Negyvenhatodik jelenés

"Lennél olyan kedves, és kezét a kéziratok

a pap által kijelölt ember "

1977. december 2. péntek a kápolnában

Miután a fény, sugárzás kijött a fogadó, és egy hangot hallottam mondani:

"Lennél olyan kedves, és kezét a kéziratokat, hogy a pap által kijelölt ember."

Amit tettem.

Marschalkó Lajos: ÚJ BIBLIÁT!

ÚJ BIBLIÁT!
Szentírás lett itt Nyugaton a csekkönyv,
Hamis próféták írtak bibliát
De Sináj hegyén csipkebokor gyúlt ki,
S szólította az embernek fiát.

Össze kell törni mind a kőtáblákat,
Át kell írni az öreg Bibliát,
Különbet írt, mint Máté az apostol
Vérével annyi sok magyar diák.

Az új Heródes hiába parancsolt,
Hiába küldött gyilkos sereget,
Bégő bárányként nem akartak halni
E csillag-lelkű magyar gyerekek.

Itt Nyugaton csak tehetetlen álltak,
A katonák s a sápadt férfiak…
Harcolni, halni senki sem akart itt
E vérző, árva gyerekek miatt!

Bábel mocsarán lángolt a neon-fény,
Kamasz-lányt ölelt a kölyök kamasz,
S túl hős-halált halt egy kis iskoláslány,
Hogy fénybe gyúljon a magyar tavasz.

Itt elvet árult néptribun, s a kalmár
A templom előtt mérte aranyát…
S ott, szabadságért szent halálba küldték
Fiaikat mind az — édesanyák!

És meghaltak a tízéves kis hősök,
Niobe még se siratta fiát,
Itt szét kell zúzni mind a kőtáblákat,
Át kell írni az öreg Bibliát.

Hősi temető van-e a világon,
Hol együtt nyugszik kétszáz kis-gyerek?
S a hant alól is azt sikoltja vérük:
Segítsetek, ti népek, emberek!

Fáklyát gyújtott testéből a kislány,
Jézus! Az égből Te láttad magad,
Száz kis Szent György és ezer kicsi Jeanne d’Arc
Halt ott érted a romfalak alatt.

Pilátus-Nyugat hókezeit mosta,
A farízeus rádión beszélt,
S kétszáz gyerek-hős szállt a temetőbe
Szabadság Ura! … mert csak érted élt.

Szabadságot! — így üvöltött a börze,
Míg kavargott a véres vad tusa,
De szabadságért egyedül vérzett el
Magyarország, – a népek Krisztusa.

Ám föld alól és temető árkából
Felsírnak halott magyar gyerekek,
Kis csontkezük a dúlt égre dörömböl:
Áruló Nyugat – százszor jaj neked!

Kialszik fényed szabadság Judása,
Összedőlsz gyáva nyomorult világ,
S szét fogjuk zúzni minden kőtábládat,
Át fogjuk írni minden Bibliád.
1956. november 5.

Negyvenötödik jelenés

"Ő ad az Ő kegyelmét mindazoknak, akik hallgatni őt

és megáldja azokat, akik az Ő Üzenet ismert

és tedd át a gyakorlatba "

1977. július 1. péntek

A pap távozott Caen (vagy Bayeux), hogy a püspök. Sister Bruno volt jelen, szintén. Ez alkalommal voltam egyedül Mrs. T. a kápolnában.

A moraj zaj, és Michael, arkangyal, megjelent a bal oldalon az Oltáriszentségben. Letérdeltem előtte, de ő jelezte, hogy nekem a bal kezével, ami szabad volt, hogy menjen fel felé az Oltáriszentségben.

Szóval, hátralépett, és abban a pillanatban leszállt a térdem előtt, az Oltáriszentség leadott vörös és fehér sugarakat, így nem tudtam már látni azt.

Jézus valóban ott, úgy éreztem, Ő áthat a sugarakat.

Arkangyal azt mondta nekem:

"Én önt." Bólintott, és így szólt hozzám:

"Jámbor lánya égő szeretet, Isten létre az Ő
Egyház:

1) apostolok,

2) próféták,

3) a tanárok,

és minden mást, ő választotta (17).

De te, ebben a mai világban, apostol és próféta, viselkedsz másokkal,
szerint diktálja a szíved, a Szentlélek útmutató
Önt.

Isten tette ismertté, mi történik holnap hajnalban, a
amely tanúsítja mindazt, amit látott és hallott Jézustól
Krisztust, és a rendelkező megérintette őt.

De jaj annak a világnak, mert a bátor papok, akik harc és
megtagadni.

Isten haragra ez az elutasító engedelmeskedni és az Ő haragja nagyon erős.

De Jézus, a Gentle, a Bölcs, Ő szeretete olyan nagy a férfiak, hogy azt akarja, hogy megmentse őket mindennek ellenére, mert ez a generáció a

a legtöbb képmutató és a leggonoszabb, hanem azért, mert a passzív papok, és mivel a nap elérkezett, amikor Isten kell megítélni a világot, ő adja az Ő Kegyelem mindazoknak, akik hallgatni őt, és hirdeti megáldotta azokat, akik ismertté az üzenetet, és tedd be gyakorlat (18) .

De te, Madeleine, aki felelőssége továbbítja a
A pap, figyelj rá, és megfelel vele.

Marad a béke, hogy Jézus adtam neked, meditálni a szívedben
és imádkozzatok, imádkozzatok, Jézus sír felett lebomlását egyházát. "

Az arkangyal eltűnt, és utána, a sugarak, amelyek körül a Boldogságos szentség (19).

Prohászka Ottokár: A házassági elválások ellen.

Ami áldást az Ür Jézus hozott, azt nemcsak a lelki világra, hanem az egész életre, egyesekre, családokra s nemzetekre árasztotta ki. Ezen életet s világot megújító áldások közé tartozik az, hogy a házasságot megszentelte, s azt nemcsak ősi tisztaságában állította vissza, hanem szentséggé rendelte s az anyaszentegyház hét szakramentumának sorába helyezte, Szent Pál mondása szerint «nagy titokul».

Az Ür Jézusnak ez imádandó rendelkezése nemcsak nem ellenkezik az emberiség közérzésével, hanem ellenkezőleg, nagyon is megfelel neki; hiszen a népek mind, kivétel nélkül öntudatlanul is valami sejtelmes tisztelettel viseltettek az élet s az éíeteredés titka iránt, a család s a gyermekáldás s az egybekelő férfi és nő életsorsa iránt. Megérezték a házasság

fontosságát, megsejtették a Teremtő Isten szándékait s azért azt sejtelmessé, valamiképen áhítatossá tenni s vallási szertartásokhoz kötni akarták. Ök, kik a forrásokat tisztelték, az emberélet fakadása iránt is tisztelettel viseltettek s azt valamiképen szentnek nézték.

Ezzel szemben korunk erkölcsi megfogyatkozásának egyik nagyon is siralmas jele épen a házasság intézményének megrendülése. Az emberekben elhomályosult az a látás, mely az apostolnak a házasságban nagy szentséget mutatott, megfogyatkozott a hit a házasságnak szent s szentségi volta, felbonthatlansága s a holtomiglan-holtodiglan való kötés szétszakíthatlansága iránt. A világias érzés, az önző érdek s a vad érzékiség, a lelkiség s igazi barátság hiánya, azután pedig a gazdasági élet nehézségei, a lakásviszonyok életet s közösséget bontó kegyetlensége, a drágaság s a sokféle gond nagyon megrendítették a házasság alapjait s sok piszkos hullámot kevertek az élet s a tiszta érzések folyásába.

Rendkívül nagy s vészthozó társadalmi baj volt az is, hogy az állami törvényhozások, hódolva a szabadsági eszmék túlzásainak, leléptek a keresztény tanok s elvek alapjáról s a szentségi házasság helyébe, mely katholikusok közt egyedül érvényes házasság, a polgári házasságot állították s azáltal annak a fölületes, világias s nem-komoly gondolkodásnak nyitottak tért, mely a házasságban csak szerződést, még pedig felbontható szerződést lát. A kereszténységnek ez a törvényekben kifejezett megtagadása megrendítette s meggyöngítette az erkölcsi érzéket s lazította a legerősebb társadalmi kapcsot és pántot.

A házasság szakramentuma ugyanis a legerősebb pántja a társadalmi életnek, melyet ha leütünk, maguktól esnek szét a társadalom dongái. Bizonyára onnan is van a mai házasságok züllése és bomlása, onnan a szeretet és hűség megfogyatkozása, onnan a könnyűvérűség, a felelősség s kötelességérzet hiánya s az az erkölcsi frivolság, mely már a polgári házassággal sem éri be, hanem házasság helyett szabad szerelmet hirdet s így az európai kultúrát minden barbárságnál alacsonyabb színtájra szorítja. Ennyire jut a X X . század, ha az isteni kinyilatkoztatástól elfordul s házasságáról a szentségi jelleget letörli. A házasságok száma, dacára e szertelenségeknek, nem csökkent, de igenis csökkent a születések száma s félelmetesen felszökött a házassági elválások száma. A házassági elválások szégyenletes felszaporodása komoly veszedelmet jelent minden nemzetre s az egész társadalomra nézve.

Az egyház aggódva nézi e baj elharapózását, s jóllehet minden tényezőnek, minden államnak, családnak s polgárnak is kötelessége volna e nagy romlás ellen küzdeni, de elsősorban az egyházé ez a gond s kötelesség, mint akinek kezeire az Űr a házasság szentségét bízta s mint akinek oltalma alá állította a családot, a gyermeket s az otthont. Az egyház úgy is érzi, hogy a házassági elválások eszeveszett s istentelen divatja támadás oltár s tűzhely ellen egyaránt,

szentségtörő erőszak a keresztény hit s erkölcs ellen, támadás a társadalmi rend s az örök törvény ellen. E bűnös szertelenségben siratja az értelmetlenség s ösztönösség felülkerekedését s azt az oktalanságot, mellyel a legszentebb törvényeket, a társadalmi lét föltételeit s az ősök élet-kipróbált bölcseségét nagyképű törvényrontók s éretlen emberek ötleteinek s szeszélyeinek dobják oda. Ezek a nagy társadalmi s ernberségi érdekeket alárendelik az egyéni sorsnak s csalódásoknak, előtérbe állítják s döntő súlyt tulajdonítanak az egyéni jó vagy rossz érzésnek, mely azután bont, köt s ha kell, megint bont s megint köt házasságokat s ügyet sem vet a közjóra s arra, hogy minden emberélet, ha lehetséges, boldogan, de ha kell, akkor áldozatosan is, hódoljon a törvénynek.

Részlet a Budapest, 1923. evi október 10-én tartott pii.-.pokkari konferenciából. Folytatjuk…

Magyar divattörténet. 1949-1958

ÉLETKÉPEK, HÉTKÖZNAPOK

F. DÓZSA Katalin

Magyar divattörténet 1945–1949

Mottó: El kell vetni véglegesen azt a szemléletet, amely meg akarta fosztani az embereket egyéniségüktől, a napi politika részévé téve önkifejezésük egyik eszközét, ártalmatlan játékukat, a divatot.

Háború és konfekció

A háborúk kísérőjelensége az anyaghiány. A II. világháború alatt 1940-től akadozott az áruellátás, 1941-ben már jegyre adták a bélésárut és vatelint. De mi ez ahhoz képest, hogy a Riviérán már csak vitorlavászonból tudtak új ruhát varrni, és spárgából kötözték a cipők talpát?! Kelemen Móric, a Racionalizálási Bizottság igazgatója 1940-ben sietett megnyugtatni a hölgyeket: „Nem lesz nőiruha-szabványosítás, szó sincs szabványosításról legfeljebb egyes ruhák tipizálásáról, elsősorban a férfiruháknál és a téli és más kabátoknál.”

A háború végére a ruha élelemre cserélhető értékké vált, és a nők egyenesen követelték, hogy a típuscipőhöz, öltönyhöz hasonlóan gyártsanak típusszövetet, inget és női kosztümöt. Hiszen csak a meghatározott minőségű és fazonú nagy tömegben gyártott konfekciótermék enyhítette az áruhiányt.

Jelentős a papírhiány is, és tulajdonképpen – nem voltak divatlapok. 1946-tól jelent meg az MNDSZ kiadásában az Asszonyok című lap, majd 1949-től utóda, a Nők Lapja. Mindkettőnek volt szerény divatrovata. 1950-ben jelent meg a ma is virágzó Ez a divat első, vékonyka rajzos száma.

Nem volt sokkal jobb a helyzet 1945 után Nyugat-Európában sem, a divatlapok ott is vékonyak és szegényesek, a boltok üresek.

Nem „kitenyésztett”, „lefogyasztott” (1946)

Akik azonban túlélték a háborút, élvezni akarták a békét. A nagy cégek újrakezdték a munkát, s a párizsi divatbemutatók újdonságairól az Asszonyok szorgalmasan tudósította olvasóit, nem feledkezve meg a háború alatt kialakult új központ, Hollywood híreiről sem. Eleinte mintha kifejezetten örültek volna az újságoknak: „Minden ellenkező erőszakolással szemben a díjbirkózó váll, a teletalpú monstrum és a combközépig érő szoknya kifelé megy a divatból. Odaát Amerikában már egy éve nem hordják… Nem lehetne nálunk is sürgősen követni a példájukat?” Fotót közöltek az egyik legismertebb pesti cég, a Szita-szalon modellbemutatójáról, s igyekeztek hasznos tippeket adni,

például milyen módon lehet halinacsizmát házilag készíteni, vagy 1 ruha 7 ruha címmel, hogy lehet egyszerű szövetruhát különböző díszítésekkel variálni. A divattanácsok, rajzok szerzőit – természetesen – mindig névvel, aláírással jelezték.

1946 végén azonban egy kissé furcsa tartalmú cikkel találkozhatunk: „Asszonytársainktól számtalan levél érkezett. … örömmel tapasztaltuk, hogy asszonytársaink már a divat terén is önállósítani kívánják magukat. … nem mi vagyunk a divatért – hanem a divat legyen miértünk.”

Hogy ők hogyan értelmezték, az kiderül egy 1947-ben a szakszervezet (lám, mi minden „feladata” lehet a szakszervezetnek!) által rendezett divatbemutató ismertetéséből: „Ez a divatbemutató sok mindenben különbözött a régen ismert divatrevüktől. Először is nem a külön célra kitenyésztett és lefogyasztott, múmiává aszalt próbakisasszonyok viselték a ruhákat, hanem egészséges termetű fiatal lányok, asszonyok, dolgozó nők. (Legtöbben az MNDSZ tagjai.) Következésképpen nem libegtek és vonaglottak, mint az idomított profi »manekenek«, hanem egyszerűen és természetesen jöttek-mentek – fordultak, ahogy az ember az utcán vagy a szobában jár. De a ruhák sem voltak idegeket és pénztárcákat nem kímélő káprázatos divatfantáziák, hanem egyszerű, csinos, jól hordható praktikus mindennapi öltözetek.”

További idézet a Magyar Divattervező Művészek Szakszervezete rendezte a divatbemutató ismertetéséből: „A dolgozó nőnek természetesen más ruhadarabokra van szüksége a mindennapi életben, mint a »dísznő«-nek.

A modern tervezőművésznek nem az a feladata, hogy néhány divatdámának agyaljon ki soha nem látott ruhafantáziákat, hanem hogy millió és millió nő számára tervezzen szép és praktikus ruhákat, melyek az élet, az otthon, a munka, a sport és az ünnep alkalmainál jól szolgálják a millió és millió dolgozó asszony igényeit.”

A végkövetkeztetés helytálló, rájöttek erre Nyugat-Európában is, ahol a II. világháború után gyors fejlődésnek indult a magas színvonalú konfekciótermelés. Ennek oka azonban valószínűleg nem a munkásasszonyok bírálata volt, inkább az óriási üzleti lehetőségek felismerése. A megoldást sem az öltözködés konzervativizmusában, elszürkítésében keresték, éppen ellenkezőleg, olyan szellemes és ötletes módszereket találtak ki, melyek segítségével a divatváltozások nagyüzemileg is követhetők, s a végtermék egyedivé tehető. A divat gyors követése ugyanis éppen az üzleti szempontok miatt vált nagyon fontossá!

„Reakciós divat” (1947)

Közben Párizsban 1947. február 12-én egy addig ismeretlen, de rövid idő alatt híressé váló művész, Cristian Dior „bombát robbantott”. Így írt erről később: „Mögöttünk volt a háború, az egyenruhák korszaka: szolgálatot teljesítő nők bokszolóvállakkal, Ezért virágszerű nőket rajzoltam, lágy vonalú vállakat, gömbölyű mellvonalat, liánkarcsú és virágkehely módján bővülő szoknyákat.”

Dior bemutatója nagyon merész volt, annak ellenére, hogy tulajdonképpen összegezte az itt-ott már megjelent újdonságokat – a hosszabb szoknyát, redőzéseket, nőies díszeket. Hiszen már az Asszonyok is 1946-ban lelkesen üdvözölt hasonló amerikai tendenciákat. Most, 1947 augusztusában viszont dühödten ellenezte. Már cikkének címe is meglepő: „Reakciós divat!”, s ugyanolyan furcsa a folytatás is: „Vészt hirdetek. – Párizsban elhatározták, hogy kifordítanak bennünket a bőrünkből. Átgyúrnak, átformálnak, karcsúra, gömbölydedre, gyöngédre, mindenféleképpen édes dédanyáinkhoz hasonlóan.

Hosszú…, selymes, suhogó szoknyát turnűröset, szalagosat, fodrosat, édes fürtös fejet fogunk viselni megint… Legalább is a divat urai és parancsolói ezt szeretnék. Tehát dobjuk sutba valamennyi ruhánkat – mert hiszen az új vonalak szerint egyetlenegyet sem lehet használni a régiből – és alsószoknyáktól kezdve kiskabátig valamennyien vegyünk újat!… Az új ruhákat a dologtalan nőknek tervezték. Erről van most szó! Az új divat virágszálnak akarja a nőket. Már most kérdem én, melyik nő engedheti meg magának azt a luxust, hogy reggeltől-estig virágszál legyen? Mintha más dolguk is lenne…

Osztályharcos divat ez. Őnagyságáék osztályaiért harcol. Azokért, akiknek más gondjuk sincs, mint hogy napszámba bűvös-bájosak legyenek. Ez a legreakciósabb divat, amit valaha kitaláltak.”

Propaganda kontra vállalati érdek

Végigkérdezték az ismert belvárosi szalontulajdonosokat is, mit szólnak ők ahhoz, hogy „visszajött mindaz, amit a haladás szelleme és az ízlés elítélt, megbélyegzett”. Ám a cégek szerették az újdonságot. Véleményüket érdemes már azért is felidézni, mert higgadtan, okosan kifejtették a divat szerepét a magán- és az üzleti életben.

Elsőnek Apponyi Júlia nyilatkozott, a század első felének ismert politikusa, Apponyi Albert gróf leánya, aki a harmincas évektől kezdve Budapest divatjának egyik irányítója volt: „A magyar szalonok és a magyar nők sosem fogadták el kritika nélkül azt, amit Párizs mutatott… Mindig letompítva, hogy úgy mondjam, megszelídítve hozták a mi szabóink a párizsi modelleket. Azért is volt jó hírünk Közép-Európában. Reméljük, hogy jó hírünket kamatoztatni tudjuk majd. Reméljük nincs messze az idő, mikor megindulhat a divatexportunk. De ennek feltételei vannak, elsősorban sok és olcsó textiláru. Nekem az új divat tetszik, mert változatos. Ki-ki hordhat, amit akar, szűk szoknyát vagy bővet, nagy kalapot vagy kicsit.”

Rotschild Klára: „… arról számol be, hogy vevőinek tetszik a bő, hosszú szoknya. Természetesen az új divat jó üzlet, hiszen a tavalyi ruhát félre kell tenni, vagy át kell alakítani – ha megengedi a szabás és a hölgy pénztárcája. Ma a legelső pesti divatszalonok is szívesen térnének át a konfekcióra. Budapest Közép-Európa divatközpontja lehetne. Mi a magunk részéről már tavaly szállítottunk Svájcba, most Svéd- és Törökországgal vesszük fel a kapcsolatot.”

Az osztályharcos szemléletű lap szerkesztőinek véleményét azonban nem befolyásolták a józan szavak, az interjúkat egy szerkesztői felhívással zárták: „Tiltakozzunk! Az új mai divat a mai nő életkörülményeit és a komoly idő követeléseit egyaránt figyelmen kívül hagyva, anyagot és munkát pazaroló ruhákat akar adni a nőkre.

Minden józan magyar nő, akár mint orvos, mérnök, hivatalnok, munkás vagy családanya végzi hivatását, tiltakozik, hogy ilyen ízléstelen, korszerűtlen és egészségtelen divatot kényszerítsenek rá. Tiltakozunk az anyagpazarló divat ellen!”

Két számmal később ismét nekitámadnak az új módinak: „Nem hiszek abban, hogy valaki attól lesz jó anya, jó élettárs, jó háziasszony, hogy három méterrel több anyagot dolgoztat be a ruhájába. Ahol pedig bizonyításra van szükség, ott már valami hiba van a nőiesség körül. Ott az asszonyból csak a bábu él, és sajnos az újjáépítés lázas iramában nincs időnk bábuval játszani. Házakat építünk és otthonokat. Iskolát és vasutakat. Ehhez pedig a rövid ruha sokkal kényelmesebb. Az már külön kérdés, hogy a textilnehézségek mellett van-e joga egy asszonynak kétszeres szövetmennyiséget felhasználni.

Aki pedig beugrik a divattervezők korszerűtlen ötletének, megérdemli, hogy jövő esztendőre uszályos ruhával sepertessék vele végig azt a földet, amelynek megmunkálásához annyi rövidruhás asszony verejtéke tapad.”

Győz a nőies nő (1948)

Az új divat azonban korántsem volt olyan „ördögi”, mint amilyennek lefestették, s a turnűr, feltűnő szalagcsokor stb. csak a párizsi előkelő szabóságok szokásos sziporkáinak egyike volt, olyan ötlet, amelyet az átlagvevő azelőtt sem követett.

Diornak azonban igaza volt, a nők örömmel szabadultak meg mindentől, ami a háborúra emlékeztette őket, boldogan lettek (ha tudtak!) karcsú virágszálak, de legalábbis eldobták válltöméseiket és minden lehető eszközzel igyekeztek kibővíteni és megtoldani divatjamúlt szoknyáikat. Az Asszonyok 1948-ban „letette a fegyvert”: „Nemrég még széltében vitatkoztak a hosszú szoknyáról. Nagy volt a riadalom, micsoda vad dolgokat hoznak a nyakunkra Párizsból és Hollywoodból a divat úgynevezett diktátorai. S íme, fél esztendő sem telt el, rájöttünk arra, nem kell félteni a magyar asszonyokat… az utcán, színházban se krinolint, se bukjel szoknyát, se turnűrt nem viselt senki. De viszont meg kell hagyni, sosem láttunk annyi színes, üde, ízléses kartonruhát, mint a nyáron.”

A szalonok vezetői jól látták: az új divat mindig szebb, mint a régi – csak éppen 1948-ban már a szalonok nincsenek sehol. Előbb a divatrovatból tűntek el, aztán a Belvárosból. A legnagyobb szerencséje Rotschild Klárának volt. Ő megmaradhatott államosított szalonja élén direktrisznek, s így válhatott (évekkel később) a magyar divat vezetőjévé.

„Államosított divat”

A szalonokat, sőt úgy tűnik, egy időre a divatot magát is „államosították”. 1950-ben megalakult a Ruhaipari Tervező Vállalat (a mai Magyar Divatintézet elődje), s 1951-től a Nők Lapja és az Ez a divat divatrajzai alatt az alábbi furcsa felírás volt olvasható: „Tervezte és rajzolta a Ruhaipari Tervező Vállalat.” A személyiség, vagy egyéniség vállalása hiba lett, még az öltözködésben is. A dolgozó nő és férfi elvont ideálját a múlt kemény életfeltételei által meghatározott puritán munkáserkölcs alakította ki. 1949 után eltűntek a párizsi és hollywoodi divattudósítások – nemhogy a francia újdonságok, de a kalap és nyakkendő, minden felesleges díszítés, laza fodor, mélyebb kivágás, bizsu, sőt a rúzs és körömlakk is a burzsoázia jelképévé vált.

Divatbemutatót azonban az államosított ipar is tartott – méghozzá kifejezőt: „A hároméves terv első tavaszának első tavaszi napján felvonult előttünk mindaz a sok kitűnő férfi-, női- és gyermekruha, amivel az áruházak és szövetkezetek dolgozói munkaversenyükben meglepték a magyar dolgozó nőt és családját.

A ruhákat nemcsak nádszálkarcsú fiatal lányokon mutatták be – bár voltak köztük olyanok is –, hanem az áruházak alkalmazottai, maguk is dolgozó nők, azok közül valók, akik a bemutatott ruhák másait valóban viselni fogják. Voltak közöttük alacsonyak is, molettek is, középkorúak is… A földmíves asszony részére készült ráncos szoknyát megtermett, erős asszony alakján mutatták.

Végül az elszakíthatatlan Guttmann-nadrág reklámja elevenedett meg. Az egyik oldalon három nő, a másik oldalon három férfi húzza az elszakíthatatlan nadrágot, s a reklámkép nőalakjai mindjárt be is mondják: „Megváltoztak a viszonyok, most egyenlő munkáért, egyenlő bérért húzunk.”

1949 tavaszán a Magyar Állami Konfekcióipar és Textiligazgatóság együtt mutatkozott be. Az Asszonyok szerint: „A ruhák kitűnőek, szabásban, ízlésben – és ezt meg kell vallani – nem maradnak el a nagy francia szabóipar termékei mögött, hacsak nem von le az értékükből, hogy sok ezret és tízezret készítenek belőlük az állami konfekcióipar munkásnői, az ország sok ezer és százezer dolgozó asszonya részére.”

A vásárlók azonban nem lelkesedtek igazán a sok tízezer darabos egyenruhákért: „Nálunk sokan idegenkednek még a készruhától. Nem is csoda, mert a múltban silány anyagból készültek, rosszul fizetett munkával és – nagy haszonnal. A konfekcióipar általában nálunk még nagyon elmaradott volt a legutóbbi időkig.”

Ez a megállapítás igaz. A konfekciótermelés igencsak gyerekcipőben járt. Az Asszonyok azonban bízott a jövőben, hiszen a tervek szerint már 1949-ben 50 ezer női ruha készül, s az ötéves terv folyamán évente 200 ezer.

F. DÓZSA Katalin

Magyar divattörténet – II. rész

1949–1958

A „dolgozó nők tömege”

A Ruhaipari Tervező Vállalat is mindent megtett a vásárlók kielégítésére. Divatbemutatóit a budapesti, dorogi, sztálinvárosi, miskolci, és még sok más vidéki város üzemeiben rendezte meg, s utána közvélemény-kutatást végzett. Az Ez a divat szerint: „Így kapja meg a nélkülözhetetlen bírálatot, amelynek tapasztalatai alapján – a hibák kijavításával – folytatja munkáját. Így sohasem szakad el a dolgozó nők tömegétől, akiket nem csak öltöztet, hanem tanít is a célszerű, ízléses öltözködésre.”

Végül tanulhatott az államosított magyar ipar a sokkal fejlettebb szovjet módszerekből is. Ugyanis: „A Szovjetunióban a konfekciómunka tudományos alapokra fektetett ipar. A konfekciótudományi intézetben szabják meg a textilüzemek munkáját. A szovjet konfekcióipar sokkal fejlettebb a nyugatinál. Nyugaton az egyes gyárak tapasztalataikat a saját hasznuk növelésére fordítják, s ezért nem cserélik ki egymásközt eredményeiket, munkamódszereiket. A Szovjetunióban viszont a termelés célja a nép szükségleteinek minél jobb kielégítése, s ezért az újításokat, a bevált módszereket, tapasztalatokat központilag kikísérletezik, feldolgozzák és elterjesztik az egész konfekcióiparban.”

Szükség is volt a megfelelő módszerek átvételére, mert a nagyszerű fejlődés ellenére akadtak nehézségek is, legalábbis erről tudósított a Nők Lapja 1951-ben: „A természet nem mindenkit áldott meg 3-as számú alakkal, azaz olyan termettel, amely a konfekcióiparban a legnagyobbat, a valóságban pedig az átlagközepest jelenti. Ha egy vékony, kistermetű nő egyes számú szoknyát akar vásárolni magának, a zippzár felhúzása után két kézzel kell tartania a szoknyát, nehogy leessék. A vékony, magas nők ugyancsak bosszúsan nézik magukat az áruházak próbatükreiben, mert az ilyen sudár női termetre csak elhízott női alakra való ruhát készítenek. Ugyanaz a helyzet az átlagtól alig alacsonyabb férfiaknál is. Ha például egy kistermetű férfi a legkisebb számozású kész öltöny vásárolja meg, az áruházból egyenesen a szabóhoz siet, hogy felhajtassa a nadrágszárból a két tenyérnyit, ugyanígy az ujjából is, legalább 15 centit vétet be a nadrág és a kabát dereka, valamint a válla bőségéből.”

Élmunkásnő és selyem

Lassanként megszűnt (legalábbis mennyiségben) az anyaghiány: „A selyem már nem luxus többé, minden dolgozó nő számára elérhetővé tesszük, hogy selyemruhában járhasson” – hirdette büszkén 1949-ben az Asszonyok. A Nők Lapja is dicsérte a boltok selyemválasztékát, de inkább a jól kereső élmunkásnők számára ajánlotta, a többieket pedig a szép kartonokkal és flanellanyagok kínálatával vigasztalta. Szinte mindenkin látható volt a kockás flanellblúz, amelyet rendesen este kimostak és reggel kivasaltak, lévén egyetlenke – valóban jelképe is lehetett volna az életszínvonalnak. A Nők Lapja szerint olcsó is volt – hiszen egy méter csak 15,70 Ft, így egy blúzra valót már 40 Ft-ért megvehettek. (Az 1950-es közalkalmazotti illetményreform szerint a segédmunkás fizetése 320–500 Ft közötti, előadóé 500–1620, egyetemi tanáré 1250–2200, miniszteré 3850 Ft. Ez utóbbi számára tényleg nem volt drága a 40 Ft-os blúz, ha maga meg is varrta!)

Megtalálhatjuk „Erzsi ruhatárá”-ban is, amelyet a Nők Lapja 1952-ben ismertetett. „Erzsi helyes fiatalasszony. Nincs két szekrény ruhája – mégis mindig jólöltözött: minden alkalomra van megfelelő ruhadarabja. Szerény ruhatárát választékosan, ízlésesen állította össze. Nem rakja tele magát mütyürkékkel. Kevés pénzből, jó beosztással mindig ízléses és csinos.” Kabátról nem esett szó, valószínűleg lódenkabátja volt svájci sapkával. Hiszen ez az a korszak, amelyben az egykorú vicc szerint, ha valaki az utcán nem lódenkabátban, svájci sapkában volt, s a tetejében. nem is volt állapotos – csak külföldi lehetett!

Szocialista ruházati verseny

A Textilipari Központ egyik első, 1949-es bemutatóján feltűnt néhány szép modell is: „Exportra készült, de az exporttal nehéziparunkat építjük. Nem esszük meg, nem is hordjuk el a jövőnket.” A szép megfogalmazás Rákosi Mátyás híres jelszavára utalt: nem esszük meg az aranytojást tojó tyúkot. 1952-től kezdve az évente megrendezett nemzetközi (azaz szocialista táborbeli) ruházati versenyeken komoly sikereket értünk el – a másodikak lettünk 1952-ben, 53-ban és 54-ben (természetesen!) a Szovjetunió után. Ezekre a bemutatókra reprezentatív célú, jó anyagú, szép modellek készültek, úgy tűnik, mentegetőzni is kellett miattuk: „Miben különböznek ezek a divatbemutatók a régi idők divatbemutatóitól? Abban, hogy ezeken a bemutatókon divatot adunk, de minden dolgozó nő számára” – írta az Ez a divat 1954-ben. A szöveg melletti fotón viszont a Lipcsei Nemzetközi Vásáron versenyző gyönyörű, gyönggyel dúsan hímzett nehéz selyem estélyi ruha volt látható, amelyet „mindenki, minden dolgozó nő” ott viselhetett, ahol akart!

A nők elégedetlenek

A hazai fogyasztásra szánt termékekkel azonban valami nincs rendjén. 1952-ben Őszi Vásárt rendeztek: „Az áruházak gazdag árukészlete s az árak 10–25 százalékos csökkentése szocialista iparunk, kereskedelmünk eredményeit bizonyítja” – büszkélkedett a Nők Lapja. Számunkra a vásár azonban inkább a nemrég áruhiányban szenvedő piac túltelítettségéről tanúskodik, pontosabban az üzemi divatbemutatók és véleménykutatás ellenére sem kelendő drága és rossz áruról.

A fogyasztók elégedetlenek. A Nők Lapja 1952 végén egy fiatal olvasónő, Kondorosi Margit levelét közölte: „Mi is hát a hiba? Én gyakran elnézegetem az utcán, hogyan is öltözködnek a nők. Sajnos, még mindig azt kell látni, hogy van egy vékony réteg, amelyik meg tudja fizetni a Váci utcai szalonok, a belvárosi üzletek árait, s ezek a nők valóban egyénien, ízlésesen, ötletesen öltözöttek. S aztán: van egy nagy tömeg, amelyet mintha egyenruhába bújtattak volna. Zöld lódenkabát, vagy tejeskávé színű velúrkabát, szürke kashaszoknya, rikító flanellblúz, silány szövetekből készült egyenruhaszerűen unalmas szövetruhák, szörnyűséges gombokkal, ezek ennek az öltözködésnek »legfeltűnőbb« ismertetőjelei.” A fiatal nő szűk szoknyát, halászblúzt és más divatos holmit szeretett volna készen vásárolni, azonban nem talált, s azt a ruhát is, amit végül megvett, át kellett alakíttatnia, új gombokat rávarratnia. Végül talán jobban járt volna, ha eleve újat csináltat egy varrónőnél. Levelét vita követte, többnyire helyeslő hozzászólásokkal. De megrovást is kapott: „Semmi szükség nincsen rá, hogy államunk konfekcióipara a nyugati divatot majmolja mindenféle csőszoknyákkal meg zsákkabátokkal. Akinek az ilyesmi kell, az igenis menjen a Váci utcába, ha pesti az illető, de vidéken is talál olyan varrónőket, akik »ízlése« szerint készítik a ruhákat. Aztán csak menjen végig az utcán az ilyen ruhákban és viselje el a tekinteteket, ami a jampecdivat szerint öltözködőknek kijár” – írta Borbás Béláné Szegedről.

Szemléletváltás (1955)

1955-től kezdve egyre inkább érezhető a szemléletváltozás. A divat már nem politikai kérdés, a puritán ideál háttérbe szorult, illetve egyéni választási lehetőséggé vált. A nőiesség vállalása, az elegancia nem rendszerellenes többé. 1957-től ismét tudósítottak a párizsi divatbemutatókról, mindenféle kommentár nélkül. Hosszú ideig ugyan az első számú „közellenség” a jampi, de a lófarok, szűk szoknya, gumitalpú cipő, fekete ing és mintás nyakkendő ellen elsősorban nem a politikai vezetés, hanem a társadalom konzervatív rétegei berzenkedtek. A viselettörténet furcsa fintoraként a „kapitalisták” teremtették meg, s hazánkban a jampecek hordták elsőnek azt az osztályok és nemek közötti különbséget eltörlő, nagy tömegben gyártott és mégis kedvelt típusöltözéket, „mely az élet, az otthon, a munka, a sport és az ünnep alkalmával jól szolgálja a millió és millió dolgozó asszony (és férfi) igényeit”. – Ezeknek a szocialista nőideál számára elképzelt elveknek ugyanis tökéletesen megfelelt a 20. század második felére legjellemzőbb öltözet, a farmer, amely eleinte ugyancsak a „rothadó kapitalizmus” egyik jelképe volt, az ifjúságot megrontó Coca-Colával és rock and roll-lal együtt.

Hosszú az út odáig, amíg társadalmunk hozzávetőleg tolerálja az eltérő megjelenést, s egyaránt elfogadja a divatkövető és ellenző irányzatokat. Ám, hogy a dolgozó nő egyáltalán nem ellensége a módinak, arról már 1957-ben tanúskodott a Nők Lapja: „…valami öltözködési düh tört ki a nőkön… Kora reggel a Váci utcában vagy ötvenen állnak sorban, a lehúzott redőnyű ajtó előtt. Nem citromot, nem banánt vagy hasonló ínyencséget osztanak, még csak nem is celofánt. Konfekcióruhákat. Olyanokat, amelyek nem túl drágák, nagyon szépek, és egy modellből csak húsz példány készül… Egymás kezéből kapkodják ki a ruhákat, és úgy viszik a majdnem hatszáz forintos selyempuplin ingruhát, mintha ingyen adnák. Pedig nem divatdámák, nem is nagyjövedelmű lányok, asszonyok. Van közöttük délutáni műszakban dolgozó nyomdászlány, munkásfeleség, tisztviselőnő – aki mind azt vallja: egy ruhám legyen ünnepre, de az aztán szép!

Magyar divattörténet. 1949-1958

ÉLETKÉPEK, HÉTKÖZNAPOK

F. DÓZSA Katalin

Magyar divattörténet 1945–1949

Mottó: El kell vetni véglegesen azt a szemléletet, amely meg akarta fosztani az embereket egyéniségüktől, a napi politika részévé téve önkifejezésük egyik eszközét, ártalmatlan játékukat, a divatot.

Háború és konfekció

A háborúk kísérőjelensége az anyaghiány. A II. világháború alatt 1940-től akadozott az áruellátás, 1941-ben már jegyre adták a bélésárut és vatelint. De mi ez ahhoz képest, hogy a Riviérán már csak vitorlavászonból tudtak új ruhát varrni, és spárgából kötözték a cipők talpát?! Kelemen Móric, a Racionalizálási Bizottság igazgatója 1940-ben sietett megnyugtatni a hölgyeket: „Nem lesz nőiruha-szabványosítás, szó sincs szabványosításról legfeljebb egyes ruhák tipizálásáról, elsősorban a férfiruháknál és a téli és más kabátoknál.”

A háború végére a ruha élelemre cserélhető értékké vált, és a nők egyenesen követelték, hogy a típuscipőhöz, öltönyhöz hasonlóan gyártsanak típusszövetet, inget és női kosztümöt. Hiszen csak a meghatározott minőségű és fazonú nagy tömegben gyártott konfekciótermék enyhítette az áruhiányt.

Jelentős a papírhiány is, és tulajdonképpen – nem voltak divatlapok. 1946-tól jelent meg az MNDSZ kiadásában az Asszonyok című lap, majd 1949-től utóda, a Nők Lapja. Mindkettőnek volt szerény divatrovata. 1950-ben jelent meg a ma is virágzó Ez a divat első, vékonyka rajzos száma.

Nem volt sokkal jobb a helyzet 1945 után Nyugat-Európában sem, a divatlapok ott is vékonyak és szegényesek, a boltok üresek.

Nem „kitenyésztett”, „lefogyasztott” (1946)

Akik azonban túlélték a háborút, élvezni akarták a békét. A nagy cégek újrakezdték a munkát, s a párizsi divatbemutatók újdonságairól az Asszonyok szorgalmasan tudósította olvasóit, nem feledkezve meg a háború alatt kialakult új központ, Hollywood híreiről sem. Eleinte mintha kifejezetten örültek volna az újságoknak: „Minden ellenkező erőszakolással szemben a díjbirkózó váll, a teletalpú monstrum és a combközépig érő szoknya kifelé megy a divatból. Odaát Amerikában már egy éve nem hordják… Nem lehetne nálunk is sürgősen követni a példájukat?” Fotót közöltek az egyik legismertebb pesti cég, a Szita-szalon modellbemutatójáról, s igyekeztek hasznos tippeket adni,

például milyen módon lehet halinacsizmát házilag készíteni, vagy 1 ruha 7 ruha címmel, hogy lehet egyszerű szövetruhát különböző díszítésekkel variálni. A divattanácsok, rajzok szerzőit – természetesen – mindig névvel, aláírással jelezték.

1946 végén azonban egy kissé furcsa tartalmú cikkel találkozhatunk: „Asszonytársainktól számtalan levél érkezett. … örömmel tapasztaltuk, hogy asszonytársaink már a divat terén is önállósítani kívánják magukat. … nem mi vagyunk a divatért – hanem a divat legyen miértünk.”

Hogy ők hogyan értelmezték, az kiderül egy 1947-ben a szakszervezet (lám, mi minden „feladata” lehet a szakszervezetnek!) által rendezett divatbemutató ismertetéséből: „Ez a divatbemutató sok mindenben különbözött a régen ismert divatrevüktől. Először is nem a külön célra kitenyésztett és lefogyasztott, múmiává aszalt próbakisasszonyok viselték a ruhákat, hanem egészséges termetű fiatal lányok, asszonyok, dolgozó nők. (Legtöbben az MNDSZ tagjai.) Következésképpen nem libegtek és vonaglottak, mint az idomított profi »manekenek«, hanem egyszerűen és természetesen jöttek-mentek – fordultak, ahogy az ember az utcán vagy a szobában jár. De a ruhák sem voltak idegeket és pénztárcákat nem kímélő káprázatos divatfantáziák, hanem egyszerű, csinos, jól hordható praktikus mindennapi öltözetek.”

További idézet a Magyar Divattervező Művészek Szakszervezete rendezte a divatbemutató ismertetéséből: „A dolgozó nőnek természetesen más ruhadarabokra van szüksége a mindennapi életben, mint a »dísznő«-nek.

A modern tervezőművésznek nem az a feladata, hogy néhány divatdámának agyaljon ki soha nem látott ruhafantáziákat, hanem hogy millió és millió nő számára tervezzen szép és praktikus ruhákat, melyek az élet, az otthon, a munka, a sport és az ünnep alkalmainál jól szolgálják a millió és millió dolgozó asszony igényeit.”

A végkövetkeztetés helytálló, rájöttek erre Nyugat-Európában is, ahol a II. világháború után gyors fejlődésnek indult a magas színvonalú konfekciótermelés. Ennek oka azonban valószínűleg nem a munkásasszonyok bírálata volt, inkább az óriási üzleti lehetőségek felismerése. A megoldást sem az öltözködés konzervativizmusában, elszürkítésében keresték, éppen ellenkezőleg, olyan szellemes és ötletes módszereket találtak ki, melyek segítségével a divatváltozások nagyüzemileg is követhetők, s a végtermék egyedivé tehető. A divat gyors követése ugyanis éppen az üzleti szempontok miatt vált nagyon fontossá!

„Reakciós divat” (1947)

Közben Párizsban 1947. február 12-én egy addig ismeretlen, de rövid idő alatt híressé váló művész, Cristian Dior „bombát robbantott”. Így írt erről később: „Mögöttünk volt a háború, az egyenruhák korszaka: szolgálatot teljesítő nők bokszolóvállakkal, Ezért virágszerű nőket rajzoltam, lágy vonalú vállakat, gömbölyű mellvonalat, liánkarcsú és virágkehely módján bővülő szoknyákat.”

Dior bemutatója nagyon merész volt, annak ellenére, hogy tulajdonképpen összegezte az itt-ott már megjelent újdonságokat – a hosszabb szoknyát, redőzéseket, nőies díszeket. Hiszen már az Asszonyok is 1946-ban lelkesen üdvözölt hasonló amerikai tendenciákat. Most, 1947 augusztusában viszont dühödten ellenezte. Már cikkének címe is meglepő: „Reakciós divat!”, s ugyanolyan furcsa a folytatás is: „Vészt hirdetek. – Párizsban elhatározták, hogy kifordítanak bennünket a bőrünkből. Átgyúrnak, átformálnak, karcsúra, gömbölydedre, gyöngédre, mindenféleképpen édes dédanyáinkhoz hasonlóan.

Hosszú…, selymes, suhogó szoknyát turnűröset, szalagosat, fodrosat, édes fürtös fejet fogunk viselni megint… Legalább is a divat urai és parancsolói ezt szeretnék. Tehát dobjuk sutba valamennyi ruhánkat – mert hiszen az új vonalak szerint egyetlenegyet sem lehet használni a régiből – és alsószoknyáktól kezdve kiskabátig valamennyien vegyünk újat!… Az új ruhákat a dologtalan nőknek tervezték. Erről van most szó! Az új divat virágszálnak akarja a nőket. Már most kérdem én, melyik nő engedheti meg magának azt a luxust, hogy reggeltől-estig virágszál legyen? Mintha más dolguk is lenne…

Osztályharcos divat ez. Őnagyságáék osztályaiért harcol. Azokért, akiknek más gondjuk sincs, mint hogy napszámba bűvös-bájosak legyenek. Ez a legreakciósabb divat, amit valaha kitaláltak.”

Propaganda kontra vállalati érdek

Végigkérdezték az ismert belvárosi szalontulajdonosokat is, mit szólnak ők ahhoz, hogy „visszajött mindaz, amit a haladás szelleme és az ízlés elítélt, megbélyegzett”. Ám a cégek szerették az újdonságot. Véleményüket érdemes már azért is felidézni, mert higgadtan, okosan kifejtették a divat szerepét a magán- és az üzleti életben.

Elsőnek Apponyi Júlia nyilatkozott, a század első felének ismert politikusa, Apponyi Albert gróf leánya, aki a harmincas évektől kezdve Budapest divatjának egyik irányítója volt: „A magyar szalonok és a magyar nők sosem fogadták el kritika nélkül azt, amit Párizs mutatott… Mindig letompítva, hogy úgy mondjam, megszelídítve hozták a mi szabóink a párizsi modelleket. Azért is volt jó hírünk Közép-Európában. Reméljük, hogy jó hírünket kamatoztatni tudjuk majd. Reméljük nincs messze az idő, mikor megindulhat a divatexportunk. De ennek feltételei vannak, elsősorban sok és olcsó textiláru. Nekem az új divat tetszik, mert változatos. Ki-ki hordhat, amit akar, szűk szoknyát vagy bővet, nagy kalapot vagy kicsit.”

Rotschild Klára: „… arról számol be, hogy vevőinek tetszik a bő, hosszú szoknya. Természetesen az új divat jó üzlet, hiszen a tavalyi ruhát félre kell tenni, vagy át kell alakítani – ha megengedi a szabás és a hölgy pénztárcája. Ma a legelső pesti divatszalonok is szívesen térnének át a konfekcióra. Budapest Közép-Európa divatközpontja lehetne. Mi a magunk részéről már tavaly szállítottunk Svájcba, most Svéd- és Törökországgal vesszük fel a kapcsolatot.”

Az osztályharcos szemléletű lap szerkesztőinek véleményét azonban nem befolyásolták a józan szavak, az interjúkat egy szerkesztői felhívással zárták: „Tiltakozzunk! Az új mai divat a mai nő életkörülményeit és a komoly idő követeléseit egyaránt figyelmen kívül hagyva, anyagot és munkát pazaroló ruhákat akar adni a nőkre.

Minden józan magyar nő, akár mint orvos, mérnök, hivatalnok, munkás vagy családanya végzi hivatását, tiltakozik, hogy ilyen ízléstelen, korszerűtlen és egészségtelen divatot kényszerítsenek rá. Tiltakozunk az anyagpazarló divat ellen!”

Két számmal később ismét nekitámadnak az új módinak: „Nem hiszek abban, hogy valaki attól lesz jó anya, jó élettárs, jó háziasszony, hogy három méterrel több anyagot dolgoztat be a ruhájába. Ahol pedig bizonyításra van szükség, ott már valami hiba van a nőiesség körül. Ott az asszonyból csak a bábu él, és sajnos az újjáépítés lázas iramában nincs időnk bábuval játszani. Házakat építünk és otthonokat. Iskolát és vasutakat. Ehhez pedig a rövid ruha sokkal kényelmesebb. Az már külön kérdés, hogy a textilnehézségek mellett van-e joga egy asszonynak kétszeres szövetmennyiséget felhasználni.

Aki pedig beugrik a divattervezők korszerűtlen ötletének, megérdemli, hogy jövő esztendőre uszályos ruhával sepertessék vele végig azt a földet, amelynek megmunkálásához annyi rövidruhás asszony verejtéke tapad.”

Győz a nőies nő (1948)

Az új divat azonban korántsem volt olyan „ördögi”, mint amilyennek lefestették, s a turnűr, feltűnő szalagcsokor stb. csak a párizsi előkelő szabóságok szokásos sziporkáinak egyike volt, olyan ötlet, amelyet az átlagvevő azelőtt sem követett.

Diornak azonban igaza volt, a nők örömmel szabadultak meg mindentől, ami a háborúra emlékeztette őket, boldogan lettek (ha tudtak!) karcsú virágszálak, de legalábbis eldobták válltöméseiket és minden lehető eszközzel igyekeztek kibővíteni és megtoldani divatjamúlt szoknyáikat. Az Asszonyok 1948-ban „letette a fegyvert”: „Nemrég még széltében vitatkoztak a hosszú szoknyáról. Nagy volt a riadalom, micsoda vad dolgokat hoznak a nyakunkra Párizsból és Hollywoodból a divat úgynevezett diktátorai. S íme, fél esztendő sem telt el, rájöttünk arra, nem kell félteni a magyar asszonyokat… az utcán, színházban se krinolint, se bukjel szoknyát, se turnűrt nem viselt senki. De viszont meg kell hagyni, sosem láttunk annyi színes, üde, ízléses kartonruhát, mint a nyáron.”

A szalonok vezetői jól látták: az új divat mindig szebb, mint a régi – csak éppen 1948-ban már a szalonok nincsenek sehol. Előbb a divatrovatból tűntek el, aztán a Belvárosból. A legnagyobb szerencséje Rotschild Klárának volt. Ő megmaradhatott államosított szalonja élén direktrisznek, s így válhatott (évekkel később) a magyar divat vezetőjévé.

„Államosított divat”

A szalonokat, sőt úgy tűnik, egy időre a divatot magát is „államosították”. 1950-ben megalakult a Ruhaipari Tervező Vállalat (a mai Magyar Divatintézet elődje), s 1951-től a Nők Lapja és az Ez a divat divatrajzai alatt az alábbi furcsa felírás volt olvasható: „Tervezte és rajzolta a Ruhaipari Tervező Vállalat.” A személyiség, vagy egyéniség vállalása hiba lett, még az öltözködésben is. A dolgozó nő és férfi elvont ideálját a múlt kemény életfeltételei által meghatározott puritán munkáserkölcs alakította ki. 1949 után eltűntek a párizsi és hollywoodi divattudósítások – nemhogy a francia újdonságok, de a kalap és nyakkendő, minden felesleges díszítés, laza fodor, mélyebb kivágás, bizsu, sőt a rúzs és körömlakk is a burzsoázia jelképévé vált.

Divatbemutatót azonban az államosított ipar is tartott – méghozzá kifejezőt: „A hároméves terv első tavaszának első tavaszi napján felvonult előttünk mindaz a sok kitűnő férfi-, női- és gyermekruha, amivel az áruházak és szövetkezetek dolgozói munkaversenyükben meglepték a magyar dolgozó nőt és családját.

A ruhákat nemcsak nádszálkarcsú fiatal lányokon mutatták be – bár voltak köztük olyanok is –, hanem az áruházak alkalmazottai, maguk is dolgozó nők, azok közül valók, akik a bemutatott ruhák másait valóban viselni fogják. Voltak közöttük alacsonyak is, molettek is, középkorúak is… A földmíves asszony részére készült ráncos szoknyát megtermett, erős asszony alakján mutatták.

Végül az elszakíthatatlan Guttmann-nadrág reklámja elevenedett meg. Az egyik oldalon három nő, a másik oldalon három férfi húzza az elszakíthatatlan nadrágot, s a reklámkép nőalakjai mindjárt be is mondják: „Megváltoztak a viszonyok, most egyenlő munkáért, egyenlő bérért húzunk.”

1949 tavaszán a Magyar Állami Konfekcióipar és Textiligazgatóság együtt mutatkozott be. Az Asszonyok szerint: „A ruhák kitűnőek, szabásban, ízlésben – és ezt meg kell vallani – nem maradnak el a nagy francia szabóipar termékei mögött, hacsak nem von le az értékükből, hogy sok ezret és tízezret készítenek belőlük az állami konfekcióipar munkásnői, az ország sok ezer és százezer dolgozó asszonya részére.”

A vásárlók azonban nem lelkesedtek igazán a sok tízezer darabos egyenruhákért: „Nálunk sokan idegenkednek még a készruhától. Nem is csoda, mert a múltban silány anyagból készültek, rosszul fizetett munkával és – nagy haszonnal. A konfekcióipar általában nálunk még nagyon elmaradott volt a legutóbbi időkig.”

Ez a megállapítás igaz. A konfekciótermelés igencsak gyerekcipőben járt. Az Asszonyok azonban bízott a jövőben, hiszen a tervek szerint már 1949-ben 50 ezer női ruha készül, s az ötéves terv folyamán évente 200 ezer.

F. DÓZSA Katalin

Magyar divattörténet – II. rész

1949–1958

A „dolgozó nők tömege”

A Ruhaipari Tervező Vállalat is mindent megtett a vásárlók kielégítésére. Divatbemutatóit a budapesti, dorogi, sztálinvárosi, miskolci, és még sok más vidéki város üzemeiben rendezte meg, s utána közvélemény-kutatást végzett. Az Ez a divat szerint: „Így kapja meg a nélkülözhetetlen bírálatot, amelynek tapasztalatai alapján – a hibák kijavításával – folytatja munkáját. Így sohasem szakad el a dolgozó nők tömegétől, akiket nem csak öltöztet, hanem tanít is a célszerű, ízléses öltözködésre.”

Végül tanulhatott az államosított magyar ipar a sokkal fejlettebb szovjet módszerekből is. Ugyanis: „A Szovjetunióban a konfekciómunka tudományos alapokra fektetett ipar. A konfekciótudományi intézetben szabják meg a textilüzemek munkáját. A szovjet konfekcióipar sokkal fejlettebb a nyugatinál. Nyugaton az egyes gyárak tapasztalataikat a saját hasznuk növelésére fordítják, s ezért nem cserélik ki egymásközt eredményeiket, munkamódszereiket. A Szovjetunióban viszont a termelés célja a nép szükségleteinek minél jobb kielégítése, s ezért az újításokat, a bevált módszereket, tapasztalatokat központilag kikísérletezik, feldolgozzák és elterjesztik az egész konfekcióiparban.”

Szükség is volt a megfelelő módszerek átvételére, mert a nagyszerű fejlődés ellenére akadtak nehézségek is, legalábbis erről tudósított a Nők Lapja 1951-ben: „A természet nem mindenkit áldott meg 3-as számú alakkal, azaz olyan termettel, amely a konfekcióiparban a legnagyobbat, a valóságban pedig az átlagközepest jelenti. Ha egy vékony, kistermetű nő egyes számú szoknyát akar vásárolni magának, a zippzár felhúzása után két kézzel kell tartania a szoknyát, nehogy leessék. A vékony, magas nők ugyancsak bosszúsan nézik magukat az áruházak próbatükreiben, mert az ilyen sudár női termetre csak elhízott női alakra való ruhát készítenek. Ugyanaz a helyzet az átlagtól alig alacsonyabb férfiaknál is. Ha például egy kistermetű férfi a legkisebb számozású kész öltöny vásárolja meg, az áruházból egyenesen a szabóhoz siet, hogy felhajtassa a nadrágszárból a két tenyérnyit, ugyanígy az ujjából is, legalább 15 centit vétet be a nadrág és a kabát dereka, valamint a válla bőségéből.”

Élmunkásnő és selyem

Lassanként megszűnt (legalábbis mennyiségben) az anyaghiány: „A selyem már nem luxus többé, minden dolgozó nő számára elérhetővé tesszük, hogy selyemruhában járhasson” – hirdette büszkén 1949-ben az Asszonyok. A Nők Lapja is dicsérte a boltok selyemválasztékát, de inkább a jól kereső élmunkásnők számára ajánlotta, a többieket pedig a szép kartonokkal és flanellanyagok kínálatával vigasztalta. Szinte mindenkin látható volt a kockás flanellblúz, amelyet rendesen este kimostak és reggel kivasaltak, lévén egyetlenke – valóban jelképe is lehetett volna az életszínvonalnak. A Nők Lapja szerint olcsó is volt – hiszen egy méter csak 15,70 Ft, így egy blúzra valót már 40 Ft-ért megvehettek. (Az 1950-es közalkalmazotti illetményreform szerint a segédmunkás fizetése 320–500 Ft közötti, előadóé 500–1620, egyetemi tanáré 1250–2200, miniszteré 3850 Ft. Ez utóbbi számára tényleg nem volt drága a 40 Ft-os blúz, ha maga meg is varrta!)

Megtalálhatjuk „Erzsi ruhatárá”-ban is, amelyet a Nők Lapja 1952-ben ismertetett. „Erzsi helyes fiatalasszony. Nincs két szekrény ruhája – mégis mindig jólöltözött: minden alkalomra van megfelelő ruhadarabja. Szerény ruhatárát választékosan, ízlésesen állította össze. Nem rakja tele magát mütyürkékkel. Kevés pénzből, jó beosztással mindig ízléses és csinos.” Kabátról nem esett szó, valószínűleg lódenkabátja volt svájci sapkával. Hiszen ez az a korszak, amelyben az egykorú vicc szerint, ha valaki az utcán nem lódenkabátban, svájci sapkában volt, s a tetejében. nem is volt állapotos – csak külföldi lehetett!

Szocialista ruházati verseny

A Textilipari Központ egyik első, 1949-es bemutatóján feltűnt néhány szép modell is: „Exportra készült, de az exporttal nehéziparunkat építjük. Nem esszük meg, nem is hordjuk el a jövőnket.” A szép megfogalmazás Rákosi Mátyás híres jelszavára utalt: nem esszük meg az aranytojást tojó tyúkot. 1952-től kezdve az évente megrendezett nemzetközi (azaz szocialista táborbeli) ruházati versenyeken komoly sikereket értünk el – a másodikak lettünk 1952-ben, 53-ban és 54-ben (természetesen!) a Szovjetunió után. Ezekre a bemutatókra reprezentatív célú, jó anyagú, szép modellek készültek, úgy tűnik, mentegetőzni is kellett miattuk: „Miben különböznek ezek a divatbemutatók a régi idők divatbemutatóitól? Abban, hogy ezeken a bemutatókon divatot adunk, de minden dolgozó nő számára” – írta az Ez a divat 1954-ben. A szöveg melletti fotón viszont a Lipcsei Nemzetközi Vásáron versenyző gyönyörű, gyönggyel dúsan hímzett nehéz selyem estélyi ruha volt látható, amelyet „mindenki, minden dolgozó nő” ott viselhetett, ahol akart!

A nők elégedetlenek

A hazai fogyasztásra szánt termékekkel azonban valami nincs rendjén. 1952-ben Őszi Vásárt rendeztek: „Az áruházak gazdag árukészlete s az árak 10–25 százalékos csökkentése szocialista iparunk, kereskedelmünk eredményeit bizonyítja” – büszkélkedett a Nők Lapja. Számunkra a vásár azonban inkább a nemrég áruhiányban szenvedő piac túltelítettségéről tanúskodik, pontosabban az üzemi divatbemutatók és véleménykutatás ellenére sem kelendő drága és rossz áruról.

A fogyasztók elégedetlenek. A Nők Lapja 1952 végén egy fiatal olvasónő, Kondorosi Margit levelét közölte: „Mi is hát a hiba? Én gyakran elnézegetem az utcán, hogyan is öltözködnek a nők. Sajnos, még mindig azt kell látni, hogy van egy vékony réteg, amelyik meg tudja fizetni a Váci utcai szalonok, a belvárosi üzletek árait, s ezek a nők valóban egyénien, ízlésesen, ötletesen öltözöttek. S aztán: van egy nagy tömeg, amelyet mintha egyenruhába bújtattak volna. Zöld lódenkabát, vagy tejeskávé színű velúrkabát, szürke kashaszoknya, rikító flanellblúz, silány szövetekből készült egyenruhaszerűen unalmas szövetruhák, szörnyűséges gombokkal, ezek ennek az öltözködésnek »legfeltűnőbb« ismertetőjelei.” A fiatal nő szűk szoknyát, halászblúzt és más divatos holmit szeretett volna készen vásárolni, azonban nem talált, s azt a ruhát is, amit végül megvett, át kellett alakíttatnia, új gombokat rávarratnia. Végül talán jobban járt volna, ha eleve újat csináltat egy varrónőnél. Levelét vita követte, többnyire helyeslő hozzászólásokkal. De megrovást is kapott: „Semmi szükség nincsen rá, hogy államunk konfekcióipara a nyugati divatot majmolja mindenféle csőszoknyákkal meg zsákkabátokkal. Akinek az ilyesmi kell, az igenis menjen a Váci utcába, ha pesti az illető, de vidéken is talál olyan varrónőket, akik »ízlése« szerint készítik a ruhákat. Aztán csak menjen végig az utcán az ilyen ruhákban és viselje el a tekinteteket, ami a jampecdivat szerint öltözködőknek kijár” – írta Borbás Béláné Szegedről.

Szemléletváltás (1955)

1955-től kezdve egyre inkább érezhető a szemléletváltozás. A divat már nem politikai kérdés, a puritán ideál háttérbe szorult, illetve egyéni választási lehetőséggé vált. A nőiesség vállalása, az elegancia nem rendszerellenes többé. 1957-től ismét tudósítottak a párizsi divatbemutatókról, mindenféle kommentár nélkül. Hosszú ideig ugyan az első számú „közellenség” a jampi, de a lófarok, szűk szoknya, gumitalpú cipő, fekete ing és mintás nyakkendő ellen elsősorban nem a politikai vezetés, hanem a társadalom konzervatív rétegei berzenkedtek. A viselettörténet furcsa fintoraként a „kapitalisták” teremtették meg, s hazánkban a jampecek hordták elsőnek azt az osztályok és nemek közötti különbséget eltörlő, nagy tömegben gyártott és mégis kedvelt típusöltözéket, „mely az élet, az otthon, a munka, a sport és az ünnep alkalmával jól szolgálja a millió és millió dolgozó asszony (és férfi) igényeit”. – Ezeknek a szocialista nőideál számára elképzelt elveknek ugyanis tökéletesen megfelelt a 20. század második felére legjellemzőbb öltözet, a farmer, amely eleinte ugyancsak a „rothadó kapitalizmus” egyik jelképe volt, az ifjúságot megrontó Coca-Colával és rock and roll-lal együtt.

Hosszú az út odáig, amíg társadalmunk hozzávetőleg tolerálja az eltérő megjelenést, s egyaránt elfogadja a divatkövető és ellenző irányzatokat. Ám, hogy a dolgozó nő egyáltalán nem ellensége a módinak, arról már 1957-ben tanúskodott a Nők Lapja: „…valami öltözködési düh tört ki a nőkön… Kora reggel a Váci utcában vagy ötvenen állnak sorban, a lehúzott redőnyű ajtó előtt. Nem citromot, nem banánt vagy hasonló ínyencséget osztanak, még csak nem is celofánt. Konfekcióruhákat. Olyanokat, amelyek nem túl drágák, nagyon szépek, és egy modellből csak húsz példány készül… Egymás kezéből kapkodják ki a ruhákat, és úgy viszik a majdnem hatszáz forintos selyempuplin ingruhát, mintha ingyen adnák. Pedig nem divatdámák, nem is nagyjövedelmű lányok, asszonyok. Van közöttük délutáni műszakban dolgozó nyomdászlány, munkásfeleség, tisztviselőnő – aki mind azt vallja: egy ruhám legyen ünnepre, de az aztán szép!

Hogyan engedtük kipusztulni ősi állatfajtáinkat?

Részlet Somogyi Imre -Kertmagyarország felé című művéből (1942). Somogyi Imre (Abony, 1902. május 26. – Budapest, 1947. augusztus 5.) író, szobrász, népnevelő volt. Gyakran használt mellékneve: „Kertmagyarország apostola”: Legismertebb műve Kertmagyarország felé című könyve, amelynek címe fogalommá vált. Kertmagyarország gondolata, amelyet az 1940-es években sokat emlegettek, a minőségi földművelés magyarországi megteremtését sürgette, amely a szegényparasztok számára a társadalmi felemelkedés útja lehetett.

Eközben kiállt a feledésbe merülő magyar állat- és növényfajták és mezőgazdasági módszerek visszahonosítása mellett. A könyv megemlíti a szürke marhát a komondort, a magyar parasztlót, vagy az eltékozolt örökséget, a kihalt szalontai vörös disznót is, illetve a szintén kihalt Körös-Tisza-vidéki mocsári sertésfajtát, a sulyomi disznót. Orosz katonáktól elszenvedett bántalmazásba halt bele.

 

Részlet Somogyi Imre - Kertmagyarország felé című művéből (1942)

 

Amikor az új magyar gazdasági lehetőségeket tárgyaljuk, nem elég a jövőt színesen, szépen felrajzolni, kell, hogy a gazdasági életünk múltját és jelenjét meg­ismerjük. A magyarság szempontjából nézve is, fontos, hogy olyan jelenségeket is megtárgyaljunk, amelyek még a szakkönyveinkben sem szerepelnek.

 

Hogyan engedtük kipusztulni ősi állatfajtáinkat?

 

Minden vidéknek; minden tájnak, éghajlat és talajviszonyaikból adódóan más az állat-, más a növényvilága és az emberfajtája is. Amikor, ki tudja hány ezer évvel ezelőtt, az ember mostani háziállataink őseit megszelídítette, nem is tehetett mást, az ott élő áIlatfajtákat szelídítette meg. Ez természetes is. Még ha akarta volna, sem tudott volna más vidéken hon s állatfajtákat tenyészteni. Az életforma őt is, az állatokat is ahhoz az, éghajlathoz kötötte, ahol olyanokká fejlődhettek, amilyenek voltak.

 

Éppen ezért az ősi kultúrák mindegyikének mások voltak a szelídített állatai. Később a kultúrák egymásra hatása és a már régen kitenyészett állatfajták keresztezése lehetővé tette, hogy bizonyos szelídített állatfajták 'az egész világon elterjedjenek.

 

 De nem minden szelídített állatfaj honosítható meg egyformán mindenütt. Vannak háziállatfajok, amelyek csak a forró égöv alatt élnek, mások mérsékelt égöv alatt, ismét mások csak hideg, sarki éghajlat alatt. De még azonos éghajlat alatt élö állatfajok sem cserélhetők fel mindig az áttelepítés káros következménye nélkül. A mérsékelt égöv alatt is van tengeri, hegyvidéki, alpesi, magasföldi, folyóvölgyi stb. éghajlat. E különböző vidékek levegőjén k más a páratartalma, általános hőmérséklete, az évente kapott nap­fény mennyisége, más a talaj összetétele és ezekből kifolyólag más a növényvilága is.

 

Ugyanaz az állatfaj más-más éghajlat alatt más más növényi eledelekkel táplálkozik, s így évszázadok vagy évezredek alatt sajátosan fejlődik, szervezete átalakul és állandóan fogyasztott- bizonyos növényfajták megemésztéséhez alakul az egész szervezete. A magyar szarvasmarha ősi állatfajunk. Évszázadokig élt itt velünk, úgy, ahogy az Isten megadta. Nyugodt természetével, igénytelen fehéres-szürkeségével, fekete orrával, gyönyörű villás szarvával szinte összeforrott rideg paraszti életünkkel. Évszázadokig istállót, vályut, takarmányt" abrakot soha nem látott. Télen-nyáron, éjjel-nappal, esőben-hóban, zivatarban a szabadban élt. Megszokta szélsőséges hideg telünket, száraz, meleg nyarunkat, hozzáalakult (akklimatizáIódott) a mi éghajlatunkhoz.

 

Télen-nyáron magának kellett táplálékról gondoskodni. Nyáron legelt, télen amikor a hó leesett, a ná­dasok he fagytak, a befagyott nádasokra hajtották és a hó alól túrta, kaparta ki a sovány téli eledelt, a száraz kákát, sást és a nádat. Ezt a sovány takarmányt igaz, megsínylették, a gyöngébbje, vagy ahogy minálunk mondják, "a férgese" elhullott. El kellett hullnia már évszázadokkal ezelőtt. De ami megmaradt, azt nem bántotta semmilyen tuberkulotikus betegség vagy marhavész.

 

Az öreg pásztorok elbeszélése szerint, amíg idegen, más éghajlat alatt kitenyésztett állatfajtákat be nem hozták, a száj- és körömfájás is ismeretlen volt. A magyar marhát csak akkor fogták be és fogjuk be most is kivétel nélkül mindenütt (mert különben most is gulyákban), amikor igavonásra akarták vagy akarjuk használni. A magyar fajta marhánál a tejhozam mellékes volt. Az volt a fontos, hogy dolgoztassuk, megfolyattassuk, hogy utódokat neveljünk. Ha még fejni is lehetett, jó, de ha nem adott tejet, az sem volt baj.

 

Szóval a magyar tájfajta marhát tejhozam szempontjából sohasem tenyésztettük. A különböző vidékeken éghajlat és talajviszonyokhoz alakult fajtákat sohasem kereszteztük tervszerűen.

 

Tőlünk nyugatra lévő, államok állatfajtái mind az Alpesekben, mind a tengerparti kis parasztállamokban egészen más életfeltételek mellett fejlődtek.. Az Alpesek hegyi levegője és növényviIága egészen más állatfajokat alakított ki. Ugyanúgy a nyugati, tengerparti kis parasztállamok tengeri levegőjű, páradús éghajlata kitermelte az ott legjobban meghonosítható növényeket és az ezeket legjobban kedvelő állatfajokat. A múlt század második felében ezek a gazdasági összeomlás előtt álló kis parasztországok, a náluk honos, különböző tájfajta szarvasmarhák közül a jobban tejel ő fajtákat addig keresztezték, amíg a legtöbb napi tejhozamú, sok zsírtartalmú tejet adó fajtákat kitenyésztették.

 

Óriási gazdasági föllendülést jelentett, hogy megszervezték a tej és tejtermék k fogyasztását és kivitelét. Az azelőtt 'legelésző, vagy már igavonásra befogott szarvasmarhát csak a tejelés és szaporodás céljából tenyésztették. Istállózásra fogták, mozgását annyira korlátozták, hogy még inni sem engedték ki az első megellés után. Az üszőket ellésig legeltetik és szabadon járatják, hogy a csontjai megerősödjenek.

 

De később, mint a gépek, nem igen hagyhatják el helyeiket. Takarmányozzák, abrakolják és fejik. Ezen a tej és tejtermék gazdálkodáson ezek a kis parasztállamok meggazdagodtak.Ezt nálunk is meglehetne csinálni.

 

A rideg jószágtartást, fel lehetne váltani, tehenészetekkel. A mi népünknek is elkelne, ha minél több tejet és tejterméket fogyasztana. Gombamódra szaporodtak először az uradalmi tehenészetek. De nem a hazai különböző tájfajta, jobban tejel ő magyar marhát próbálták istállózással, takarmányozással és természetesen keresztezéssel kitenyészteni, nem, ez eszükbe sem jutott.

 

Behozták az idegen, alpesi, meg nyugati kis tengerparti államokban kitenyésztett fajtákat.

 

Ezek az idegen állatfajták mind az Alpeseken, mind a nyugati kis államokban, páradús éghajlat alatt nevelődtek és nedvdús takarmányon éltek. Évszázadok alatt ezekhez az életlehetőségekhez alakultak. A mi éghajlatunk éppen ellenkezője a nyugati áIlamokénak. Nálunk, Szárazföldi éghajlat van, félig steppe-klima. A mi éghajlatunkhoz szokott magyar fajta marhát- kellett volna' ebből a célból tovább tenyészteni. 1880 óta ezt az ősi magyar marhát az idegen tájfajták kedvéért 80%-ban kiirtottuk. De ezek az idegen tájfajták nehezen, vagy sehogy sem akklimatizálódnak. Mintagazdaságokban, tehenészetekben még csak megvannak; mert ott a béresseI, a fejős gazdával az állatorvos is ott ül a tehén faránál. De hol van a ma­gyar parasztnak olyan lehetősége arra, hogy nemcsak erre a célra kiképezett fejős gazdát, de hogy állatorvost tartson. Nálunk sajnos falusi és községi állat orvosok nincsenek,hanem csak járásorvosok. És Magyarországon alig van olyan járás amelyike tíznél kevesebb község vagy falu tartozna. És bármennyire szívén viseli is az állatorvos a rábízott állatok egészségügyét, a munkájának alig van jelentősége.

 

 Azok az idegen tájfajta szarvasmarhák, amelyek a kis gazdák kezén vannak 80%-ban, valamilyen tuberkolotikus betegségben szenvednek. A magyar kisgazda gazdasági lehetőségei nem engedik meg, hogy a tejelésre beállított marhákat észszerűen takarmányozza és istállóban tartsa. A kisgazdáknál majdnem mindenütt egész nyáron át vagy legelőn, vagy ha nem ott, akkor járomban van a tejelő marha. Természetesen ilyen tenyésztés mellett valami sok tejet nem is adhatnak. Viszont a magyar fajta marhák között is vannak jobban tejelők 5-6, 8 liter tejet is adnak.

 

És hogy milyen tejet?

 

Nincs olyan idegen táj fajta szarvasmarha, amelyik nálunk ilyen ízű és ilyen zsírtartalmú tejet adna. Ezeket a jobban tejelő magyar marhákat kellene megkímélni az igavonástól, a legelőre járástól, a legelőn koplalástól. Csak istállókban kellene tartani és amiről a magyar gazda sohasem álmodhatott, jól takarmányozni és jobb tejel ő magyarfajta marhákkal keresztezni.

 

A szalontai disznó

 

Nemcsak á szarvasmarhák, minden évszázadokig vagy évezredekig itt élő állatfajtánk éghajlatunkhoz alkalmazkodott. Ígyakklimatizálódtak á különböző disznófajták is. Régebben disznaink sem láttak ólat, vályút és takarmányt. Az élelmüket télen-nyáron maguknak kellett megkeresni. Nyáron legeltek, turkáltak, télen meg azt ették, amit a megfagyott földön, a behavazott és befagyott nádasokban találtak. Kegyetlen, kemény élethez voltak szokva. És hogy megszokták, hogy kibírták, bizonyítja az, hogy voltak. Ilyen koszt mellett zsírra nem is hízhattak meg, nem is nagyon alkalmasak hízlalásra. De ezek közt is voltak olyan fajták" amelyeknek a' sorsuk jobb életi ehetőséget adott. Voltak olyan tájfajták, amelyek nyáron legeltek, télen meg az Alföld és más vidékek erdőségeiben makkoltak. Mert valamikor az Alföldön nemcsak óriási kiterjedésű délibábos legelők voltak, de váltogatták ezeket a mocsári tölgyerdőket is.. Az erdőségekben telelt disznók nem sínylették meg annyira a telet, mint a többiek.

 

Ha tervszerűen megpróbáltuk volna ezeket az ősi, félig vadon élő disznófajtákat kitenyészteni, a hízékonyabb egyedek keresztezésévei és jobb takarmányozásával, akkor nem lenne problémánk a sertésvész.

 

Az angolok a háború utáni időkben kitenyésztettek egy új hússertés fajtát. Ez jövedelmezőbbnek bizonyult, mint a berkshirey, yorkshirey, vagy a magyar származású, de Balkánból nem mindig szerencsésen keresztezett mangalicák akármelyik vállfaja. Ezek mind zsírsertések. De az újabb időkben, hogy a húst már tudják évtizedekre tartósítani (konzerválni), s mert a csak húsra nevelt disznók lényegesen kevesebb takarmányt fogyasztanak, tenyésztésük igén jövedelmezőnek bizonyult.

 

 De ezekre a kitenyésztett fajtákra jobban vigyáznak, mint az aranyra. Élve nem engedik kivinni az országból semmilyen áron. Ez természetes is. Mert ha akármelyik állam ezeknek a fajtáknak a tenyésztésévei versenytárs lesz a világpiacon, akkor az árak irányításába is beleszólhat. A mi illetékes uraink vakargatták a fejüket. Valamelyiknek mégis egészséges ötlete támadt. Utána kellene nézni, hátha van nekünk olyan disznófajtánk amelyt érdemes lenne húsra tenyészteni?

 

Gazdasági életünk múltját kutató tudósainkhoz fordultak. Azok azt mondták: dehogy nincs! Tenyésszék ki szalontai vörös disznót. Azzal ugyis az volt mindig a baj, hogy nem tudták zsírra hizlalni, olyan volt mindig, mint az agár. Illetékes uraink megörültek. Rögtön fel is kerekedtek és mentek, mentek.

 

Hová is mehetek volna? A Hortobágyra. Előszedték az Öreg kondásokat, vallatták őket a szalontai vörös disznók irányában. De az öreg pásztorok nem tudtak szalontai disznót adni, de még csak mutatni sem. Az öreg számadók szomorúan mondták: "Nem köllött az mán uram, a fenének se, az utóját má' úgy köllött agyonütni. Nem tudtuk őket elanni. Pedig azok vótak ám a disznók! Majdnem akkorákra nyőttek, mind egy szamár. Hosszú, görbehátú, vörös szőrű disznók vótak. Hosszú köcsög orra!"

 

Disznókereső uraink szomorúan hagyták ott a hortobágyi pásztorokat, akik nemcsak, hogy szalontai vörös disznót nem tudtak nekik adni, de még csak velük keresztezettet sem.

 

Új reményekkel elindultak a másik szomorú és kétes hírű, vagy inkább hírhedté vált állattenyésztő pusztánkra, Bugacra. Pásztorvallatás a disznók irányában. De bizony a bugaci kanászok sem tudtak többet mondani, mint a hortobágyi sorstársak: - Uram, húsz esztendő óta nem láttam szalontai disznót -, mondta az öreg kanászszámadó.

 

Uraink üres kézzel mégsem akartak hazajönni, megnyúlt orral és megcsappant reménnyel nyakukba szedték a lábukat és járták az országutakat. Hogy hátha a parasztoknál, a kisgazdáknál sikerül egy párat fölhajszolni. Nem akarom leírni az egész Útjukat, csak az eredményt. Nem találtak semmit. Legalább is nem - azt, amit kerestek. Sok helyen már nem is emlékeztek rá, ahol emlékeztek is, 15-20 esztendő között változott az az idő, amikor még volt. De mindenütt azt mondták és mondják még most is az öregebb emberek, akik ismerték ezt a disznófajtát, nem emlékeznek rá, hogy ezek közül valamikor egy is a "saját dögibe" elpusztult volna. "Nem köllött azt ótanyi, mondja egy öreg kanászszámadó -, csak mink ótottunk ki közülük néha-néha egyet-egyet a fütykössel, hogy a bográcsba is kerüjjön valami."

 

 Már hazafelé tartottak a disznókeresők, hogy megbízójuknak beszámoljanak munkájuk eredménytelen égéről, amikor valaki fölhívta a figyelmüket, hogy az Állatkertben is van szalontai disznó. Ha már minden kötél szakad, akármilyen áron is, onnan szerezzenek be egy pár szalontai malacot. Mentek is az urak az Állatkertbe. Előadják az igazgató úrnak, hogy mi járatban vannak. A szalontai vörös disznó malacaiból szeretnének elvinni legalább egy párat. Az igazgató elmosolyodik, abból uraim nem visznek egy fiát sem.

 

- Miért? Az Állatkert nem ad el?

 

- Nem, mert nincs. Két évvel ezelőtt, döglött meg az utolsó.

 

 Ezek a szegény urak úgy érezték, mintha odaragadták volna a földhöz. Nem akarták elhinni, nem akartak belenyugodni, hogy nincs tovább. Hogy hiába minden fáradozás ezt az ősi állatfajtát is kipusztítottuk. Országjárásuk alatt a Biharmegye csonkaországi részén találták a legközelebbi nyomokat. Ott még a pásztorok arról beszéltek, hogy túl a határon, Biharmegyének az, akkor románok által megszállt részén talán még volna. Azóta már nemcsak Biharmegye, Erdély egy része is visszatért. Talán kerülne szalontai vörös disznó is.

 

A bakonyi disznó

 

Disznókereskedő uraink nem adták fel a reményt, újra elmentek. a néprajzi tudósokhoz, hogy ajánljanak másik ősi magyar disznófajtát, mert a szalontait hiába keresik. Ott azt a választ kapták, hogy próbálják kitenyészteni a bakonyi disznót; Ez is egyik ősi állatfajunk. A Bakony rengetegeiben élt évszázadok óta. Nyáron legelt, télen makkolt. Ott kereszteződött a vaddisznókkal: Soha ólat, vályút, takarmányt nem látott, megszokta a Bakony éghajlatát. A Bakonyból csak akkor került ki, amikor egy-egy csordát a hajcsárok valamelyik nyugati piacra hajtották. Mert régebben nemcsak a disznóknak, de minden lábasjószágnak gyalog, legelészve kellett megtenni az utat.

 

Az öreg pásztorok elbeszélései szerint igen gyakran megtörtént, sőt általános volt, hogy a vaddisznók is egy-két napig kitartottak a falkával a nyugat felé vezető legelésző úton, de aztán gyanúsnak tartották a dolgot és otthagyták a falkát.

 

A sertésvész ezeknél a fajtáknál is ismeretlen fogalom volt. És mert a legelőjük sokkal jobb volt, mint az alföldi disznóké, vagyis téli élelmük, a makk, sokkal bőségesebb volt, mint azoknak az alföldi fajtáknak az élelme, amelyeknek a hó alól kellett kitúrni a kotut, gyékénytövet és sulymot, ezek sokkal hízékonyabbak voltak. Az erdei koszton is jó hússertések voltak, de a Bakony vidékén befogva, szemestakarmányon hizlalva, mint zsírsertést is igen szerették.

 

A makkon hízott disznó húsa és zsírja egészen más: kissé kellemetlen ízű, mint a szemestakarmányon hízott disznó zsírja és húsa. Ezen úgy szoktak volt segíteni, hogy levágás előtt egy pár hétig szemestakarmányt adtak neki. Meg lehetett hizlalni igen kövérre, is, mert hatalmas, erőscsontú disznók voltak, bírták lábon.

 

Ezt a disznófajtát akarták kitenyészteni. Összejárták a Bakonyt széItibe-hosszába, keresztül-kasul, de bizony az ősi bakonyi disznóból nem találtak egyet sem. Az öreg pásztorok csak egyik helyről a másikra küldözték őket, hogy: Nézzék meg itt, vagy amott, mert nekünk már nincsen. De bizony nem találtak azok egyet sem, sem itt, sem amott. Elkerültek akkor a zirci apátságuradalmaiba is, hát itt nem jártak hiába. Sok fáradtságukat siker koronázta. Állítólag a zirci apátságban találtak egyet: kitömve.

 

Mit tudnak hivatalosan a mocsári disznóról?

 

A Körösök és a Tisza környékének mocsaraiban régebben nagy csordában élő disznófajtáról? Vannak öreg pásztorok még most is, akik mint sulymos vagy sulyomi disznót emlegetik. De legtöbben csak mocsári halászdisznónak hívták az életmódja miatt. Ez a disznó nem igen szeretett legelni, a mocsarakban élt, míg azok be nem fagytak, sőt még talán azután is. A súlyom volt kedvenc csemegéje, de halászott, rákászott is. Az öreg pásztorok elbeszélései szerint hatalmas görbehátú disznó volt. De már őszerintük is 50-60 év óta nyoma sincs.

 

De ugyanígy volt sajátos disznófajtája az Ormányságnak is. Az elhagyott Dráva-medrek és kiöntésekben sajátos disznófajta élt. Ami nem volt azonos a tolnai, sárközi, somogyi vagy a zalai más disznófajtákkal. Hol vannak ezek? Mit tudunk ezekről?

 

Hivatalosan talán semmit. Pedig ezek még nem vesztek ki. Ezekből itt-ott a kisgazdák kezén még mindig kerül. Ezeket soha nem oltották és mégis nem emlékeznek rá, hogyha az egész falu disznóállománya megbetegedett vagy elpusztult is, hogy ezek közül csak egyetlen-egy is elpusztult vagy megbetegedett volna. Pedig sok helyen közös legelőre jártak.

 

Hogy ez így van, akit érdekel a magyarság sorsa, könnyen ellenőrizheti. Ok legtöbbször nem is tudnak arról, hogy milyen az a disznófajta, amit tartanak és hogy miért maradhatott meg olyan ellenállónak. Még az sem tudatos, inkább csak ösztönös, hogy nem akármelyik disznóhoz hajtják búgatni.

 

Ezeket a még meglévő, betegségekkel szemben ellenálló fajtákat kellene hozzáértő szakembereknek összevásárolni és minden vidéknek a különböző vidékek ellenálló fajtáinak keresztezésével is tovább tenyészteni.

 

A birka

 

Most, hogy egy kicsit kezdünk magunkra ébredni, kezdjük az igazi népi értékeket megbecsülni, népiesen kezdünk öltözködni. Úrhölgyeink hímzett bekecskét és ködmönkét viselnek. De minél dúsabban hímezve, mert csak az a szép és igazán magyaros.

 

A nép mindent úgy csinált nálunk, hogy vagy-vagy. Ha hímzett, hát legyen hímzett. Sem a bekecskén, sem a ködmönkén nem igen szabad üres felületnek maradni.

 

- Jó, - mondják a szűcsök: Kihímezzük mi akár a farkát is, csak a sűrű hímzésre nem jó ám sem a merinói, sem a fésűs, sem semmilyen idegen birkafajtának az irhája. Egyiket sem lehet kihímezni, mert a sűrű hímzésnél mind átszakad.

 

Sűrű hímzésre csak a magyar racka irhája jó. Hozzanak azt, mert mi nem tudunk beszerezni."

 

A szűcsök egyöntetű véleménye: amit még lehet elég jól hímezni, az a "román racka".

 

Miben különböznek ezek a többitől és mi különbség van a kettő között?

 

A magyar racka egyenesén csavart szarvú, a román racka Csigaalakban csavart szarvú. De nehogy félreértés legyen, az sem román juh, ha annak mondjuk is.

 

A Havasalföldön maradt őseink, a magyarok, tatárok, kunok, jászok, bessenyők, törökök, stb., akik ott, sajnos, nagy részben eloláhosodtak, tenyésztették ezt a birkafajtát. Mihozzánk az erdélyi oláhokon keresztül jött. Ezért nevezzük román rackának.

 

Itt még szerencsére nem veszett el minden. Úrhölgyeinknek nem kell lemondani a hímzett subák és ködmönkék viseléséről. A hortobágyi legelőn hála Istennek még egész nyáj magyar rackát őriznek. De ez aztán szószerinti. Úgy vigyáznak erre a juhnyájra, mint a hímes tojásra. Ebből nem igen szabad hímezni. De az utolsó 15 darab fekete rackát, amiből az a híres subagallér készült, Győrffy István néprajzi egyetemi tanár a mészárosok kezéből szedte ki halála előtt pár esztendővel. Azóta ezt Karcag városa őrzi. Ma természetesen nemcsak 15 darab van, mert azóta már szaporodtak is. Ha eddig megmaradtak, remélhetjük, hogy nem is fognak kipusztulni. Most már jó kezekben vannak.

 

A magyar parasztló

 

A legősibb állatfajtánk. Kevés más állatfajtánkról mondhatjuk el ugyanezt Egész biztosan az őshazából hoztuk magunkkal. Ki tudja, hány évszázadig vagy évezredig tenyésztettük a még Oroszország területén maradt rokonainkkal?

 

Ezt az országot nagy részben ennek a lófajtának köszönhetjük. Őseink evvel a lófajtával szerezték meg ezt az országot és evvel a lófajtával győzték le Európát. Az akkori világban elképzelhetetlen napi teljesítményt tettek meg ezzel a lóval. Az európai népek a kengyeIt nem ismerték. El sem tudták képzelni, mi fán terem. Őseink tízszer annyi utat tudtak megtenni egy nap alatt, mint a többi európai népek.

 

A görög mitológia kentaurjait őseinkről mintázták meg. Kentauroknak nevezték azokat a félig emberi, félig lótestű szörnyeket, akiket élve természetesen sohse tudtak elfogni, hiszen a valóságban nem léteztek.

 

Őseinkkel néhányszor harcoltak aFekete-tenger környékén, de mindig ráfizettek. Meg voltak győződve, hogy azok a félelmetes lovas ellenségek össze vannak nőve a lóval. Máskép az ő ismereteik szerint nem is lehetett elképzelni. Hiszen ezek, lóhátról nyilaztak, nem irányították zablával a lovat és mégis mindig tudták a lovak, mit kell csinálni, merre kell menni. Ezt nem tudták megérteni. Nekik nem ilyen lovaik voltak.

 

Ezt nem éppen a kengyel használatának, hanem az ősi lófajta szívósságának, értelmi képességének köszönhették. Ennek a lófajtának elég volt egy gyönge térdszorítás, vagy egy hang és tudta, mit kell csinálni. Nincs a világon még egy ilyen értelmes lófajta.

 

Igénytelenebb, mint a szamár és szívósabb az öszvérnél. Napokig bírta az éhséget és a szomjúságot. A takarmányban nem válogatott. Könnyű volt akklimatizálódnia, mert az őshazában is hasonló éghajlat alatt élt. A legújabb háborúk bizonysága szerint a parasztlovak a legjobb katona lovak mind sík vidéken, mindhegyi terepen. Mi lett velük?

 

A parlagi tyúk

 

 Amint a múlt század második felében felbuzdultunk a nyugati kis parasztállamok tej- és tejtermékeken való meggazdagodásán, ugyanúgy példát mutattak ezek a kis államok arra is, hogy hogyan kell meggazdagodni a baromfitenyésztésen, a tojásgazdálkodáson.  A háború utáni évtizedekben olyan óriási jövedelmeket raktak zsebre ezek kis államok, hogy erre még mi is felfigyeltünk. Ha ők meg tudták csinálni, mi is meg tudjuk csinálni. Felbuzdultunk, tettünk egy nagyot és merészet. Államkölcsönökkel tyúkfarmokat létesítettünk.         

 

Óriási összegeket fizettek ki idegen tyúkfajták behozatalára, amelyek idegen éghajlat alatt tenyésztődtek ki. Hozták a leghornokat, a Rhode Islandokat, az Orpingtonokat. Nőttek az államkölcsönös tyúkfarmok.

 

Az első évben megfelezte őket a baromfi-pestis. Öt év múlva eltűntek államkölcsönöstől, mindenestől. Ez természetes is. Nem bírták a nekik szokatlan szárazföldi éghajlatunkat.

 

A mi ősi, évszázadok alatt kifejlődött tyúkfajtánk nem volt jó. Pedig arra nem fizettek volna rá. Ez a tyúkfajta évszázadokon keresztül itt élt velünk. Télen-nyáron a házak, a tanyák körül a fákon tanyáztak és tanyáznak még most is, ahol vannak. Ha kaptak enni, jó, ha nem kaptak, úgyis jó volt. Amire szükségük volt, megkeresték maguknak. Nem igen kellett velük törődni és nem is igen törődtek. Még csak eszébe sem jutott senkinek sem, hogy takarmányozás­sal és különböző, jobban tojó tájfajták keresztezésévei talán ezeket is ki lehetne úgy tenyészteni, hogy legalább annyit tojnának, mint a nyugati fajták. Nem, ez eszükbe sem jutott. Azóta törjük a fejünket, amikor talán már késő. Most már az állam csinál több helyen parlagi tyúkfarmot. Ahol a tyukász-gazdával az állatorvos is ott van. Mégis alig van esztendő, hogy ne pusztítana a baromfipestis. Nem is beszélve a kisgazdák kezén lévő tyúkok évenkénti pusztulásáról.

 

A paraszt parlagi tyúkok pusztulásáról!

 

Ezekben a tyúkászévekben a magyar parasztgazda, ha tojását, vagy tyúkját, jércéjét el akarta adni, ha egész tyúkászatot nem is, de legalább egy Rhode Island, leghorn vagy orpington kakast kellett beszereznie, mert a kisebbet tojó magyar parlagi tyúk nem kellett senkinek sem. Régen, az öregek elbeszélése szerint, a baromfipestis ismeretlen fogalom volt.

 

Azóta alig van esztendő, hogy az ország valamelyik részén meg ne felezné a baromfi állományt.

 

Komondor

 

Ősi állatfajtánk ez is. A régi pásztorvilágnak talán legnélkülözhetetlenebb állata. A másik nyájőrző kutyafajtával, a pulival együtt több becsületük volt a régi pásztorvilágban, mint sok fattyú bojtárnak. A régebbi pásztorvilágban, amikor a kutyának nemcsak az a szerep jutott, hogy az elkóválygó, tilosba tévedt jószágot visszaterelje, hanem ami ennél sokkal fontosabb volt, hogy a számadó és a gazda rovása egyezzen.

 

Megőrizni a jószágot, "hogy bele ne essen a horgya". Erre kellettek a komondorok. A régi mocsaras, erdős világ igen sok farkasnak és talán még több talaját, hitét vesztett szegénylegénynek adott tanyát. Ha az akkori társadalom ki is vettette őket, élni mégis csak kellett valamiből. De mert ők sem voltak sem jobbak, sem rosszabbak azoknál, akiket nem űztek a mocsárvilágba, ők is szerettek volna jól élni és meggazdagodni. Igen jó csábítók voltak erre a juhnyájak, disznócsordák, gulyák és ménesek falkától leszakadó, elkóválygó bárányai, bocijai és csikói. Ezeket mindig lehetett értékesíteni. Vevő mindig akadt.

 

Egy-két hitványabb bojtárral könnyen elbántak, még akkor is. ha kutyával volt, ha az a kutya puli volt. De a nagyobb jószágnál szívesebben tartották a komondort. Ezt a hatalmas, fehérszőrű, borjúnagyságú kutyát. Ez nemcsak a farkasokkal küzdött meg, amelyek jobban féltek tőle, mint a pásztoroktól, de réme volt a szegénylegényeknek is. Amelyik ménest, vagy gulyát komondorok kerülték, onnan nem volt tanácsos elkötni a jószágot. Ez még lóháton sem sikerült.

 

Mert legénynek kellett lenni annak a talpán, akit nem szedett le a lóról a komondor. Még csak elmenekülni sem lehetett előle. Ha nem volt jó fegyvere és még messziről le nem tudta lőni, akkor elbúcsúzhatott az árnyékvilágtól. Mert ha a komondor szét nem szedte, míg a pásztorok odaértek, akkor a pásztorfütykösök segítették át a másvilágra. Nincs még egy ilyen értelmes kutyafajta az egész világon. Tanulékonyabb még a pulinál és puminál is.

 

Amelyik pásztornak, gulyásnak, csikósnak komondora volt nyugodtan megtehette, hogy éjjel otthagyta a nyájat, gulyát vagy ménest és elmehetett, ha kedve volt, a csárdába, vagy akár a hetedik határba a babájához. Nem lehetett a nyájjal baj. Megőrizték a komondorok. Én magam is többször tapasztaltam, hogy amikor a gulyásnak valami dolga volt a faluban, odahívta a kutyát és úgy beszélt vele, mint valami emberrel: "Én most elmegyek, nehogy hiba legyen! A kukoricába meg a laposon túlra ne menjen egyetlen jószág se. Csak este gyüvök vissza. Nesze itt a kenyered."

 

Hogy mit értett és mit nem értett ebből a kutya, nem tudhatom. Csak azt írom le, amit láttam. Én ugyanis többedmagammal ott dolgoztam a csatornázásnál. Láttam, hogy az egész idő alatt a komondor farkcsóválva nézett a gazdájára. Ott álltunk a cserény előtt, még délelőtt volt, alig egy órával azelőtt reggeliztünk és ők is. A gulyás bement a cserénybe, kihozott egy jó karaj kenyeret, odaadta a komondornak, az elvette, letette maga elé és tovább nézett a gazdájára. Az megsimogatta a kutya fejét, felénk megbillentette a kalapja szélét és elindult a város felé.

 

A város oda körülbelül nyolc kilométer. Ameddig szemmel beláttam, még csak hátra sem nézett a gulyás. A kutya egy darabig állt, lecsüggesztett farkkal és nézett utána. Amikor már vagy kétszáz lépésre lehetett, a kutya fölvette a kenyeret és oda tette az árnyékba a cserény mellé. Ránk nézett, megcsóválta a farkát és hatalmas ugrásokkal loholt a kukorica felé, ahol egy borjú már a kukorica szélében legelgetett.

 

A borjú nem várta meg, hogy a kutya odaérjen, föltartott farokkal nyargalt a többi felé. A komondor utána. Nem tudta elérni addig, míg a borjú a többihez nem ért, megállt, nagyot ugatott és visszament oda, ahol a borjú legelt a kukorica szélibe. Ott egy kicsit lehasalt a gulya felé fordulva. De csak egy pár pillanatig maradt ott. Fölugrott és a körülbelül 600 darabból álló gulyát megkerülve, a másik oldalra ment. Ott se maradt soká, körülbelül minden 10-15 percben megkerülte a gulyát.

 

Délben mi a cserény elé mentünk ebédelni. Igen jól ismert bennünket a kutya, mert hetekig odajártunk dolgozni. Ő is odajött, megállt egy kicsit, megnézte a kenyerét és ment vissza a jószágokhoz. Igen meleg volt, a nyelve majdnem féIrőfnyire lógott ki a szájából. Néha-néha elszaladt a vályúhoz, egy kicsit ivott és szaladt tovább. Figyeltem, mert igen érdekelt a jószág, mindig szerettem. Oda akartam hívni és egy darab szalonnabőrt akartam neki adni. Nem jött oda, csak akkor, mikor megkerülte a jószágot. De sem a szalonnabőrt, sem a kenyeret nem fogadta el egyikőnktől sem. Pedig amikor a gazdája ott volt, mindent elfogadott. A gazdája csak késő este jött haza, a kutya addig nem pihent. Mikor a gazdája hazajött, a kutya megette a kenyeret és lefeküdt a cserény falához. Gazdája ott volt, nem érdekelte tovább, mit csinál a jószág.

 

Ilyen és még ennél különb teljesítményeket, ezret és ezret tudnának á komondorról a pásztoremberek elmesélni. Ezt a kutyát idegennek nem lehet mé­reggel vagy gombostűvel megetetni. A betanított komondor idegentől, akármilyen éhes, nem fogad el semmiféle ennivalót., Egy-egy komondorkölyökért igen sokszor két borjút vagy csikót is adtak a pásztorok.,

 

A világháború alatt itt járt német katonatiszteknek feltűnt a magyar komondor hihetetlen tanulékonysága. Egypárat összevásároltak és vitték ki Németországba. 1929-ig a különféle tájfajtákat addig keresztezték, amíg egy olyan komondorfajtát ki nem tenyésztettek, amelyik valamennyinek az előnyeit magába nem foglalta.

 

A jövő Magyarországát csak úgy tudjuk felépíteni, ha alaposan ismerjük annak népét, állat- és növényvilágát és ezeknek életlehetőségeit. Itt még sok-sok hiányt kell pótolnunk.

 

Művei:

·  Kertmagyarország felé (Budapest, 1942)

·  Tökkel sütött kenyér (Budapest, 1945)

·  Gyümölcsfeldolgozás cukor nélkül (Budapest, 1945).