Az
iráni ellenzék fellépése nem hozta azt az eredményt, amit nyugaton
reméltek tőle. De még így is súlyos csapást jelentett a teheráni rezsim
szempontjából - állapítja meg Ulrich Ladurner a Die Zeit elemzésében, amely „belülről" igyekszik bemutatni a rendszer működését.
A
politikai oldalakat a „reformer" és „konzervatív" kifejezésekkel
szokták jelölni, ami még úgy is pontatlan, ha finomítják őket, és
például „konzervatív reformerekről", „pragmatikus konzervatívokról
beszélnek. Különösen válságos időkben nem működnek ezek a kifejezések -
ilyenkor ugyanis a két tábor összetart.
A legnagyobb súlyú
iráni reformer, Mohammed Khatami, aki 1997-től 2005-ig volt elnök,
sohasem kérdőjelezte meg magát a rendszert. És ha a legkisebb veszélye
is jelentkezett annak, hogy ezt „az utca" teszi meg, rögtön visszavett
a reformokból. Ezzel szemben Mir Huszein Muszavi miniszterelnöksége, az
iráni-iraki háború idején sohasem adta jelét, hogy liberális volna.
Csak a tömegek lelkesedése tette egy olyan eszme reménybeli
képviselőjévé, amit talán nem is oszt: az erőteljes nyitásé. Továbbra
is bízik a kompromisszumok lehetőségében, és felhívta a rezsim
figyelmét arra, hogy amennyiben semmibe veszi a megmozdulásokat,
elveszítheti legitimitását. Márpedig ez a rendszer támogatójára
jellemző aggodalom. Muszavi a fennálló hatalmi szerkezeten, azaz „a
családon" belül keresi a megoldást. Emiatt helyesebb, ha a
beavatottakat és a kívülállókat különböztetjük meg a helyzet leírásakor
- szögezi le Ulrich Ladurner a hamburgi hetilapban.
Az iráni
forradalom születésétől fogva szemben állt a külvilággal, a rezsim
magányossága folyamatos belső feszültséget tart fenn, amelyet ha nem
sikerül az aktuális konkrét ellenség felmutatásával levezetni, befelé
sül ki. Ennél is fontosabb oka a rendszer éles hangnemének a
helyezkedés a húsosfazék körül. Amikor Mahmúd Ahmadinedzsádot négy éve
elnökké választották, a korrupció elleni harc ígéretével szerzett
népszerűséget. Ez az ígéret közvetett módon azt sugallta a követőinek:
„Most ti következtek!" Ahmadinedzsád klientúrája szakértők szerint
mintegy tízezer pozíciót szerzett minisztériumokban, vállalatoknál,
egyetemeken. Ez pedig azt jelenti, hogy mások kiszorulnak, ami ellen
természetesen védekezni próbálnak. Különösen egy ember volt sikeres a
védekezésben: Hasemi Rafszandzsani, az 1989 és 1997 közötti elnök.
Ahmadinedzsád
hatalmi bázisát alapvetően a Forradalmi Gárda és a militáns
önkéntesekből szerveződő baszidzs csoportok alkotják - hozzájuk
számítva a családtagjaikat több millió emberről van szó. Rafszandzsi
klientúráját nehezebb körülhatárolni, őt azok támogatják, akik annak
idején lelkesedtek például a privatizációs programjáért, a magasabb
végzettségűek számára megnyíló lehetőségekért. A legfőbb vallási
vezető, Ali Khamenei egyértelműen Ahmadinedzsád oldalán áll, de
elejtett mértékkel dicsérő megjegyzéseket Rafszandzsanival és
Muszavival kapcsolatban is.
A forradalom épülete erősen jobbra
dől, ami nem jelent többé biztosítékot az ideológiai alapja, a
vallástudósok uralma szempontjából. Márpedig ha ez az alapelv
megroppan, akkor vége a teokratikus berendezkedésnek.
Teheránnak
egészen mostanáig sikerült elkerülnie az autoriter rendszernek sorsát,
a kapcsolat elvesztését a realitásokkal és a paranoiát. Most viszont
fennáll a veszély, hogy Ahmadinedzsád féktelen retorikája
visszaszorítja Iránt a teljes magányba.
Ladurner a továbbiakban
azt fejtegeti, hogy senki sem kérdőjelezi meg hivatalosan a legfőbb
vallási vezető lényegében diktatórikus hatalmi jogosítványait. Hogy
miért? Túl sokan vannak azok, akiknek a megélhetését a teokrácia
biztosítja. Emellé azonban új legitimációs forrásokat kell keresni,
miközben egyre nő a nyitás politikát sürgető társadalmi nyomás. Az
Ahmadinedzsád-Khamenei és a Rafszandzsani-Muszavi páros vitája
lényegében arról szól, hogy az óvatos nyitás nem robbantja-e ki a
társadalom épületének ajtaját.
http://www.zeit.de/2009/28/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése