A szervadományozás etikai és orvosi dilemmái
A
világ szinte minden országában egyre hosszabb a veseátültetésre várók
listája. Az Egyesült Államokban évente több mint négyezren halnak meg
donor hiányában. Pedig elvileg meg lehetne oldani, hogy kellő számú
szerv álljon rendelkezésre. Nyomós közgazdasági és orvosi érvek szólnak
amellett, hogy a donorok anyagi ellenszolgáltatás fejében is
felajánlhassák fél veséjüket. Elfogadható-e erkölcsi szempontból, hogy
a szegények pénzért mondjanak le szerveikről? - teszi fel a kérdést Virgina Postrel, a The Atlantic magazin kolumnistája, aki - ellenszolgáltatás nélkül - felajánlotta egyik veséjét egy barátjának.
Csak az Egyesült Államokban 80 000 ember vár veseátültetésre. A beültethető szervek száma azonban rendkívül csekély: tavaly mindössze 16 517-en kaptak új vesét - 10 000-en elhunyt személy szervét, a maradék közel 6000-en pedig elő donorét. Évente több mint 4000 várólistás beteg meghal, de a lista így is évről-évre nő, átlagosan 6000 fővel. A nagyvárosokban, ahol a várólisták a leghosszabbak, átlagosan akár 20 évet is kell várni egy-egy szervre. Orvosszakértői becslések szerint ráadásul további 80 000 vesére szoruló beteg nem is szerepel a listán.
A dialízisre szoruló betegek nem élhetnek teljes értékű életet. A heti háromszori, több órás művesekezelés ellenére is rendkívül kímélniük kell magukat, még a bevitt folyadék mennyiségét is korlátozniuk kell. De így is hatványozottan ki vannak téve a vérszegénység, az elhízás, a fertőzések és a magas vérnyomás kockázatának. „A dialízis nem javít a betegek állapotán, csak kitolja a haláluk időpontját." Azok a szerencsések, akik megérik, hogy elfogyjanak előlük a vesebeültetésre várakozók, vagy egy rokonuk lemond számukra a fél veséjéről, teljes életet élhetnek, csak a szervkilökődést gátló gyógyszert kell szedniük.
A vesebetegek problémái mégsem kapnak közel akkora figyelmet, mint az egyéb, hasonló súlyosságú betegségek, mint például az AIDS és a rák - írja Postrel. Ennek egyik oka talán az lehet, hogy a vesebetegek döntő többsége rossz életkörülmények között élő szegény. Pedig ha végre komolyan vennénk a problémát, lenne mód a hosszú várólista felszámolásával évi több ezer ember életét megmenteni.
Mindenekelőtt fokozni lehetne az elhunytak szerveinek felhasználását. Becslések szerint évente közel 7000 további vesetranszplantációra kerülhetne sor, ha minden potenciális donor ember szerveit felhasználnák. Ez nagyjából elég is lenne az új szükségek kielégítésére - a 80 000 fős lista belátható időn belüli felszámolásához azonban nem.
A hosszú, és sok beteg életét követelő várakozás csak akkor lenne lerövidíthető, ha több élő donor szervét ültetnék be. Ez már csak azért is jobb lenne a betegek szempontjából, mert az élő testből kivett vese jóval tovább használható, mint a halottakból kioperált. Orvosi szempontból a fél vese eltávolítása nem számít kockázatos beavatkozásnak, és a donor a műtét után teljes életet élhet.
Statisztikák szerint azonban kevesen hajlandók ismeretlenek felajánlani veséjüket. Sokan vannak viszont, akik habozás nélkül lemondanak róla, ha szerettük életét menthetik meg a szervadományozással. Az Egyesült Államok törvényei lehetővé teszik, hogy a várólistákat figyelmen kívül hagyva bárki felajánlja veséjét hozzátartozójának. Csakhogy sok betegen ez sem segít, hiszen még a vérrokonok között is kevés a potenciális donor. Ráadásul a vesebetegségek egy része öröklődik, ezért az egyenes ági családtagok gyakran szóba sem jöhetnek.
Sokan ezért úgy próbálják megoldani a nehézséget, hogy donort cserélnek: ha a veséjét felajánló rokon vagy ismerős szerve nem beültethető, akkor keresnek egy olyan rászorulót, akinek viszont megfelel a felajánlott vese, és cserébe az ő egyik rokonának veséjét ültetik be. Az ilyen cserét az amerikai törvények lehetővé teszik. Arra azonban semmi garancia nincs, hogy a beteg és a nem megfelelő donor talál egy olyan donor-beteg párost, amelynek mindkét tagja kompatibilis. Arról nem is beszélve, hogy a két transzplantációt egy időben kell végezni, nehogy valamelyik fél meggondolja magát - és ehhez egyszerre négy felszerelt műtő és team kell.
A vesecserével kapcsolatos problémák kiküszöbölése végett Garet Hil, akinek a kislánya is veseátültetésre szorult, létrehozta a Nemzeti Vese Nyilvántartás alapítványt. A szervezet lehetővé teszi, hogy minden nem megfelelő vércsoportú donorral rendelkező veseátültetésre váró beteg regisztráljon, és cserébe a felajánlott szervért, egy másik beteg hozzátartozójának veséjét kapja meg. Az adatbázisnak hála nem kell pontosan azonos vércsoportú beteg-donor párost találni a transzplantációhoz, így sokkal többen juthatnak gyorsan új veséhez, ami jelentősen csökkentheti a szervátültetésre várók listáját. Sajnos azonban a 80 000 vesebeteg közül csupán 15 000-nek van potenciális donora - a maradék 65 000 beteg be sem kerülhet a nyilvántartásba.
Az egyetlen megoldás az lenne - véli Postrel -, ha valamilyen ellenszolgáltatással serkentenénk az embereket, hogy idegenek számára is felajánlják veséjüket. H. Barry Jacobs virginiai orvos 1983-ban meg is próbálkozott a dologgal: veseközvetítő irodát szeretett volna nyitni. A fizetőképes veseátültetésre várók pénzért vásároltak volna vesét a többnyire szegény, gyakran a harmadik világból érkező donoroktól. Jacobs minden sikeres közvetítésből több ezer dollár jutalékot remélt. A kezdeményezés óriási felháborodást váltott ki, amelynek következtében 1984-ben törvényben tiltották meg a szervek anyagi ellenszolgáltatásért való felajánlását.
Postrel szerint azonban nincs semmi kivetnivaló abban, hogy valaki pénzért mond le veséjéről: hiszen a véradók is kapnak szerény (igaz, nem anyagi jellegű) ellenszolgáltatást, a sperma- és petesejt-donoroknak is fizetnek a klinikák, és a béranyasággal is tízezer dollárt lehet keresni.
A korlátozott vesekereskedelem egyik élharcosa Arthur Matas minnesotai sebész, az Amerikai Transzplantációs Sebészek Társaságának elnöke. Szerinte az állam a szervvásárlás tilalmával embereket küld a halálba. Matas olyan rendszer kialakítását szeretné, amelyben a donorok pénz ellenében lemondanak egyik veséjükről, és azt a hosszú várólista elején állók kapnák meg. Így ki lehetne zárni, hogy a gazdagok előnyt élvezzenek.
Azt még a vesedonorok anyagi ösztönzését szorgalmazók is elismerik, hogy minden bizonnyal főleg a szegények mondanának le egyik szervükről. Ebben azonban nem sok kivetnivalót látnak: mivel ellenszolgáltatás nélkül most is bárki felajánlhatja veséjét, ezért semmivel sem aggályosabb, ha a szegények eladják egyik veséjüket, mint az, hogy a veszélyes és egészségkárosító munkákat is főleg a rosszabb anyagi körülmények között élők vállalják.
A donorok anyagi támogatásával nem csak életet menthetnénk, de egyúttal jelentősen csökkenthetnénk a költségvetési kiadásokat. Matas számításai szerint akár 95 000 dollárt (17 millió forint) is kaphatna egy donor anélkül, hogy ez bármilyen többletköltséget jelente az államnak: átlagosan ugyanis ennyibe kerül a veseátültetésre várók dialízis-kezelése. A vese-várólista teljes felszámolása összesen 8 milliárd dollár közvetlen kiadáscsökkentéssel járna - és ebben még nincs benne a munkaképessé váló gyógyultak által befizetett adó (a dialízisre járó betegek alig 10 százaléka dolgozik.).
A Matas által is javasolt rendszer azt is biztosítaná, hogy a tehetős betegek ne külföldön próbáljanak veséhez jutni. Jelenleg ugyanis sokan a harmadik világban igyekeznek vesét venni, ami erkölcsi szempontból semmivel sem elfogadhatóbb, mint ha az Egyesült Államokban tennék, legálisan.
Postrel is elismeri, hogy a legjobb az lenne, ha az emberi altruizmust sikerülne annyira megerősíteni, hogy legyen elég jó szándékú ember, aki ingyen is lemondana fél veséjéről. De addig, amíg ezt elérjük, célszerű lenne akár a donorok anyagi ösztönzésével megmenteni a betegek életét.
Csak az Egyesült Államokban 80 000 ember vár veseátültetésre. A beültethető szervek száma azonban rendkívül csekély: tavaly mindössze 16 517-en kaptak új vesét - 10 000-en elhunyt személy szervét, a maradék közel 6000-en pedig elő donorét. Évente több mint 4000 várólistás beteg meghal, de a lista így is évről-évre nő, átlagosan 6000 fővel. A nagyvárosokban, ahol a várólisták a leghosszabbak, átlagosan akár 20 évet is kell várni egy-egy szervre. Orvosszakértői becslések szerint ráadásul további 80 000 vesére szoruló beteg nem is szerepel a listán.
A dialízisre szoruló betegek nem élhetnek teljes értékű életet. A heti háromszori, több órás művesekezelés ellenére is rendkívül kímélniük kell magukat, még a bevitt folyadék mennyiségét is korlátozniuk kell. De így is hatványozottan ki vannak téve a vérszegénység, az elhízás, a fertőzések és a magas vérnyomás kockázatának. „A dialízis nem javít a betegek állapotán, csak kitolja a haláluk időpontját." Azok a szerencsések, akik megérik, hogy elfogyjanak előlük a vesebeültetésre várakozók, vagy egy rokonuk lemond számukra a fél veséjéről, teljes életet élhetnek, csak a szervkilökődést gátló gyógyszert kell szedniük.
A vesebetegek problémái mégsem kapnak közel akkora figyelmet, mint az egyéb, hasonló súlyosságú betegségek, mint például az AIDS és a rák - írja Postrel. Ennek egyik oka talán az lehet, hogy a vesebetegek döntő többsége rossz életkörülmények között élő szegény. Pedig ha végre komolyan vennénk a problémát, lenne mód a hosszú várólista felszámolásával évi több ezer ember életét megmenteni.
Mindenekelőtt fokozni lehetne az elhunytak szerveinek felhasználását. Becslések szerint évente közel 7000 további vesetranszplantációra kerülhetne sor, ha minden potenciális donor ember szerveit felhasználnák. Ez nagyjából elég is lenne az új szükségek kielégítésére - a 80 000 fős lista belátható időn belüli felszámolásához azonban nem.
A hosszú, és sok beteg életét követelő várakozás csak akkor lenne lerövidíthető, ha több élő donor szervét ültetnék be. Ez már csak azért is jobb lenne a betegek szempontjából, mert az élő testből kivett vese jóval tovább használható, mint a halottakból kioperált. Orvosi szempontból a fél vese eltávolítása nem számít kockázatos beavatkozásnak, és a donor a műtét után teljes életet élhet.
Statisztikák szerint azonban kevesen hajlandók ismeretlenek felajánlani veséjüket. Sokan vannak viszont, akik habozás nélkül lemondanak róla, ha szerettük életét menthetik meg a szervadományozással. Az Egyesült Államok törvényei lehetővé teszik, hogy a várólistákat figyelmen kívül hagyva bárki felajánlja veséjét hozzátartozójának. Csakhogy sok betegen ez sem segít, hiszen még a vérrokonok között is kevés a potenciális donor. Ráadásul a vesebetegségek egy része öröklődik, ezért az egyenes ági családtagok gyakran szóba sem jöhetnek.
Sokan ezért úgy próbálják megoldani a nehézséget, hogy donort cserélnek: ha a veséjét felajánló rokon vagy ismerős szerve nem beültethető, akkor keresnek egy olyan rászorulót, akinek viszont megfelel a felajánlott vese, és cserébe az ő egyik rokonának veséjét ültetik be. Az ilyen cserét az amerikai törvények lehetővé teszik. Arra azonban semmi garancia nincs, hogy a beteg és a nem megfelelő donor talál egy olyan donor-beteg párost, amelynek mindkét tagja kompatibilis. Arról nem is beszélve, hogy a két transzplantációt egy időben kell végezni, nehogy valamelyik fél meggondolja magát - és ehhez egyszerre négy felszerelt műtő és team kell.
A vesecserével kapcsolatos problémák kiküszöbölése végett Garet Hil, akinek a kislánya is veseátültetésre szorult, létrehozta a Nemzeti Vese Nyilvántartás alapítványt. A szervezet lehetővé teszi, hogy minden nem megfelelő vércsoportú donorral rendelkező veseátültetésre váró beteg regisztráljon, és cserébe a felajánlott szervért, egy másik beteg hozzátartozójának veséjét kapja meg. Az adatbázisnak hála nem kell pontosan azonos vércsoportú beteg-donor párost találni a transzplantációhoz, így sokkal többen juthatnak gyorsan új veséhez, ami jelentősen csökkentheti a szervátültetésre várók listáját. Sajnos azonban a 80 000 vesebeteg közül csupán 15 000-nek van potenciális donora - a maradék 65 000 beteg be sem kerülhet a nyilvántartásba.
Az egyetlen megoldás az lenne - véli Postrel -, ha valamilyen ellenszolgáltatással serkentenénk az embereket, hogy idegenek számára is felajánlják veséjüket. H. Barry Jacobs virginiai orvos 1983-ban meg is próbálkozott a dologgal: veseközvetítő irodát szeretett volna nyitni. A fizetőképes veseátültetésre várók pénzért vásároltak volna vesét a többnyire szegény, gyakran a harmadik világból érkező donoroktól. Jacobs minden sikeres közvetítésből több ezer dollár jutalékot remélt. A kezdeményezés óriási felháborodást váltott ki, amelynek következtében 1984-ben törvényben tiltották meg a szervek anyagi ellenszolgáltatásért való felajánlását.
Postrel szerint azonban nincs semmi kivetnivaló abban, hogy valaki pénzért mond le veséjéről: hiszen a véradók is kapnak szerény (igaz, nem anyagi jellegű) ellenszolgáltatást, a sperma- és petesejt-donoroknak is fizetnek a klinikák, és a béranyasággal is tízezer dollárt lehet keresni.
A korlátozott vesekereskedelem egyik élharcosa Arthur Matas minnesotai sebész, az Amerikai Transzplantációs Sebészek Társaságának elnöke. Szerinte az állam a szervvásárlás tilalmával embereket küld a halálba. Matas olyan rendszer kialakítását szeretné, amelyben a donorok pénz ellenében lemondanak egyik veséjükről, és azt a hosszú várólista elején állók kapnák meg. Így ki lehetne zárni, hogy a gazdagok előnyt élvezzenek.
Azt még a vesedonorok anyagi ösztönzését szorgalmazók is elismerik, hogy minden bizonnyal főleg a szegények mondanának le egyik szervükről. Ebben azonban nem sok kivetnivalót látnak: mivel ellenszolgáltatás nélkül most is bárki felajánlhatja veséjét, ezért semmivel sem aggályosabb, ha a szegények eladják egyik veséjüket, mint az, hogy a veszélyes és egészségkárosító munkákat is főleg a rosszabb anyagi körülmények között élők vállalják.
A donorok anyagi támogatásával nem csak életet menthetnénk, de egyúttal jelentősen csökkenthetnénk a költségvetési kiadásokat. Matas számításai szerint akár 95 000 dollárt (17 millió forint) is kaphatna egy donor anélkül, hogy ez bármilyen többletköltséget jelente az államnak: átlagosan ugyanis ennyibe kerül a veseátültetésre várók dialízis-kezelése. A vese-várólista teljes felszámolása összesen 8 milliárd dollár közvetlen kiadáscsökkentéssel járna - és ebben még nincs benne a munkaképessé váló gyógyultak által befizetett adó (a dialízisre járó betegek alig 10 százaléka dolgozik.).
A Matas által is javasolt rendszer azt is biztosítaná, hogy a tehetős betegek ne külföldön próbáljanak veséhez jutni. Jelenleg ugyanis sokan a harmadik világban igyekeznek vesét venni, ami erkölcsi szempontból semmivel sem elfogadhatóbb, mint ha az Egyesült Államokban tennék, legálisan.
Postrel is elismeri, hogy a legjobb az lenne, ha az emberi altruizmust sikerülne annyira megerősíteni, hogy legyen elég jó szándékú ember, aki ingyen is lemondana fél veséjéről. De addig, amíg ezt elérjük, célszerű lenne akár a donorok anyagi ösztönzésével megmenteni a betegek életét.
http://www.theatlantic.com/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése