Nyugat-Szahara autonómiája: senki sem támogatja

A világ legértékesebb foszfátkészlete a tét

Az egykori Spanyol-Szaharában a gyarmatosítók kivonulása (1976) óta folyik kisebb-nagyobb intenzitással a háború a szaharai nép függetlenségéért Marokkóval szemben. A harc élén a Polisario Front áll, amely egyben a csupán formálisan létező nyugat-szaharai állam kormányát is adja. A küzdelem egyenlőtlenségét nem csupán a felek eltérő anyagi és haditechnikai háttere teszi tartóssá: a nagyhatalmak számára a sivatagi területnél jóval értékesebb az a stabil támogatás, amit - az arab világban nem általános módon - Marokkótól kap. Mindeközben Nyugat-Szahara népességének jelentős része, mintegy százezer ember él immár három évtizede a szomszédos Algériában, a határhoz közeli menekülttáborokban, a nemzetközi segélyekre utalva. A rendezési terveket talán még az azokat kidolgozó nemzetközi szervezetek sem veszik komolyan, az autonómia kérdése kizárólag Rabat jóindulatának függvénye.

Mielőtt megkísérelnénk megválaszolni, van-e esélye a rendezésnek, tekintsük át röviden Nyugat-Szahara történetét.

Történet

Az Afrika északnyugati partján fekvő terület 266 000 négyzetkilométer  kiterjedésű, tehát Magyarországnál közel háromszor nagyobb. Népsűrűsége azonban az egyik legalacsonyabb a világon, lakossága mindössze 170 000-400 000 fő között van - a pontos szám is politikai viták tárgya. A fő néprajzi csoport a szaharavi, egyfajta nomád  vagy beduin törzs. Tagjai egy olyan arab dialektust beszélnek, amely Mauritániában is elterjedt.

Területén a berberek és az arabok keveredéséből nőtt ki a mór nép, amely a mai Dél-Mauritániából származó Almoravida-dinasztia révén nemcsak Észak-Afrikát, de az egész Ibériai-félszigetet is uralta évszázadokon át. A mór birodalom hanyatlása (15-16. század) után a nomád törzsek által létrehozott Adrari Emírség terjesztette ki hatalmát Nyugat-Szaharára. A terület meglehetősen csekély történelmi szerepet játszott a világszínpadon, hiszen a stratégiailag és gazdaságilag jelentéktelen vidék nem érdekelte az európai hatalmakat. Az értékes kolóniáit fokozatosan elveszítő Spanyolország végül igen későn, 1884/85-ben szállta meg a területet. A ma is érvényes határokat 1912-ben rögzítették a szomszédos Marokkót, Mauritániát és Algériát akkoriban egyaránt birtokló Franciaországgal kötött egyezményben. (Részletesen ld.: Toby Shelley: Endgame in the Western Sahara. What Future for Africa's Last Colony?, Palgrave - London, New York 2004.; Jacob Bercovitch, Richard Jackson: International Conflict. A Chronological Encyclopedia of Conflicts and Their Management, 1945-1995, Congressional Quarterly Press - Washingtog 1997.)

A súlyos belső gondokkal és polgárháborúval is küzdő Madrid nem sok figyelmet fordított a sivatagra, gazdasági hasznot számára a terület sokáig nem hozott. 1947-ben azonban egy spanyol geológus-mérnök foszfátlelőhelyre bukkant a marokkói határhoz közeli Bukraa vidékén. Ez pedig az egész terület értékét egy csapásra megváltoztatta, az itt élő szaharavi nép életét pedig megkeserítette. Mint kiderült: itt található a világ második legnagyobb foszfátkészlete, ráadásul igen ritka, 70-80 százalékos tisztaságban. Azóta számottevő vas-, magán-, réz-, valamint kobaltlelőhelyekre is rátaláltak, nem is beszélve az óceán partjainál sejtett kőolaj- és földgázkincsről, továbbá a part menti vizek hagyományosan gazdag halászzsákmányairól.

Az erőszakos, a helyi nomád-törzsi viszonyokat tekintetbe nem vevő és azt nem is értő spanyol asszimilációs politika, a siettetett urbanizáció és modernizáció alapvetően alakította át a térség társadalmát. Azonban ennek egyik következményeként létrejött egy tanult, részben polgárosodott réteg is, melyre termékenyen hatott a nacionalizmus és az antikolonializmus eszméje.

Az afrikai szabadságmozgalmak éledése így idővel itt is éreztette hatását: 1956-tól egymást követték a fegyveres összecsapások a spanyol gyarmati hadsereg és a felkelők között. 1961-ben az ENSZ is reagált a helyzetre: deklarálta a gyarmatok függetlenségét - ez Afrikában a hatvanas évek végéig meg is valósult -, ám Spanyol-Szaharát nem gyarmatként, hanem spanyol tartományként jelölte meg, s csak újabb két év múlva sorolta a „felszabadítandó" országok közé. Spanyolország csak 1955-ben nyert felvételt az ENSZ tagjai közé, határozatait tehát - ha fogcsikorgatva is -, de tiszteletben kellett tartania. A gyarmatokról való lemondása így is nehezen ment: Észak-marokkói protektorátusáról ugyan már 1956-ban lemondott, de a térségben élvezett előjogait nehezen adta fel.

1973-ban megalakult a Polisario Front, teljes nevén Frente Popular para la Liberación de Saguia El-Hamra y Rio Oro, amely nyílt fegyveres harcot indított a spanyol uralom ellen. (Ld.: David L. Rousseau: Democracy and War. Institutions, Norms, and the Evolution of International Conflict, Stanford University Press - Stanford 2005.)

A helyzet 1975-re eszkalálódott, amihez hozzájárult, hogy Spanyolország vezetési válsággal küszködött, az országot korábban vaskézzel irányító caudillo, Franco tábornok haldoklott. A marokkói király ezt a vákuumot igyekezett kihasználni a déli Spanyol-Afrika bekebelezésére. Mindeközben spanyol kormánykörökben teljes volt a káosz: világos volt, hogy a területet nem tudják, de már nem is akarják megtartani, viszont sem a baloldali Polisarionak, sem Rabatnak nem akarták átadni. Sokan hajlottak a függetlenségről szóló népszavazás megrendezésére. A pressziót fokozandó, II. Hasszán marokkói uralkodó rendeletére október 16-án elindult délre a marokkói katonák és civilek „Zöld Menet"-e (Marcha verde).

A nyomás sikeres volt: a nagybeteg Franco halála, 1975. november 20. előtt mindössze néhány nappal Madrid titkos szerződést kötött Marokkóval és Mauritániával Spanyol-Szahara felosztásáról e két állam között. Később kiderült: mindezt azért Madrid nem ingyen tette, a titkos záradékok alapján még hosszú évekre biztosította magának a gazdasági javak 35 százaléka feletti rendelkezési jogot.

Novemberben már több mint 350 ezer marokkói katona és civil tartózkodott Nyugat-Szahara északi, foszfátban gazdag területén. A marokkói király a gyarmatosítás előtti történelmi jogokra hivatkozva hangoztatta, hogy ez a terület Marokkó szerves része, míg a szaharaiak ragaszkodtak a gyarmati - az ENSZ által is tiszteletben tartott - határok megőrzéséhez. Az újabb megszállás késztette a Polisario Frontot a nyílt függetlenségi háború megindítására. 

A teljes politikai berendezkedésük átalakítására készülő spanyolok tehát végleg feladták az országot, a helyi nacionalista erők pedig 1976. február 27-én kikiáltották a Szaharai Arab Demokratikus Köztársaságot, amelyet mindmáig nyolcvan állam ismert el hivatalosan. (Magyarország nincs közöttük.) Marokkónak, s főként az 1999-ben elhunyt II. Hasszán király tekintélyének az arab világban meghatározó szerepe volt abban, hogy túlnyomó többségben csak az úgynevezett harmadik világhoz tartozó, főleg fekete-afrikai államok siettek elismerni Nyugat-Szaharát. Így érthető, hogy a Polisario Front országa tagja az Afrikai Uniónak, az Arab Ligába viszont nem nyert bebocsáttatást.

Mauritánia sem politikai, sem katonai értelemben nem volt elég erős ahhoz, hogy a megszállt szaharai területeket megtartsa, s az 1978-as államcsínyt követő hatalomváltás nyomán 1979-ben szintén kivonult onnan. Így a terület egyedüli és de facto ura Marokkó maradt.

Az ötvenes-hatvanas években a megszállók katonai fölénye óriási volt, a szaharaiak tízezrével menekültek Algériába, s a marokkói határhoz közeli Tinduf oázis mellett rendezkedtek be. Az öt hatalmas menekülttáborból - Algír hallgatólagos hozzájárulásával - lassanként valóságos enklávét, államot az államban rendeztek be saját katonai közigazgatással, közintézményekkel, kórházakkal, iskolákkal. Igyekeznek fenntartani az államiság szimbólumait is: Nyugat-Szaharának saját címere, zászlaja, sőt saját pénze is van, amit ironikus módon - a spanyol hagyományokra utalva - Pesetának hívnak, és természetesen nincs forgalomban.

Amíg Algéria pénzzel és fegyverekkel is segítette a Polisario Frontot, a katonai sikerek nem maradtak el: Mauritánia kiszorítása után a marokkói seregek is jelentős területeket vesztettek, s 1983-ban már csak egy viszonylag keskeny tengerparti sávot és a Rabat számára különösen fontos északi „háromszöget" uralták. A Polisario térhódításának megakadályozására az algériai határ mentén (észak-déli irányban) és a tengerpart felé (kelet-nyugati irányban) 1987-ig 2400 km hosszú falat építettek, amelyet szögesdróttal és aknamezőkkel, valamint fejlett technikájú radarrendszerrel is védenek, mind kevesebb esélyt adva a szaharaiak gerillaakcióinak. Ezzel gyakorlatilag állóháború alakult ki.  

Marokkó eközben ügyesen lavírozott a nemzetközi színtéren is, II. Hasszán politikája biztosította a status quo fenntartását. Miután Líbia leállította a Polisario támogatását, lassan Algéria is háttérbe húzódott. Algír ugyanis nem akart nyílt konfliktusba keveredni az egyébként régi potenciális ellenfél Rabattal, ezért Szahara függetlenségének támogatása egy bizonyos határt soha nem lépett és nem is fog átlépni Algéria politikájában.

Rabat fő szövetségese - Franciaországon kívül - az Egyesült Államok, amely a még 1982-ben kötött katonai szerződés értelmében támaszpontokat tarthat fenn Marokkóban, ahonnan már elérhető akár a Perzsa-öböl térsége is. (Christopher Hill: The Actors in Europe's Foreign Policy, Routledge - London-New York 2002.) Washingtonban II. Hasszánt és utódját, VI. Mohamed királyt is Amerika barátjaként tartják számon, aminek a marokkói uralkodók nemegyszer bizonyságát is adták.

Az ENSZ ugyan kezdetektől fogva támogatja Nyugat-Szahara függetlenségi törekvéseit, azonban nem képes rábírni Marokkót, hogy vonuljon vissza a megszállt területekről. Ezzel Rabatban is tisztában vannak, maguk mögött tudva a Biztonsági Tanács két állandó tagja - a már említett Franciaország és az Egyesült Államok - maximális politikai támogatását.

Marokkóban kevés kérdésben van politikai konszenzus, egy dologban azonban minden politikai szereplő egyetért: Szaharát meg kell tartani, feladása a hazaárulással érne fel. Mindaz a politikai és pénzügyi tőke, ami Rabat mögött áll és a sikeres diplomáciában, illetve a korszerű haditechnikában ölt testet, gyakorlatilag a vereség szélére sodorta a Polisario Frontot. Mind a civilek, mind a szabadságharcosok (rabati nézőpontból terroristák) körében már jó ideje óriási mértékű az elkeseredés.

A Polisario Front mostanság az Európai Unióban keres szövetségest, remélve, hogy a szervezet talán rá tudja venni Spanyolországot és Franciaországot: vessék be befolyásukat a nyugat-szaharai rendezés érdekében, mert a mai állapotok közvetve (az illegális bevándorlók és a drogcsempészet révén) az Unió és főként e két ország biztonságát fenyegetik.(Ld.: Marc Maresceau, Erwan Lannon: The EU's Enlargement and Mediterranean Strategies. A Comparative Analysis, Hampshire Palgrave Macmillan, 2000.)

Jogi, politikai háttér

Nyugat-Szahara státusának rendezése évtizedek óta napirenden lévő kérdés. Marokkó és Mauritánia a Madriddal kötött szerződés és bevonulás idején előszeretettel hivatkozott arra, hogy a térség korábban úgynevezett uratlan terület volt, ezért elfoglalása nem jogtalan. Ez az érv azonban nem felel meg a valóságnak, hiszen a területet mindig is uralták különböző berber, illetve nomád dinasztiák, közösségek. Eképpen foglalt állást a Hágai Nemzetközi Bíróság is 1975-ben, amikor egyértelműen kimondta, hogy a terület sem Marokkóhoz, sem Mauritániához nem tartozott, annak ellenére, hogy ezen államok területéről a múltban érhette befolyás. Ezért a két ország területi igénye nem megalapozott.

II. Hasszán véleménye a határozatról tömör és kifejező volt: „A Bíróság döntése csupán egy vélemény... Az úgynevezett Nyugat-Szahara a marokkói területek része volt, amely fölött Marokkó uralkodói gyakorolták a szuverenitást és a terület lakossága marokkóinak tartotta és tartja magát..."

Mint az ENSZ által utolsó afrikai gyarmatként elismert területet, Nyugat-Szaharát a nemzetközi jogrend alapján megilleti a függetlenséghez való jog. Marokkó látszólag hajlandó egy korlátozott autonómiát biztosító végleges státus-megállapodás megfontolására Nyugat-Szaharával kapcsolatban, de ennek megvalósítását is évtizedek óta szabotálja.

Az ENSZ 1960. december 14-én hozott határozatot a népek önrendelkezésének megadásáról (1514. sz.). Négy évvel később az ENSZ Dekolonizációs Bizottsága felszólította a gyarmattartó Spanyolországot ennek betartására. (1964. október 16.) A következő évben pedig arra kérte Madridot: rendezzenek népszavazást a terület sorsáról. Mint tudjuk, ez nem valósult meg, Marokkó és Mauritánia pedig a Madridi Szerződésben 1975-ben átvette (gyakorlatilag megvette) a területet Spanyolországtól. 1975. október 16-án a Zöld Menet meghirdetése nemcsak a nyomásgyakorlást szolgálta, de sokatmondó válasz is volt a Hágai Nemzetközi Bíróság ugyanezen a napon kelt, Spanyol-Szaharával kapcsolatos tanácsadó döntésére is, melyet fentebb idéztünk.

A státusrendező népszavazásról azonban a felek továbbra sem tettek le és az 1990/91-es enyhüléssel újra napirendre került. 1990. június 27-én az ENSZ BT létrehozta a nyugat-szaharai népszavazást felügyelő katonai missziót MINURSO néven (690. sz.). (Ld.:  Misión de Naciones Unidas para el Referéndum en el Sahara Occidental, MINURSO)

 Ennek előkészítéseként kötötte meg Rabat és a Polisario a máig érvényben lévő tűzszünetet 1991. szeptember 6-án.

Ezzel kezdetét vette a színjáték és alkudozás a választójogi névjegyzékről. A Polisario Front ragaszkodik ahhoz, hogy a szavazói listát az 1974-ben, még a spanyol gyarmati közigazgatás által elvégzett népszámlálás alapján állítsák össze, hogy azon a népszámlálásban szereplők és leszármazottaik vehessenek részt, azaz a jelenleg a nyugat-szaharai határokon kívül, Tindufban élő szaharaiak is voksolhassanak. Marokkó viszont elutasítja ezt, mondván, hogy a menekülttáborokban nem csupán a seregei által megszállt területekről érkeztek menekültek - szerinte sok táborlakó a szaharaiakkal etnikailag rokon dél-algériai beduin. Ráadásul a mintegy magyarországnyi területű (!) „menekültállamban" rendkívül nagy, évi 5 százalékos a népszaporulat, jórészt ez biztosítja a Polisario Front utánpótlását. Szavazati jogot követel Rabat azonban annak az immár százezernél is több marokkói betelepülőnek, aki az otthoni nagyvárosi nyomornegyedekből „költözött" át az újonnan épített telepekre, ahol sokkal jobbak az életkörülményeik. VI. Mohamed király és kormánya a kiemelt programként kezelt beruházásoktól, az (otthoni) átlagon felüli szociális ellátástól azt várja, hogy a telepeken élő szaharaiak „belátják", jobb sorsuk lesz Rabat fennhatósága alatt, mint egy önálló, ám szegény nyugat-szaharai államban.

A világszervezet korábbi különmegbízottja, James Baker béketerve 2003-ban tartalmazta a függetlenség lehetőségét is. A Polisario a tárgyalások során rendkívül jelentős engedményeket tett, de Rabat így is elutasította a megegyezést. Ezzel világossá vált, hogy a marokkói vezetés jelenleg semmilyen körülmények között nem akar népszavazást, és ebben maga mögött tudja az Egyesült Államok támogatását. Baker ezután lemondott. A Polisario hirdette kétségbeesett intifáda pedig nem számíthat a Nyugat támogatására a 9/11 utáni világrendben. (Christopher C. Harmon: Terrorism Today. Cass Series On Political Violence, London-New York - Routledge, 2008.; Javaid Rehman: Islamic State Practices, International Law and the Threat from Terrorism: A Critique of the »Clash of Civilizations« in the New World Order, in: Studies in International Law (Oxford, England), Or Hart Publishing - Oxford-Portland 2005.)

A realitások tükröződnek az ENSZ hozzáállásán is: a BT 1720. számú határozatában kölcsönösen elfogadható megoldást kér a felektől, tehát nem kívánt nyomást gyakorolni Marokkóra (2006). Ezzel az ENSZ BT de facto kihátrált a népszavazás kikényszerítése mögül. Kevéssel ez után, a 2006. október 31-én született ENSZ BT határozat Marokkót arra bírta, hogy pártolja az autonómiát „szaharai tartományai" számára, mint a népszavazás alternatíváját.

Marokkó 2007 áprilisában nyújtotta be az ENSZ-nek az autonómiára vonatkozó rendezési tervét, mely az USA szimpátiáját is bírja. Válaszul a Polisario is az ENSZ elé állt, tervezetében ragaszkodva a függetlenséghez. 2007 augusztusa óta a felek képviselői több alkalommal is tárgyaltak egymással, de a tárgyalások megfeneklettek, miután a világszervezet különmegbízottja kijelentette, hogy a függetlenség irreális követelés.

Jelenleg a küzdelemben Marokkó áll győzelemre: nemhogy függetlenséget, de még korlátozott autonómiát sem hajlandó adni Nyugat-Szaharának. A népszavazás különböző feltételekhez kötése csak a rendezés végtelen halogatását szolgálja. A világpolitikai helyzet kedvez a status quo megőrzésének, az Egyesült Államoknak, de az Európai Uniónak sem érdeke konfliktusba keveredni muszlim szövetségesével. Rabat folytatni fogja a terület etnikai viszonyainak betelepítésekkel történő megváltoztatását, politikai ellenfeleit csendben hatástalanítja.

A területi vagy személyi autonómiához megfelelő számú lakosság is szükséges. Az eleve rendkívül ritkán lakott sivatagi országban az elmenekülők, elüldözöttek nagy száma és a betelepített marokkóiak miatt előbb-utóbb a kérdés magától fog lekerülni a napirendről, hiszen már nem lesz kinek megadni az önrendelkezést.

Esély a rendezésre nyolc pontban

A rendezés csak akkor lehet eredményes, ha:

Marokkó valóban elszánja magát az ENSZ-határozatok szerinti népszavazás tisztességes lebonyolítására.

A Polisario Front lemond a függetlenség követeléséről és az autonómiát tűzi ki célul.

Ennek érdekében rögzítik a választói névjegyzéket, korlátozva mind a jelenlegi nyugat-szaharai, mind a menekülttáborban élő lakosság részvételi lehetőségét.

Amennyiben ebben nem sikerül megállapodni, Rabat egyoldalúan is dönthet: területi autonómiát ad Nyugat-Szaharának.

A nagyhatalmak elő kell segítsék a rendezést, nyomást gyakorolva Marokkóra.

A nemzetközi szervezetek békefenntartó csapatokat küldenek a területre, a népszavazás (státusváltozás) utáni helyzet elmérgesedését megakadályozandó és az eredmény elfogadásának kikényszerítése céljából. A kaotikus kelet-timori példa nem ismétlődhet meg.

Az autonómia esetleges győzelme esetén Rabat garantálja az autonóm területek működőképességét, kidolgozza a jogszabályi hátterét és rendelkezik az ásványkincsek, illetve a halászat bevételeinek megosztásáról, megteremtve ezzel az autonóm terület gazdasági hátterét.

A Polisario garantálja az eredmény elfogadását és lemond a további erőszakról, politikai szervezetté alakul.

Zilahi László

Az amerikai kormány a populizmus szellemében jár el

A népharag lehetőséget nyújt az átfogó reformokra

Hatalmas felháborodást váltott ki az Egyesült Államokban a hír, hogy a csődtől állami dollár milliárdokból megmentett AIG biztosító vezetői több száz millió dolláros jutalomra jogosultak. Barack Obama is rosszallását fejezte ki, a kongresszus pedig 90 százalékos adóval sújtotta a bónuszokat. Sokan kifogásolták és populistának minősítették a kormány reakcióit. Michael Kazin tekintélyes amerikai történész, A populista meggyőződés című könyv szerzője a Newsweekben megjelent írásában viszont arra hívja fel a figyelmet, hogy nincs abban semmi kivetnivaló, ha az állampolgárok haragja rákényszeríti a politikusokat a sokat hangoztatottak elvek és ideálok betartására, mindenekelőtt a nép érdekeinek képviseletére.

Március közepén felröppent a hír, hogy a csődtől tavaly ősszel 170 milliárd dolláros állami segéllyel megmentett American International Group (AIG) biztosítótársaság vezetői 100 millió dolláros jutalmat kapnak. A prémiumokat az AIG pénzügyi termékekkel foglalkozó részlegének vezetői veszik fel. Ez az egység több száz milliárd dollár értékben forgalmazta a derivatív pénzügyi termékeket, amelyek a behajthatatlan ingatlanhiteleket tartalmazták.

A bejelentést hatalmas felháborodás követte. Barack Obama a Fehér Házban kisvállalkozások tulajdonosai előtt mondott beszédében élesen bírálta az AIG vezetését. A biztosítót olyan cégnek nevezte, amely „a felelőtlenség és a mohóság miatt jutott pénzügyi válságba". „Ilyen körülmények között nehéz megérteni, hogy miként járhat prémium azoknak, akik az  AIG derivatív pénzügyi termékeit forgalmazták, még kevésbé az, hogy miként járhat nekik 165 millió dollár" - mondta az amerikai elnök. Néhány nappal később az amerikai képviselőház elsöprő többséggel olyan törvényt szavazott meg, amelynek értelmében 90 százalékos adóval sújtják minden olyan cég vezetőinek január 1-je után felvett prémiumát, amely 5 milliárd dollárnál nagyobb szövetségi támogatást kapott pénzügyi helyzetének rendezésére.

A döntés miatt sokan bírálták a kormányt. Charles Krauthammer például arra hívta fel a figyelmet, hogy a 165 millió dollárnyi prémium eltörpül az amerikai államadósság mellett, és visszatartásával nem javulnak a gazdasági kilátások. „A megállapodás az megállapodás. az AIG vezetők javadalmazását rögzítő teljesen szabályos szerződéseket még az állami segély folyósítása előtt írták alá. Ezek szerint mostantól a kongresszus egyszerűen hatályon kívül helyezhet szerződéseket, ha a közhangulat azt kívánja?" - írta a The Washington Postban. Krauthammer az elnököt és a demokrata párti politikusokat egyenesen demagógnak nevezte az ügyben tanúsított viselkedésükért.

Kazin egyetért Krauthammer abban, hogy a kormány a populizmus szellemében járt el. A tekintélyes történész szerint ez azonban csöppet sem szokatlan Amerika történelmében. Kazin utal rá, hogy a populizmus a 19. század végén jelent meg az Egyesült Államokban. Amerikában az 1890-es évek elején alakult Populista Párt tagjai használták először a 'populista' jelzőt - természetesen nem pejoratív értelemben. Az iparosítás kormánnyal elégedetlen vesztesei, a déli államokban élő farmerek összefogtak olyan képviselőjelölteket támogatása érdekében, akik nem a politikai és gazdasági elit, hanem a földművelők, a nép érdekét képviselik. A (magyarul visszaadhatatlan jelszót) Abraham Lincolntól kölcsönözték: „candidates of the people, by the people and for the people". A rövid életű Populista Párt a vasúttársaságoknak kiszolgáltatott földművesek érdekének képviseletében lépett fel. Államilag támogatott hiteleket és a vasúttársaságok köztulajdonlását szorgalmazták. Thomas Watson, a populista mozgalom vezére a monopóliumok és a farmereket kihasználó nagyvállalatok és bankok ellen szervezkedett, és a nagytőke kiszolgálójának tekintett két nagy párt alternatíváját kívánta nyújtani. A 19. századi populisták azonban sosem váltak meghatározó erővé, aminek elsősorban az volt az oka, hogy a két nagy párt is felkarolta a szegényeket: több kulcsos adórendszert és nyolc órás munkanapot vezettek be.

Az elmúlt évszázad során többször feltámadt a populizmus. Rendszerint a gazdasági válságok idején kerültek elő a nép érdekeire hivatkozó jelszavak és ígéretek. Az 1930-as években a plutokrata hivatalnokokkal szemben léptek fel az egyszerű munkásokat és az első világháborús veteránokat képviselő baloldali populisták. Kazin szerint a New Deal jóléti intézkedései is a populizmus szellemében fogantak - bár Roosevelt kritikusai szerint inkább a kommunizmus inspirálta őket.

Obama politikája a roosevelti örökséget folytatja - véli Kazin. A bankvezérekkel szembeni ellenérzéseket meglovagolva lehetősége lesz rá, hogy átalakítsa Amerika gazdaságpolitikáját. Nincs abban semmi kivetnivaló, ha a kormány a bankok helyett az emberek érdekének képviseletében lép fel  A nép érdekeinek képviselete és a pénzvilág befolyásának visszaszorítása azonban nem lesz könnyű feladat - teszi hozzá Kazin. A bankok és a biztosítótársaságok ugyanis jelentős lobbival rendelkeznek. Az AIG az elmúlt két évtized során 9 millió dollárral támogatta kongresszusi képviselők kampányát.

http://www.newsweek.com/id/190341

Külföldön vásárolnak termőföldet az államok

Kína, Dél-Korea, az Emírségek, Japán és Szaúd-Arábia a legexpanzívabb

Nem múlik el nap anélkül, hogy új földeket ne adnának el. Az erre vonatkozó hirdetések manapság a nemzetközi pénzügyi sajtóban jelennek meg. És az ügyfelek nem hiányoznak. „2008 végén öt ország tűnt ki a többi közül külföldi földvásárlásainak nagyságával: Kína, Dél-Korea, az Egyesült Arab Emírségek, Japán és Szaúd-Arábia - állapítja meg Jean-Yves Carfantan, A világméretű élelmiszersokk, amely holnap vár ránk című kötet szerzője (Choc alimentaire mondial, ce qui nous attend demain Albin Michel, 2009). Együttesen ma már 7,6 millió hektár termőfölddel rendelkeznek országukon kívül, s ez földterület Belgium mezőgazdasági területének csaknem a hatszorosa." Rendkívüli visszhangot kiváltott könyvét és a problémakört a Le Monde ismerteti.

A területszerzés természetesen már az első gyarmatosítók idejéből ismert jelenség. Manapság azonban számos közgazdász és nem kormányzati szervezet véleménye szerint a folyamat gyorsul. 2006-ban Kína több afrikai országgal kötött szerződéseket, ezek révén 14 kísérleti gazdaságot hozott létre Zambia, Zimbabwe, Uganda és Tanzánia területén. Carfantan szerint 2010-ig egymillió kínai paraszt telepedhet le ezeken a földeken. A kivándorlásra jelentkezők azok közül kerülnek ki, akiket a leginkább sújt hazájukban a mai válság.

A hivatalos cél a befogadó országok termelésének növelése a kínai technológia segítségével. A Peking által nemesített hibridrizs termésátlaga 60 százalékkal magasabb a nemzetközi átlagnál - de Carfantan szerint már most látható, hogy a termés jórészét Kínába fogják exportálni, hogy biztosítsák az ottani piac ellátását.

A mezőgazdasági termények áremelkedése 2007-ben és 2008-ban számos magánbefektető számára vonzóvá tette a földvásárlásokat. A Grain nevű, a biodiverzitás megőrzésén dolgozó nem kormányzati szervezet 2008-ban  jelentést tett közzé a mezőgazdasági területek felvásárlásáról, ami - mint ahogy erre a jelentés rámutatott - a gazdasági válságban új stratégiai célkitűzéssé vált a pénzügyi és élelmiszergazdasági szféra számára.

Számos állam is hasonló megfontolásokat követ, de őket nem pénzügyi célok mozgatják, hanem az élelmiszer-biztonság elérése. Carfantan szerint céljuk kivédeni a hazai termelésnek a gyors városiasodás és a vízkészletek csökkenése következtében tapasztalható stagnálását. A Közel-Keleten mind kevesebb a termőföld, az olaj-monarchiák az utóbbi három évben nekiláttak a területen kívüli annexumok építésének. Katar Indonéziában, Bahrein a Fülöp-szigeteken, Kuvait Burmában (Myanmar) tett szert birtokokra.

Egyáltalán nem meglepő, hogy Kína a külföldi földvásárlásokat kiemelt célként kezeli: ez az ország rendelkezik a világ aktív mezőgazdasági népességének 40 százalékával, de a Föld termőterületének csak 9 százalékát mondhatja magáénak. Japán és Dél-Korea már ma is élelmiszer-szükségletének 60 százalékát külföldről szerzi be. Moamer Kadháfi líbiai vezető legutóbb Ukrajnában ajánlott fel kőolajat és földgázt  termőterületek bérléséért cserébe. Az üzletet már csaknem nyélbe ütötték. Csütörtökön indult egy jordániai küldöttség Szudánba, hogy erősítse ott Jordánia már tíz éve tartó mezőgazdasági jelenlétét. De Európában is tapasztalható hasonló jelenség. A France agricole hetilap szerint Románia területének 15 százaléka, több mint 15 millió hektár már más európai országban élő tulajdonosok birtokában van.

A „mezőgazdasági delokalizáció" e stratégiájának megvannak a következményei. Mi történik a helyi népességekkel, amelyeket közvetlenül veszélyeztet azoknak a földeknek áruvá válása, amelyeken élnek? Bolygónk 6,7 milliárd lakója közül 2,8 milliárd a parasztok száma, és az éhes emberek háromnegyede vidéken él. Kataszteri nyilvántartás gyakran nem létezik. Hogyan kárpótolják azokat, akik a földből élnek, ha nincs birtoklevelük?

„A termelői szervezetek egyre gyakrabban hívják fel a figyelmet a birtokok koncentrációjának kérdésére és a kisparasztok és az exportra termelő agrobiznisz közötti konfliktusokra" - mondta el Benjamin Peyrot, a Szolidáris Népek nevű nem kormányzati szervezet illetékese. Ez a szervezet Montreuilben április 18-19-én nemzetközi fórumot szervez a földhöz jutás kérdéséről. A tanácskozásra indiai, ecuadori, brazil, Burkina Faso-i és fülöp-szigeteki parasztokat is meghívtak.

A Szolidáris Népek a használati jog kivívását tűzte ki célul úgy, hogy a földek maradjanak az állam tulajdonában - ellentétben a Világbankkal, amely szerint a tulajdonjogot a parasztoknak kell biztosítani. A nem kormányzati szervezet szakértői szerint a parasztok nem lennének képesek megvásárolni a földet, és még ha azt átadnák is nekik, a legkisebb nehézség esetén kénytelenek lennének eladni. A tulajdonjog csak a  bel- és külföldi  nagybirtokosok számára lenne kedvező.

A termőföldek utáni hajsza másik kényes eleme a beruházó országok és a helyi lakosság közötti együttélés. Carfantan emlékeztetet arra, hogy Madagaszkárban valóságos bombarobbanással ért fel az a bejelentés, hogy 1,3 millió hektár földet bérbe adtak a dél-koreai Daewoo csoportnak. Az ilyen feszültségek elkerülhetetlenek, a külföldi enklávékből így valóságos ostromlott erődök lesznek - mondja a szakember, aki szerint a hosszú távú megoldást az hozhatna, ha a felek megegyeznének a termés megosztásában és a technológia átadásában.

http://www.lemonde.fr/archives/article/2009/04/14/securite-alimentaire-1-5-les-terres-agricoles-de-plus-en-plus-convoitees_1180423_0.html

Egy lehetséges iráni reálpolitika forgatókönyve

Washington kudarcának okai

Roger Cohennek, a The New York Times külpolitikai elemzőjének adott interjút Mohamed el-Baradei, a Nemzetközi Atomerő Ügynökség vezetője, elemezve a Bush-kormányzat hibáit és egy Irán irányában elképzelhető radikálisan új politika lehetőségeit.

Az egyiptomi atomtudós a beszélgetés során kétszer is a Darth Vader néven említette Dick Cheney volt amerikai alelnököt, az Irán irányában meghirdetett kemény politika fő értelmi szerzőjét. „Az amerikai politikának két mantrája volt: Irán nem tehet szert a tudásra (az atomfegyver megépítését illetően) és nem hozhat működésbe egyetlen (urániumdúsító) centrifugát sem. És azt hajtogatták, várjunk, Irán nem Észak-Korea, engedni fog. Az abszolút tévedés volt." - idézte el-Baradeit Cohen.

Ahelyett, hogy támaszkodtak volna Irán 2001 évi afganisztáni segítségére, hogy kipuhatolták volna Irán „nagy alkura" vonatkozó egyik ajánlatát 2003-ban, vagy támogatták volna a 2005 évi európai közvetítési ajánlatot, amely attól függött, hogy az Egyesült Államok támogatja-e egy francia atomerőmű eladását Iránnak, „megkaptuk Darth Vadert és társaságát, akik azt hirdették, hogy Irán a gonosz tengelyének része és meg kell változtatnunk ezt a rendszert."

Az eredmény El Baradei szerint: ahelyett, hogy Irán programja megmaradt volna néhány tucat centrifugánál, „ma csaknem 5500 centrifugája van és 1000 kiló alacsonyan dúsított uránja, és birtokában van a know-how-nak". Mindazonáltal túlzás azt mondani, hogy Irán „holnap atomfegyverrel rendelkezhet", ez el-Baradei szerint inkább 2-5 éves időkeretben képzelhető el.

Cohen a Bush-kormányzat iráni politikáját mindezek alapján ahhoz hasonlítja, mintha Roosevelt 1942-ben azt mondta volna Sztálinnak: „Jóska, nem szeretjük kommunista ideológiádat, és ezért nem fogadjuk el segítségedet a nácik szétzúzásához. Tudjuk, hogy nagy erőt képviseltek, de nem tárgyalunk az ördöggel."

Így most, több ezer centrifugával később Irán megkapta azt, amire hosszú ideje törekedett: a rendszer elismerését az Obama-kormányzat részéről, a fenyegetések feladását. Washington lemondott arról a feltételről is, hogy Iránnak be kell szüntetnie az urániumdúsítást, mielőtt Amerika csatlakozna a többi ország részéről Iránnal folytatott tárgyalásokhoz.

El-Baradei nem biztos abban, hogy az irániak már elhatározták az atomfegyver megépítését, „de abszolút mértékben eltökélték magukat a technológia elsajátítására, mert úgy gondolják, hogy annak birtoklása hatalmat és tekintélyt hoz számukra és biztosítást jelent".

Roger Cohen hozzáteszi: ma már csaknem bizonyosan túl késő van ahhoz, hogy megakadályozzák Iránt „a virtuális atomhatalom státusának megszerzésében" - ez ahhoz hasonló, ahogy Brazília vagy Japán birtokában van a know-how-nak anélkül, hogy magával a fegyverrel is rendelkezne. Át lehet viszont alakítani azt a feltételrendszert, amelyben Irán működik: ettől függ, mennyire marad „virtuális" Irán atomstátusa.

Az összefüggések tekintetében módosító tényező Obama felhívása egy atommentes világ megteremtésére: nehéz a nonproliferáció mellett érvelni a leszerelés kérdésének kezelése nélkül. El Baradei véleménye: "Nem lehet egyszerre kilenc olyan ország, amely az Iránhoz hasonló államoknak azt hirdeti, hogy az Önök számára veszélyes az atomfegyverek birtoklása, de nekünk tovább kell tökéletesítenünk a saját arzenálunkat." El-Baradei, aki 2005-ben megkapta a Nobel-békedíjat és akinek megbízatása a NAÜ élén idén lejár, úgy látja, hogy két a két fél közötti bizalmatlanságot figyelembe véve kétévi tárgyalásra lesz szükség, amelynek során minden sérelem az asztalra kerülhet.

Cohen felvázol egy normalizálási forgatókönyvet:

Irán megszünteti a Hamász és a Hezbollah katonai támogatását; „malajziai" megközelítést fogad el Izrael irányában (el nem ismerés és be nem avatkozás); hajlandó tenni a stabilizációért Irakban és Afganisztánban; belegyezik a csak békés célokat szolgáló korlátozott atomprogram átfogó ellenőrzésébe a NAÜ részéről; megígéri az al-Kaida terrorizmusa elleni fellépést; elkötelezi magát emberi jogi gyakorlatának javítására.

Az Egyesült Államok elkötelezi magát az Iszlám Köztársaság biztonsága mellett és támogatja sarkalatos regionális szerepét; elfogadja Irán jogát egy korlátozott urániumdúsítási létesítmény működtetésére több száz centrifugával, kutatási célokra; hozzájárul, hogy Irán új atomerőművet vásároljon Franciaországtól; támogatást ígér Iránnak a Világkereskedelmi Szervezetbe  (WTO) való felvételhez; visszaszolgáltatja az elkobzott iráni javakat; feloldja az összes szankciókat; és tudomásul veszi a korábbi iráni nyilatkozatokat egy, a palesztinok számára elfogadható kétállamos izraeli-palesztin megoldás támogatásáról.

Minden ilyen alku olyan mértékben változtatná meg a játszmát, mint Nixon tette Kínával (egy másik olyan elnyomó állammal, amely az emberi jogok terén sok kívánnivalót hagy). Bármikor kisiklatható lenne továbbá, ha Izrael, amely világosan leszögezte, hogy saját nem virtuális atomtöltetei ellenére sem fogja elfogadni a virtuális atomhatalom státust Irán esetében, támadásra szánná el magát.

El Baradei szerint azonban „Izrael őrültséget követne el Irán megtámadásával. Egy (izraeli) bombázás tűzgömbbé változtatná a térséget és Teheránt az egész muzulmán világ támogatásával az atomfegyver gyorsított megszerzésére irányuló hajszába vinné bele."

Roger Cohen konklúziója: „Ennek a lázálomnak elkerülése végett Obamának keményebben kell fellépnie Izrael irányában, mint az utóbbi években bármely más amerikai elnök tette. Itt az ideje."

http://www.nytimes.com/2009/04/13/opinion/13iht-edcohen.html?_r=2&scp=1&sq=Cohen&st=cse

Újragondolni a reálpolitikát: megszűnik az amerikai dominancia, az EU „sánta óriás” lesz

Vissza az „őspragmatista” Kissingerhez!

Az egyszer már háborús bűnökkel vádolt Henry Kissinger visszatért és besegít az Obama-adminisztrációnak. Ez vajon az amerikai elszántság jele vagy a Hillary Clinton-féle bölcs hatalom („smart power") megnyilvánulása? - teszi fel a kérdést Sholto Byrnes a londoni The Newstatesman egyik cikkében. Az „őspragmatista" Kissinger a hetvenes években olyan külpolitikát folytatott, mely jelentősen növelte a globális biztonságot. A korábbi amerikai külügyminiszter javaslatait a Nyugatnak az Obama-elnökség idején érdemes meghallgatnia és követnie.

Az amerikai Nemzetbiztonsági Tanács a legutóbbi jelentésében igen sötét képet festett a jövőről. Szerinte 2025-re az amerikai dominancia meg fog szűnni, az Európai Unió pedig „sánta óriássá" fog válni, mely gazdasági ereje ellenére képtelen lesz jelentős globális befolyást gyakorolni. Miközben az egyetlen szuperhatalom „elsővé válik az egyenlők között", keleten pedig új óriások emelkednek fel, az „egypólusú világ" megszűnik. A jelentés figyelmeztet a nukleáris proliferáció, a tömeges migráció, a környezeti katasztrófák veszélyeire. Így fogalmaz: „A következő 20 év kockázatokkal teli." E kockázatok és a bizonytalanság ellenére némely nyugati vezető még mindig megpróbál „Istent játszani", amit pedig Kissinger mindig is ellenzett.

A február 7-i müncheni Biztonsági Konferencián „a világbékéért és a nemzetközi együttműködésért" folytatott tevékenysége elismeréséül Kissinger megkapta az Ewald von Kleist-díjat, Obama elnök pedig felkérte, hogy folytasson titkos tárgyalásokat az oroszokkal a nukleáris fegyverek korlátozásáról Moszkvában. Münchenben Joe Biden alelnök először beszélt az új adminisztráció külpolitikai elveiről és a tárgyalási szándék mellett elhangzott az Oroszországnak és Iránnak szóló figyelmeztetés, valamint a szövetségesek még nagyobb erőfeszítésre való sarkallása a fegyveres konfliktusokban. Ez egybevágott azzal, amit Clinton a szenátusi meghallgatásán mondott: „Nem értek egyet azokkal, akik szerint a történelemben eljött az amerikai pillanat vége." Támogatja az erő bölcs alkalmazását a „kemény katonai és gazdasági, valamint a „lágy" kulturális és diplomáciai eszközök kombinálása révén.

Byrnes szerint ezek veszélyes kijelentések, mert napjaink bizonytalan világa teljesen más megközelítést kíván. Új reálpolitikára van szükség. Egyfelől a reálpolitika sohasem tűnt el. Legfőbb elve, a be nem avatkozás olyan elv, amelyet elméletben az emberiség több mint fele támogat, hiszen az el nem kötelezett országok erre épülő mozgalmának 118 állam a tagja. Jelenleg Kuba az elnöke, Hugo Chávez pedig az egyik mozgatórugója, az Egyesült Államok már csak ezért sem hagyhatja figyelmen kívül. Fontos jel, hogy ezek az országok együtt szavaznak az ENSZ Közgyűlésében. 2008 végén Noam Chomsky kijelentette, szó sincs arról, hogy az el nem kötelezettek a hidegháború relikviái lennének. „Azt gondolom, inkább a jövőt jelentik."

Keveset hallunk a Sanghaji Együttműködési Szervezetről is, pedig figyelnünk kéne rá. Oroszország, Kína és négy volt szovjet közép-ázsiai köztársaság a szervezet alapelvévé tette az egymás ügyeibe való be nem avatkozást ugyanúgy, ahogyan az ASEAN (Délkelet-ázsiai Nemzetek Szövetsége) 600 millió embert összefogó tagállamai.

A reálpolitikát időnként arra használták, hogy mindennek az ellenkezőjét jelképezze. Kissinger idején az amerikai külpolitika túlzásai is idetartoznak. A nemzeti érdekek hideg védelme (a „szabadság terjesztésének" maszkja mögött) miatt vádolták meg Kissingert háborús bűnökkel. S ez elhomályosította reálpolitikájának sikereit: a Szovjetunióval szembeni enyhülést, a Kínával való kapcsolatok felvételét és a negyedik arab-izraeli háború utáni ingadiplomáciát, amely elvezetett az Egyiptom és Izrael közötti Camp David-i egyezményekig.

A kissingeri külpolitikának ez a pragmatikus aspektusa szolgálhat számunkra felvilágosítással az új reálpolitikát illetően. Igaz, hogy ezekben az országokban az emberi jogok helyzete komoly kételyeket hagyott maga után, az eredmény mégis a béke és a stabilitás megszilárdulása lett. Az idősebb Bush nemzetbiztonsági főtanácsadója, Kissinger tanítványa, Brent Scowcroft mondta: „A realisták az idealizmus következményeitől tartanak igazán." Őrült idealizmus volt a NATO keleti expanziója a szovjet blokk új demokráciái felé. Egyetlen NATO-tag sem alszik nyugodtabban attól, hogy tudja, Lettország és Litvánia erői a rendelkezésére állnak... Egy realistának rá kell mutatnia arra, hogy ez Oroszország megalázása, a balti enkláve, Kalinyingrád körbezárása pedig nem a legjobb módszer arra, hogy baráti kapcsolatokat építsünk ki a világ legnagyobb természetes földgázvagyonának birtokosával. Ugyanígy elhibázott ötlet rakétavédelmi pajzsot telepíteni Lengyelországba és a Cseh Köztársaságba. Oroszország reakciója Grúziában és a rakétavitában előre látni lehetett. Medvegyev nem az utolsó olyan orosz elnök, aki megvédi hazája „privilegizált érdekeit" a szomszédos államokban.

Az idealizmus a nyugati-kínai kapcsolatokat is megfertőzi. A kínai emberjogi politikát vagy Tibet kérdését feszegető amerikai kórus tavaly még a pekingi olimpia bojkottjának lehetőségét is felvetette. Pedig ma az Egyesült Államoknak a válság közepette minden korábbinál nagyobb szüksége van Kína segítségére. Az idealisztikus liberális internacionalisták azt képzelik, hogy a hasonló fogyasztási szokások Rijádtól Szentpétervárig elvezetnek majd a közös politikai kultúrához. A demokráciát nem a neokonok mintájára, hanem segítve, a hagyományos úton kell bátorítani (kórház-, iskolaépítés stb.). Tudomásul kell vennünk, hogy a vahhábita iszlám az elmúlt 30 évben sokkal sikeresebben exportálta magát a muzulmán országokban, mint a liberális politikai kultúra.

Nagyon is sok jel mutat arra, hogy a liberális univerzalizmus elkerülhetetlen terjedése tévedés. Hamarosan Kína, Oroszország és mások követelni fogják, hogy az ő nyelvükön tárgyaljunk velük, ne pedig a miénken. A reálpolitika nem adja meg azt a kényelmet, hogy a „helyes" dolgot cselekedjük. De addig, amíg meg nem egyezünk abban, hogy mi a „helyes", együtt kell élnünk a morális kényelmetlenséggel.

Adóparadicsomok és szociális poklok

Közzétették az olcsó munkaerőpiacok listáját

A G20 országcsoportjának londoni csúcsértekezlete büszkén jelentette be, hogy felszámolta az adóparadicsomokat, ahol a pénzvagyonok menedéket találtak a banktitok védelmében. A Marianne című francia polgári lapban Sylvain Lapoix rámutatott, hogy ugyanakkor (a tőke szempontjából vett) az úgynevezett„szociális paradicsomok" - valójában „szociális poklok" -   tekintetében semmi sem történt.

A lap azokat az országokat nevezi szociális paradicsomnak, ahol a munkaerő minimális ára, illetve a szociális kötelezettségek alacsony szintje elősegíti, hogy a világ minden részéről ezekbe telepítsék át az ipari üzemeket.  A paradicsomi ázsiai szigetektól a kis közép-amerikai országokon át egészen EU-tagállamokig számos ilyen ország van - írta a lap, amely összeállította a saját listáit róluk. Ezekben az országokban, ahol a munkaerő ára minden konkurenciát ver, sok ezer vállalat telepedett le, köztük francia multinacionális cégek működtetnek üzemeket és gyártanak büntetlenül különböző termékeket, tekintet nélkül a helyi életszínvonalra - és azoknak az országoknak a rovására, amelyek tiszteletben tartják a szociális jogokat.

Elég ellátogatni a kormányügynökségek portáljaira, hogy bebizonyosodjon: a nagy államok mind tudnak erről. Az amerikai munkaügyi minisztérium rendszeresen összehasonlítja a munkaerő árát 31 ország esetében, a nemzetközi munkaügyi hivatal mintegy száz országról rendelkezik pontos statisztikákkal, az Eurostat 27 tagállamról állít össze kimutatást az órabér tekintetében. Röviden: az, hogy ebben a kérdésben senki sem foglal állást, tudatos.

Az amerikai munkaügyi minisztériumnak az órabérről (hourly compensation cost) készített tanulmánya egyértelműen Délkelet-Ázsiára mutat: miközben egy amerikai munkás átlag-órabére 24,59 dollár, fülöp-szigeteki kollégája 1,10 dollárt, Sri Lanka-i megfelelője pedig 0,61 dollárt keres egy munkaórában. Az utóbbiakhoz képest egy mexikói elkényeztetett: 2,95 dollárt tehet zsebre óránként.

De nem kell Ázsiába menni ahhoz, hogy olcsón lehessen működtetni az üzemet. Az Eurostat kimutatása szerint míg Luxemburgban az átlag órabér 33,3 euró („jobb a megtakaritásokat vinni Luxemburgba, mint a szerelőszalagokat"), addig az ugyancsak EU-tag Bulgáriában 1,96 euró: vagyis Párizstól nem egészen három órányi repülőútra olyan „szociális paradicsom" található, amely a legszegényebb közép-amerikai országokhoz fogható.

Ez a helyzet azonban megfelel a nagyvállalatoknak, amelyek a szociális paradicsomok révén tesznek szert kényelmes haszonra - írta a Marianne, amely a következő feketelistát (2 dollárnál kisebb órabér) állította össze:

Bulgária, Costa Rica, Fülöp-szigetek, India, Indonézia, Kína, Malajzia, Myanmar, Salvador, Sri Lanka, Vietnam, Thaiföld.

A Marianne a következő országokat sorolja szociális paradicsomok „szürke listájába" (10 dollárnál kisebb órabér):

Brazília, Észtország, Hongkong, Lengyelország, Litvánia, Portugália, Románia és Szlovákia.

A most megbukott neoliberális rendszer szempontjából a szociális paradicsomok még fontosabbak, mint az adó- vagy pénzügyi paradicsomok. Ma már vissza lehet gombolyítani az ördögi hálót: azáltal, hogy a munkaerőpiacot lefelé nyomta és az egész világ munkaerejét versenyeztette, a rendszer a második világháború utáni legsúlyosabb keresleti válságot hozta létre. Mivel azonban arra volt szükség, hogy a vállalatok továbbra is eladjanak, példátlan hitellehetőséget nyújtottak ahhoz, hogy az emberek megvásárolják házukat, autójukat vagy csak fogyasszanak. Innen a subprime hitelek, majd a bankválság.

Sajnos a G20 vezetői, az IMF, a Kereskedelmi Világszervezet és a Világbank szocialistái, az őket ihlető szakértők és menedzserek pillanatnyilag még mindig meg vannak győződve arról, hogy ugyanaz az integrált szabadkereskedelem, amely a válságot okozta, lehetővé fogja tenni számunkra azt is, hogy kilépjenek belőle - végződik a Marianne írása.

http://www.marianne2.fr/Exclusif-les-paradis-sociaux-ignores-par-le-G20_a177983.html

Kadarkúti Hétfői üzenetek - 24- Szűzanya a 13.,14.,15. stációról

Szűzanya a 13.,14.,15. stációról

Szűzanya: Drága engesztelő Gyermekeim! Ne féljetek, Én vagyok, égi Édesanyátok és Éva hangján keresztül szólok hozzátok. Ma a 13., 14., és a 15. stációról tanítalak benneteket: Jézus testét leveszik a keresztről és fájdalmas Anyja ölébe fektetik, Jézus holttestét sírba teszik, Jézus feltámadt a halálból.

Kezdjük a 13. stációval: Jézus testét leveszik a keresztről és fájdalmas Anyja ölébe fektetik:

Nikodémus, Arimateai József, János, a szeretett tanítvány a szent asszonyok és Én ott álltunk végtelenül szomorúan Szent Fiam keresztje alatt. Nikodémus és Arimateai József a papi tanács tagjai voltak, és a tanácsülésen el akarták napolni Jézus elítélését az ünnepek utánra. Ezért a főpapok kizárták őket a tanácsból. Különben József Jézus egyik tanítványa volt. Ő kérte el Pilátustól Fiam holttestét, hogy saját kertjében és sírjába eltemethessük. A férfiak odahozták a levételhez szükséges szerszámokat, a balzsamozás kellékeit. Nagy tisztelettel fogtak hozzá a kereszt-levétel munkájához. Cassius, a megtért katonatiszt is ott volt, aki lándzsájával átszúrta Jézust. Nikodémus és József a létrákat a kereszt hátuljához döntötték, egy nagy leplet vittek fel, azzal Jézust betakarták, a szegeket a fából kivették. Megható volt a levétel. Gyengéden bántak vele, mintha félnének, hogy fájdalmat okoznak neki. Én leültem egy kőre és a lepellel a karjaimba tették.

Mély fájdalom hasított a szívembe, mikor hideg és merev testét végre átölelhettem. Levettem a töviskoronát a fejéről és a bennmaradt töviseket egyenként kihúzogattam a sebekből. Az Én szépséges, isteni Fiamra alig lehetett ráismerni, annyira el volt csúfítva vérrel, piszokkal, köpetekkel és sebekkel. Ó, csak így közelről látszott igazán, mit tettek vele: felsőteste tele volt duzzanatokkal, az ostorcsapások hosszú, mély nyomaival, az izmok a karjain kificamítva, összetépve, a jobb válla, melyen a keresztet hordozta egy csontig hatoló nyitott seb volt, jobboldalán egy nagy mély lándzsa-seb tátongott, kezein, lábain olyan kitágult sebek, melyeken át lehetett látni.

Gyermekeim! Mikor mindezt végignéztem, bánatomban majd megszakadt a szívem. Nincs a földön még egy édesanya, aki utolérhetné az Én fájdalmamat, mert én 33 évig vártam és készültem erre, és rettegtem, hogy eljön ez a pillanat. Ezért Én tudok a legjobban együtt érezni és együtt szenvedni a szülőkkel, akik elvesztik gyermekeiket. Tudom, mit éreznek, mikor halott fiúkat vagy leányukat szemlélve arra gondolnak, hogy tegnap még ez a viaszszerű, merev arc élően rájuk mosolygott, ez a mozdulatlan hideg kéz melegen átölelte őket, ez a becsukott szem szeretettől csillogott. És mindez már nem történhet meg többé.

Miután végigfutottam fájdalmas tekintetemmel az összes sérülést, megcsókoltam Szent Arcát jobbról, balról. Elkezdtem egész testét mosogatni. A Szent asszonyok és János adogatták hozzá a kinyomott, kimosott tiszta szivacsokat. Majd a sebeit megkentem kenőcsökkel és megszórtam fűszerekkel. Magdolna illatos olajat töltött Fiam Oldalsebébe.

14. stáció: Jézus holttestét sírba teszik

Azt még nem említettem, hogy Abenadár százados is ott volt közöttünk, aki még a keresztre feszítéskor felügyelettel volt megbízva. Már akkor is együttérzően viselkedett és most is segített nekünk a temetésnél. Néhány katona is volt vele. A férfiak a szent testet most hordágyra tették, két rudat dugtak a hordágy alá. Nikodemus, József, Abenadár és János vitték a hordágyat. Utánuk Én következtem és a szent asszonyok, a menetet Cassius és a katonák zárták be. Egy pár katona elől ment a fáklyákkal, mert a sírbarlangban fény kellett. Körülbelül 7 percnyire volt a sír, ennyit meneteltünk, szomorúan, zsolozsmákat énekelve, míg odaértünk.

Az új sírt belül szép, kőbe vésett szegély díszítette. A halotti ágyon a kőben ki volt vésve a test körvonala. Lepellel letakarták és a szent testet ráfektették, szeretettel megölelték, könnyeikkel áztatták és kiléptek a sziklabarlangból. Én visszamentem és sírva borultam Fiam holttestére. Magdolna virágokat hozott a kertből, melyet a szent testre szórt és sírva átkarolta Jézus lábait. A férfiak bezárták a barna ércajtót, erre ráfektették a kereszt alakú rudat. A sír záróköve jóval nagyobb volt, mint egy ember, nehéz volt és a férfiak csak nagy erőlködéssel tudták a sír nyílása elé helyezni.

15. stáció: Jézus feltámadt a halálból

Amikor Szent Fiam utolsó kiáltása elhangzott a keresztről: „Atyám, neked ajánlom lelkemet!", akkor Lelke, mint egy ragyogó sugár kiszállt belőle, és angyaloktól kísérve a földbe szállott. A pokol tornácára ment a sok megváltásra várakozó lélekért. Jézus lelke diadallal bevonult közéjük és kijelentette magát nekik, hogy Ő Jézus Krisztus, Isten Fia és véghezvitte a megváltást. Ezek a lelkek a pokol tornácán nem szenvedtek, itt nem voltak gonosz lelkek, csak sóvárogtak a megváltás után, Ádám Évától kezdve, akik Jézus előtt éltek. Értük jött ide Szent Fiam és magával vitte őket.

Most elmondom nektek, hogyan történt a feltámadás. Jézus Krisztus lelke, mint nagy világosság két angyal közt, sok tiszta lélekkel együtt - akiket a pokol tornácáról hozott - villámgyorsan felülről a sírjára szállt, áthatolt a sziklán, rászállt holtestére és egybeolvadt vele. A teste megmozdult és szempillantás alatt átalakult - mintha az oldalsebéből szállott volna ki fénylő, élő teste. Az Úr fényes alakja a sír fölé emelkedett. Közben egy fehér ruhás angyal a követ a jobb oldalra helyezte. A föld rengett, az őrök elájultak. Csak Cassius látott valamit, Jézust nem, csak a kő eltávolítását és a fényes angyalt. Mária Magdolna társaival kora reggel kiment a sírhoz. Látta, hogy a követ elmozdították és Szent Fiam már nem volt ott. Benézett, és látta az angyalt ott ülni. Megrémültek, de az angyal így szólt: „Ne féljetek! Ti a názáreti Jézust keresitek?

Feltámadt, nincs itt. De mondjátok meg tanítványainak: Előttetek megy Galileába, ott majd látjátok, amint mondta nektek." Az asszonyokat félelem fogta el. Ezután Szent Fiam - így feltámadva - először Mária Magdolnának jelent meg, később az emmauszi tanítványoknak, végül 11 apostolnak. Drága Gyermekeim! Jézus feltámadásának rendkívül nagy jelentősége van számotokra. Az Ő feltámadásán alapszik hitetek. Ha nem támadt volna fel, akkor csak olyan ember lett volna, mint ti. De Ő Isten, és ezt feltámadásával bizonyította. Rajta kívül még soha senki nem támadt fel.

Jézus halála után a holtak feltámadása semmiben sem hasonlított Jézus feltámadásához. Őket Isten a pokol tornácáról küldte vissza a földre - ideiglenesen - csak mozgó hullák voltak, lelkükkel felruházva, és figyelmeztetésül küldte őket a bűnös élőkhöz. Ezek még úgysem támadtak fel, mint Lázár, aki tovább élt és később másodszor meghalt. Jézus feltámadása nagy ígéret számotokra, hogy ti is fel fogtok támadni. Egy magasabb rendű, tökéletes és szépséges, fiatal emberi testet fogtok kapni, mely képességeiben hasonlít Krisztus testéhez.

Az igazak, akik üdvözülnek, az ítélet után ilyen csodálatos test birtokosai lesznek. A kárhozottak teste is elváltozik, de taszítóak és undorítóak lesznek, és ezzel kell élniük örökkön-örökké a pokolban. Jézus és Én minden elkárhozottért könnyeket hullatunk. Segítsetek nekünk imáitokkal, áldozataitokkal lelkeket menteni!

Drága Engesztelőim! Ezzel keresztúti tanításaink véget értek. A dicsőséges Szentháromság és Én egymás között elosztva beszéltünk nektek - a Szentírásnál részletesebben - hogy Szent Fiam példájából tudjatok erőt meríteni saját keresztetekhez. Hogy felkészítsünk benneteket a már nagyon közelgő Figyelmeztetés megpróbáltatásaira. Kicsi magyar engesztelő fiaim és leányaim! Ne féljetek egy cseppet sem. Szerető és oltalmazó patrónátok vagyok. Bújjatok palástom alá, imádkozzátok a rózsafüzért és szíveteket helyezzétek nyugodtan az Én anyai Szívembe.

Éva felemelt kezein keresztül különleges anyai áldásomat adom rátok és megajándékozlak titeket az együttérzés és bátorság lelkületével. Amen.

2009.április 6.,