Az
alapításának 75. évfordulójához közeledő, és a magyar állam által
tizenhárom éve támogatásától megfosztott Magyarok Világszövetsége a
sajtóból értesült arról (például a hvg.hu-ról és kuruc.info-ról – szerk. megj.),
hogy Magyarország kormánya 36 millió forinttal támogatja az
Auschwitz-ban létesített múzeum fenntartását. Felkérjük a kormányt:
szenteljen kellő figyelmet annak, hogy az évente embermilliók által
látogatott auschwitzi emlékhelyen a magyarországi történéseket hitelesen
ismertessék – mondta az MVSZ Sajtószolgálatának nyilatkozva
Patrubány Miklós, az MVSZ elnöke, elrettentő példaként megemlítve az egy
évvel ezelőtt még ott forgalmazott magyarellenes angol-magyar-lenyel
nyelvű kiadványt, és kérte annak késlekedés nélküli visszavonását,
amennyiben ez még nem történt volna meg. Alább ismételten közzétesszük
Bácsfainé Dr. Hévizi Józsa által írt, és sajtószolgálatunk által több
mint egy évvel ezelőtt ismertetett bírálatot, amely honlapunkon is olvasható.
Az auschwitzi kiállítás-vezető bírálata
2012. május 17.
A
Magyarországot érő méltatlan támadások okainak vizsgálata során szólni
kell azokról a magyarság arculatát elképesztően torzítva bemutató
kiadványokról, amelyeket a világ meghatározó, nagy látogatottságú
pontjain terjesztenek, sokszor a magyar állam tevőleges részvételével.
Alább közzétesszük Bácsfainé Dr. Hévízi Józsa történész, az Erdélyi
Szövetség elnöke korábban írt bírálatát az Auschwitz-ban terjesztett
angol-magyar-lengyel nyelvű kiállítás-vezetőről, melynek címe: Az
elárult állampolgár.
Kertész
Ákos Auschwitzban járhatott, a Magyar Nemzeti Múzeum 2004. évben
felállított kiállításán … (Romboló ország-imázs állami milliárdokért)
Igen
nem lehet más a magyarázat, bizonyosan ő is láthatta a magyar kormány
támogatásával felállított és egyoldalúan – mondjuk ki bátran:
magyarellenesen felépített kiállítást! Igen Auschwitz egyik épületét
szentelték 2004-ben a magyarok bűnösségének igazolására; a két szint
megtekintése után kótyagosan jövünk ki; kicsit körülnézünk, vajon hány
országból érkező külföldi láthatja ezt? Kell-e ennél negatívabb
országimázs?
Mi
az iskolai cserekapcsolattal most júniusban jártunk ott, ez volt az
első program, amire vendéglátóink elvittek, és amint kijöttünk kérdőn
tudakolták, hogy mit szólunk a kiállításhoz?
A
tárlatvezető azzal kezdte magyar nyelven, hogy Európában az első
zsidóellenes törvényeket Magyarországon hozták, és a legtöbb zsidó
áldozata a holocaustnak innen volt… Ezek után került sor a borzalmas
állapotok és bánásmód részletezésére…
Megvettem
hát az angol-magyar-lengyel nyelvű kiállítás-vezetőt, amelynek címe „Az
elárult állampolgár”[1], s amelyről előszavában Dr. Bozóki András
kultuszminiszter azt írja, hogy az album „tankönyv a jövő nemzedéknek”.
Vajon a meghamisított magyar történelem lehet csak tankönyv most már
minden időre hazánkban?!
Íme,
a 11. oldalon a végkövetkeztetés és ítélet: „Nehéz megérteni, hogy a
magyar állam megtagadta, meghurcolta, kifosztotta és a halálba küldte
sok százezer polgárát.” – Dr. Magyar Bálint tollából, aki a Magyar
Köztársaság oktatási minisztereként jegyzi az idézett sorokat…
Vajon
nincs-e különbség a Kállay-kormány, a Sztójay-kormány, a
Szálasi-kormány és a korabeli többi kormány politikája között? Hiszen
nemcsak parlamenti képviselőket, hanem minisztereket és felsőházi
tagokat, németellenes politikusokat is letartóztattak a Gestapo-ügynökök
1944. március 19. után! A Kállay-kormány tagjai közül a miniszterelnök a
török követségen talált menedéket, belügyminiszterét, Keresztes-Fischer
Ferencet a mauthauseni koncentrációs táborba hurcolták. Lehet-e így
általánosítani, a magyar államot (netán nemzetet) gyilkosnak kikiáltani,
amikor éppen a legszervezettebb zsidómentés hazánkban volt?!
A magyar történelmi múltat hamisan eltorzító sorokkal szemben hadd idézzem a holocaust-szakértő Karsai László történészt:
„Mégis,
minden jogfosztás, üldöztetés, deportálás és a fentebb említett két
tömeggyilkosság ellenére megállapíthatjuk, hogy a magyar zsidók döntő
többségének élete nem forgott közvetlen életveszélyben az ország német
megszállásáig (1944. március 19.). 1942-ben törvényt hoztak a zsidók
földbirtokainak árjásításáról, de a náci megszállásig nem nyúltak a
zsidók városi ingatlanjaihoz, bérházaihoz, sőt a bankjaikhoz, gyáraikhoz
sem. A hatalmas Weiss Manfréd gyárkomplexum, Közép-Európa egyik
legnagyobb hadiüzeme (is) buzgón termelt a német és a magyar hadsereg
számára. Magyar zsidók százezrei, és a Lengyelországból, a Cseh-Morva
Protektorátusból, a „független” Szlovákiából hozzánk menekült zsidók
ezrei 1944 márciusáig még jogosan reménykedhettek: ők, ellentétben
lengyelországi, baltikumi, szerbiai stb. hitsorsosaikkal, túlélhetik a
világháborút. Románia vezetője, Ion Antonescu marsall 1942 októberében,
némi habozás után, követve Mussolini és tábornokai, valamint Pétain
marsall és nem utolsó sorban Horthy Miklós példáját, nem engedélyezte a
romániai zsidók deportálását. A Conducator döntése meglepetést okozott
Berlinben. Románia 1942 októberéig, a zsidómentes Európáért folytatott
küzdelem élharcosa volt. A román szoldateszka balkáni brutalitással
deportált több százezer zsidót a Dnyeper és Dnyeszter folyók közötti
területre, ahol többségük szörnyű szenvedések közepette halt meg. A
román megszálló csapatok, csendőrök olykor még a náci tömeggyilkosokat
is felháborító kegyetlenséggel gyilkolták halomra a hatalmukba került
zsidókat. A nácikat elsősorban nem a tömeggyilkosságok ténye zavarta,
hanem az, hogy a kirabolt, megkínzott, majd meggyilkolt emberek
eltemetéséről a román hatóságok nem gondoskodtak. A román holocaust
áldozatainak számát kb. 270-280.000 főre becsülhetjük.”[2]- Mi volt a
helyzet Szlovákiában ugyanekkor? Szlovákiában 1939-ben összesen kb.
90.000 zsidó élt. 1942 tavaszán a nácikkal szövetséges országok közül az
elsők között éppen Szlovákiából kezdték a zsidókat deportálni és őszig
több mint 70.000 zsidót el is vittek különféle náci lágerekbe. Ekkor a
szlovák vezetők leállították a zsidók deportálását, a férfiak egy részét
munkatáborokban dolgoztatták, de Hitler állításával ellentétben, nem
zárták valamennyi zsidót koncentrációs táborba. A szlovák zsidók sorsa
véglegesen 1944 őszén, a Szlovákiai Nemzeti Felkelés leverése idején
pecsételődött meg, amikor Himmler, azt gyanítva, hogy a zsidók nagy
számban álltak a felkelők közé, elrendelte a maradék zsidóság
deportálását – írja a történész Karsai László.[3]
A
numerus clausustól a zsidótörvényekig című fejezetben (47.old)
olvasható: „A Teleki Pál kormánya által 1920-ban elfogadott numerus
clausus (zártszám) törvény volt a háború utáni Európa első zsidóellenes
törvénye.” – Ez a megállapítás természetesen félrevezető. Az 1928-ban
visszavont törvény a nemzetiségi arányoknak megfelelően akarta a
felsőfokú képzésben részesíteni a lakosságot, elsősorban azért, hogy a
határokon túlról Trianon után hazánkba menekülő diplomásokat álláshoz
juttassa.
Ugyanakkor
eleget akart tenni a közmegítélésnek is a „Tanácsköztársaság” alatt (a
parasztok, polgárok, papok ellen előszeretettel) elkövetett
gyilkosságokért, vérengzésekért, amelyeket a túlnyomóan zsidószármazású
népbiztosoknak tulajdonított a korabeli közvélemény. A bolsevik
diktatúrát kihasználva követelték az osztrákok Nyugat-Magyarország
(Burgenland) elcsatolását is. Ugyanakkor arra is rá kell mutatni, hogy
1920-tól lényegében a rendszerváltásig kimondva vagy kimondatlanul
ugyanilyen nemzetiségi arányszám érvényesült a szomszédos országok
felvételi rendszerében is; a kisebbségi magyarok jóval a számarányuk
alatt juthattak be (Mennyire múlt ez?) a felsőoktatásba… –
Tisztességesebb lenne korrigálni tehát ezt a magyarság számára
diszkrimináló megállapítást, és az 1938-as évet az I. zsidótörvény
megjelenését jelölni meg a zsidók életét korlátozó törvények kiadása
kezdetének!
A magyar zsidóság kifosztása című fejezetben (60.old) olvashatjuk:
„Mivel
az állam és a piac nem tudott több hivatalnokot, orvost és vállalkozót
eltartani, a keresztény igényeket csak a zsidók kárára lehetett
kielégíteni. ezért az első magyar zsidótörvények a munkanélküli
keresztény értelmiségiek, valamint a kereskedők és iparosok érdekében
meghozott diszkriminatív intézkedések voltak.”
De nézzük, mit ír erről a Jewish Year Book[4]:
„Azok
közül, akik feladni kényszerültek eredeti foglalkozásukat, meglehetősen
sokan találtak valamilyen kiskaput, hogy ha nem is törvényesen, de
mégis valami megtűrt jövedelemhez jussanak, megengedték, hogy a zsidó
közösség megszervezze a nagyarányú önsegélyezést. Azért volt képes erre,
mert a földtulajdon kivételével nem szüntették meg a zsidók
tulajdonjogát egészen a végzetes 1944 tavaszáig. A zsidók biztonságban
lakhattak eredeti otthonaikban; nem korlátozták mozgásszabadságukat,
szabadon utazhattak és üdülhettek, és nem részesültek hátrányos
megkülönböztetésben az élelmiszerek elosztása terén. Megvédelmezték őket
a helyi náci csoportok rosszindulatától is.”
Ugyanakkor
a történész Karsai a német megszállás egyik okaként éppen a kormány
magatartását látja a zsidókérdésben, amely eltérően a környező
országoktól a nem teljesen következetesen végrehajtott zsidótörvényekig
volt hajlandó elmenni, hogy a német követelések teljesítését
megtagadhassa. A náci vezetés 1942-től kezdve egyre növekvő
ingerültséggel figyelte Magyarország kül- és belpolitikáját. 1942
őszétől hol keményebb, hol mérsékeltebb hangnemben, folyamatosan
követelték, hogy a magyar zsidókat bélyegezzék meg sárga csillaggal,
zárják gettókba, majd deportálják az országból.
1942.
december 2-án Sztójay Döme berlini magyar követ kénytelen volt átadni
kormánya határozott hangú jegyzékét a német Külügyminisztériumban. Az
antiszemita magyar követ nem helyeselte, hogy kormánya megtagadta
azoknak a német követeléseknek a teljesítését, amelyeket még október
17-én adtak át Budapesten. A jegyzékben Kállay Miklós miniszterelnök
leszögezte, hogy nem tartja lehetségesnek sem a sárga csillag
bevezetését, sem azt, hogy deportálják a Magyarországon élő zsidókat.[5]
– Ugyanerről beszél visszaemlékezésében a kormányzó is: „Horthy viszont
március 19-én Koronatanácsot hívott össze, és ezen részletesen
elmondta, miről és milyen hangnemben tárgyalt vele a Führer. Ennek a
Koronatanácsnak a jegyzőkönyve fennmaradt, a „tradicionális”
szaktörténészek jól ismerik, idézik is szövegét. Horthy ezen a
Koronatanácson elmondta, hogy: „Hitler azt is kifogásolta előttem, hogy a
zsidókkal szemben nem teszi meg Magyarország a szükséges
intézkedéseket. Bűnünk tehát, hogy Hitler kívánságát nem teljesítettem,
és nem engedem a zsidók lemészárlását. – A magyarországi zsidókérdés,
pontosabban ennek „német minta” szerinti megoldása, vagy megoldatlansága
igenis az 1944. március
18-i tárgyalások egyik központi témája, a megszállás egyik fontos oka volt.”[6]
De nézzük, hogyan látta a magyar kormányok zsidópolitikáját a kortárs?
„Az,
hogy Magyarország a nácik karmai közé került, nagyobb tragédia, mint
milyennek az amerikai nép hiszi. Tény, hogy Magyarország hosszú
hónapokon át készségesen rendelkezésre bocsájtotta azt az útvonalat,
amelyen át a zsidók és mások számtalan százai menekültek a náci terror
elől.” – írta 1944 márciusában ezt a New Leader-ben a baloldali
beállítottságú Mr. Jonathan Stout.
A kiállítás-vezető a következő fejezetben, melynek címe: Minden tizedik” az 1944 nyarán bekövetkező deportálásról olvashatunk:
„
Az auschwitzi-birkenaui krematóriumok soha nem működtek olyan
intenzitással, mint 1944 nyarán, a több százezer magyar zsidó
megsemmisítése során. A magyar kormány és hatóságainak kollaborációja,
valamint a nem zsidó lakosság szinte teljes közönye nélkül mindez nem
történhetett volna meg” – Ezen állítás legjobb cáfolatát a korábban
idézett Karsai cikkekben találhatjuk meg. Hogyan látta ezt a kortárs
Mrs. Anne O’Hare McComick?
„Magyarország
javára kell írni, hogy amíg a németek át nem vették a hatalmat az
országban, az utolsó menedékhely volt Közép-Európában a zsidók számára,
akik képesek voltak elmenekülni Németországból, Ausztriából,
Lengyelországból és Romániából. Most ezek a szerencsétlen emberek ki
vannak szolgáltatva ugyanannak a kegyetlen deportálási és megsemmisítési
politikának, amelyet Lengyelországban végrehajtottak. De addig, amíg
volt hatalmuk saját házuk táján, a magyarok megpróbálták védelmezni a
zsidókat.” – írta a New York Times 1944. július 15-i számában.
Minden
tizedik c. fejezetben arról olvashatunk, hogy 1944 tavaszáig 15 000
zsidó menekült, 1939 után több tízezer lengyel és más állampolgárságú
üldözött talált itt menedéket. – A fejezet ismeretlen megfogalmazója
talán arra a 140 000 lengyelre, zsidóra gondol, akit idősebb Antall
József vezetésével mentettek meg a magyar hatóságok? Mindenesetre erre a
Kapronczay Károly[7] által alaposan feldolgozott akcióra egyetlen
mondatot sem pazarolnak a szövegírók és a kiállítás-rendezők.
„Az
első lépések” című fejezetben (73.old) olvashatjuk: „A passzivitásba
menekülő Horthy felhatalmazta a Sztójay-kormányt, hogy előzetes
hozzájárulása nélkül adjon ki zsidóellenes rendeleteket.” – De akkor
miért nem ítélték el Horthyt háborús bűnösként 1945-ben?
Karsai
szerint „Horthy Miklós még arról, az alkotmányban, vagy törvényben nem
rögzített jogáról is lemondott, hogy a (zsidótárgyú) rendeleteket neki
előzetesen bemutassák.. Már a megszállás utáni első olyan
minisztertanácson, ahol sorozatban tárgyalták a zsidótárgyú
rendeleteket, fölmerült, hogy mi lesz Horthy „előszentesítési” jogával.
Sztójay sietett megnyugtatni a kormány tagjait: a zsidókérdés terén a
kormányzó úr neki és kormányának szabad kezet adott. Kérdés, hogy mire
kaptak szabad kezet a kollaboráns Sztójay-kormány tagjai?”
„1944.
március 19 és következményei” című fejezet (69.old) egy középiskolás
tankönyv színvonalát sem üti meg, nemhogy tudományos alapossággal
megvilágította volna a bel- és külpolitikai körülményeket. A színvonalra
elegendő, ha egy mondatot idézek: „Néhány napos zsarolást követően
Horthy a berlini magyar követet, a németbarát Sztójay Dömét bízta meg a
kormányalakítással.”
141.
oldalon: „A semleges országok képviseletei viszont élesen elítélték az
újrainduló deportálásokat és a budapesti terrort” – olvashatjuk. –
Karsai László történész korántsem látja olyan dicséretesnek a nyugati
világ hozzáállását:
„Eden
angol külügyminiszter, F. D. Roosevelt elnök csak gesztus-politizálást
folytatott. Későn, túlságosan későn, csak június végén tiltakoztak,
fenyegették meg Horthy Miklóst a deportálások miatt. XII. Pius is
óvatosan megvárta, amíg Róma június 6-án felszabadul, majd három héttel
később küldött tiltakozó táviratot Horthynak. Bizonyos, hogy ezek a
táviratok hatottak a kormányzóra, megerősítették lassan érlelődő
elhatározásában, hogy leállítja a deportálásokat… Az Office of Strategic
Services illetékesei május elején még azt az ötletet is elvetették,
hogy röpcédulák ezreit szórják le Magyarország fölött, ezeken
figyelmeztessék mindazokat, akik a deportálásokat szervezik, hogy a
háború után felelősségre fogják őket vonni”. [8]
Magyar
Bálint a bevezetőjében azt írja, hogy „a magyar társadalom többsége
passzívan nézte honfitársai kálváriáját”… – Talán nem akar tudomást
venni a történeti szakirodalom eddig feltárt zsidómentéseiről – még
kérdésben uralkodó „számháború” ellenére is –, ami a Holocaust
központban feldolgozásra vár, vagy a ma élő tanú hiánya miatt a
dokumentációt nem fogadják el önmagában bizonyító erejűnek?
Mindenesetre
a zsidómentésekre csak egy oldalt szánnak a kiállítás vezető „album”
szerkesztői, amelyben sem az egyéni akciók sokaságára, sem a keresztény
egyházak zsidómentő szervezett tevékenységére nem jut hely:
A
keresztény egyházak a magyar országgyűlésen végül nem szavazták meg a
harmadik zsidótörvényt, hanem fenntartásaik kifejezéseként tartózkodtak.
A Szovjetunió elleni háború idején a zsidóságot árulással, az
ellenséggel való együttműködéssel kezdték vádolni, megteremtette annak a
lehetőségét is, hogy a hadsereg és a Külföldieket Ellenőrző Országos
Hivatal, a KEOKH radikális antiszemita vezetői megkezdjék a
Magyarországra menekült külföldi, illetve a „kétes állampolgárságú”
zsidók fizikai megsemmisítését is. Ez az akció volt a „körösmezei
deportálás”, amikor a Kárpátok hágóján át több mint tizennégyezer
embert, férfiakat, nőket, gyerekeket szolgáltattak ki a németeknek,
akiknek többségét az SS Sonderkommandója 1941 augusztusában Kamenyec
Podolszk térségében agyonlőtte. A szörnyű eseményekről Slachta Margit, a
Szociális Nővérek szerzetesrend főnöknője tájékoztatta Horthy
Miklósnét, majd a helyszínre utazott, s jórészt fellépésének köszönhető,
hogy az akciót leállították. A zsidó származású katolikusok
gyámolítására létrehozott Szent Kereszt Egyesület új elnökének, Apor
Vilmos püspöknek 1942 karácsonyán elmondott beszédét az összes lapoknak
megküldték. Minthogy nyíltan kiállt a „faji felfogás ellen”, a cenzúra
mindenhonnan törölte, így aztán az országos közvélemény nem reagálhatott
rá. Kinyomtatták viszont – igaz, a Lélek szava című, kis példányszámú
missziós folyóirat január elsejei számában – azt az Újévi levelet,
melyet Slachta Margit, a Szociális Testvérek Társasága főnöknője írt.
Slachta, akinek hervadhatatlan érdemei voltak az 1941. augusztusi
KEOKH-deportálás leállításában, a honvédelmi miniszter beszédére
hivatkozva valóságos társadalmi akció megszervezésébe fogott a
munkaszolgálatosok érdekében. Felhívta a keresztény híveket: fogadjanak
szívükbe „egy munkatáborost, akit a korszellem kizár a
testvér-közösségből”. Sürgette őket, hogy keresztényi részvétet
tanúsítsanak a munkaszolgálatosok és itthon maradt családjuk iránt, s
családtagjaikon keresztül gyakoroljanak nyomást a keret tagjaira,
viselkedjenek emberségesen a bevonult zsidókkal.
Slachta
erkölcsi nagyságát bizonyítja, hogy 1942. december végén már azonos,
emberséges elbánást követeltelt a kitért és a hitükben megmaradó
zsidóknak.[9]
Teleki
Pál megszervezteti az id. Antall József vezetése alatt álló IX.
ügyosztállyal a lengyelek, és a lengyel zsidók mentését. Létrehozza a
miniszterelnökség IV. osztályát, a Nemzetpolitikai Szolgálatot, melynek
részeként az egyházi vezetők és szervezeteik terjesztik a titkos
propaganda anyagot (= Teleki hivatalos politikájával szemben), és
szervezik a maguk egyházi egyesületeikkel, plébániai egyházközségeikkel
az ellenállást a nyilas és a Volksbund mozgalommal szemben; s a
zsidómentést szintén plébániai és egyházszervezeti szinteken[10] Apor
püspök és az Actio Catholica irányításával. 35 budapesti rendházban és
egyéb egyházi intézményben több mint 3 ezer embert rejtegettek. Slachta
Margit szociális testvéreinél ezer fő talált menedéket, a munkaszolgálat
miatt megmenekült 5 ezer fő (pl. A Szent Margit Gimnáziumban a
megváltós nővérek 50 zsidó leányt rejtegettek), nem tudjuk még mindig a
plébánosok által titokban kikereszteltek számát, egyes számítások 124
000-re teszik az így megmentettek számát. (1944. december 27-én a
nyilasok a mintegy ezer zsidó életét megmentő Salkaházi Sára testvért a
jeges Dunába lőtték.) Hetényi Varga Károly szerint – aki ezen időszak
üldözött papi személyeinek életrajzát összeállította – 150 pap és
szerzetes vett részt e munkában, akik sorsa később a fordulat éve után
megkínzatás vagy internálás lett. Becslések szerint ezeken felül még
350-400 pap és szerzetes volt elkötelezve az ellenállásban. Összesen
tehát 500 pap és lelkész kockáztatta meggyőződésből az életét[11].
A
kiállítás és a vezető végig magyar zsidókról beszél, elhallgatva azt a
tényt, hogy a környező országokból 1939-től tömegesen menekültek a
zsidók Magyarországra az ottani zsidóüldözések elől, amint már fentebb
erre utaltam!
Hiányzik
a korabeli kormány helyzetének árnyalt bemutatása. A propagandakönyv
utolsó lapján a kolofonban kis betűvel feltüntetve szerkesztőként Rajk
Judit, Szabó Mónika neve, a „szöveg” alatt Kádár Gábor és Vági Zoltán
neve, a fotók alatt Kovács Ferenc, Markovits Péter és Rajk László neve
áll. (Felelős kiadó: Dr. Kováts Tibor, a Magyar Nemzeti Múzeum
főigazgatója.) Az egyes fejezetek íróit nem ismerjük, nincs aláírás,
ahogyan források, lábjegyzetek, sincsenek! Európa minden szögletéből
érkező látogatók számára készített, a magyar államnak sok millió
adóforintjába kerülő kiállítás, mely a magyarságról kialakuló
ismereteket külföldön meghatározza nem szolgálhat propaganda célokat,
és történészek által készített tárlatvezető- könyvet igényelne. Vajon
nem kellene egy tisztességes és következetes munkával újrarendezni a
kiállítást?!
Lehet,
hogy mindez direkt történik, hogy azt a látszatot keltsék, amit mi
magyar látogatók is éreztünk, hogy mi vagyunk Európában egyedül a
felelősek a zsidó holocaustért…
Bácsfainé Dr. Hévizi Józsa
történész
az Erdélyi Szövetség elnöke
Jegyzetek:
1 195 oldalas, gazdagon fotókkal illusztrált album a 2004. április 15-én megnyíló auschwitzi állandó kiállítás katalógusa.
2 Karsai László (SZTE): Túlélhették volna a magyar zsidók a holocaustot? Régi kérdés, új válaszok. www.ksze.hu/eload05.html
:”… magyar zsidók zöme akkor élhette volna túl a világháborút, ha
Magyarország pontosan úgy kollaborál a harctéren a nácikkal, mint azt a
románok tették, és Horthy Miklós kormányzó ugyanolyan gyorsan és ügyesen
áll át a Vörös Hadsereg oldalára, mint azt Mihály román király tette. A
végkövetkeztetés azért „ijesztő”, mert ha ez igaz, akkor – legalábbis
Magyarország, és tegyük hozzá, Románia esetében – a zsidóknak addig volt
esélyük a holocaust túlélésére, ameddig Hitler bízott abban, hogy
Horthy és Antonescu hű szövetségese.”
3 Karsai László (SZTE): Túlélhették volna a magyar zsidók a holocaustot? Régi kérdés, új válaszok. www.ksze.hu/eload05.html
4 idézi Montgomery: Magyarország a vonakodó csatlós, Zrínyi, Bp., 1993.93.old.
5
Karsai-Ungváry vita: kik a vidéki zsidóság eltűnésének fő felelősei?
Tallózó – Szemle. 2011. május 18. szerda, 07:25.
www.tte.hu/tallozo/43/7236
6 u. ott
7
Kapronczai Károly: A magyar –lengyel történelmi kapcsolatok
évszázadai, Mundus, 2000. Azóta jelent meg: Kapronczay Károly: Lengyel
menekültek Magyarországon 1939-1945, Mundus, 2009.
8 u.ott
9 Vigília 66. évfolyam 2001. január
10
Főleg az egyházi szervezetek (Actio Catholica, Magyar Szent Kereszt
Egyesület, Jó Pásztor Bizottság, Soli Deo Gloria Református
Diákszövetség, Pro Christo, Keresztyén Ifjúsági Egyesület stb.), de a
kisebb náciellenes csoportok, sőt egyedül dolgozó magánszemélyek is
nagyon sokat tettek az üldözött zsidók megmentéséért. In: http://www.magyarszemle.hu/img/cim.jpg?lang=HU Magyar Szemle Budapest, 2004. Új folyam, XIII. 3. szám.
A katolikus püspöki kar 1939. október 3-i találkozója után Zichy Gyula
gróf, kalocsai érsek – aki a jezsuiták egykori tanítványa és későbbi
jótevője volt – vezetésével megalakult egy külön bizottság, amely dr.
Cavallier József irányítása alá került. A bizottság a II. világháború
kitörése után először a menekültekkel kezdett el foglalkozni, majd a
részt vállaltak a nagyobb zsidó szociális szervezetekkel együttműködve a
zsidótörvények által sújtottak segítésében. Azonban 1940. december
elején a hatékonyabb munka érdekében a bizottság beolvadt a P. Jánosi
József SJ vezetése alatt álló Szent Kereszt Egyesületbe. A német
bevonulás után a SzKE teljes erővel részt vett az áttérteknek a
zsidóellenes intézkedéseitől való megmentésében. P. Raile Jakab Igen
sokat tett az üldözött zsidók megmentése érdekében P. Raile Jakab SJ
(1894–1949). P. Raile, Köhler lazarista atya mellett, a budapesti
mentési akció egyik legfőbb irányítója volt. P. Reisz Elemér SJ
(1904–1983) is számos zsidó családot kihozott a gettóból. A rendházban
élő zsidó menekültek száma mintegy 120 személyre tehető. In: Bikfalvi
Géza: A magyar jezsuiták budapesti embermentő tevékenysége 1944–1945-ben
In: Párbeszéd– Magyar jezsuita portál www.parbeszed.com.
A Magyar Szent Kereszt Egyesület létszáma 1939: 114, 1941: 1948, 1944:
7301fő. Anyagi alapját gyűjtés és a gazdag zsidók, így Weiss Manfréd
adományai szolgáltatták. Kapcsolatban álltak a br. Weiss Edit vezette
Izraelita Pártfogó Irodával is. A püspökök segítségével helyi
csoportjaik jöttek létre Szegeden, Győrött, Pécsett, Nagykanizsán,
Nagyváradon, Kassán és Szombathelyen. Sokoldalú segítséget kívántak
adni: jogi tanácsadást, anyagi segélyt, elhelyezést, zsidó
munkaszolgálatosok segélyezését. www.lexikon.katolikus.hu
11 Varga József: Bűnös nemzet vagy kényszerű csatlós, Bp., 1991. II. kötet. 205.old.
MVSZ Sajtószolgálat
8002/130814
