzal Jézust betakarták, a szegeket a fából kivették. Megható volt a levétel. Gyengéden bántak vele, mintha félnének, hogy fájdalmat okoznak neki. Én leültem egy kőre és a lepellel a karjaimba tették.

Mély fájdalom hasított a szívembe, mikor hideg és merev testét végre átölelhettem. Levettem a töviskoronát a fejéről és a bennmaradt töviseket egyenként kihúzogattam a sebekből. Az Én szépséges, isteni Fiamra alig lehetett ráismerni, annyira el volt csúfítva vérrel, piszokkal, köpetekkel és sebekkel. Ó, csak így közelről látszott igazán, mit tettek vele: felsőteste tele volt duzzanatokkal, az ostorcsapások hosszú, mély nyomaival, az izmok a karjain kificamítva, összetépve, a jobb válla, melyen a keresztet hordozta egy csontig hatoló nyitott seb volt, jobboldalán egy nagy mély lándzsa-seb tátongott, kezein, lábain olyan kitágult sebek, melyeken át lehetett látni.

Gyermekeim! Mikor mindezt végignéztem, bánatomban majd megszakadt a szívem. Nincs a földön még egy édesanya, aki utolérhetné az Én fájdalmamat, mert én 33 évig vártam és készültem erre, és rettegtem, hogy eljön ez a pillanat. Ezért Én tudok a legjobban együtt érezni és együtt szenvedni a szülőkkel, akik elvesztik gyermekeiket. Tudom, mit éreznek, mikor halott fiúkat vagy leányukat szemlélve arra gondolnak, hogy tegnap még ez a viaszszerű, merev arc élően rájuk mosolygott, ez a mozdulatlan hideg kéz melegen átölelte őket, ez a becsukott szem szeretettől csillogott. És mindez már nem történhet meg többé.

Miután végigfutottam fájdalmas tekintetemmel az összes sérülést, megcsókoltam Szent Arcát jobbról, balról. Elkezdtem egész testét mosogatni. A Szent asszonyok és János adogatták hozzá a kinyomott, kimosott tiszta szivacsokat. Majd a sebeit megkentem kenőcsökkel és megszórtam fűszerekkel. Magdolna illatos olajat töltött Fiam Oldalsebébe.

14. stáció: Jézus holttestét sírba teszik

Azt még nem említettem, hogy Abenadár százados is ott volt közöttünk, aki még a keresztre feszítéskor felügyelettel volt megbízva. Már akkor is együttérzően viselkedett és most is segített nekünk a temetésnél. Néhány katona is volt vele. A férfiak a szent testet most hordágyra tették, két rudat dugtak a hordágy alá. Nikodemus, József, Abenadár és János vitték a hordágyat. Utánuk Én következtem és a szent asszonyok, a menetet Cassius és a katonák zárták be. Egy pár katona elől ment a fáklyákkal, mert a sírbarlangban fény kellett. Körülbelül 7 percnyire volt a sír, ennyit meneteltünk, szomorúan, zsolozsmákat énekelve, míg odaértünk.

Az új sírt belül szép, kőbe vésett szegély díszítette. A halotti ágyon a kőben ki volt vésve a test körvonala. Lepellel letakarták és a szent testet ráfektették, szeretettel megölelték, könnyeikkel áztatták és kiléptek a sziklabarlangból. Én visszamentem és sírva borultam Fiam holttestére. Magdolna virágokat hozott a kertből, melyet a szent testre szórt és sírva átkarolta Jézus lábait. A férfiak bezárták a barna ércajtót, erre ráfektették a kereszt alakú rudat. A sír záróköve jóval nagyobb volt, mint egy ember, nehéz volt és a férfiak csak nagy erőlködéssel tudták a sír nyílása elé helyezni.

15. stáció: Jézus feltámadt a halálból

Amikor Szent Fiam utolsó kiáltása elhangzott a keresztről: „Atyám, neked ajánlom lelkemet!", akkor Lelke, mint egy ragyogó sugár kiszállt belőle, és angyaloktól kísérve a földbe szállott. A pokol tornácára ment a sok megváltásra várakozó lélekért. Jézus lelke diadallal bevonult közéjük és kijelentette magát nekik, hogy Ő Jézus Krisztus, Isten Fia és véghezvitte a megváltást. Ezek a lelkek a pokol tornácán nem szenvedtek, itt nem voltak gonosz lelkek, csak sóvárogtak a megváltás után, Ádám Évától kezdve, akik Jézus előtt éltek. Értük jött ide Szent Fiam és magával vitte őket.

Most elmondom nektek, hogyan történt a feltámadás. Jézus Krisztus lelke, mint nagy világosság két angyal közt, sok tiszta lélekkel együtt - akiket a pokol tornácáról hozott - villámgyorsan felülről a sírjára szállt, áthatolt a sziklán, rászállt holtestére és egybeolvadt vele. A teste megmozdult és szempillantás alatt átalakult - mintha az oldalsebéből szállott volna ki fénylő, élő teste. Az Úr fényes alakja a sír fölé emelkedett. Közben egy fehér ruhás angyal a követ a jobb oldalra helyezte. A föld rengett, az őrök elájultak. Csak Cassius látott valamit, Jézust nem, csak a kő eltávolítását és a fényes angyalt. Mária Magdolna társaival kora reggel kiment a sírhoz. Látta, hogy a követ elmozdították és Szent Fiam már nem volt ott. Benézett, és látta az angyalt ott ülni. Megrémültek, de az angyal így szólt: „Ne féljetek! Ti a názáreti Jézust keresitek?

Feltámadt, nincs itt. De mondjátok meg tanítványainak: Előttetek megy Galileába, ott majd látjátok, amint mondta nektek." Az asszonyokat félelem fogta el. Ezután Szent Fiam - így feltámadva - először Mária Magdolnának jelent meg, később az emmauszi tanítványoknak, végül 11 apostolnak. Drága Gyermekeim! Jézus feltámadásának rendkívül nagy jelentősége van számotokra. Az Ő feltámadásán alapszik hitetek. Ha nem támadt volna fel, akkor csak olyan ember lett volna, mint ti. De Ő Isten, és ezt feltámadásával bizonyította. Rajta kívül még soha senki nem támadt fel.

Jézus halála után a holtak feltámadása semmiben sem hasonlított Jézus feltámadásához. Őket Isten a pokol tornácáról küldte vissza a földre - ideiglenesen - csak mozgó hullák voltak, lelkükkel felruházva, és figyelmeztetésül küldte őket a bűnös élőkhöz. Ezek még úgysem támadtak fel, mint Lázár, aki tovább élt és később másodszor meghalt. Jézus feltámadása nagy ígéret számotokra, hogy ti is fel fogtok támadni. Egy magasabb rendű, tökéletes és szépséges, fiatal emberi testet fogtok kapni, mely képességeiben hasonlít Krisztus testéhez.

Az igazak, akik üdvözülnek, az ítélet után ilyen csodálatos test birtokosai lesznek. A kárhozottak teste is elváltozik, de taszítóak és undorítóak lesznek, és ezzel kell élniük örökkön-örökké a pokolban. Jézus és Én minden elkárhozottért könnyeket hullatunk. Segítsetek nekünk imáitokkal, áldozataitokkal lelkeket menteni!

Drága Engesztelőim! Ezzel keresztúti tanításaink véget értek. A dicsőséges Szentháromság és Én egymás között elosztva beszéltünk nektek - a Szentírásnál részletesebben - hogy Szent Fiam példájából tudjatok erőt meríteni saját keresztetekhez. Hogy felkészítsünk benneteket a már nagyon közelgő Figyelmeztetés megpróbáltatásaira. Kicsi magyar engesztelő fiaim és leányaim! Ne féljetek egy cseppet sem. Szerető és oltalmazó patrónátok vagyok. Bújjatok palástom alá, imádkozzátok a rózsafüzért és szíveteket helyezzétek nyugodtan az Én anyai Szívembe.

Éva felemelt kezein keresztül különleges anyai áldásomat adom rátok és megajándékozlak titeket az együttérzés és bátorság lelkületével. Amen.

2009.április 6.,

Dominique Strauss-Kahn jövőre Amerikából várja a fellendülést

Amíg nem hozzák rendbe a bankrendszert, nincs növekedés

Dominique Strauss-Kahn, a Nemzetközi Valutaalap (IMF) vezérigazgatója a párizsi Le Figarónak adott terjedelmes interjúban értékelte a londoni G20 értekezletet, amely kiemelt szerepet juttatott a  vezetése alatt álló intézménynek a válság további orvoslásában. Nyilatkozatában annak a véleményének adott hangot, hogy 2010 első félévében az Egyesült Államokban már kibontakozhat a fellendülés.

Arra a kérdésre, hogy a világ GDP-jének több mint 80 százalékát képviselő országcsoport csúcskonferenciájának politikai sikere elegendő lesz-e a beruházók, a fogyasztók és és a vállalatok bizalmának visszaadásához, DSK (ahogy a francia és a nemzetközi sajtó emlegeti a dinamikus gazdaságpolitikust) „túlzásnak" nevezte, hogy a G20 önmagában elég lenne ehhez, de megjegyezte, hogy a válság igen nagy mértékben bizalmi válság. Az állam- és kormányfők  eltökéltsége és az általuk hozott döntések részét alkotják a bizalomhoz való visszatérésnek, ami döntő ahhoz, hogy a gazdaság újra meginduljon.

Strauss-Kahn számára, mint kifejtette, nem okozott csalódást, hogy nem születtek az eddigieken túlmenő további jelentős nemzeti gazdaságösztönző tervek, ma nem ez a legsürgősebb. 2009-re már csaknem annyi gyűlt össze, amennyit az IMF februárban sürgetett: a GDP mintegy 2 százalékának megfelelő ösztönzés. Az a fontos, hogy az államok úgy nyilatkoztak: amennyiben szükségessé válik, készek többet is tenni. Az amerikai-európai vitát eltúlozták, mert igaz ugyan, hogy az amerikai gazdaságösztönző terv nagyobb összegű, de figyelembe véve a szociális védelmet, az automatikus stabilizátorokat is - ezek erősebbek Európában -, a különbség nem olyan nagy.

Az IMF vezérigazgatója szerint a G20 állam- és kormányfőinek többsége megértette, hogy a pénzügyi rendszer megtisztítása bármiféle új gazdasági fejlődés és reguláció elengedhetetlen feltétele. Ezt leszögezték a dokumentumok, és most gyorsan cselekedni kell. Az IMF a második világháború óta, amikor létrehozták, 122 bankválságot kezelt. Minden esetben bebizonyosodott, hogy amíg a bankrendszert nem hozzák rendbe, a növekedés nem indulhat meg újra. A legjellemzőbb az 1990-es évek Japánja: tonnaszámra szórták a közpénzt a gazdaság fellendítésére, de semmire nem mentek, amíg nem szanálták bankrendszerüket.

Ami a G20-on gazdaságösztönzésre bejelentett 1100 milliárd dollárt illeti, DSK kifejtette, hogy bár „mintegy a káposztát és a répát adták össze" ezzel a számmal, az összeg jelentős: 500 milliárd az IMF számára, 250 milliárd dollárnyi SDR különleges lehívási jog, 100 milliárd a fejlesztési bankok, köztük a Világbank számára, ehhez járul 250 milliárd dollár a világkereskedelem finanszirozására - az utóbbi közvetlen áldozata volt a hitelszűkének és annak, hogy a nyugati bankok hazatelepítették tőkéjüket. Az IMF arra számít, hogy 500 milliárd dollár az év vége előtt összejön, már megvan a japán kormány és Európa 100 milliárdja, a kínaiak és oroszok jelezték szándékukat, mások is bejelentették részvételüket, így az év végére az összeg nagyjából együtt lesz.

Azzal kapcsolatban, hogy az IMF lehetőséget kapott 250 milliárd dollár értékű SDR (Special Drawing Rights - Különleges Lehívási Jogok) kibocsátására, Strauss-Kahn kifejtette, hogy ez a Nemzetközi Valutaalap tagjainak rendelkezésére bocsátott kölcsönfelvételi lehetőség, amely arányos az IMF tőkéjében való kvótájukkal. Azok a tagállamok, amelyek nem tartanak rá igényt, kölcsönözhetik más tagállamoknak. Ebben az értelemben az SDR pénzzé válik, amelyet azonban csak az országok központi bankjai használnak egymás között. Az SDR mennyiségének növelése segít a központi bankok tartalékainak növelésében és segít az államoknak valutájuk stabilizálásában. Így az afrikai országok, amelyek az IMF kvótájának 7-8 százalékával rendelkeznek, 19 milliárd dollárhoz jutnak. A fejlett országokkal kötendő további egyezmények révén ezt az összeget növelhetik. Az eredmény: kiegészítő nemzetközi likviditás keletkezik. Az egyedüli hátrány az inflációs kockázat, de ez ma korlátozott.

Az IMF így majdnem úgy működik, mint egy központi bank. Ez egyébként ösztönzést ad a nemzetközi pénz gondolatának, ami igen fontos jelképes értelemben, mert azt mutatja, hogy az Egyesült Államok, amely jóváhagyta, sőt kezdeményezte ezt a döntést, kész erősíteni az IMF kölcsönzőként és nemzetközi likviditások létrehozójaként játszott szerepét. Ez megerősíti, hogy az új amerikai kormányzat áttér a nemzetközi kapcsolatok multilaterálisabb kezelésére.

DSK egyetért a Le Figaro felvetésével, miszerint az SDR központba állítása a dollár túlzott hegemóniáját mindig is ellenző De Gaulle tábornoknak is örömet okozott volna és kedvére van a kínaiaknak is, akik a dollár helyébe lépő tartalékpénz megteremtését szorgalmazzák. Nem véletlen, hogy az utóbbiak a G20 előtt vetették fel a kérdést. Ám a nemzetközi pénzrendszerben még hosszú ideig megmarad a dollár fölénye, a 250 milliárd dollárnyi SDR abszolút összegben mérve igen kevés a forgalomban lévő sok ezer milliárd dollárhoz képest - bár jelképként fontos.

Arra a felvetésre, hogy Kínának az IMF-ben várható új szerepe nem akadályozza-e majd, hogy bírálják a jüan túlértékeltségét, DSK éppen az ellenkezőjét hangsúlyozta: könnyebb úgy adni tanácsokat, hogy mindenki ott ül az asztal körül, mint amikor valaki távol van. Az IMF hónapok óta hangsúlyozza, hogy az RMB (a jüan) túlértékelt és felértékelésének az a módja, hogy a kínai fejlődés ne csak az exportra alapozódjon, hanem vegyen irányt a belső kereslet növelésére, ami mostanában meg is figyelhető.

A regulációról szólva Strauss-Kahn kifejtette, hogy az IMF-nek ez nem feladata, ezzel - ti. a szabályok kidolgozásával - a pénzügyi stabilitási tanács és más fórumok foglalkoznak, míg az IMF a nemzeti pénzügyi szektorok korrekt működését felügyeli. A nagy országok közül az ilyen programokban eddig csak az Egyesült Államok és Kína nem volt hajlandó részt venni, de a válság óta ők is változtattak ezen.

Az új gazdasági fellendülés esetleges jeleit firtató kérdésre az IMF vezérigazgatója rámutatott, hogy a válság az amerikai ingatlanszektorból indult, és az új fellendülés is az Egyesült Államokban lesz először megállapítható. Figyelni kell az amerikai ingatlanárakat. Az áresés vége fontos jel lesz. Feltételezhető, hogy a mélyponttól már nincs messze, ebből következtet az IMF fellendülésre 2010 első félévében. A másik jel a vállalatok raktárkészlete. Ha kiürülnek a raktárak, a termelés újrakezdődhet. Ugyancsak lényeges a hitelpiacok újbóli beindulása, de ma még dermedtek. A nemzetközi kereskedelem újbóli kibontakozása szinten a válság végének tesztje lesz.

Ami magát az IMF-et illeti, feladatainak megoldásához már arra készül, hogy mintegy száz szakértőt verbuváljon - árulta el a vezérigazgató.

http://www.lefigaro.fr/economie/2009/04/05/04001-20090405ARTFIG00139-dsk-la-reprise-viendra-des-etats-unis-debut-2010-.php

Kísért a múlt: történelmi válságpárhuzamok

A New Deal újraírt történelme

The New York Times

Franklin Delano Roosevelt közel fél évszázadig a jobb- és a baloldal közös ikonjának számított. A New Deal programját a politikusok többsége a harmincas évek gazdasági válságának hatékony ellenszerének tekintette. Az elmúlt években azonban megváltozott a korábban kialakult konszenzus: a jobboldalon egyre többen elkezdték kétségbe vonni a roosevelti örökséget, a New Dealt intézkedéseit hibáztatva a válság elmélyüléséért. Az újabb gazdasági válság tavalyi kirobbanása óta a republikánus politikusok és jobboldali publicisták egyre inkább a New Deal káros hatásával példálódzva ellenzik az állami beavatkozást: a gazdaságélénkítő csomagokat és a szociális kiadások növelését. A két oldal képviselőinek április eleji, a New York University-n rendezett összecsapásáról Patricia Cohen számol be a The New York Timesban.

A gazdasági válság hatására ismét az érdeklődés középpontjába került a harmincas évek. Barack Obama gazdaságélénkítő csomagját sokan Franklin Delano Roosevelt elnök New Dealjéhez hasonlítják. Szinte természetes, hogy a gazdasági válsággal kapcsolatos vitában előkerültek a történelmi párhuzamok, mindenekelőtt az 1930-as évek világválsága. Nem meglepő az sem, hogy az állami beavatkozás ellenzői szerint a New Deal ahelyett, hogy orvosolta volna a gazdaság bajait, inkább csak a válság elmélyítését okozta. Az Obama-csomag és a gazdasági ösztönzés hívei viszont úgy érvelnek, hogy állami beavatkozás nélkül még nagyobb lett volna a visszaesés. A múlt értelmezésével és a jelenlegi válságkezeléssel kapcsolatos álláspontokat képviselő tekintélyes közgazdászok április elején a New York University-n szervezett konferencián csaptak össze.

Amity Shales, a Council on Foreign Relations agytröszt munkatársa 2007-ben adta ki Az elfelejtett ember: a nagy gazdasági világválság új értelmezése című könyvét, amelyben azt igyekszik bizonyítani, hogy a harmincas évek válságában „az intervencionizmus és a piaci megoldásokkal szembeni bizalmatlanság jelentette a legfőbb problémát". Shales a New York-i konferencián tartott előadásában elismerte, hogy a bankokba vetett bizalom visszaállítása és a társadalombiztosítás bevezetése alapvetően jó ötlet volt, de az állami szerepvállalás növelését összességében mégis károsnak ítélte, hiszen a piacgazdaság meggyengítése lassította a talpra állást. A New Deal sikertelenségét mindenekelőtt a magas munkanélküliségi ráta bizonyítja: hiába az állami beavatkozás, a munkanélküliséget a második világháború kitörésééig nem sikerült letörni.

Hasonló szellemben érvelt Richard K. Vedder, az Ohio University közgazdásza, aki szerint az árak és a bérek magasan tartása okozta a munkanélküliség növekedését, ami tartósan fékezte a gazdasági növekedést. John Cochrane, a University of Chicago professzora azt emelte ki, hogy a piaci folyamatokba történő jelentős beavatkozás elbizonytalanította a befektetőket, ezzel súlyosbítva a válságot. Anna Schwartz, aki korábban Milton Friedman és Robert E. Lucas munkatársaként dolgozott, a gazdasági ösztönzőcsomagokat rendkívül károsnak minősítette, mondván, hogy az állami beavatkozás letörte a vállalkozó kedvet.

A New Deal védelmezői kitartottak amellett, hogy állami beavatkozás nélkül még súlyosabb lett volna a válság. Jeff Madrick, a New School közgazdásza arra emlékeztetett, hogy az amerikai termelés közel harmadával esett vissza a harmincas években, a New Deal intézkedései miatt viszont mindössze 5 százalékkal nőtt a deficit. Ilyen szerény állami beavatkozás mellett pedig még a munkanélküliség 25 százalékos csökkenése is jelentős eredménynek tekinthető.

Nick Taylor, a Roosevelt-éra gazdaságtörténésze vitába szállt azokkal az értelmezésekkel, amelyek szerint az állami beavatkozás növelte a bizonytalanságot. Szerinte a New Deal által indított jelentős állami infrastrukturális beruházások nem csak munkahelyeket teremtettek, de egyúttal megalapozták a második világháború utáni gazdasági növekedést. Taylor úgy vélte, hogy a munkanélküliség 1937-től mért újbóli növekedése nem a New Deal kudarcaként, hanem Roosevelt elnök a költségvetési egyensúly megteremtésére történő törekvéseinek eredményeként értelmezhető. Vagyis a munkanélküliség éppen azért kezdett nőni, mert Roosevelt elbizonytalanodott, és a New Deal szellemével ellentétes döntéseket hozott.

A konferencia záró paneljében a meghívottak arról beszéltek, hogy mennyiben hasonlít a mai válság az 1930-as évek krízisére. Az állami beavatkozás hívei optimisták voltak, és úgy méltatták az Obama-kormány határozott és késlekedés nélküli fellépését. A fiskális szigor hívei szerint azonban csak ideiglenes élénkítő hatása lehet az Obama-csomagnak, és hamarosan bekövetkezik az 1937-ben is tapasztalt, a New Deal kifulladásával megjelenő újabb hanyatlás. Akadt olyan közgazdász is, aki szerint nem helyes párhuzamot vonni a harmincas évek és a mostani válság között. Harold L. Cole, az amerikai jegybank szerepét betöltő Federal Reserve (FED) tanácsadója arra emlékeztetett, hogy a harmincas években mindössze 25 százalékos volt a foglalkoztatottság, és a válság tízszer akkora volt, mint a tavaly kirobbant krízis.

A konferencia tanulságait Robert E. Rubin, a Clinton-kormány pénzügyminisztere foglalta össze: „elképesztő, hogy milyen élénk vita övezi még ma is a nyolcvan évvel ezelőtti gazdasági világválságot, és hogy még ma is mindkét oldalon sokan ideológiai és politikai szempontok alapján ítélik meg a történteket."

http://www.nytimes.com/2009/04/04/arts/04depr.html?_r=2&ref=business

Nukleáris leszerelés: prioritás vagy naivitás?

Az Obama-Medvegyev megállapodás utáni reakciók

 

Aleksander Kwasniewski és Lech Walesa volt lengyel államelnökök, illetve Tadeusz Mazowiecki korábbi miniszterelnök arról ír a The Moscow Timesban, hogy az orosz és az amerikai elnök megállapodása után már nem csak pacifista utópia az atomfegyverek nélküli világ. A lengyel politikusok szerint a globális nukleáris leszerelés a világ biztonságának legfőbb garanciája. Anne Appleabaum, a The Washington Post Oroszország-szakértője szerint viszont naiv feltétlezés, hogy Irán és Észak-Korea lemondana a nukleáris fegyverekről csak azért, mert az Egyesült Államok és Oroszország megállapodást köt a leszerelésről. Ráadásul - teszi hozzá az amerikai publicista - túlzás azt állítani, hogy az atomfegyverek jelenti a legnagyobb fenyegetést a világban.

„Miután Barack Obama amerikai és Dmitrij Medvegyev orosz elnök megállapodott a stratégiai atomfegyverek csökkentéséről, ismét van rá remény, hogy globális nukleáris leszerelés kezdődhet. A leszerelés fontosságát nem lehet eltúlozni: rendkívüli veszélyt jelentene, ha a terrorizmust támogató államok vagy terrorszervezetek kezébe kerülnének atomfegyverek" - írják a lengyel politikusok a The Moscow Timesban.

Kwasniewski, Walesa és Mazowiecki szerint a hidegháború idején az atomfegyverek az elrettentés legfőbb eszközei voltak, és hozzájárultak a kétpólusú világ stabilitásához. A vasfüggöny leomlását és a hidegháborús szembenállás megszűnését azonban nem követte a nukleáris elrettentésre épülő egyensúlyt felváltó békés együttműködés. Sőt, még a 2010-ben lejáró atomsorompó egyezmény meghosszabbításáról megállapodni.

A világ nukleáris robbanótölteteinek 96 százalékát - összesen több mint 25 000 atomfegyvert - birtokló két nagyhatalom vezetőinek megegyezése után remény van rá, hogy sikerülhet a teljes nukleáris leszerelésről globális megállapodást kötni. A lengyel politikusok emlékeztetnek rá, hogy jelenleg három atomhatalom - India, Pakisztán és Izrael - tulajdonképpen háborúban áll, és két kiszámíthatatlan állam - Észak-Korea és Irán - atomkísérleteket folytat. De nem csak az antidemokratikus és a terrorizmust támogató államok nukleáris hatalommá válása jelent rendkívüli veszélyt, hanem az is, ha terrorista szervezeteknek sikerül atomfegyverekhez jutnia. Ezért a világ biztonsága érdekében mielőbbi teljes nukleáris leszerelésre van szükség - írja Kwasniewski, Walesa és Mazowiecki.

Anne Appleabum szovjetológus, a The Washington Post publicistája, aki mellesleg Radoslaw Sikorski lengyel külügyminiszter felesége, viszont úgy gondolja, hogy a nukleáris leszerelés egyáltalán nem olyan fontos cél, mint azt a lengyel politikusok sugallják. Ráadásul, teszi hozzá Appleabaum, korántsem olyan egyszerű, mint azt elsőre gondolnánk.

Applebaum emlékeztet rá, hogy Barack Obama már elnökválasztási kampányában a globális nukleáris leszerelés fontosságáról beszélt, és szenátorként is kiemelt figyelmet szentelt az atomfegyverek elterjedése elleni küzdelemnek. „Mindez nagyon szép és nagyon jó, de túlzás lenne, ha Obama elnökként is a globális nukleáris leszerelést tenné legfontosabb külpolitikai irányelvévé." Obama azt reméli, hogy ha az Egyesült Államok csökkenti nukleáris arzenálját, akkor a világ többi atomhatalma is követni fogja a példáját. Applebaum szerint ez a feltételezés azonban teljesen alaptalan. Mint azt a múlt hétvégi észak-koreai rakétakísérlet is bizonyította, vannak olyan országok, amelyek nem hajlanak a leszerelésre. És nem kizárólag diktatúrák tartoznak közéjük: egyáltalán nem biztos, hogy Nagy-Britannia és Franciaország hajlandó lenne követni az Egyesült Államok példáját, és lemondana az atomfegyverekről.

Az is túlzás - teszi hozzá Applebaum -, hogy az atomfegyverek jelentik a legnagyobb veszélyt - legalábbis Amerika és Európa számára. Még ha Irán atomhatalommá válik is, aligha fenyegetheti az Egyesült Államokat vagy Európát. A biológiai fegyverek, sőt, a személyszállító repülőgépek is nagyobb kockázatot jelentenek az atomtölteteknél - utal az amerikai publicista a 2001. szeptember 11-i terrortámadásokra. A háborús konfliktusokban pedig továbbra is a hagyományos fegyvereknek jut a legnagyobb szerep. A tavaly nyári orosz-grúz háborút tankokkal, katyusákkal és gépfegyverekkel vívták, pedig Oroszország rendelkezik atombombával. Ha Moszkva minden nukleáris fegyverről lemondana, az sem jelentene kisebb fenyegetést szomszédai számára, mint most. Tajvan sem érezhetné magát nagyobb biztonságban, ha Kína leszerelné nukleáris arzenálját.

„Az atomfegyverek nélküli világ megteremtése nemes cél, de önmagában nem változtatja meg a globális hatalmi egyensúlyt, nem segít az al-Kaida megfékezésében sem és nem akadályozza meg, hogy autoritárius államok lerohanják gyengébb szomszédaikat." Applebaum szerint a demokratikus intézmények megerősítése sokkal hatékonyabb és realistább eszköze a béke és biztonság megteremtésének.

http://www.moscowtimes.ru/article/1016/42/375989.htm

Ez után már úgy korszakolunk hogy „G20 előtt” és „G20 után”

Francia lapok a londoni csúcsról

A konzervatív Le Figaro „Teljesített vállalás" című vezércikkében írja: bár még kissé korai lenne teljes bizonyossággal leszögezni, hogy végre az olyannyira várt „reménysokk" következett be Londonban a G20 tanácskozásán, a pénzpiacok eufóriája láttán nem fér kétség ahhoz, hogy szokatlan dolog történt. A G20 eredményeit nyilvánvalóan megkönnyebbüléssel  vagy éppen lelkesedéssel fogadták. A nagy találkozót jellemző súrlódások és feszültségek után az az érzés uralkodott el, hogy ez a pénzügyi csúcs szakítást jelez a kapitalizmus eddigi formájával. Ez után lesz „G20 előtt" és „G20 után". Anélkül, hogy legyőzte volna a válságot, ami nem is volt célja, a londoni tanácskozás vitathatatlanul egy új korszak, esetleg egy új világrend kezdetét jelezheti, ahogy arról a brit fővárosban összegyűlt államfők meg akarták győzni magukat - írja a lap, az eredmények közül kiemelve a pénzügyek rendszabályozására hozott intézkedéseket és a nagy nemzetközi pénzügyi intézmények rendelkezésére bocsátott 1100 milliárd dolláros keretet. A londoni G20 nem vált azzá az elrontott randevúvá, amelyet a hivatásos Kasszandrák jósoltak, sőt talán történelmi csúcsként emlékeznek majd rá. http://www.lemonde.fr/la-crise-financiere/article/2009/04/03/matthieu-pigasse-ce-g20-n-est-ni-un-succes-ni-un-echec_1176142_1101386.html

A liberális Le Monde hasonló hangnemben ír. A G20 sikeresen vizsgázott. Ez korántsem volt előre biztosított. Az északi gazdaságok és a Dél feljövő hatalmai között bőségesen akadt konfliktus, vita és összeütközés, az április 2-i londoni csúcs könnyen fulladhatott volna kakofóniába. A közös érdek azonban felülkerekedett: összehangolt akcióra volt szükség az 1945 óta legsúlyosabb gazdasági-pénzügyi válság felszámolásához. Londonban a világ azt láthatta, hogy a nemzetközi színtérre egy kicsit visszatér az állam. Más szóval a G20 felvázolta a világkapitalizmus új szabályait. A világ egy szabályozásoktól megfosztott (totalement déréglementé) pénzügyi globalizációt élt át, amelynek vad irama a jelenlegi válságba torkollott. A londoni találkozó - amelyet elsőként 2008 szeptemberében Nicolas Sarkozy követelt - bevezette a szabályozást, vagyis az óvatosságot a világ pénzügyeiben, új felügyeleti szerepet bízott a Nemzetközi Valutaalapra az államok pénzügyi és monetáris tevékenysége fölött, megbízva azzal, hogy szükség esetén adjon vészjelzést. További eredmény, hogy London megölte a G8-at, az amerikai-japán-európai találkozók éves rendszerét, amely úgy próbálta intézni a bolygó ügyeit, hogy annak egyáltalán nem volt reprezentatív képviselője. Azonban a G20 informális szervezet. Ha a globalizáció által megkövetelt világkormányzás embriójává akarják változtatni, intézményesíteni kell, először egy állandó titkárság felállításával - véli a lap. http://www.lemonde.fr/opinions/article/2009/04/03/que-vive-le-g20_1176180_3232.html

A Le Monde „A G20 se nem siker, se nem kudarc" címmel teljes terjedelmében közli a Lazard bank egyik vezetőjének, Matthieu Pigasse-nak, a „Monde d'après, une crise sans précédent  (kb. A világ ezután - egy példátlan válság) című könyv szerzőjének értékelő internetes fórumáról készült jegyzőkönyvet. Pigasse szerint az IMF-nek biztosított kiegészítő alapok nem elegendőek, de hasznosak. Vagy szegény, vagy fejlett és „hozzánk közel álló" országok fogják megkapni, amire a legjobb példát a kelet-európai országok jelentik. De ez nem jelent gazdaságösztönző tervet, csak egy lépést. A tőzsdék lelkesedése nem fog sokáig tartani, ha nem következnek gyors intézkedések a határozatok végrehajtására. Kína megjelenése nagy fontosságú változás, egy új világ-direktórium alakul ki, már nem az Egyesült Államok a világot egymagában domináló hatalom. Már nem a 7-8 leggazdagabb ország vezeti a világot, a kiszélesített direktóriumban 12 feljövő ország is részt vesz. Ez új nemzetközi egyensúlyt tükröz, aminek csak örülni lehet. A pénzügyi paradicsomok megfékezésére irányuló szándék helyes, az ördög a részletekben van: a listákon túl a kérdés az, hogy milyen szankciókat lehet hozni a megnevezett országokkal szemben és hogy kimaradnak fontos helyek, mint az amerikai Delaware vagy például Hongkong - nagy tehát az eltérés a cél és a megvalósítás között. http://www.lemonde.fr/la-crise-financiere/article/2009/04/03/matthieu-pigasse-ce-g20-n-est-ni-un-succes-ni-un-echec_1176142_1101386.html

 A Libération szerint érdemes ugyan fogadni arra, hogy a G20 bekerül a jövő gazdasági tankönyveibe, elsősorban a történelmi pénzügyi válság, Barack Obama európai látogatása és a példátlan konfrontáció miatt, amelynek színhelye volt a számadást és reformokat követelő francia-német páros fellépésével - de ezután felteszi a kérdést: vajon ez „egy új világ eljövetelét" jelenti-e? A válasz: világos, hogy nem. Legfeljebb kijelölték a reformok útját, de  már ez is sokat jelent - bizonyítja, hogy a nemzetközi közösség a G20 keretében nem csak a nagy elvek tekintetében képes egyetértésre jutni, de konkrét és pontos döntések meghozatalára is képes. A lap emlékeztet arra, hogy a dolgok rosszul kezdődtek, Párizs és Berlin ellenezte a gazdaság fellendítésére irányuló költségvetést, az előbbi mert nem rendelkezett erre eszközökkel, Németország pedig mert ellenzi az adósságnövelést akkor is, ha jó ügyet szolgál - Amerika ellenezte a pénzügyek szabályozását. Végül minden jól végződött, az Egyesült Államok elérte a Nemzetközi Valutaalap eszközeinek megháromszorozását, az európaiak a pénzügyi rendszer szabályozására teendő lépéseket, még ha nem is lehet csodát várni a fedezeti alapok átláthatóvá tétele tekintetében. Még fontosabb lehet a G20 egyáltalán nem kellemetlen multilateralizmusa, amelyben bizonyosan szerepe volt Obama fellépésének. - olvasható a Libérationban. http://www.liberation.fr/economie/0101559899-pas-de-nouveau-monde-mais

India felemelkedése és Pakisztán hanyatlása

Az afgán békéhez az út Kasmíron át vezet

London Review of Books

1948 óta gyakorlatilag permanens háború zajlik Pakisztán és India között – állapítja meg Garaham Usher a London Review of Books legutóbbi számában közölt tanulmánya. Helyi csatákat váltogatnak békésebb periódusok, de az egész folyamatot végigkísérte a kasmíri gerillatevékenység. 2004 óta óvatos közeledés mutatkozott a két fél között, és felvillant a megegyezés lehetősége is, de ahelyett, hogy a konfliktus alábbhagyott volna, az csak nyugatabbra vonult az északi indiai-pakisztáni határról a pakisztáni-afganisztáni határ törzsi területeire.

E terület a tálib és az al-Kaida csoportok „biztos menedéke”, mely ugyanakkor a legtöbb frusztrációt okozza a Nyugat számára, ugyanis a pakisztáni hadsereg és a biztonsági szervek nem az ottani tálibokat és az al-Kaidát tekintik fő ellenségüknek, hanem továbbra is Indiát. Például a Badzsaur törzsi területen ugyan a pakisztáni hadsereg komoly harcokat folytat a Baitullah Mehszud vezette tálib erőkkel, de nem azért, mert az az al-Kaida támogatója, hanem mert az Belső-Pakisztánban is aktív, több merénylet kapcsolható hozzá, egyebek mellett Benazir Bhutto meggyilkolása is. Ráadásul soraiban több olyan afgán lázadó is harcol, akiket – pakisztáni megítélés szerint – már rég beszervezett az indiai titkosszolgálat.

Míg Badzsaurban a tálibok Iszlamabad ellenségének számítanak, a másik két csoportosulás – melyeknek fő fészke Dél-, illetve Észak-Vazirisztán – kifejezetten baráti kapcsolatokat ápol a pakisztáni hatóságokkal, és nem csak elnézik nekik, hogy állandó támadás alatt tartják a kelet-afganisztáni amerikai és NATO-erőket, rendszeresen elvágva Pakisztánon áthaladó utánpótlási vonalaikat, de védelmet is nyújtanak a számukra. Ugyanilyen biztonsági garanciákat élvez a pakisztáni titkosszolgálattól, az ISI-től Omar mullah, az al-Kaida Quettában székelő kulcsembere is. A magyarázat nagyon egyszerű: ők csak Pakisztán szövetségesei, az USA és a NATO ellen harcolnak Afganisztánban, de nem ártják magukat az ország belső politikai ügyeibe, egyben távolról sem vádolhatók India-szimpátiával. Ráadásul ők lehetnek majd a helyzet urai, ha egyszer a nyugati erők elhagyni kényszerülnek Afganisztánt, sőt egyedül ők akadályozhatják meg azt, hogy az indiai befolyás e térségi területeken megerősödjön.

A 2001. novemberében, Bonnban megtartott Afganisztán jövőjével foglalkozó ENSZ-konferencia óra Pakisztán egyre nagyobb nyugtalansággal figyeli a fejleményeket. iszlamabadi politikai körök ezt a nemzetközi találkozót tekintik a Nyugat első, Pakisztánnal szembeni árulásának, ugyanis ott India garanciákat kapott arra, hogy növelje afganisztáni befolyását, miközben Pakisztánt vagy a tálib csoportosulások vezetőit meg sem hívták. Egyértelmű üzenet volt ez arra vonatkozóan, hogy a 2001. szeptember 11-e utáni afganisztáni események főszereplője Hamid Karzai lesz, ráadásul a mögötte álló – egyébként India, Irán és Oroszország által szintén támogatott – Északi Szövetség kap majd esélyt az ország vezetésére, a Pakisztánhoz húzó tálibokat pedig nem csak kiszorítják az országból, de mindent elkövetnek megsemmisítésük érdekében is.

India egyike Hamid Karzai kevés, biztos támogatóinak, egyszerűen azon oknál fogva, mert Delhi egy ideje Afganisztánra is úgy tekint, mint befolyási szférájának fontos területére. Nem véletlen, hogy 1,2 milliárd dollárral szállt be az ottani újjáépítési projektekbe, teljes egészében indiai pénzekből építették fel az új parlament épületét, illetve a kabuli kancelláriát, és indiai tisztek nagy számban vesznek részt az afgán hadsereg kiképzésében. Nagy szó ez, ha azt vesszük figyelembe, hogy mégiscsak egy 99 százalékban muszlimok által lakott országról van szó. India legambiciózusabb – és Pakisztán számára nyilvánvalóan a legnyugtalanítóbb – terve, hogy részt vállaljon a legújabb afgán nagyberuházásban is, azaz annak az autósztrádának a megépítésében, mely Kabult összekötné az iráni Chabaharral. Ennek létrejötte nem csak azt jelenti, hogy Afganisztán ezután már nem szorul rá a pakisztáni kikötőkre, de azt is, hogy India szoros szövetséget lesz képes kialakítani Iránnal a nyugat-afganisztáni területeken érvényesülő közös befolyás tekintetében, ami nyilvánvalóan semlegesítheti Pakisztán eddigi, kelet-afganisztáni befolyását. Az új út Iszlamabadból szemlélve nem más, mint egy régi háború folytatása új eszközökkel, melyben új meghatározó tényező India és Irán szövetsége, és ráadásul erre nem más, mint Pakisztán eddigi fő stratégiai szövetségese, Washington adja az áldást.

Washington térségi politikájának változása 2004 óta fokozatosan nyomon követhető; az indiai piac növekedését ugyan úgy nem hagyhatták az amerikai érdekek érvényesítésekor figyelmen kívül, mint azt a stratégiai ellensúlyt, amit India jelenthet Kínával szemben, mely viszont Pakisztán térégbeli fő támogatója. A múlt évben Washington és Delhi aláírt egy megállapodást, mely engedélyezi ez utóbbi számára, hogy civil célokat szolgáló atomtechnológiára tehessen szert, és közvetlenül amerikai forrásokból megvásárolhassa a szükséges nukleáris fűtőelemeket is, annak dacára, hogy India nem hajlandó aláírni az atomfegyverkezést tiltó nemzetközi szerződéseket. Mindeközben az Egyesült Államok állandó erőteljes kritikával illeti Pakisztánt, amiért az nem hajlandó lemondani atomprogramjáról.

A New York-i ikertornyok elleni támadást követően Washington Pakisztánt egyfajta zsoldosként használta az afgán akciókban. Évente egymilliárd dollárt juttatott a hadserege számára, egyrészt, hogy az biztosítsa a NATO-utánpótlásokat, illetve, hogy maga tegyen rendet a tálibok, illetve az al-Kaida által uralt határvidéken. Pakisztán szívesen vállalkozott a szerepre, mert úgy vélte: érdekeit majd messzemenően figyelembe veszik az inváziót követően. Ugyanakkor azt kellett tapasztalnia, hogy a kabuli kormány megalakításakor véleményére senki sem tartott igényt, szemben Indiával és Iránnal. A végső leszámolást az illúziókkal George W. Bush múlt év júliusi döntése jelentette, mellyel elrendelte a tálibok és az al-Kaida által ellenőrzött nyugat-pakisztáni területek bombázását, anélkül, hogy kérte volna ehhez Iszlamabad hozzájárulását.

Pakisztán egyértelműen Indiát – illetve az indiai befolyás növekedését – látja abban, hogy az amerikai vezetés, a hadsereg és az ISI-vel egyre kritikusabb CIA újkeletű ellenségességgel viszonyul az ország katonai és politikai vezetéséhez. De nem csak Delhinek jön jól az Észak- és Dél-Vazirisztán vidékén megerősödött tálib ellenállás és az azt követő közvetlen amerikai beavatkozás. Ezt a pástúk által lakott területet Kabul már rég magának követeli, és a pacifikálás jelszavával – illetve amerikai segédlettel – akár még meg is szállhatják azt. Egy ilyen fordulat messzemenően beleillik az indiai forgatókönyvekbe – állítják iszlamabadi hírszerzői források –, mert nyitánya lehet egy olyan folyamatnak, mely akár Pakisztán szétesését is eredményezheti.

Az nyilvánvaló, Washington rémálmainak egyike, hogy a pakisztáni atomfegyverek esetleg az al-Kaida kezébe kerülnek, és vannak információk azzal kapcsolatban, mit is tenne a Pentagon, ha az arzenált efféle veszély fenyegetné. E téren Washington és Delhi érdekei messzemenően megegyeznek, ez utóbbi tehát érdekelt abban, hogy a zavaros helyzet a washingtoni félelmeket tovább fokozza. Minden bizonnyal ez inspirálja az ISI azon állandó vádjait is, hogy az afgán-pakisztáni határvidéken tapasztal nyugtalanságért főként India a felelős.

A múlt novemberi bombayi merényletet követően, mely mögött pakisztáni al-kaidás elkövetők sejlettek fel, India már nem is csinál titkot abból az érdekeltségből, mely az afgán-pakisztáni határon zajló háborúskodásokhoz fűzi. Amerika pedig mindeközben megváltoztatta eddigi katonai stratégiáját, aminek elsődleges oka, hogy – egyes értesülések szerint – a quettai Omar mullahnak sikerült egyességet kialkudnia a három, pakisztáni területen működő tálib törzs között, közös ellenségként megnevezve Barack Obamát, Aszif Ali Zardari pakisztáni és Hamid Karzai afgán elnököt. Vagyis nagy valószínűséggel a pakisztáni belügyekbe eddig nem avatkozó tálibok is harcot hirdetnek majd a jelenlegi politikai establishment ellen.

Mindennek ellensúlyozására az amerikaiak növelni fogják a Pakisztánnak nyújtott polgári segítséget, a 21.000 fős afganisztáni amerikai csapatok tevékenységét pedig elsősorban a pakisztáni határvidékre koncentrálják, és megsokszorozzák a pakisztáni területen, immáron Beludzsisztánra, Oman mullah hátországára is kiterjedő katonai, elsősorban légi csapásokat. Ugyanennek a politikának a részeként Barack Obama nemrég kijelentette: Amerika India-politikáját – és ezen belül a pakisztáni-indiai konfliktust hetven éve megjelenítő kasmíri kérdést – elválasztják a Pakisztánnal és Afganisztánnal kapcsolatos washingtoni politika kialakításától. A kasmíri kérdés „kiemelése” az eddigi amerikai politikai érvrendszerből szintén India amerikai befolyásának növekedését szemlélteti; ezzel egybehangzó Obama elnök minapi kijelentése is, miszerint Washington azt szeretné, ha Pakisztán figyelmét nem az Indiával fennálló konfliktusa és hagyományos sérelmi politikája kötné le, hanem az a háború, mely nyugati határövezetiben zajlik.

Mindez sokkolta a pakisztáni politikai – főként katonai – elitet, bár a meghatározó tényezők négyszemközt ott is beismerik: az indiai-pakisztáni és különösen a kasmíri kérdés sokkal jobban kezelhető bilaterálisan, mintha abba harmadik felet is bevonnának. Mindazonáltal azzal is tisztában vannak – és szemrehányásként e tények gyakran hangzanak el az amerikai-pakisztáni tárgyalásokon –, hogy míg a békefolyamat keretében Iszlamabad a Kasmírral határos területeken korábban felhalmozott fegyverarzenáljának 95 százalékát leszerelte, bezárt minden ottani katonai kiképzőtábort, addig az indiai katonai jelenlét Kasmírban minden eddiginél erősebb, és az indiai fél továbbra is elutasítja, hogy tárgyaljon a kérdésről.

Az mindenesetre biztos, hogy Kasmírban ma nyugodtabb a helyzet, mint bármikor az elmúlt húsz év során, az afgán-pakisztáni határon pedig hevesebb háború zajlik, mint bármikor. Ezzel együtt, az afgán béke – mind India, mind pedig Pakisztán involváltsága okán – e két ország kapcsolatának függvénye, így az indiai-pakisztáni északi határon tapasztalható békésebb állapotok dacára az afgán normalizálódáshoz az út mégiscsak Kasmíron át vezet.

http://www.lrb.co.uk/v31/n07/ushe01_.html