2009. július 3., péntek

Irán: klientúrák harca


Út a teljes elszigeteltség felé
Az iráni ellenzék fellépése nem hozta azt az eredményt, amit nyugaton reméltek tőle. De még így is súlyos csapást jelentett a teheráni rezsim szempontjából - állapítja meg Ulrich Ladurner a Die Zeit elemzésében, amely „belülről" igyekszik bemutatni a rendszer működését.
A politikai oldalakat a „reformer" és „konzervatív" kifejezésekkel szokták jelölni, ami még úgy is pontatlan, ha finomítják őket, és például „konzervatív reformerekről", „pragmatikus konzervatívokról beszélnek. Különösen válságos időkben nem működnek ezek a kifejezések - ilyenkor ugyanis a két tábor összetart.
A legnagyobb súlyú iráni reformer, Mohammed Khatami, aki 1997-től 2005-ig volt elnök, sohasem kérdőjelezte meg magát a rendszert. És ha a legkisebb veszélye is jelentkezett annak, hogy ezt „az utca" teszi meg, rögtön visszavett a reformokból. Ezzel szemben Mir Huszein Muszavi miniszterelnöksége, az iráni-iraki háború idején sohasem adta jelét, hogy liberális volna. Csak a tömegek lelkesedése tette egy olyan eszme reménybeli képviselőjévé, amit talán nem is oszt: az erőteljes nyitásé. Továbbra is bízik a kompromisszumok lehetőségében, és felhívta a rezsim figyelmét arra, hogy amennyiben semmibe veszi a megmozdulásokat, elveszítheti legitimitását. Márpedig ez a rendszer támogatójára jellemző aggodalom. Muszavi a fennálló hatalmi szerkezeten, azaz „a családon" belül keresi a megoldást. Emiatt helyesebb, ha a beavatottakat és a kívülállókat különböztetjük meg a helyzet leírásakor - szögezi le Ulrich Ladurner a hamburgi hetilapban.
Az iráni forradalom születésétől fogva szemben állt a külvilággal, a rezsim magányossága folyamatos belső feszültséget tart fenn, amelyet ha nem sikerül az aktuális konkrét ellenség felmutatásával levezetni, befelé sül ki. Ennél is fontosabb oka a rendszer éles hangnemének a helyezkedés a húsosfazék körül. Amikor Mahmúd Ahmadinedzsádot négy éve elnökké választották, a korrupció elleni harc ígéretével szerzett népszerűséget. Ez az ígéret közvetett módon azt sugallta a követőinek: „Most ti következtek!" Ahmadinedzsád klientúrája szakértők szerint mintegy tízezer pozíciót szerzett minisztériumokban, vállalatoknál, egyetemeken. Ez pedig azt jelenti, hogy mások kiszorulnak, ami ellen természetesen védekezni próbálnak. Különösen egy ember volt sikeres a védekezésben: Hasemi Rafszandzsani, az 1989 és 1997 közötti elnök.
Ahmadinedzsád hatalmi bázisát alapvetően a Forradalmi Gárda és a militáns önkéntesekből szerveződő baszidzs csoportok alkotják - hozzájuk számítva a családtagjaikat több millió emberről van szó. Rafszandzsi klientúráját nehezebb körülhatárolni, őt azok támogatják, akik annak idején lelkesedtek például a privatizációs programjáért, a magasabb végzettségűek számára megnyíló lehetőségekért. A legfőbb vallási vezető, Ali Khamenei egyértelműen Ahmadinedzsád oldalán áll, de elejtett mértékkel dicsérő megjegyzéseket Rafszandzsanival és Muszavival kapcsolatban is.
A forradalom épülete erősen jobbra dől, ami nem jelent többé biztosítékot az ideológiai alapja, a vallástudósok uralma szempontjából. Márpedig ha ez az alapelv megroppan, akkor vége a teokratikus berendezkedésnek.
Teheránnak egészen mostanáig sikerült elkerülnie az autoriter rendszernek sorsát, a kapcsolat elvesztését a realitásokkal és a paranoiát. Most viszont fennáll a veszély, hogy Ahmadinedzsád féktelen retorikája visszaszorítja Iránt a teljes magányba.
Ladurner a továbbiakban azt fejtegeti, hogy senki sem kérdőjelezi meg hivatalosan a legfőbb vallási vezető lényegében diktatórikus hatalmi jogosítványait. Hogy miért? Túl sokan vannak azok, akiknek a megélhetését a teokrácia biztosítja. Emellé azonban új legitimációs forrásokat kell keresni, miközben egyre nő a nyitás politikát sürgető társadalmi nyomás. Az Ahmadinedzsád-Khamenei és a Rafszandzsani-Muszavi páros vitája lényegében arról szól, hogy az óvatos nyitás nem robbantja-e ki a társadalom épületének ajtaját.

http://www.zeit.de/2009/28/Iran-Macht?page=all

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése