A Goldman Sachs és a Fehér Ház

A világ legbefolyásosabb bankháza

Michael Moore szeptember 11-én mutatta be legújabb leleplező filmpublicisztikáját, amelynek címe:  A kapitalizmus, egy szerelmi történet. A vetítés után egy néző Barack Obama elnökről tett fel kérdést a rendezőnek. Moore emlékeztetett arra, hogy a maga részéről aktívan támogatta a demokrata jelöltet, és most, hogy megválasztottak, főleg az aggasztja, milyen befolyást gyakorolhat a Goldman Sachs az új kormányzatra, pontosabban arra is. Ezzel indítja a már-már a hatalom kulisszák mögötti manipulátorának tekintett bankház szerepére vonatkozó írását Sylvain Cypel, a párizsi Le Monde elemzője.

A filmes és sok más amerikai szemében a „GS" maga az ördög. Ezt magabiztos fellépése, lobbizásának kifinomultsága (a legnagyobb lobbiirodát működteti Washingtonban), a világ első üzleti bankjának tulajdonított politikai befolyás magyarázza. A kormányzatok egymást váltják,  a GS marad. Neve szinte egymaga megtestesíti az amerikai üzleti köröket. „Olyasvalamit jelent, mint amit Európában hosszú időn át a Rothschildok képviseltek" - jegyezte meg a New York-i egyetem által működtetett Business School rektora, Thomas Cooley.

 „A cég" ma is elismerést és irigységet vált ki - sok esetben pedig utálatot. A bank nem csupán rendkívül jövedelmező, de méltatói és bírálói egyaránt elismerik, hogy „vállalati kultúrája" hatalmas előnyöket biztosít számára. Mindez egyre inkább a GS feltételezett politikai kapcsolataira összpontosul. Innen a mondás: „GS as Government Sachs" (GS mint Sachs-kormány).

A Wall Street Journal egyik júliusi írásában mindezt már „imázsproblémának" minősítette. 2007-ben a Goldman Sachs 30 ezer alkalmazottja világszerte 22 200 milliárd dollárt kezelt. Elnök-vezérigazgatója a pénzügyi történelemben ismert legmagasabb éves fizetést húzta: 74 millió dollár, ebből 41 millió stock-option részvények formájában. A bank 2008-ban, a válság évében csak egyetlen negyedévben könyvelt el veszteséget, ezt követően pedig fennállásának legnagyobb nettó profitját érte el: 5,3 milliárd dollárt. Részvényének árfolyama a 2008 novemberi mélyponthoz képest több mint háromszorosára nőtt!

A Vanity Fair listáján, amely a „a világ száz legbefolyásosabb személyiségét" sorolja fel, Lloyd Blankfein, a GS elnök-vezérigazgatója 2008-ban a 20. helyen volt - 2009-ben az elsőn. A folyóirat magyarázata: „Nehéz olyan pénzintézetet találni, amely olyan jól jött ki a válságból, mint a Goldman Sachs."

Az „imázsprobléma" éppen ezzel függ össze: sokan teszik fel a kérdést, vajon kivételezett bánásmódot élvez-e a kormányzat részéről? Egy európai bank amerikai fiókjának elnöke megjegyezte, hogy amennyiben a Lehman Brotherst ugyanúgy megmentette volna a csődtől az állam, mint azt a Bear Stearns esetében tette hat hónappal korábban, „az amerikai kongresszus sohasem szavazta volna meg a pénzügyi szféra megsegítésére szolgáló 700 milliárd dollárt".  A Goldman érdeke (a közvetlen konkurens Lehman megszűnése) e hipotézis szerint egybeesett volna az állam érdekével (olyan sokkot teremteni, amelynek hatására elnyerheti a kongresszus támogatását a pénzügyi szektor feltőkésítéséhez). A Le Monde által meg nem nevezett bankár erre azt felelte, hogy „a Lehman halála meg volt írva, hogy a Merrill Lynchet megmenthessék s a Morgan Stanley és a Goldman Sachs talpon maradhassanak" . Sylvain Cypel, a francia lap cikkének szerzője hasonló véleményeket hallott a Wall Street más bankáraitól is - ám William Cohan, egy volt bankember, aki könyvet ír a GS-ről, retorikusnak tekinti magát a kérdést: „Goldman nem kerülhetett a Lehman helyzetébe, mert akkor nem lett volna Goldman".

Vitathatatlan viszont a GS volt bankárainak jelenléte a hatalom közelében az elmúlt másfél évtized során, Bill Clinton elnöksége óta. Robert Rubin, aki 26 évet húzott le a bankháznál, annak elnöki posztjáról került a pénzügyminiszteri székbe, ahol Alan Greenspannal, a központi bank szerepét betöltő FED elnökével együtt nagy szerepe volt a kockázatos pénzügyi termékek tömeges deregulációjában. George W. Bush idején ugyancsak a GS elnök-vezérigazgatója, Henry „Hank" Paulson lett pénzügyminiszter, előzőleg pedig Stephen Friedman, aki 28 évet töltött a Goldmannál és annak 2. számú vezetője volt, Bush vezető gazdasági tanácsadója volt, majd 2008-ban a pénzügyi piacokat felügyelő szerv, a New York-i Federal Reserve igazgatótanácsának elnöke lett. Így közvetlen szerepet játszott a válsággal kapcsolatos állami szerepvállalásban. Az igazgatótanács operatív elnöke pedig akkor Timothy Geithner volt, aki ma Obama pénzügyminisztere.   

Ezeket és más személyi kapcsolatokat a Rolling Stone magazin egyik összeállítása sorolta fel egyik legutóbbi cikkében, amelyet olyan publikációk is átvettek, amelyek nem hívei az összeesküvés-elméleteknek (amelyek a GS-t egyfajta okkult hatalomnak tüntetik fel).

Gretchen Morgenson, a The New York Times egyik vezető újságírója feltárta, hogy miután  Lehman Brothers bankot sorsára hagyta, Paulson pénzügyminiszter egyetlen hét alatt 24 alkalommal hívta telefonon Lloyd Blankfeint, a GS főnökét. Amire Lucas Van Praag, a Goldman kommunikációs igazgatója így válaszolt: „Ki mást hívhatott volna? A JP Morganon és rajtunk kívül akkor minden bank szénája nagyon rosszul állt!".

Hogy a „GS-kapcsolat" az Obama-kormányzat idején is megmarad? Nagy szerencse, mondják a GS-nél, hiszen Blankfein mindig is inkább a demokratákkal rokonszenvezett. Thomas Cooley szerint pedig „Obama megválasztása semmiféle változást nem jelent."

A 2008 évi elnökválasztási kampányban a Goldman vezetői 981 ezer dollárral támogatták Obamát, ez négyszer annyi, mint amennyit a republikánusoknak juttattak. Szokott szimatával a GS igen hamar megjósolta Obama győzelmét, mondogatják Washingtonban. Cooley szerint Robert Rubin sokat tett azért, hogy Lawrence Summers, aki a Clinton-kormányzatban az ő helyettese volt, a most Gazdasági Tanács vezetője legyen. Timothy Geithner pénzügyminiszter ugyan nem egy „Goldman boy", viszont az ő helyére a New York-i FED-ben egy korábbi  GS-vezető került, amiként az új pénzügyminiszter kabinetfőnöke is egy GS-lobbista lett - annak ellenére, hogy korábban Obama azt ígérte, hogy drasztikusan csökkenteni fogja a lobbisták washingtoni befolyását. Azaz a GS-re még „a változás elnökének" szemében sem érvényesek a többiekre vonatkozó szabályok. 2008 szeptemberében a Center for Responsive Politics nevű kutatócsoport kimutatta, hogy az előző évben a Goldman Sachs 29,6 millió dollárt fordított különböző politikai támogatásokra és 43 millió dollárt költött arra, hogy a kongresszusban érdekeiért lobbizzon.

Lloyd Blankfein elhárítja azt a felfogást, hogy bankja és az amerikai adminisztráció csúcsai között rendkívül közeli kapcsolat áll fenn, amely kölcsönösen előnyös - de különösen a GS számára az. „Régebben ez erénynek számított, most bűnné válik" - hangzott a kommentárja. Ezzel arra a hagyományra utalt, hogy a cég bankárai úgy ötvenéves kortól, amikor már figyelemre méltó vagyont gyűjtöttek (ami magától értetődik, különben nem maradhattak volna a GS-nél), „visszaadják a társadalomnak, amit tőle kaptak". Egyesek jótékonyság formájában teszik ezt, mások hagyják magukat elcsábítani a magas közjogi pozíciókba. „Lehet-e valami erényesebb annál, mint lemondani a rendkívül zsíros jövedelemről és állami szolgálatot vállalni?"

„Franciaországban - mondta a már idézett európai bankár - az elitegyetemek diplomásai előbb állami szolgálatot vállalnak, és csak ezután hasznosítják a magánszektorban az így szerzett kapcsolatokat. Amerikában fordítva történik. De a politika és a vállalati szféra mindenképpen egyre jobban összefonódik." A Le Monde szerint azonban a Goldman Sachs esetében ez az összefonódás sokkal markánsabb.

Ezzel kapcsolatban a francia lap a szeptember 14. és 21. közötti események történetét idézi fel. Ekkor egyes hírek szerint a GS számára a legfontosabb az AIG biztosító megmentése volt, mert állítólag 20 milliárd dolláros kintlévősége volt a biztosítónál - ez utóbbit azonban cáfolta a Goldman szóvivője. Az AIG 200 milliárd dolláros mentőcsomagjának egy része átláthatatlan maradt, és maró kommentárok fogadták, hogy az AIG már az első 85 milliárd dolláros állami mentőpénzből kifizetett egy 13 milliárd dolláros tartozást a GS-nek. Enélkül egy, a Le Monde által idézett, de meg nem nevezett nagybankár szerint „a Goldman ugyanúgy elsüllyedt volna, mint a többi bank."

Antoine Bernheim, a Dome Capital nevű kockázati alap főnöke a maga részéről egyszerűen úgy fogalmazott, hogy amikor nagy a tét, az számít, kinek van vonala a hatalomhoz. „A Goldman egy telefonhívásnyira volt az elnöktől, pontosabban a pénzügyminiszterétől, akinek Bush teljhatalmat adott."  Sokak szerint ez Obama idején is így van, bár a Wall Street-en most a közvélekedés a JP Morgan Chase-t tekinti a feljövő bankháznak.

Lucas Van Praag szerint az új adminisztráció másképpen működik, mint az előző, „jóval kevesebb az érintkezés, mint korábban.". Arra a vádra, hogy a pénzemberek nem látták előre a válságot, kérdéssel felel: „És a politikusok? Ők még kevésbé látták!". Az SG szóvivője szerint abszurd dolog a bankárok bonuszaira koncentrálni, téves az a feltételezés, hogy ezek a prémiumok ösztönöznek a mértéktelen kockázatvállalásra." A GS szóvivője elismerte: a válság megmutatta, hogy piaci önszabályozás nem létezik, szerinte inkább a kockázatkezelés rendszerét kell megjavítani.  „De ha azok, akik szabályozni fogják, teljesen ki akarják küszöbölni a kockázatot (a piac működéséből), semmi sem lesz lehetséges" - mondta a Morgan Sachs szóvivője, még a pittsburgi G20 csúcs előtt.

A Le Monde szerint a csúcs döntéseinek elemzése már jelzi majd, megőrzi-e korábbi súlyát Wahingtonban a Goldman Sachs.

http://www.lemonde.fr/la-crise-financiere/article/2009/09/24/goldman-sachs-la-maison-blanche-sous-influence_1244668_1101386_1.html

Kína: növekvő segélyekkel és korrupció - Hu elnök fia is érintett

The New York Times

Peking egyre több fejlesztési segélyt és kedvezményes hitelt folyósít fejlődő országoknak, hogy ezzel is elősegítse az ország diplomáciai és kereskedelmi kapcsolatainak erősítését. A pénzért cserébe Kína exkluzív bányászati jogokat és megrendeléseket vár - írja a New York-i napilap.

Kína az elmúlt években milliós hiteleket és segélyeket nyújtott több feltörekvő gazdaságnak - egyebek között Namíbiának, Pakisztánnak, Angolának és Kirgisztánnak. Kritikusok szerint a Peking által folyósított pénzek kettős célt szolgálnak. Egyrészt a helyi politikai elit kegyeinek elnyerését szolgálja, ami hosszú távon erősítheti Kína geopolitikai befolyását. Másrészt közvetlen anyagi hasznot is hoznak a kommunista ország számára: Peking a kedvezményes hitelek folyósítását ugyanis rendszerint jelentős kínai importszerződések aláírásához köti. Vagyis a kölcsönt felvevő országok a hitel egy részét azonnal visszafordítják a kínai gazdaságba.

A szegény országok vezetői általában örülnek a kínai kölcsönöknek, hiszen Peking - ellentétben a nemzetközi segélyszervezetekkel és a nyugati bankokkal - egyáltalán nem követeli meg az átláthatóságot, így a helyi elit a kínai hitelek egy jelentős részét zsebre teheti.

A The New York Times által megkérdezett szakértők szerint jelenleg senki sem tudja pontosan, hogy Kína mennyi kedvezményes hitelt és segélyt folyósított a fejlődő országoknak. „Többet tudunk Kína katonai kiadásairól, mint amennyit a külföldi segélyeiről" - mondta David Dhamabugh, a George Washington Egyetem Távol-Kelet szakértője.

A közelmúltban több országban - egyebek között Namíbiában és a Fülöp-szigeteken is - botrány tört ki, amikor kiderült, hogy az állami vezetőket lefizették a kínai hitelből nagy megrendeléseket kapó kínai cégek vezetői. A namíbiai eset különösen kínos volt a kommunista vezetés számára: a több milliós korrupcióban érintett vállalat élén ugyanis Hu elnök fia áll.

Nemzetközi szervezetek már régóta sürgetik, hogy Peking - a saját jól felfogott érdekében is - lépjen fel a korrupció ellen. Kína azonban erre egyelőre nem hajlandó, hiszen akkor elveszítné a nyugati bankokkal szembeni versenyelőnyét.

http://www.nytimes.com/2009/09/22/world/africa/22namibia.html?_r=2&hp=&pagewanted=all

Kadarkúti Hétfői üzenetek -44.-Mire figyelmeztet az áteredő bűn?

2009.09.21., hétfő Jézus: Mire figyelmeztet az áteredő bűn?

Én: Édes Jézusom, szeretlek, tégy engem békéd eszközévé! Nagy öröm számunkra, hogy újra tanítani fogsz bennünket. Szentlélek Úristen! Jöjj, segíts, hogy az Úr Jézus szavait méltóképpen közvetítsem!

Jézus: Drága, engesztelő Gyermekeim! Ne féljetek, Én vagyok Jézus Krisztus, a ti Megváltótok, és eszközömön, Éván keresztül szólok hozzátok.

A múlt alkalommal az áteredő bűnnel és következményeivel foglakoztunk, a rossz hajlamokkal, melyet az áteredő bűn következményei. Ma arról lesz szó, mire figyelmeztet az áteredő bűn.
Felmerül az emberben a kérdés, hogy ha egyszer a megváltással és keresztséggel 2000 éve megszűnt az áteredő bűn, akkor miért vannak még mindig következményei? Miért figyelmeztet titeket Ádám-Éva bűne? A megváltás valóban begyógyította rajtatok azt a sebet, amit az áteredő bűn ütött, de a forradása, a hely ott maradt. És a bűn által meggyöngített értelem s akarat is megmaradt. A megváltás tehát azt hozta meg nektek, hogy nem vagytok tehetetlenül kiszolgáltatva a bűnnek, mint voltak az emberek az emberré válásom előtt. De csak akkor nem vagytok kiszolgáltatva, ha követitek példámat. A legnagyobb következménye az áteredő bűnnek a romlottságnak mindent elöntő, iszonyatos elterjedése.

Mennyi gonoszság, mennyi bűn, mennyi békétlenség ezen a keserű világon! Az emberiségnek legalább a 90%-a erkölcstelen, mocskos életet él. Mint ahogy a méhecske egyik virágról a másikra száll, úgy váltogatják párjukat a fiatalok mindenféle házasságkötés nélkül. Nem is szégyenlik, hanem hencegnek vele. Az a menő, ünnepelt fiú vagy leány, akinek már legalább 15-20 kapcsolata volt. Terjed a homoszexualitás, a kábítószerezés. Nincs közbiztonság, fényes nappal leütik és kirabolják a magukban járkáló nőket, férfiakat. És tudjátok mi a legszörnyűbb? Már a legfélelmetesebb gonosztettre se rezzentek össze, mert már a 3-4 évesek is horrorfilmeken, gyilkos rajzfilmeken és öldöklő számítógépes játékokon nevelődnek. Eltűnt az együttérzés, a megdöbbenés a lelkekből. E filmek hatására ördögi kemény rockzenék következtében egymást késelik meg és lövik agyon a tizenévesek. Ezek a legszélsőségesebb esetek, de gondoljatok a tétlenkedő, utcán csavargó, ölelkező, csókolózó diákokra, akik tanulás helyett az utcán nevelődnek és késő este térnek haza. A mai új pogány ember nyugodtan, szemrebbenés nélkül tűri magában a bűnt, mert már nem is érzi bűnnek, hanem erénynek. Ez az elvük: ezt teszi a többség. Akkor én miért ne tegyem? Az a legveszélyesebb és legszomorúbb, mikor az ember már nem is érzi a bűnt. Drága Gyermekeim! Ebből következik az áteredő bűn első nagy figyelmeztetése: El ne tompítsátok lelketeket a bűn iránt! Csak égjen bennetek a bűnnek nyugtalanító, bántó, tűrhetetlen foltja. Aki tudja szívéből utálni a bűnt, az tud Engem, a bűntől megváltó Krisztust szeretni. Vegyünk egy példát. Te, Gyermekem, aki buzgó, vallását gyakorló katolikus vagy, tételezzük fel, hogy hazudtál. Nem ártottál másnak vele, csak mikor társaid kérdezték, miért nem mentél el a hétköznapi misére, azt hazudtad, hogy vendégeid voltak. Pedig ez nem igaz, csak egyszerűen elfelejtetted, hogy szentmise van. Ha ez a bűn nyugtalanít, és még imádkozni se tudsz, az jó. Azt jelenti bánt ez a hazugság, zavar. Alig várod, hogy megbánd és meggyónd. Aki így gondolkozik, azt a gyermekemet nagyon szeretem, és bűnbánata után hófehérre tisztítom. Csak harcoljatok, Kicsinyeim a bűn ellen! Másodszor erre az állandó harcra figyelmeztet benneteket az áteredő bűn. Ez a harc, melyet rosszra hajló vágyaitokkal meg kell vívnotok, csak a sírnál ér véget. Nehéz ez a harc, mert önmagatok ellen megy. Nézzétek a szenteket! Ők példát mutatnak nektek erre a harcra. Még csak ők voltak igazán kitéve a Sátán kísértéseinek! Ti, drága engesztelőim, akik most már sokkal közelebb álltok Hozzám, mint évekkel, évtizedekkel ezelőtt, bizonyára tapasztaljátok, hogy ellenségem sokkal nagyobb erővel támad bennetek, mint régen. Van közületek, akit folyton zavar az imádságban, van, akit haragra és a bosszú gondolataira gyújt ellenségével szemben, van, akinek meglepően csúnya gondolatokat ad az értemében a szentmisén vagy imaórán, van, akit undorító képekkel ijeszteget, van, akit fizikailag bántalmaz. Ne féljetek! Ez azért van, mert imáitokkal és áldozataitokkal sok lelket vesztek el tőle. Minél magasabb fokra juttok az életszentség útján, annál dühösebb lesz rátok. Támadáskor kérjetek Engem, hogy borítsalak be titeket Szent Véremmel és ez teljes védelmet ad nektek. Azonkívül imádkozzátok a Szent Mihály rózsafüzért! Ezek a ti fegyvereitek a Sátán letiprásában.

Harmadszor arra figyelmeztet titeket az áteredő bűn, hogy van egy nagyon fontos szülői kötelesség: a kisbabák megkeresztelése. Mindnyájatok élete hajszálon függ, hát még a pici újszülötteké. Megszületnek, és ott van rajtuk az áteredő bűn foltja. És mire figyelmeztet még az áteredő bűn? Egy nagyon fontos dologra a szülő nevelői feladataira. Arról múlthéten már szóltunk, hogy az újszülöttben lévő áteredő bűn szétszórja benne a rosszra való hajlamokat, és ahogy fejlődik a kicsi, kezdenek a rossztulajdonságai kialakulni. Az okos szülő kitartóan nyesegeti ezeket a vadhajtásokat. Letöri benne az önzést, a makacsságot, az engedetlenséget, az irigységet, a durvaságot, és jó pedagógiai következetességgel, szeretetből eredő szigorral, türelemmel, helyes szoktatásokkal erényeket nevel ki benne. Viszont a gyenge és felelőtlen szülők mindent ráhagynak a gyerekre, csak hogy ne sírjon és lelkükben maradandó, óriási károkat okoznak. Az eredendő bűnből származó rossz hajlamok egészen elhatalmasodnak és romlott erkölcsű, egoista, önző, ferde jellemű felnőttekké válnak. Öregedő korában már hiába sír, panaszkodik az anya vagy apa, hogy goromba, rossz gyermeke van. A legtöbben saját rossz nevelési módszereiknek köszönhetik. Igaz, hogy a legjobb szülők se tudják az áteredő bűn következményeitől teljesen megmenteni gyermekeiket, hiszen mindenféle negatívumot lehet örökölni, de az ő tiszta és józan, fegyelmezett életük a házasság előtt és házasság alatt nagyban enyhíti a káros átöröklés erejét. Minden gyermekben ott szunnyadnak a rossznak csírái, és ezek évek alatt ijesztő burjánzásnak indulhatnak a nemtörődöm és gyenge szülői nevelésre. De a gyermek lelke nemcsak a hiánytalan otthoni nevelés hatására romolhat el, hanem nagy szerepet játszanak ebben az audióvizuális eszközök, melyek bőségesen árasztják rájuk a bűnt. Ezért már kicsi korban nagyon meg kell válogatni, hogy mit nézhet meg a gyermek a televízióban, a videón és mit nem. Hogy mit olvasgat az interneten és milyen számítógépes játékokkal foglalkozhat, milyen képeslapokat forgat.

Tehát kicsinyeim, az áteredő bűn miatt igaz, hogy állandó felfokozott harc az életetek a gonosz ellen, de van honnan erőt merítenetek hozzá: az Én példamutató és áldozatos életemből és halálomból, a Szűzanya tisztaságából és a többi szent és vértanú bátor, kitartó küzdelméből. Mindnyájan szentek lehettek a bennetek lévő rossz hajlamok ellenére, ha akaratotokat megerősítitek, és Rám támaszkodtok. Akkor majd feltárulnak a győzelem, a béke örök országának mennyei kapui.

Fájdalmas utakon vezettek át titeket e két utolsó tanítás gondolatai, de szükségetek volt rá. Szomorú volt látnotok mennyi rettenetes bűn szakadt rátok az áteredő bűn következményeként, de vigasztalást ad nektek annak tudata, hogy  megváltásom árán biztatóan integet felétek a Mennyország boldogsága. Megáldalak benneteket a remény és kitartás lelkületével az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Amen.

A recesszió visszaszívja a nőket a munkaerőpiacra

The New York Times

A gazdasági visszaesés számos magas képzettségű nőt, aki abbahagyta szakmai karrierjét, hogy otthon maradhasson gyermekeivel, visszaterel a munkaerőpiacra. E nők közül sokan évek óta először keresnek munkát, ugyanis férjüket elbocsátották, vagy attól tartanak, hogy elbocsáthatják, illetve mert csökkentették a férj fizetését vagy a család befektetései vesztettek értékükből.

Így például februárban, mintegy 20 évvel azután, hogy kilépett munkahelyéről, Trudi Foutts Loh úgy érezte, teljes munkaidejű állást kell találnia. Annak idején azért hagyta abba a munkát, mert ügyvédként nem tudott elég időt szentelni két gyermekének. Most befektetései sokat vesztettek értékükből, de szerencsére egy volt egyetemi évfolyamtársa felvette ügyvédi irodájába. Lisa Hughes férjével költözött 16 éve Kaliforniába, ahol a férfi a World Poker Tour technikai igazgatójaként kapott állást. A recesszió nyomán férjét elbocsátották és így Lisa 16 év után először állást keres, s ha nem talál, kész magánvállalkozóként dolgozni.

A közgazdászok szerint ezeket a magasan képzett nőket a recesszió nem kiszorítja a munkából, hanem visszaszívja az aktív szakmai gyakorlatba. „Azoknak a 78 százaléka, akik elvesztették az állásukat, férfiak" - mondja Joan Williams, a kaliforniai egyetem szakértője. „Ez törékennyé tett sok olyan családot, amely létét egyetlen keresőre alapozta, és számos nőt arra bírt, hogy visszatérjen a munkába, méghozzá hamarabb, mint bármikor gondolta volna".

A szövetségi munkaügyi statisztikai hivatal szerint 2009 első félévében a felsőfokú képzettséggel rendelkező, 25-44 éves dolgozó vagy munkát kereső feleségek aránya 78,4 százalékra nőtt a 2007 évi 76 százalékról, miközben a munkanélküliség általában nőtt. Ugyanebben az időszakban a hasonló korú és képzettségű, illetve családi helyzetű dolgozó férfiak aránya kis mértékben csökkent (97,4 százalékról 97,1 százalékra).

Előzőleg a kutatók inkább azt feltételezték, hogy a tehetősebb dolgozó anyák a 90-es évek és a mostani évtized gazdasági fellendülései idején inkább félbeszakították szakmai karrierjüket az első gyermek megszületése után. Nem feltétlenül saját kezdeményezésükből történt ez, hanem azért is, mert a munkáltatók nehézzé tették a családi élet és a szakmai feladatok összeegyeztetését. Más szakértők szerint ezeket a nőket a 2001-es visszaesés kényszerítette arra, hogy kilépjenek a munkaerőpiacról, mert akkor már amúgy is évek óta lassan nőtt a munkahelyek száma.

Mindenesetre az elemzők nagy része úgy vélekedett, hogy a nőknek csak egy elenyésző kisebbsége választhatott aközött, hogy dolgozik-e vagy sem - abban pedig a legtöbben egyetértettek, hogy bármilyen okból is hagyták abba ezek a képzett nők a munkát, a recesszió visszatereli őket a munkaerőpiacra.

http://www.gatorsports.com/article/20090919/ZNYT01/909193020/1003/NEWS?Title=Recession-Drives-Women-Back-to-the-Work-Force

„A buborékok a kollektív emberi ostobaság megnyilvánulásai”

Mindig azt reméljük: ez a buborék más lesz

Az emberek évszázadról évszázadra, évtizedről évtizedre és évről évre azt gondolják az éppen duzzadó buborékról, hogy „ezúttal más lesz": újból és újból irracionálisan lelkendeznek. A The New York Times pénzügyi elemzője és blogírója, Catherine Rampell azt boncolgatja a lap egyik írásában, hogy miért hiszik újra és újra az emberek világszerte: a legújabb buborék - biztosnak tűnő, majd kipukkadó konjunktúra - másféle, különböző lesz.

Az ingatlanbuborék nem olyan régen pukkadt ki, és leállította az egész világgazdaságot. Most a közgazdászok, felismerve, hogy a buborékok jobbára fürtökben jönnek, már keresik is a következő piacot, amely majd beomlik. Szerintük a kormányoknak, a központi banknak és a különböző nemzetközi szervezeteknek figyelniük kell azt a néhány piacot, amely feltehetően a következő évek buborékává válhat. Ilyen lehet a kínai tőkepiac, vagy az olyan áruk piaca, mint az arany és a kőolaj, vagy ilyen szerepet tölthetnek be az olyan államkötvényeikben erősen eladósodott országok, mint az Egyesült Államok.

„Világméretekben ismét igen sok pénz keres magasabb megtérülést" - jelentette ki Rachel Ziemba, az RGE Monitor vezető elemzője. A gazdaság megszilárdulása, a kormányok pénzinjekciói és a beruházási bankok által az év elején elért jelentős megtérülések mind több tradert bátorítanak fel arra, hogy a következő nagy dobást keresve ismét belegázoljanak a vízbe. „Mindaddig, amíg a fizetés és a bónusz a piacon elért rövidtávú teljesítményen alapul, a kockázatvállalást ösztönzi" - fűzte hozzá az elemző.

A buborékok a kollektív emberi ostobaság megnyilvánulásai: olyan beruházások keltenek eufóriát, amelyeknek égbeszökő értékei fenntarthatatlanok. Általában valamilyen észlelés indítja el őket, például annak felismerése, hogy valamiben hiány alakul ki (ahogy tavaly a kőolajbuborék esetében történt), vagy hogy páratlan új technológia született és ezzel új beruházási lehetőség alakult ki (ilyen volt az 1990-es évek informatikai dot.com buboréka vagy a több különböző vasútépítési buborék az 1920-as években), más esetekben kulturális divatmániák játszottak szerepet (mint a holland tulipánbuborék a 17. században vagy nem olyan rég a Beanie Babies buborék).

Gyakori eset, hogy a gyors növekedés jogos reményét „extrapolálják a sztratoszférába" - mondta Daniel Yergin közgazdász, az IHS Cambridge Energy Research Candidates elnöke. Ilyesfajta aggodalmakra adhatnak okot az olyan feljövő piacokon történő befektetések, mint amilyen Kína.

„Ázsiában hosszú távon emelkednek a tőzsdei árfolyamok, de ma még korai Ázsia évszázadát ünnepelni, ahogy egyes beruházók teszik" - jegyezte meg Stephen Roach, a Morgan Stanley Asia elnöke. A sanghaji tőzsdeindex például novembertől júliusig csaknem kétszeresére nőtt, mielőtt augusztusban visszaesett volna. „Úgy tűnik, az emberek azt hiszik, hogy a globális gazdasági növekedés váltóbotja simán átkerül Nyugatról Keletre. Ez be fog következni, de aligha az elkövetkező 5-10 évben."

Hasonlóan elsietett lelkesedés fújta fel az úgynevezett Déltengeri buborékot, amikor a 18. században a kibontakozó latin-amerikai piacokkal folytatott brit kereskedelem keltett mérhetetlen reményeket. (Még a ragyogó tudós, Sir Isaac Newton is bedőlt a látszólag véget nem érő részvényárfolyam-emelkedésnek és csinos summát vesztett ezen a buborékon - ami elég humoros dolog, tekintettel arra, hogy éppen ő ismerte fel, hogy amit feldobnak, annak le is kell esnie...)

A közgazdászok attól is tartanak, hogy ismét bekövetkeznek ciklikus nyersanyagár-buborékok. A kőolaj és az arany ára nő és noha az elmúlt évszázadban e két természeti kincs ára több alkalommal is a magasba kúszott és a mélybe zuhant, a beruházók a jövőben ismét irreálisan magas növekedésre tehetik a tétet. Az arany ára például több mint 30 százalékkal nőtt egy év alatt.

„Minden egyes nyersanyagár-buboréknál új magyarázatok sora születik" - mutatott rá Yergin. „Az emberek meglelik a módját annak, hogyan lehet kirekeszteni a valóságot a gazdasági folyamatokból. Valahányszor felmegy a kőolaj ára, a beruházókat újfent meglepi, hogy aztán ismét csökken az ár."

Ezeknek a piacoknak mindegyikében fájdalmasan érinti a beruházókat az árak inflációja és deflációja, de ez a jelenség talán nem jár olyan messzemenő következményekkel, mint a legutóbbi ingatlan- és hitelösszeomlás. Ám egy államadósság-buborék - sokak szerint ugyanis ez viszi fel az aranyárakat - ennél is sokkal veszélyesebb lehet.

Számos ország, köztük az Egyesült Államok olyan nagy államadósságot halmoz fel gazdaságához képest, hogy akár fizetésképtelenséget is kockáztat. De abban az esetben is, ha nem válnak kifejezetten fizetésképtelenné, a hiány finanszírozására kibocsátott államkötvények értéke olyan mértékben csökkenhet, ami igen sokba kerülne a beruházóknak.

Kenneth Rogoff harvardi közgazdász professzor, aki This Time is Different (Ezúttal másról van szó) című új könyvében nyolc évszázad adósság okozta pénzügyi válságait tekintette át, így látja a mai helyzetet:. „Az államadósság nagy mértékű felhalmozódása nyilvánvalóan fenntarthatatlan pénzpolitikához vezetett több vezető országban is. Mindeddig a világ fennmaradó része hajlandó volt ezt finanszírozni, főleg kínai és más megtakarításokból, de ha a beruházok bizalma meginog, előfordulhat, hogy a hosszú távú adósság kamatai nőni fognak, méghozzá igen nagy mértékben."

A hitelválságokkal kapcsolatban jobbára az olyan fejlődő országokat szokták emlegetni, mint Brazília, Argentína vagy Zimbabwe. Ám nagy, gazdag országokban is kibontakozhat, és akkor a világméretű kár sokkal nagyobb lehet. „Vegyük például Kaliforniát - mondja Rogoff. „Hihetetlenül gazdag állam, de a kaliforniaiak egy sor szolgáltatást követelnek meg, ugyanakkor nem szeretnék megadóztatni magukat azért, hogy megfizethessék ezeket a szolgáltatásokat. Hihetetlenül gazdagok, ugyanakkor csődbe jutottak."       

A legutóbbi ingatlanválság mélysége és az általa okozott sérelem nyomán a politikai vezetők és a bankárok felülvizsgálják kötelezettségeiket, már nemcsak válaszolni akarnak a lehetséges buborékokra, hanem meg akarják előzni őket. Kína szigorítani kezdte monetáris politikáját, hogy uralni tudja a részvények árfolyam-emelkedését. Az amerikai politikusok, noha megoszlanak az eszközök tekintetében, arra törekszenek, hogy megfékezzék a hiány növekedését.

A legfejlettebb és legbefolyásosabb országokat tömörítő G20 csoport közelgő pittsburghi tanácskozásán a várakozások szerint a pénzügyek lázas állapotának enyhítésére szolgáló utakat fogja keresni. A megoldás magában foglalhatja a reguláció kiegészítését, a pénzügyi kompenzáció irányelveit és talán a piacok nagyobb átláthatóságát, hogy a beruházók legalább elméletileg jobban megítélhessék, mibe szállnak bele.

De bármennyire kemények is legyenek ezek az új szabályozások, nem kerekedhetnek teljesen felül az emberi természeten. A beruházókat továbbra is hipnotizálni fogja a gyors meggazdagodást ígérő üzletek perspektívája, olyan beruházásokat fognak keresni, amelyek mágikus módon dupla hasznot hoznak, nehéz munka nélkül és akadálytalanul megkettőzik a befektetett tőkét.

„Végső soron a buborékok emberi dolgok" - fejtette ki Robert Shiller, a Yale egyetem tanára, a jelenlegi válság egyik Kasszandrája. „Az emberek ilyenkor egy kicsit megbolondulnak".

http://news.google.co.uk/news/search?aq=f&pz=1&ned=uk&hl=en&q=This+bubble+is+different

A venezuelai sah

Milyen eszmék tartják hatalmon Hugo Chávezt?

A történelem „szakralizációja" régi gyakorlat Latin-Amerikában. A katolikus országokban a múlt történetei, hősei, gonosztevői a bibliai történetek parafrázisaivá váltak, vértanúk történeteivé nemesedtek, ünnepnapokat eredményeztek, „szekuláris szentek" ikonikus megjelenítései lettek. Venezuelában viszont, ahol az egyház kevésbé volt gazdag és mindenható, mint Mexikóban, Peruban vagy Ecuadorban, a szakrálisnak a profánba való átalakulása sokkal intenzívebben ment végbe. Venezuelában szokatlan módon az emberek imádata egy történelmi személyiségre, Simón Bolivarra koncentrálódik, akinek a tisztelete már-már „monoteista" jellegű - írja a térség ismerője, Enrique Krauze a The New Republic hasábjain.
A kormányok által szervezett Bolivar-ünnepségek mellett 1842-ben, halála után 12 évvel útjára indult Bolivar spontán népi kultusza is. Ezt az a bűntudat fűtötte, hogy hagyták Bolivart kolumbiai földön elpusztulni. A felszabadítót ugyanaz a nép kezdte el magasztalni, amelyik elvetette Nagy-Kolumbia-tervét (Venezuela, Kolumbia, Ecuador és Panama egyesítését) és kiközösítette. A caracasi érsek 1980-ban ki is jelentette, hogy az ország minden szerencsétlensége annak a „hitszegésnek" köszönhető, amit annak idején Bolivar ellen elkövettek.
A bolivari kultusz a venezuelaiak összekötő kapcsa, a társadalom szentsége lett. Hiába tűntek elő időnként más nagyságok (Francisco de Miranda, a függetlenség korai bajnoka, Antonio José de Sucre, Bolivar hű tábornoka, José Antonio Páez tábornok, a Venezuelai Köztársaság megalapítója), Bolivar népszerűségét nem tudták felülmúlni. Makulátlan imázsa még tudományos körökben is tabutémának számított egészen az 1960-as évekig. Amikor 1916-ban egy fiatal orvos azt sugallta, hogy Bolivar valószínűleg epilepsziában szenvedett, a cenzúra elhallgattatta.
Fiatal korában Hugo Chávez is mélyen tisztelte Simón Bolivart. Rajta kívül azonban másokat is. Amikor 1971-ben bekerült a Katonai Akadémiára, Che Guevara és Fidel Castro már nagy becsben állt nála. De rajongott Ezequiel Zamoráért, a 19. század közepének népszerű vezetőjéért és az egyik őséért is, aki banditaként szerzett magának kétes hírnevet. Chávez lázas képzeletében ezek a hősök mind őbenne reinkarnálódnak, amit szűk körben nem is titkolt. Castróval az 1992 februárjában végrehajtott sikertelen puccskísérlete után, 1994 decemberében találkozott először Havannában, az esemény mély nyomot hagyott benne. Krauze szerint 15 éven át, mialatt türelmetlenül szövögette forradalmi konspirációját, Chávez önmagát „a mágikus realizmus valamiféle teremtményeként", a venezuelai történelem „megváltásaként", „tetőfokaként" állította be.
1974-ben kadétként Bolivarhoz írt egy magasztaló beszédet. Elias Pino Iturrieta venezuelai történész rávilágított arra, hogy Bolivar az ifjú Chávez számára az Atya, a nemzet a Szűz, a felszabadító hadsereg pedig a gyermek Jézus volt, amely végeredményben ugyanaz a hadsereg, amelyhez ő is tartozott. Ennek a hadseregnek kell az ország társadalmi, gazdasági, politikai és kulturális fejlődését biztosítani.
1983. december 17-én, Bolivar halálának évfordulóján Chávez tartott egy provokatív beszédet, amiért a felettesei megrovásban részesítették. Társait rá akarta venni arra, hogy teátrális körülmények között tegyék le ugyanazt az esküt, amelyet Bolivar is letett 1805-ben, amelyben fogadkozott, hogy széttöri a nemzet láncait. Beosztottjainak kötelezővé tette a Bolivar mondásait tartalmazó könyv olvasását. Forradalmi mozgalma ugyanazokat a célokat követte, mint a „nagy előd", erre utalt a sikertelen puccs után adott első interjújában, miután 1994-ben szabadon engedték. Ezután belevetette magát a politikába, aminek eredményeként öt év múlva elnökké választották. Azóta a tárgyalásoknál mindig áll egy üresen hagyott szék az elnöki asztalnál, amely a „felszabadító" helye.
A Bolivar-mítoszt ettől kezdve ügyesen és elővigyázatosan menedzselték. Chávez maga is utalt a „misztifikálására". Saját magát „elsősorban forradalmárnak, másodsorban Bolivar-pártinak" titulálta. Forradalmának és neki magának is „ideológiára" volt szüksége, amit leginkább a saját hősében talált meg. Ahogy Chávez fogalmazott: „Ha Bolivar mítosza hozzásegít a nép és az eszmék mozgósításához, az jó..."
Hivatala 1999. februári elfoglalásakor hatalomra kerülését nem szimpla választási, politikai, netalán történelmi győzelemnek minősítette, hanem a halott és a nemzet életre kelésének („Bolivar százévente visszatér, ha a nép is felébred"). Chávez szerint az 1959 óta többé-kevésbé működő választási demokrácia „romlásba döntő politikai modell", megérett a pusztulásra, a szociális forradalmat pedig a „Kondor" (Bolivar egyik elnevezése) útmutatása alapján kell folytatni. Az új Bolivar most már forradalmi, sőt szocialista. Chávez bejelentette, hogy a Venezuelai Köztársaság felveszi a „Bolivari" jelzőt, az alkotmányba pedig belefoglalják „Bolivar doktrínáját". A hivatalos Bolivar-kultusz elképesztően rikítóvá vált, a gyűléseken a tömegek szinte transzba estek a hőst éltetve. Mindezt egyesek annak tulajdonítják, hogy a venezuelai társadalomban a Bolivar-kultusznak „csodatevő hatása" van. Chávez e kultusz „főpapjává" vált s felruházta magát Bolivar karizmájával.
Az elnök sorsa saját bevallása szerint akkor dőlt el, amikor 1977 körül elolvasta Plehanov A személyiség történelmi szerepének kérdéséhez című könyvét (az orosz forradalmár alkotta meg a „dialektikus materializmus" kifejezést). („Mély benyomást tett rám.") Saját magára innentől „a kollektív lét eszközeként" tekintett. Ugyanezt a szerepet játszotta a szemében Castro Kubában, aki nélkül „a nép elveszett lenne". Krauze megállapítása szerint ezzel Chávez az abszolút királyi hatalom „régi önhittségét" élesztette újjá (és láthatólag teljesen félreértette Plehanovot, aki idejekorán arra figyelmeztette a bolsevikokat, hogy a társadalom alávetése olyanná teszi a hatalmon lévőket, mint a „perzsa sah").
Chávez hőséről, Bolivarról Marx is írt (1858), de a felszabadítóról kifejezetten ellenségesen (bugris, álszent, szoknyabolond, áruló, csalfa barát, tékozló, hazug, arisztokratából lett republikánus, karrierista stb.). A marxi vélemény a latin-amerikai baloldal számára valóságos rémálmot jelentett. Hogyan lehet ezt megmagyarázni? Főleg most, hogy Chávez Bolivart „a huszadik század szocializmusának" prófétájává nevezte ki. Különböző próbálkozások születtek, de nem véletlen, hogy évtizedekig a jobboldal szinte ki tudta sajátítani magának a hőst. Már csak azért is, mert Bolivar élete vége felé meg volt győződve a diktatúra előnyeiről. Ez nemcsak a latin-amerikai és a venezuelai jobboldalnak jelentett ideológiai inspirációt, hanem Mussolininek és Francónak is, akik a bolivari cezarizmussal azonosították magukat.
„Semmit sem tudok a marxizmusról, sohasem olvastam A tőkét, nem vagyok marxista vagy antimarxista" - mondta Chávez 1995-ben. Igaza volt. Lépései emlékeztetnek mindarra, amit Marx elutasított (a civil társadalom alávetése, a szabadság és a politikai intézmények elnyomása, a személyi kultusz, demagógia, népszavazáson alapuló hatalom). Ezenkívül kritizálta a múlt politikai célú felhasználását is. Krauze szerint a marxi kritika pontról pontra alkalmazható Chávez venezuelai tevékenységére.

Akkor viszont mik Chávez ideológiai és történelmi gyökerei? Akár tudja, akár nem, Chávez nem Plehanov vagy Marx „groteszk ivadéka", hanem a Bolivart szintén istenítő Thomas Carlyle utóda („kolumbiai Washingtonnak" nevezte). Carlyle a politikai doktrínáját 1841-ben fektette le (On Heroes and Hero-Worship), amelyben felvázolja és legitimálja a karizmatikus hatalmat a 19. század keretei között. Ugyanazt a hatalmat, amelyet a kívülállók szemében Chávez a 21. században oly „ügyesen" megteremtett. Az ő történelemszemléletében az osztályok, a tömegek, a fajok vagy a népek harca semmit sem számít, csak a „népet" irányító hősöké. „Ennek a tradíciónak neve is van: fasizmus" - írja Krauze.
Chávez azért használja fel Bolivart, hogy reprezentálhassa Chávez legnagyobb hősét, saját magát. Hisz abban, hogy Latin-Amerikát hősöknek kell benépesíteniük, akik szent és sürgős küldetést teljesítenek, s elviszik mindenhová az isteni fényt. Korábban ezt Bolivar, majd Che és Castro hajtotta végre, most ő maga. Az elnök ebben olyan makacsul és olyan szenvedélyesen hisz, ami talán példanélküli Latin-Amerika politikatörténetében. A börtönből való szabadulása után ezt mondta: „Azt hiszem, a történelem a nép kollektív létének terméke. És úgy érzem, engem abszolút e kollektív lét fölé helyeztek."
A pozitivista történészek gyakran hivatkoztak Carlyle-ra, hogy igazolják, a térség országainak irányításához szükség van az „erős emberre". Francisco García Calderón perui történész 1900-ban Carlyle-ban vélte megtalálni a hősi kulcsot Latin-Amerika történetéhez: magasztalta a diktátorokat, az argentin Rozast, a mexikói Porfirio Díazt, az ecuadori García Morenót, és hazájuk történetének inkarnációját látta bennük. Húsz évvel később Laureano Vallenilla Lanz venezuelai szociológus, majd José Antonio Ramos Sucre költő egyaránt magasztalták Juan Vicente Gómez diktátort, „Carlyle emberét", szinte megteremtve Carlyle hőskultuszát. Az 1930-as években Jorge Luis Borges jóvoltából újabb dimenzió adódott hozzá a hős kultuszához. Borges Oliver Cromwell (Carlyle kedvenc hőse) példájából azt a következtetést vonta le, hogy Carlyle-t valójában Latin-Amerika inspirálta. Az angol szerző hosszú ideig azon kesergett, hogy nincsenek már olyan hősök, mint korábban, de 1843-ban hirtelen felhagyott ezzel, mert rátalált „korának hősére", José Gaspar Rodriguez Francia paraguayi diktátorra, akinek meg is írta az életrajzát („Dél-Amerika Cromwelljének" nevezte). Csodálta Francia megvetését a 18. századi racionalizmus intellektuális formái és politikai intézményei iránt. Egy dél-amerikai diktátor kölcsönözte Carlyle-nak ama hitet, hogy a jelenben és a jövőben újra hősök születhetnek. A második világháború mintha megváltoztatta volna Borges nézeteit, s 1949-ben Carlyle-t már a fasizmus és a nácizmus előfutárának tekintette, a diktatúrákat pedig mélységesen elítélte (az argentin Perónt is a Carlyle-féle hősök közé sorolta).
Chávez a Bolivar-kultuszával és „a történelem bálványimádásával" ennek a vonalnak a folytatója, politikai hitvallásában és cselekedeteiben Carlyle „pöffeszkedő és pojáca utóda". Rezsimje főhőse egyáltalán nem „kollektív". Venezuelában mindenki számára világos, hogy a rezsim „hőse" nem más, mint maga Hugo Chávez.
Krauze felteszi a kérdést: vajon Chávez klasszikus fasiszta-e? Tény, hogy már hatalomra jutása előtt szükségesnek látta egy karizmatikus vezető fellépését. Sürgette a történelmi múlt „tisztára mosását" és egyenlőségjelet tett a katonai diktatúra és a „bűzös demokrácia" közé. Szerinte előtte minden venezuelai katonai diktatúra „lényegében ugyanolyan" volt, mint Rómulo Betancourt vagy Rafael Caldera demokratikus kormányzása: mindannyian megtagadták a néptől azt a jogot, hogy döntsenek saját sorsukról. A vezér azonban - természetesen - megadja a népnek ezt a jogot. Chávez a „jó" katonát testesíti meg („Mozgalmunk a laktanyákban született meg"). Az egész országra és a társadalomra is úgy tekintett, mint a katonai hierarchiára, miközben a liberális demokráciáról lesújtó véleményt fogalmazott meg („rohadt mangónak" titulálta). 2007-ben alkotmánymódosítást kezdeményezett annak érdekében, hogy korlátlanul újraválasztható legyen, a próbálkozása azonban a népszavazáson elbukott. Legutóbb azonban egy újabb népszavazás révén - melyet alkotmányjogászok törvénytelennek minősítettek - már elérte „zsarnoki célját".
Bolivari ideológiájának kidolgozásában sokat jelentett Chávez számára a 2003-ban elhunyt Norberto Ceresole argentin szociológus, aki a szabadulása után barátja és tanácsadója lett. Ceresole könnyedén mozgott a szovjet típusú baloldal és a neonáci jobboldal között (tagadta a holokausztot). S ez közelebb visz bennünket a klasszikus fasizmus egyik eleméhez, amelyet Chávez nem habozott kihasználni: az antiszemitizmushoz. Egy 1999-es művében Ceresole kifejtette, hogy Venezuelában a változást egy ember, a vezető fogja véghez vinni, nem pedig valamilyen elvont eszme vagy politikai párt: „A venezuelai nép megteremtette a caudillót. (...) A nép engedelmeskedik neki." Chávez diktatórikus kormányzata üldözi a venezuelai zsidó közösséget, melyet bűnbaknak állítottak be. Iskoláit, intézményeit a rendőrség rendszeresen zaklatja, átkutatja, a chávezista sajtó és maga az elnök is éles kirohanásokat intéz ellenük. Azzal vádolják őket, hogy 2002-ben az életére törtek. „A világméretű zsidó összeesküvés" közhellyé vált az országban. Nemrégiben a caracasi Maripérez zsinagógát ismeretlenek megtámadták és megrongálták, a zsidó közösségről információkat tartalmazó számítógépeket vittek el. Nem véletlen, hogy Irán Venezuela szoros szövetségese. És az sem véletlen, hogy Chávez hatalomra kerülése óta a zsidó közösség mintegy 25%-a, 15 ezer ember hagyta el az országot.
1999-ben Chávez azt sugallta, hogy Venezuela története egyenlő Bolivar élettörténetével - ahogy azt ő értelmezi. Krauze szerint 2009-ben Chávez nyugodtan mondhatná, hogy hazája története egyenlő a saját élettörténetével.
Chávez mindenhatósága összefügg azzal, hogy mindenütt jelen van. Vasárnaponként saját, minimum ötórás show-ját (Alo presidente) élőben közvetítik az elnöki palotából. Ott vannak a vörösbe öltözött hallgatag miniszterei, akiknek Chávez történeteket mesél az életéről, romantikus kalandokról számol be, a gyomorfekély kellemetlenségeiről értekezik, baseballmeccsekről beszél, énekel, táncol, verseket mond, imádkozik, nevetgél. Fontos politikai lépéseit is itt jelenti be. Nem úgy cselekszik, mint Venezuela elnöke, hanem mint a tulajdonosa. A hatalmas olajjövedelmek felett egymaga rendelkezik (1999 és 2008 között napi átlagban 122 millió dollárt költött). A legfontosabb tisztségeket ő tölti be, a választási eljárásokat szoros ellenőrzés alatt tartja. Mindezt azzal indokolja, hogy Venezuela veszélyben van, „imperialisták, piti jenkik, mocskok leselkednek rá".
Bolivar örökös elnök akart lenni, de a trónt elutasította. Jelen volt Napóleon megkoronázásánál, látta felemelkedését és bukását, ezenkívül gyűlölte a monarchiákat. Chávez ellenben úgy cselekszik, mint egy patrimoniális monarcha. Tisztségeket, előjogokat, pénzt juttat a családjának. Szeszélyes módon milliárdok felett rendelkezik. Kedvezményes olajszállításai révén egy sor latin-amerikai ország (Bolívia, Nicaragua, Paraguay, Honduras, Ecuador és kisebb mértékben El Salvador) a lekötelezettjévé vált, amelyekkel úgy viselkedik, mintha az alkirályságai lennének. Arról álmodik, hogy „kora új hegemón hatalmává válik".
Hívei a sikereit szociális programjaival (támogatott élelmiszerárak, ingyenes orvosi ellátás, az analfabétizmus elleni harc, oktatás) és az utóbbi évek gazdasági növekedésével magyarázzák rámutatva arra, hogy a korábbi rezsimek korruptak voltak, ő pedig demokratikus választások révén került hatalomra. 2007 óta azonban a gazdaság hanyatlik, az ellátás minősége romlik, ahogy az egészségügy és az oktatás színvonala is. Az intézmények bürokratikusak és nem hatékonyan működnek. Az egy főre jutó venezuelai nemzeti jövedelem növekedése (1999-2006 között 14,6%) az olajbevételeknek volt köszönhető, 2007 óta azonban a bevételek az infláció miatt (2008-ban elérte a 31%-ot, ami Zimbabwe után a világon a második legmagasabb érték) jelentősen visszaestek. A korrupció burjánzik. A Venezuelai Központi Bank adatai szerint 2004-2008 között az ország által megtermelt 22,5 milliárd dollárból 12 milliárdot nem könyveltek el. Ugyanez történt a PDVSA nemzeti olajvállalattal, ahonnan 2005-ben 5 milliárd dollár egyszerűen eltűnt. A Transparency International korrupciós listáján Venezuela a maximális 180 pontból 158-at kapott. A magánvállalatokat szándékosan kizárták a fejlesztési tervekből, így a beruházások történelmi mélypontra kerültek. Eközben a fogyasztási javak importja látványosan megemelkedett, ezzel párhuzamosan pedig a PDVSA termelése és exportja 2008-ban 24%-kal, illetve 50%-kal csökkent. Az egész rendszert a magas olajár tartotta fenn, hiszen a társadalom jóval többet fogyasztott, mint amennyit megtermelt. 2002-2008 között az olajár 20-ról 140 dollár fölé nőtt, Chávez pedig kijelentette, hogy célja a 250 dolláros ár, hiszen ő mindent megtehet.
Chávez a megkoronázását azonban nem a gazdasági növekedésnek, hanem a sajtó felmagasztalásának köszönheti. A Bolivar-mítoszt teljes egészében kisajátította magának. A nagyméretű venezuelai népi vallásosság most benne koncentrálódik. „Félistenek természetesen nem osztják meg a hatalmukat." Ezért használta arra Chávez a demokráciát, hogy aláássa a demokráciát. Miután maga alá gyűrte az összes alkotmányos hatalmi ágat, hozzálátott a független hatalmi források megszerzéséhez és az ellenzék megsemmisítéséhez.
A 2004-es népszavazás után élesen támadta az ellene szavazó 2,3 millió embert („politikai apartheid"). 2007-ben bezáratta az RCTV-t, a legnagyobb független televíziót. 2008-ban kizárt több száz lehetséges ellenzéki jelöltet az önkormányzati és a tartományi választásokból. Miután az ellenzék mégis előretört, a gazdasági válság pedig mind jobban begyűrűzött, Chávez úgy döntött, referendum révén bebetonozza a hatalmát. A február 15-i szavazás - ahogy az összes Chávez hatalomra jutása óta - egyenlőtlen körülmények között ment végbe. A hatalom visszaéléseit még csak nem is rejtették véka alá. Chávez megnyerte a népszavazást, elérte, amit akart, életre szólóan az állam élén maradhat. De vajon így lesz-e? A chávezi hatalom örökkévalóságának elsősorban a gazdaság vethet véget. A folyamatok semmissé tehetik „fantáziakirályságát". 2009-ben az olajbevételek várhatóan nem érik el a 2008-as jövedelmek egyharmadát sem. A béreket, fizetéseket a vágtató infláció lenullázhatja. Az alkalmazottak könnyen elpártolhatnak a rezsimtől. Az egyik következmény a magánszféra helyreállítása lehet. A „barátok" eltávolodhatnak, ha a sokmillió dolláros támogatások megszűnnek. A chávezi ambíciók másik akadálya az ellenzék lehet. Venezuelában aktív és élénk civil társadalom működik. Hat millióan szavaztak Chávezre, öt millióan ellene és öt millióan távol maradtak. Ez azt mutatja, hogy a demokratikus hagyományoknak vannak még tartalékai. Az ellenzék társadalmi bázisa igen széles: munkások, háztartásbeliek, szakszervezetek, kis- és középvállalkozók, értelmiségiek, az egyetemi szféra, művészek, írók, papok, újságírók és a szegény tömegek. A diákok ennek a mozgalomnak az élén állhatnak. A harmadik akadály a regionális környezet. Raúl Castro már nem tartja olyan nagyra Chávezt, mint a bátyja. A Kuba, Brazília és Chile között szövődő baráti kapcsolatok elszigetelhetik Venezuelát. Ilyen körülmények között a hatalomhoz való ragaszkodása anakronisztikusnak fog tűnni.
Leginkább azonban maga Chávez az, aki ráveheti saját magát a távozásra. A gazdasági válság, az ellenzék nyomása és a geopolitikai környezet kikényszerítheti a politikája megváltoztatását. Krauze szerint a legvalószínűbb, hogy a kubai modell felé fog elmozdulni, s Iránnal játszatja el a Szovjetunió szerepét. Ha Bolivar a 19., Castro pedig a 20. század hőse volt, akkor Chávez szeretne a 21. század hősévé válni. Ha hagyja, hogy a feszültségek forrpontra jussanak, hogy az ellentétek kiéleződjenek, akkor Venezuela, mint története során oly sokszor, ismét véres események tanúja lehet.

Kik felelősek a jelenlegi ill. a jövőben is várható válságokért? Hogyan akadályozható meg további károkozásuk?

A globalizáció magától nem fog leállni. A transznacionális cégek hatalmának további növekedésével, a korlátok nélküli globális pénzmozgással rákos állapotba kerül a világgazdaság: folytatja az emberi és természeti értékek pusztítását annak ellenére, hogy tudja, hogy ez a pusztítás előbb-utóbb önmagára is káros hatással lesz majd. A kockázat tehát egyre nagyobb. Ezért haszontalan arra kérni a transznacionális cégeket, hogy legyenek egy kicsit jobbak, felelősségteljesebbek. A lényegük ellen kell fellépnünk. Vagyis le kell számolnunk a transznacionális zsarnoksággal, mielőtt az számolna le velünk. Ki kell szabadulnunk alávetettségünkből, igazi polgárrá kell válnunk, aki nem hagyja másra sorsa irányítását. Ehhez szövetségeseket kell keresnünk. Nem véletlen, hogy a szakértők azt tanácsolták a “titkos megbízóknak”, hogy bátorítani kell a széthúzást, a megosztottságot, a szeparatizmust. Először is ezt kell leállítani. Egy francia mezőgazdasági szakember hallgatva egy jobboldali és egy baloldali érzelmű parasztszövetség vitáját, így kiáltott fel: mit számít, hogy bal- vagy jobb-oldali parasztok vagytok-e? Hiszen hamarosan egyáltalán nem lesztek!

A legfontosabb feladat tehát újraszőni a társadalom szövetét, amit a neoliberalizmus igyekezett szétszaggatni. Erősíteni kell a helyi kedvezményezéseket. Lokalizálni kell. Fel kell lépni a környezetet károsító külföldi cégek, a veszélyes hulladék-feldolgozók ellen, tiltakozni kell a globális cégek érdekeit szolgáló autópályák építése ellen, máskor pedig az ellen, hogy egy céget privatizáljanak vagy bezárják, és ezáltal emberek tömegei veszítsék el munkájukat, életlehetőségeiket.

Növelni kell a helyi fogyasztásra termelő kisvállalkozások számát, a külföldi helyett hazai terméket kell vásárolni. Helyi kisbankokat kell csinálni, amelyek a helyi megtakarításokat helyi fejlesztések támogatására használják. Harcolni kell az őstermelők jogaiért, nem szabad hagyni, hogy olyan szabályokat kényszerítsenek rájuk, amelyek ellehetetlenítik őket. A lokalizáció mellett szükség van továbbá arra is, hogy az állam ne gyengüljön tovább, hanem inkább nyerje vissza erejét, lássa el hagyományos gazdaságfejlesztési és szociális feladatait és védje meg a nemzeti érdekeket a transznacionális zsarnoksággal szemben. Azt is el kell érni, hogy a pénzt ne onnan vegye el, ahol a legkevésbé van: az állampolgároktól és a helyi kis- és közepes vállalkozásoktól, hanem onnan, ahol bővében vannak neki: vagyis a globális cégektől és a pénzpiac szereplőitől, elsősorban azok tisztességes megadóztatásával. Az ökológiai adó bevezetésével meg kellene állítani a természeti környezet további károsodását. Vagyis azt kellene jobban adóztatni, amiből kevesebbet, és azt kevésbé, amiből többet akarunk. Így csökkenteni kellene a foglalkoztatáshoz kapcsolódó adókat, és jelentős adókat kellene kivetni a környezetet károsító tevékenységekre közöttük a hulladéktermelésre is.